„Hatalmas a szavak ereje”
A 2017-es év első bemutatója a Radnóti Színházban a Futótűz című dráma Alföldi Róbert rendezésében. A mű egy libanoni származású drámaíró és rendező, Wajdi Mouawad tollából származik, aki gyermekkorában a családjával együtt menekült a hazájában dúló polgárháború elől Kanadába. Nem csoda, hogy a háború és a menekültkérdés került később írói pályájának középpontjába. A Futótűzből 2010-ben film is készült, mely itthon Felperzselt föld címmel volt látható.
A darab velejét nehéz tömören megragadni, egyszerre szól egy tragikus sorsú, de igen erős nő viszontagságairól, egy nyomozásról, melyben egy család története bontakozik ki, háborúról és menekültkérdésről, barátságról, az emberi lélek legsötétebb mélységeiről, kegyetlenségről és szeretetről, az ígéret és az igazságba vetett hit erejéről.
Az első felvonásban Hermile Lebel közjegyzőn keresztül Jeanne (Martnovics Dorina) és Simon (Olasz Renátó) megismeri édesanyjuk, Nawal Marwan végrendeletét, melyben tudatja gyermekeivel, hogy halottnak hitt apjuk él, illetve van egy bátyjuk is valahol a világban, akiről addig nem tett nekik említést. Egyúttal felszólítja az ikreket arra, hogy keressék meg őket, és adjanak át nekik egy-egy borítékot. Így indul el egy évekig tartó nyomozás, melynek során a testvérpár olyan titkokra bukkan, amelyek feldolgozásához egy élet is kevés.
László Zsolt, aki a közjegyzőt alakítja, fontoskodásával, esetlenségével és suta megjegyzéseivel szinte komikussá teszi az első felvonás legmegrázóbb jeleneteit is. Sem a végrendelet felolvasása, sem a temetés nem kelt tragikus hatást, hiszen Hermile Lebel figurája lehetetlenné teszi ezt, viszont éles ellentétben áll az élet minden problémájára precíz, matematikai megoldást kereső Jeanne-al és a kissé agresszív, indulatait épphogy csak kordában tartani tudó Simonnal.
Közben kibontakozik Nawal Marwan, az édesanya története is. A dráma egyik kulcsjelenete, amikor a fiatal lány ígéretet tesz nagyanyjának, hogy megtanul írni, olvasni, számolni, és ami a legfontosabb, beszélni. Ekkor talán még nem sejti, milyen fontos lesz később, hogy kimondja, leírja mindazt, ami vele történt, hiszen a szó az ő egyetlen fegyvere. Kováts Adél Nawal-figurája bátor és őszinte, a végletekig erős és nem felejt.
Hasonlóan erőteljes karakter a Lovas Rozi által alakított menekült lány, Sawda. A sokat szenvedett, rengeteg borzalmat látott lány Nawaltól tanul írni és olvasni, tőle tanulja meg azt is, hogy erőszakra nem lehet erőszak a válasz, hogy áldozatból nem válhat büntetlenül hóhér, hogy gyűlöletre néha valóban csak gyűlölettel lehet felelni, de ha így van, a háborús mókuskerékből nincs kiszállás. Sawda és Nawal gyönyörű, indulatoktól fűtött dialógusa a darab egyik csúcspontja.
A második felvonásban lassan teljesen kirajzolódik Nawal élettörténete, a szálak összekapcsolódnak, az apa és az idősebb testvér is előkerül, de Jeanne és Simon nemcsak apját és testvérét találja meg, hanem kénytelenek saját magukat is újraértelmezni. A felfedett titok szinte mitológiai magasságokat súrol, annyira irreálisnak hat, mégis ott a nézőben a szörnyű balsejtelem: az élet igenis képes írni ilyen sötét forgatókönyvet.
Alföldi Róbert rendezése alaposan átgondolt, pontosan felépített, szinte milliméterre kiszámolja, mi az, amit a néző még elbír, hogy aztán egy hajszálnyival túllépjen rajta. A lassan csordogáló első felvonás után a második valóságos golyózápornak hat. A néző fejében lassan minden a helyére kerül, összeáll egy hatalmas, groteszk kép, amely sokkolóan szembesít azzal, mivé lesz az ember, ha már mindent elvett tőle a háború, ha már nincs veszítenivalója.
A szöveg szinte majdnem mindenütt emelkedett, mégsem közhelyes. Nawal megtartja ígéretét, megtanul írni, olvasni, beszélni, majd mindezt az igazság szolgálatába állítja. Kimondja és leírja mindazt, ami történt vele, tényszerűen és pontosan, mert tudja, hogy hatalmas a szavak ereje, bármilyen fájdalom is jár a nyomában. Talán az egyetlen esély arra, hogy az ember megőrizhessen egy cseppnyi humánumot: a kimondás bátorsága. Az igazsággal szemben már úgyis csak a csend marad.
“….mondani, és mondani, és mondani kell a történeteket. Mondani azt, ami történik velünk.” (Alföldi Róbert)
