A szerelmes király

    Alföldi Róbert királydrámája Christopher Marlowe tollából nem egy sokat játszott darab, legalábbis a hazai színpadokon ritkán lehet az író nevével találkozni, a II. Edwardot pedig utoljára húsz éve láthatták a nézők. Emellett a rendező gondoskodott arról is, hogy a „jó alapanyagot” semmi se rontsa el, ezért arra is figyelt, hogy a szerepeket szinte egytől-egyig kiváló színészeknek adja. Ebből a szempontból talán tényleg áldásos nem kimondottan egy társulattal dolgozni, hanem előadásokra válogatni egy jól működő csapatot.

   Marlowe drámája a híres meleg királyról nem nélkülözi a tragédiákat, így már az elején egy nagy konfliktusba csöppenünk, csak még előtte, mintegy prológusként, a király elűzött szeretőjének a szájából egy rövid kis ismertetést kapunk a múltjukról, és kendőzetlenül, már-már gátlástalanul beavat minket a jövőbeni, nem túl tisztességes szándékába is: csáberejét bevetve a királyt bábként irányítani.

   Fekete Ernő II. Ewardként színészi munkája teljes érzelmi skáláját kiaknázza, ugyanolyan hiteles őrült, meggondolatlan és hisztérikus királyként, mint nemtörődöm vagy éppen teljesen maga alatt lévő emberként. Megindító a Gaveston iránt érzett szerelme, de visszataszító a jelenlétében való viselkedése. Hol esendő, hol zsarnok, de az egyértelmű, hogy a hatalom áll tőle a legtávolabb, és míg mások ezzel a ranggal a vagyon megszerzését tartják elsődlegesnek, addig ő a szeretet vásárolja meg, kockáztatva ezzel azt, hogy teljes anarchiába dönti az országát, maga ellen fordítva a népet.

   Patkós Márton Gavestonját teljesen egyértelmű, hogy nem az érzelem vezérli, és ezt nyilvánvalóvá teszi már az elején. Sokkal inkább a hatalomban való megmártózás, vagy éppen a provokáció által kiváltott zűrzavaros helyzetben való csillogás az, ami igazán hajtja. Tisztában van a királyra gyakorolt vonzerejével, és ezt teljes mértékben ki is használja, nem törődve a következményekkel, és sokáig úgy tűnik, hogy ez a vakmerőség előnyére válik, hiszen valahogy mindig megússza, és ügyesen lavírozik sokszor pengeélen táncolva, de sorsát sajnos mégsem kerülheti el.

   Makranczi Zalán Mortimerje, mint a király legnagyobb ellenlábasa, kissé összezavaró: az első felvonás után megesküdtem volna, hogy őt főként nem a hatalom iránti vágy hajtja, hanem inkább Izabella kegyeibe való beférkőzés, majd végső soron szerelme elnyerése, de a második felvonás ezt a hitemet teljesen romba dönti. Ő is csak egy a trónfosztók közül, hatalomra éhező nemes, aki a manipuláció teljes eszkösztárát használja, azt viszont nagyon is jól.

   Izabella átváltozása sem igazán következetes vagy egyértelmű, hiszen sokáig, mit sem törődve férje más férfiakhoz való viszonyaival, egy csupa szerelemben izzó ifjú nőt testesít meg, akit naivitása tart vakon, majd a darab egy pontján ez a szerelem már Mortimer iránt lángol, és nőies lágysága számító kegyetlenségbe fordul át. Radnay Csilla ennek ellenére mindkét szerepben legitimálja magát.

    Egy-két színész több szerepben is remekel, ilyen Patkós Márton, aki Gaveston léha és ellenszenves figurája után, a király becsületes, ám először még félénk, majd egyre inkább önmagára ébredő fiát is jól hozza. Jordán Tamás éppolyan kidolgozottan viszi színpadra a hatalom érdekeit szolgáló püspököt, ahogy a királyt kihasználó hűbérurat, aki politikai előnyt remélve, szó nélkül áldozza fel fiát.

   Medveczky Balázs kezdőként magabiztos fellépéssel veszi át Gaveston helyét a király megüresedett ágyában, ám nála, ha lehet, akkor még inkább az érdekek dominálnak az érzelmekkel szemben, és mintha a király addig ezer fokon égő szenvedélye is kihunyóban lenne.  

Szatory Dávid, mint a király öccse, a darab legszánalmasabb figurája, véleménye nem állja ki az időt, tétovasága már-már együttérzést váltana ki, ha éppen nem ezzel nem tenne le ő maga is egy követ az árulás rövid, ám annál rögösebb útján.

   Tihanyi Ildikó redukálta a díszletet olyannyira, hogy még stilizáltnak is alig nevezhető, itt a színész a díszlet is egyben, és egyértelművé teszi, hogy nem érdekes sem a tér, sem az idő, hanem a cselekmény van a középpontban. A jelmez sem korhoz kötött, inkább a modernebb felé húz, minden fekete, és csak egy-két aranyhímzés vagy bíbor szín az, ami jelzi, hogy itt a hatalmasok játszmáját nézzük, akik mindentől függetlenül bármikor nagyot bukhatnak, és még csak a pótlásuk sem nehéz, hisz mindig van, aki eggyel lejjebb van, és csak arra vár, hogy megragadja a lehetőséget. Túl sok kellékkel sem operál, míg az izzó vaslándzsának van értelme, addig a játéktankok látványa kicsit kizökkentenek és kevésbé szükségesek.

   Az élő zene viszont szerves része a darabnak, Gőz László zenei vezetésével úgymond együtt lüktet a történéssel, ezt az is jelzi, hogy nem a háttérben, vagy éppen zenekari árokban, hanem a színpad közepén kapnak helyet, és csak akkor tartanak szünetet, ha éppen erre valamelyik színésztől utasítást kapnak. A hangulatot fantasztikusan kísérik, és míg sokszor az atmoszférát alátámasztani hívatják őket, van, amikor groteszk módon éppen az ellenkezőjét művelik. A rendezői koncepció, hogy éberen tartson annak ellenére, hogy néhol kicsit hosszúra nyúlik a hatásszünet, ezzel remekül ellenpontozva/ellensúlyozva van.

   Az Átrium Film-Színház előadása a hatalmon lévők szinte törvényszerű eltorzulásáról, vagy a melegek nem elfogadásáról ma is aktuális, és azt hiszem ez az előadás ezért is született meg. És nem hiába.

Szereplők:
Fekete Ernő
Jordán Tamás
Gyabronka József
Szatory Dávid
Makranczi Zalán
Radnay Csilla
Patkós Márton
Mihályfi Balázs
Medveczky Balázs
Fábián Szabolcs
Sztarenki Dóra

Orgona: Lengyel Zoltán
Klarinét: Szűcs Péter
Cselló: Zétényi Tamás

Fordította: Forgách András
Zenei vezető: Gőz László
Díszlet, jelmez: Tihanyi Ildikó

Rendező: Alföldi Róbert

Fotó: Posztós János/Café Budapest (forrás: Átrium Film-Színház)