Kulturális Cybertér

KultOnline

KultOnline

Sirály

Ódry Színpad

2016. február 17. - Piros Csilla


    12038723_10153439696845141_4357685213068094091_o.jpgAz SZFE-en egy igazán nem mindennapi Sirályt láthat a közönség. Természetesen Zsótér Sándor rendezésétől akkor lepődnénk meg igazán, ha egy hagyományos színházat kapnánk. Mindig izgalommal és egy kis félelemmel tölt el, ha az ő rendezéseit megyek megnézni. Izgalommal, mert biztosan valami egészen újjal fogok találkozni, és félelemmel, mert mindig kilebbenti a gondolkodásunkat, az elképzeléseinket a komfortzónából. Nála nem lehet csak úgy leülni, kényelmesen besüppedni a székbe, és csak szórakozni.

   A Sirály c. előadáson már az első percében felfedezhető, hogy nem azt fogjuk kapni, amit egy klasszikus rendezéstől úgy általában várnánk. Az előadás nem teremben, hanem az egyetem aulájában van, ahol máskor csak várakozni szoktunk. Egy kicsi és egyszerű térbe helyezi, díszletként pedig alig néhány elem szolgál, egy dohányzóasztal, pár szék, fotel, és egy szinte plafonig érő bírói szék.

   Míg mi nézők belakjuk ezt a kis teret, addig a színészek nagy része kint az utcán rendeződik koreográfiába, majd kezdésként rögtön egy musical betéttel rontanak be - ugye erre senki sem számított? -, méghozzá a Fame címadó dalával, ami annyira passzol ehhez a Csehov műhöz, hogy nem is értem, hogy nem jutott eddig még senkinek az eszébe. De talán pont jókor, pont jó helyen, hiszen ezeknek a negyedéves színészhallgatóknak ugyanilyen dilemmái lehetnek, ugyanennyit foglakoztatja őket a siker, a várakozás, hogy mi történik, ha kilépnek a „védett zónából”, amit ezen az este képletesen meg is tesznek, amikor kilépnek az aula ajtaján a Vas utcára.

   A Sirály főhőseit is ez foglakoztatja a leginkább, vegyük Arkagyinát, akinek a mindene a siker, pont emiatt is hanyagolja a fiát. Nyina hozzá hasonló, szinte szomjazza a sikert, és arra vágyik, hogy ő is elismert színésznő legyen.

    Trepljov és Trigorin abban hasonlítanak, hogy mindketten vágynak rá,  de nem a külvilág miatt, hanem mert maguknak akarnak bizonyítani. Trigorin már valamilyen szinten sikeresnek is mondható, míg Trepljov csak szeretne az lenni, de úgy érzi, a hely már foglalt, és ahogy az anyja árnyékából, úgy az íróéból sem tud kilépni. Végül pedig ez okozza vesztét is. Nem tudja feldolgozni a kudarcot.

   A másik jó rendezői húzás az volt, hogy a színészek folyamatosan váltották egymást, egyik pillanatról a másikba, ugyanabba a szerepbe teljesen másvalaki bujt, sőt nemcsak szerepet, de olykor még nemet is cseréltek. Ez eleinte furcsa, majd teljesen megszokottá válik, hiszen igazából alig van köztük igazi kommunikáció, inkább elbeszélnek egymás mellet, önreflexiót tartanak, és nem a másikra reagálnak. Mindegyiküknek megvan a maga baja, mindenki boldogtalan, és mindenki csak vágyakozik, így valahol érthető is, hogy nem tudnak egymásra figyelni. Elfilozofálgatnak önnön maguknak és a nézőknek.

   Az sem zavaró, hogy alig van díszlet, mert annyira magukkal sodornak minket a monológok, hogy amúgy sem érünk rá foglalkozni vele. A „negyedik” felvonásnál a fiatalok még nagyobb lendülettel adják elő ugyanazt a musical betétet, és arra kérnek minket, pimaszul az arcunkba mászva, hogy emlékezzünk rájuk. Fogunk, és nem csak emiatt, hanem mert az est vagy inkább éjszaka végére valóban elérik, hogy megjegyezzük a nevüket.

   A rendező maga is egy ponton a darab részévé válik, és bár addig is itt-ott felbukkan, de amikor az ablakon kívül 2 szál égő cigarettával az ördög szemét jeleníti meg, hát nem marad el a hangos kuncogás a nézők részéről. Sok szempontból emlékezetes marad ez az előadás. A meghökkentő rendezői húzások mellett,a fiatalok fantasztikus és már-már meglepően érett játéka miatt is. Ez most az az eset, amikor nem tudok kiemelni egy-egy nevet,  mert azt hiszem minden egyes szereplő nagyot alkotott, és volt is rá lehetősége. Ezen az estén egy betegség miatt Trokán Nórát is köszönthettük, mint beugró, így ez még különlegesebbé tette. Jó volt látni, hogy koruk ellenére is egy ilyen előadás, mint a Sirály nem fogott ki rajtuk, és mindvégig hitelesek tudtak maradni. Siker és szerelem nagy kérdései utat törtek maguknak, és egészen belénk hatolnak, átérezve és együtt érezve velük.

   Zárásként harmadjára is meghallgathattuk a Hírnév c. dalt, csak közben a lelkesedés kihunyt belőle, mintha ráébredtek volna, hogy a sikernek ára van, és nem mindig éri meg.

   Olyan érzésem volt, mintha a színház keveredett volna a performansszal, és ezzel valami egyedit hozva létre.

 

   Köszönet az előadásért nekik: Baki Dániel, Blahó Gergely, Dér Zsolt, Ember Márk, Figeczky Bence, Georgita Máté Dezső, Gyöngyösi Zoltán, Kiss Andrea, Medveczky Balázs, Olasz Renátó, Osváth Judit, Papp Endre, Trokán Nóra

   Rendező: Zsótér Sándor

   Díszlettervező: Ambrus Mária

   Fordító-dramaturg: Ungár Júlia

   Rendezőasszisztens: Ari Zsófi

   Fotó: DévényiZoltán (Forrás: Ódry Színpad Facebook)

A bejegyzés trackback címe:

https://kultonline.blog.hu/api/trackback/id/tr318397354

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása