Előadások, amelyek hatással vannak rám
Érdekes előadásnak lehettem a tanúja október hatodikán, amolyan kísérleti jellegű, de leginkább azt hiszem az interaktív színház kifejezés illik rá a legjobban. Pokorny Liának egy monodrámát rendezett Horgas Ádám a Lepkegyűjtő Produkció keretén belül. Összeszokott kis csapat, nem először dolgoznak együtt, a rendezőt (A lepkegyűjtő, Pillanatfelvétel) már-már mondhatjuk állandó társnak a produkciókban, ahogy a művésznőt is (Pillanatfelvétel).
Az Átrium Színház után ismét a Centrál Színházba költöztek, és Duncan MacMillan kortárs drámaíró és rendező „Dolgok, amikért érdemes élni” c. előadását hozták el a Kisszínpadra. Angliában már igencsak szép sikereket ért el, így az itteni gárdának bizalmat szavazva, ismerve az eddigi tető alá hozott produkciókat, valószínűleg ők is elismeréseket söpörnek majd be vele.
Az előadás előtt Pokorny Lia hosszú sárga cetlivel sétál körbe, és néha egyet-egyet odaad a nézők közül valakinek, megkérve őket arra, hogy vigyázzanak rá. Amint megkezdődik az előadás, azt is megtudjuk, hogy mi célt szolgálnak ezek a papírosok, de ez maradjon egyelőre titok, hiszen minden poént nem akarok lelőni.
Én személy szerint rettegek attól, hogy részese legyek egy előadásnak, vagy hogy idegenek előtt beszéljek, no nem egy-két ember előtt, hanem mondjuk sokaság előtt, és itt éppen a nézőkre gondolok. Ha azt hittem, hogy kimaradok a szórásból, hát tévedtem, de erről is kicsit később.
A főhősnő gyerekkori emlékeit kezdi el mesélni, ami rögtön egy tragédiával kezdődik, és később ez többször megismétlődik. Azt, hogy ezt némiképp fel tudja dolgozni, egy egészen sajátos védekezési mechanizmust alkalmaz, de akár nevezhetnénk terápiának is, elkezd egy listát, amire azokat a dolgokat írja le, amikért érdemes élni. Nem kell rögtön nagy dolgokra gondolni, hiszen ugyanannyira fontos egy fagyi gyerekkorban, mint felnőttként egy romantikus séta a parkban, vagy éppen meghallgatni kedvenc együttesünk új lemezét.
A történet, amit megismerünk sokszor igazán szívbemarkoló, de a listán lévő, sokszor teljesen banális dolgok ugyanannyiszor csalnak mosolyt is az arcokra.
Pokorny Lia brilliánsan vezette a szálakat, improvizatív készsége, amit a Beugróban profin elsajátított, most igazán megmutatkozott. Az interaktivitásnak ugyan megvan az a veszélye, hogy nem a megfelelő ember kap lehetőséget, de a színésznőnek ehhez is fantasztikus szeme volt, mert pillanatok alatt kiválasztotta azokat az embereket, akik részesévé váltak az előadásnak.
Ahogy már az elején írtam, mindig is nagyon ódzkodtam az ilyen jellegű szerepléstől, és amikor rájöttem, hogy akár én is részese lehetek, már készültem magamban a szépen megfogalmazott, de finoman elutasító válasszal. A pontos mondat még meg sem született, amikor egyszer csak én is szereplővé avanzsálódtam, és mindez olyan természetesen történt, hogy egy pillanatig sem jutott eszembe az, hogy nemet mondjak. Lia olyan mélyről eredő bizalommal és kedvességgel szólított meg, hogy minden félelmem egy pillanat alatt leomlott bennem, és az előadás után még órákig valami csodálatos izgalom járt át. Ez a katarzis szerintem az egész nézőteret átjárta, mindenki úgy érezte, hogy valami csodálatos közösségi élményben van része, amit a végén tomboló állótapssal jutalmaztak.
A színésznő zseniálisan vitte végig az előadást, energiája az egész teret betöltötte, annyira inspiráló volt, hogy azon estén én is eldöntöttem, hogy listát írok, és szerintem ez mindenkinek egy jó tanács lehet, mert néha észre sem vesszük, hogy mennyi apró kis dolog van, amiért hálásak lehetünk.
Az első az én listámról már teljesült is: „Előadások, amelyek hatással vannak rám!”
Színlap:
Eljátssza – Pokorny Lia
Szerző – Duncan MacMillan
Társszerző – Jonny Donahoe
Fordították – Csukás Márton és Csukás Barnabás
Rendező – Horgas Ádám
Producer – Bereczki Zoltán, Ferenczi Orsolya
