A Radnóti Színház tavaly bemutatott Dosztojevszkij - Karamazov testvérek c. előadását idén nekem is sikerült megnéznem, és azt hiszem, ennyi idő alatt egészen kiforrta magát, és egy letisztult, maníroktól mentes feldolgozást láthattam.
Morcsányi Géza alkalmazta színpadra, Valló Péter rendezésében Dosztojevszkij eléggé hosszú regényét. Vagyis nem volt könnyű feladat úgy átdolgozni, hogy átjöjjön a lényeg, ne kurtítsák meg túl nagyon, és mindez ne menjen az előadás rovására. De én azt hiszem, hogy sikerült.
A Radnóti Színház nem túl nagy, sőt, a tér igencsak szűk, emiatt a színészek mozgása is inkább statikus, így mindent be kell vetniük, hogy a nézőket több mint három órára lekössék. A díszlet mindvégig ugyanaz, egy kolostor belső, néha pedig külső részét hivatott szimbolizálni. A színek sem itt, sem a jelmezben nem dominálnak, minden sötét és szürke. Női szereplők sincsenek, és bár Grusenyka sincs jelen, ettől függetlenül végig érezzük hatását a szereplőkre. Férfiból sincs túl sok, csak az apa, Fjodor Karamazov, az idősebb báty, Dimitrij, a középső Ivan, és a legfiatalabb, Aljosa. Ezenkívül a sztarec, az inkvizítor és az ördög. Az egyik fele ezt a világot szimbolizálja, míg a másik a túlvilágot.
A darab középpontjában mégis leginkább Ivan és az ő szenvedése áll. Minden fiúról kapunk egy képet, ahogy az apáról is, de ő az, akire kiéleződik a mű. Az előadás részekre van tagolva, és minden fontosabb mondat felvillan a kivetítőn, mielőtt elhangozna, előre jelezve a történéseket, és egyben hangulatképet is festve.
A színészi gárda jó, igaz Gáspár Sándor mintha szerethetőbb lenne, mint az eredeti regényben. Komikus, állandó illumináltságban lévő apa, akinek még az önzősége, és fiaival szembeni fukarsága is majdhogynem megbocsátható.
Az ifjú, nemtörődöm, kissé link és leginkább az apára hajazó legidősebb fiút jól hozza Adorjáni Bálint, aki mindig dühös, apjával szemben lázadni próbál. Én több szerepet szántam volna neki, kissé jobban kidomborítani a jellemét, mert így azt az érzést keltette, hogy csak úgy van.
Rétfalvi Tamás Aljosája a színpadi megjelenésével tesz hozzá a darabhoz, beszélnie nem kell túl sokat, de ez hozzá tartozik szelíd és mindenki által szerethető karakteréhez. A végére megértjük, hogy nem lehet őt nem szeretni, még ha ez valahol idegesítő is. És végül ő az, aki valamilyen választ próbál adni arra, hogy miért is érdemes egymásnak segíteni, és egymásra figyelni, vagyis csak egyszerűen élni.
Ahogy pedig az elején említettem, a darab középpontjában a középső fiú, Ivan áll, aki míg Isten ellen lázad, és komoly okfejtésekbe kezd, mégis saját tudatalattiját képtelen befolyásolni, és még ha nem is ő volt, aki puszta kezével megölte az apjukat, annak szellemi szerzője. A színész a kezdetben eléggé közömbösnek tűnő figuráját szép lassan úgy építi fel, hogy a végére az ő karaktere lesz a legfontosabb. Szabó Kimmel Tamás hitelesen adja az őrülés határán lavírozó, majd belezuhanó bűnhődőt.
A legtöbb lehetőség mégiscsak fattyú testvérüket játszó Pál Andrásnak jutott, aki zseniális abban a jelenetben, amikor az addig együgyű és szerencsétlen szolgálókénak hitt szerepéből szépen kibújva, nagyon is éles elmére vallva, felvázolja, hogy miért is Iván az, aki az igazi gyilkosságot elkövette.
A sztarec színpadi jelenléte, Jordán Tamás tolmácsolásában, mindenképpen fontos az előadás szempontjából, ahogy az inkvizítoré, Bálint András megszemélyesítésében, és az ördögé, Gazsó György alakításában, is, de ez az est mégiscsak a Karamazovokról szól.
Fjodor Karamazov – Gáspár Sándor
Dimitrij Karamazov – Adorjáni Bálint
Aljosa Karamazov – Rétfalvi Tamás
Ivan Karamazov – Szabó Kimmel Tamás
Szmergyakov – Pál András
Nagy inkvizítor – Bálint András
Sztarec – Jordán Tamás
Ördög – Gazsó György
Dramaturg: Morcsányi Géza, Díszlettervező: Bagossy Levente, Jelmeztervező: Benedek Mari, Világítás: Baumgartner Sándor, A rendező munkatársa: Őri Rózsa Rendező: Valló Péter
