Koktélzongorát akarok
Újabb vallomással tartozom, sajnos azoknak a táborát gyarapítom, akik nem olvasták Boris Vian egyik leghíresebb regényét. Kétszer elkezdtem, de mindkétszer elakadtam az első oldalaknál, mentségemre szóljon, újból nekiugrottam, az előadást látva, és most teljesen más perspektívából látom/olvasom a világirodalom egyik legmeghatóbb szerelmes történetét.
Nem egy új darab az Ódryn, így én már egy teljesen kiforrott, jól bejáratott előadásra ültem be, és annak ellenére, hogy meg nem fejeztem be a Vian mű olvasását, azért mégiscsak van képem az ő csodálatosan szürrealista világáról, ami annyira egyedivé teszi a regényt, hogy méltán került be a kultuszregények sorába. Azt hiszem, nem túlzás kijelenteni, hogy ez az a könyv, amit nagyon nehéz színpadra vagy akar filmre vinni (erre többször is tettek kísérletet), az Ódry Színpadon mégis Fehér Balázs Benőnek (rendező) és Fekete Ádám (dramaturg) párosának sikerült ezt a feladatot jól abszolválnia.
Már az eleje sem úgy kezdődik, mint egy szokványos előadás, hiszen a színészek mellett most mi is kapunk instrukciókat a rendezőtől, hogy mi lesz majd a mi feladatunk. Így akarva-akaratlanul már az első pillanattól kezdve mi is részesei leszünk, ettől a hangulata valahogy egészen más lesz, és ez a közösségi érzés a végéig nem szűnik meg. A díszlet rögtön lenyűgözött, már az első pillanatban sikerült Vian abszurd világát megteremteniük. Szalai Sára rajzfilmszerű háttere jobban el sem találhatta volna azt a szürreális hangulatot, amit olvasás közben is szüntelen elképzelünk. Szinte kedvet kapunk a zongorához pattanni, hogy egy kellemes kis dallal koktélt csaljunk ki belőle. Szlávik Juli kreatív jelmezei is tökéletesen passzoltak mindehhez, megerősítve ezt a bravúrosan elénk tárt viani univerzumot.
Colin Bán Bálinttal telitalálat volt, a tisztaság jelképe, az őszinte és naiv aranyifjú, aki bármit megadna az igaz szerelemért, ami nem is várat sokáig magára. A hőn vágyott lány, Chloé, Bach Kata kifinomult játékában, könnyed eleganciával fogadja a férfi udvarlását, és már-már földöntúli szépséggel tárja elénk a Duke Ellington által hangszerelt lányt. Egy pillanatig sem kételkedünk abban, hogy ő és Colin csakis egymáséi lehetnek, más forgatókönyv szóba se jöhetne.
Barátja, Chick, Rada Bálint képében hitelesen hozza a Jean-Sol Partre iránt elvakultan rajongó, a végén mar őrületbe zuhanó értelmiségit, aki eziránt való szenvedélyében lassan, de biztosan tönkreteszi a kapcsolatát a szépséges Alise-zal. Szilágyi Csenge, párjával, Chickel párhuzamosan épül le, csak míg a férfit Partre imádatának az anyagi vonzata teszi tönkre, addig őt a kilátástalan szerelem.
A legnagyobb alakítás viszont kétségtelenül Nagy Dániel Viktoré, aki Nicolas szerepében zseniális alakítást nyújt. A szakács, akinek mindenre van tanácsa, és aki bármikor képes uralni a teljes teret igazi komikusi vénáját megvillantva.
Jean-Sol Parte, akit Vian egyik legjobb barátjáról, Jean-Paul Sartre-ról mintázott, némi karikírozással, Fekete Ádám visz színpadra, és olyan elánnal játssza el a piedesztálra emelet cinikus írót és filozófust, hogy a végén Alise határtalan dühe irányában teljesen érthető lesz.
Kisebb, ám annál nagyobb lehetőségeket kapott Bárnai Péter, aki az őrület és a normalitás vékony mezsgyéjén cikázik föl-alá, hol mint orvos, Frászpirin szerepében, vagy éppen munkaadót, vagy Jézust játszva.
A Tajtékos napokban dominál az a ripacskodó játékmód, ami a jó ízlés határát még nem súrolja, de pengeélen táncol, és ez pont az, amit Vian regénye abszolút meg is követel magának.
Hatalmas energiával játszik mindenki, és azt hiszem, ezt másképp nem is lehet.
Fehér Balázs Benő vágya, hogy a színész és a néző kapcsolatba kerüljön egymással, itt megvalósulni látszik, hiszen a vége egy olyan fantasztikus rendezői húzás, amivel, ha addig a publikum azt is hitte, hogy ő csak egy szemlélő, végérvényesen rá kellett döbbenjen, hogy nincs igaza, mert ő maga is részese a szó szoros értelmében eme remek előadásnak.
Fotó: Dudás Ernő / Kultúrbrigád
Előadás időpontok: ITT
