Kulturális Cybertér

KultOnline

Martin McDonagh - A párnaember

Radnóti Színház

2016. május 25. - Lengyel Orsolya

  pillowman_plakat_lores.jpg   "Szarkasztikus és provokatív"

   Martin McDonagh, az ír-angol származású kortárs drámaíró A párnaember című műve kisebb érzelmi-intellektuális sokk azoknak a nézőknek, akiket nem hagy hidegen a gyermekbántalmazás, a testvéri kapcsolat mibenléte, vagy az önmegvalósítás – márpedig valószínűleg kevés olyan ember van, aki érzéketlenül elmegy eme kérdéskörök mellett, így a Radnóti Színház nem nyúlt mellé legújabb darabjával.

   Szikszai Rémusz rendezése erősen provokatív, de ennek oka, hogy maga az alapmű témája, vagy inkább témái nemcsak lehetőséget adnak erre, de szinte megkövetelik a szélsőséges érzelmeket kiváltó elemek alkalmazását.

   A totális diktatúrában játszódó történet több csavart is magában rejt. Hamar kiderül, hogy nem pusztán egy sematikus rendőrségi kihallgatásról van szó, melynek során Katurian, az író beteges novellái és a környéken megtörtént gyermekgyilkosságok között vélnek párhuzamot felfedezni a rend őrei, Tupolski (Köles Ferenc) és Ariel (Schneider Zoltán). A vallatás folyamán nemcsak azok a kérdések merülnek fel, hogy Katuriant mi motiválta négyszáz olyan novella megírására, amelyek neurotikus elmére engednek következtetni, hanem arra is, hogy a művek megszületése után ki másolta le a brutális gyilkosságokat és kié a felelősség.

   Az első felvonás – amely egyébként önálló darabként is megállná a helyét, olyannyira a befejezettség érzetét kelti – boncolgatja a fent említett kérdéseket, miközben Ariel, akinek jó ideig egyetlen vallatóeszköze a vadállati kegyetlensége nemcsak verbálisan, de fizikálisan is, és Tupolski, a kicsivel finomabb, de annál ironikusabb nyomozó, próbálják megtörni Katuriant.

   A hamarosan képbe kerülő idősebb testvér, Michal, majd a két fiú súlyos családi titkai, sötét múltjuk és gyermekkori traumáik tovább árnyalják a képet, és némi magyarázattal szolgálnak az író történeteinek bizarr voltára, melyek közül korántsem a legvéresebb, de mindenképp az egyik legelgondolkodtatóbb a párnaember sztorija. A puha párnaemberé, aki úgy próbálja a kisgyermekeket megóvni felnőttkori csalódásaiktól és egy elrontott élet lehetőségétől, hogy felajánlja nekik a halált, mint az egyetlen boldogító alternatívát.

   Ennél sokkal morbidabb a második felvonás egyik leggroteszkebb eleme, az öncélú kegyetlenkedést középpontba állító Kisjézus című novella, melyben a sötét lelkű nevelőszülők szó szerint veszik egy hatéves kislány abbéli vágyát, hogy szeretne olyan lenni, mint Jézus, és az INRI-dobozból előkerülő különböző biblikus kellékekkel keresztre feszítik majd élve eltemetik a szerencsétlen gyereket. A Kisjézus-jelent bábokkal való megjelenítése kissé eltávolítja a nézőt a közvetlen azonosulás lehetőségétől, azonban maga a történet minden bizonnyal kinyitja a bicskát a mélyen vallásos vagy a fekete humort egyáltalán nem értékelő nézők zsebében.

   A borzalmak sorozatos megjelenésével párhuzamosan bomlanak ki a karakterek, kiderül, hogy minden szereplő alakja precízen kidolgozott, mindannyiuknak külön története van, mindannyiukra fel lehetne építeni egy-egy lélektani drámát annak az örökké igaz tételnek a középpontba állításával, hogy a gyermekkor és a múlt jellemformáló, személyiségalakító, melyen változtatni még nagyfokú tudatossággal sem biztos, hogy lehetséges.

   A legösszetettebb mindannyiuk közül a főszereplő, Katurain alakja, akit Pál András formál meg. Borzongató hitelességgel alakít egy olyan férfit, akiről nehéz eldönteni, hogy őrült zseni, regresszióban megragadt, múltját feldolgozni nem tudó fiatal férfi, elmeháborodott művész, szerető testvér, szülőgyilkos vagy mindegyik. Karakterének mélységét az adja, hogy egymásnak ellentmondó tulajdonságai nemcsak ambivalenssé teszik, de furcsa módon szimpatikussá is.

   Tagadhatatlan, hogy ezt a művet nem könnyű befogadni. Nem könnyű, mert ötpercenként hangzanak el olyan mélységű mondatok, melyek azonnal továbbgondolkodásra késztetnek, időt azonban nem hagyva erre. Nem könnyű, mert erős érzelmi impulzusokkal dolgozik, amelyekből nehéz továbblendülni. Nem könnyű, mert a mélylélektani szálak oly sokfelé ágaznak, hogy könnyen megosztják a figyelmet.

  Az a fajta darab, ahol nincs végkövetkeztetés, sem esszencia. Olyan színházi élmény, amit hazaviszünk fejben, hogy sokáig dolgozzon még belül – akár akarjuk, akár nem. Hasonlít a főhőshöz: szarkasztikus és provokatív. Olyan, mint a legjobb klasszikusok: nem elég egyszer megnézni.

TUPOLSKI – KÖLES FERENC
KATURIAN – PÁL ANDRÁS
ARIEL – SCHNEIDER ZOLTÁN
MICHAL – RUSZNÁK ANDRÁS
ANYA – PALLAI MARA
APA – ÁCS NORBERT
KISLÁNY – BACH ZSÓFIA eh.


Jelmeztervező: Kiss Julcsi
Díszlettervező: Varga Járó Ilona
Bábtervező: Hoffer Károly
Világítás: Baumgartner Sándor
A rendező munkatársa: Gyulay Eszter
Rendező: SZIKSZAI RÉMUSZ

A bejegyzés trackback címe:

http://kultonline.blog.hu/api/trackback/id/tr908746932

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.