A Sirály és a Nyilas Mihály-affér (Utolsó napom a Földön, Liliomfi) után már nagyon vártam ezt az előadást, mert a IV. éves színészhallgatók ezekben az előadásokban meggyőztek arról, hogy előbb-utóbb meg kell tanulnom mindegyikük nevét. Jelentem, ezen az estén megtörtént. Azt hiszem, hogy nincs olyan szerep, amit ne oldanának meg fiatalos lendülettel és láthatón jó együttműködéssel, úgy, hogy mindig valami újat mutatnak.

    Az Ódry Színpadon ritkán látni hagyományos előadást, klasszikus rendezésben. Leginkább a kísérletező színház kategóriájába sorolnám, és végülis szerintem tényleg az, mert kísérleteket látunk arra, hogy ki meddig tudja feszegetni a határait.

   Ez a Shakespeare mű sem olyan, mint amit megszokhattunk, hanem sokkal inkább egy modern előadás új koncepcióba helyezve. A díszlet minimalista, ahogy a jelmez is (fiúkon fekete öltöny, lányokon egyszerű hófehér menyasszonyi ruha), és még csak a színekkel sem variálnak túl sokat. Minden más is fekete és fehér. Ahogy az életben semmi sem az, és végül az előadásban sem.

   A padlástér átalakul egy házasságkötő teremmé, ahol pár hófehér szék, egy asztal kap helyet, és talán a sarokban levő zenekari felszereltség töri meg ezt a rendet, de ezen az estén semmi sem csak az, aminek látszik. A színészek hol Shakespeare drámájában szereplők, hol saját magukat adják, amint az egyetemen egy darabot próbálnak. Ez igazán dinamikussá teszi az egészet, nem hagyva elrévedni a nézőt egy pillanatra sem. Rögtön az elején a zenekari tagok bevonulása után megismerhetjük a három szerelmespárt, akik a „Love is in the air” áthangszerelt verziójára szép lassan vagy éppen sebesen megjelennek a színpadon. Kibontakoznak a viszonyok, vágyak és álmok.

   A szerelemi beteljesülés viszont még egy ideig a levegőben is marad. Hermián és Lysanderen kívül valami nem stimmel a párokkal: Heléna reményvesztetten ácsingózik Demetriusért, és Hippolyta sem tűnik túl boldog menyasszonynak. De az esküvői terem látványa és vőlegénye erőszakos határozottsága egy pillanatig sem hagy kétséget afelől, hogy itt két nap múlva mindenképp egybekelnek.

   Az előadás Nádasdy Ádám fordítását használja, míg a közjátékban Laboda Kornél dramaturg frappáns szövegeivel szórakoztatják a közönséget.

   Itt nem mesteremberek vannak, hanem maga a színművészeti osztály, aki éppen egy darabot akar színre vinni, amit majd be is szeretnének mutatni az uralkodó párnak. Mindenkit a civil nevén szólítanak, így aki eddig nem ismerte őket, most a van rá lehetősége, hogy memorizálja, de nem csak emiatt.

   Számos belső poén reppen fel, mindenkinek kicsit kikarikírozzák a figuráját, és a színpadi meztelenkedést is felhozzák, természetesen nemcsak beszéd erejéig, hanem a maga „meztelen valóságában”(kezdem azt hinni, hogy lassan hiányozna, ha már nem lenne). Égeustnak és az Oroszlánt megformáló Ember Márknak kényszeres vetkőzési rohamai vannak, minden áron szeretné magát megmutatni, de igazán az teszi fel nála az i-re a pontot, hogy míg az ő javaslata nem talál megértő fülekre, addig Zolónak (Gyöngyösi Zoltán) szamárként semmi mást nem kell viselnie, mint egy óriási szőrős állat falloszt.

   Nem csak a zene, Kákonyi Árpád és Friedenthal Zoltán profizmusának köszönhetően, hanem a koreográfia is nagyon tudatosan jelen volt, Widder Kristóf kreativitásának munkáját dicsérve. A lelassult jelenetek, sőt inkább kimerevített képek nagyon ötletesek az átvezetők részekben, a darab és a közjátékok között. A bájital jelenetek voltak a kedvenceim, amikor a szerelem igazán intenzíven volt jelen a színpadon, és az addigi lassú andalító zene egy sokkal gyorsabb, pörgősebb változatba megy át, ahogy a mozgás is egy sokkal elementárisabb vidám táncba.

   Az előadás emellett is bővelkedik az egyedi és igazában vicces megoldásokban. Ilyen Pukk megkettőzése, ami úgy van megoldva, hogy hol Figeczky Bence játékára és szájmozgására Dér Zsolt mondja a szöveget, szinkronizálva őt, hol fordítva, amely számos nevetést eredményez. Mindkettejük játéka egészen zseniális. Egy idő után már nem is figyel az ember arra, hogy most éppen melyik felállás van, annyira jól működik az egész. De a szereplők erdővé vagy éppen icipici láthatatlan tündérekké válva számos humoros helyzetet fabrikálnak.

   Fenyő Iván cameója is nagyon jó húzás, igaz, nem minden előadásban tud részt venni személyesen, így itt már csak a projektor kivetítőjén van jelen, de így is pontos képet kapunk arról, hogy milyen az, amikor a kezdő színészek, irigykedésbe vegyült csodálattal nézik a már befutott színészt, aki már akkora sztár, hogy egy gyenge felolvasás is megbocsátható, hiszen elég maga a jelenléte.

   Olasz Renátó beköszöntőként/rendezőként ismét bebizonyította, hogy játékában a vitalitás kifogyhatatlan, és hogy ez a ripacs, flegma és kissé pattogó figura igazán jól áll neki.

   A három lány annak ellenére, hogy a közjátékban nemigen találtak nekik megfelelő szerepet, az előadásban annál inkább jelen vannak. Rujder Vivien Helénaként  vérbeli komika, ő csalja a legtöbb "együttérző" nevetést a publikum arcára. Kiss Andrea Hippolytája/Titániaja ízig-vérig nő, tökéletes párja Baki Dániel férfias Théseusának/Oberonjának, aki mindvégig uralja a színpadot. 

   Osváth Judit Hermiája széles skálán mozog, a naiv lánytól a hisztérikán át egészen a tudatos nőig, hol szimpátiát, hol éppen annak ellenkezőjét kiváltva az ott ülőkből.

   A két hősszerelmes, Lysander (Bodoky Márk) és Demetrius (Papp Endre) adták azt, amire a koruk is predesztinálja őket, a gondtalan, még szenvedéllyel teli kakaskodó ifjakat.

   Medveczky Balázs Fala, sokkal több, mint egy puszta fal, ő még ebbe is olyan érzelmet visz, amilyet a két oldalán álló szerelmes még hírből sem ismer, ráadásul kellemes énekhangját is kiengedi, míg a többiek valamilyen hangszeren játszva zenekarrá kovácsolódnak egy-egy jelenet erejéig.

   Georgita Máté Dezső (Tiszbe) hangot adhatott annak a bánatának, hogy miért kell neki mindig női karaktert kapnia, ami olyannyira hiteles, hogy igazából nem derül ki, hogy ez tényleg zavarja, vagy csak éppen erre rá lehetett húzni egy jó kis jelenetet. Viszont a rendezőt most sem hatotta meg kifakadása.

   Gyöngyösi Zoltán a közjátékban nyújtott alakítása mindent elsöprő, az önimádó színész állandóan központban lévő idegesítő és tudálékos figurája, majd játszi könnyedséggel való szamárrá átvedlése ismét bizonyosságot tesz arról, hogy érdemes megjegyezni a nevét.

   A jó színész ismérve, ahogy az előadásban is elhangzik: a szövegtudás, a pontosság, és egy kis titok. Biztos vagyok benne, hogy Dömötör Andrásnak (rendező is egyben) és Máté Gábor osztályának mindez a birtokában van.

Théseus-Oberon: Baki Dániel

Hippolyta-Titánia: Kiss Andrea

Philostratus-Pukk: Dér Zsolt, Figeczky Bence

Lysander: Bodoky Márk

Demetrius: Papp Endre

Hermia: Osváth Judit

Heléna: Rujder Vivien

Égeus-Embi (közjátékban Oroszlán): Ember Márk

Kis Tündér-Dezső (a közjátékban Tiszbe): Georgita Máté Dezső

A kis indiai-Bazsi (a közjátékban Fal): Medveczky Balázs

Reni (a közjátékban Beköszöntő): Olasz Renátó

Zoló (a közjátékban Piramusz): Gyöngyösi Zoltán

Zene: Kákonyi Árpád, Friedenthal Zoltán

Jelmez: Kálmán Eszter

Dramaturg: Laboda Kornél

Mozgás: Widder Kristóf

Rendező: Dömötör András

Osztályvezető tanárok: Máté Gábor, Dömötör András

Fotó: Szkárossy Zsuzsa