Lassan több mint egy éve történt, hogy először találkoztam Mikecz Estillával a Nemzeti Színház nyílt napján, ahol éppen a háziasszony szerepét töltötte be, és ugyanakkor született meg az első interjú gondolata is. A filmvászonról már ismertem, de kedvessége és közvetlensége az első beszélgetésünk alkalmával teljesen lenyűgözött. Azóta volt szerencsém végigkísérni az előadásait, és szinte a szemem előtt vált diákból igazi színésznővé. Mellette megismerhettem Krausz Gergőt is, aki nemcsak a színpadon nagyszerű társa, de az életben is. A két pályakezdő és tehetséges fiatal művészt kérdeztem arról, hogy milyen az egyetem falait végre elhagyva egy teljesen új helyen, a Kaposvári Csiky Gergely színházban helytállni.

    Idén végeztetek a Kaposvári Egyetem (Rippl-Rónai Művészeti Kar) színművész szakán, a gyakorlatot pedig az ország egyik legnagyobb színházában, a Nemzeti Színházban töltöttétek, osztályfőnökötöknek, Vidnyánszky Attilának köszönhetően.  És most együtt léptek ki a – tudom, közhelyes - nagybetűs életbe, méghozzá a Kaposvári Csiky Gergely Színház deszkáira. Hogy kerültetek oda?

Krausz Gergő: A Nemzeti Színházban együtt dolgoztunk Bozsik Yvette-tel, és még Az Úr komédiásainak próbafolyamata alatt kérdezte meg tőlünk, hogy szeretnénk-e lemenni Kaposvárra, ugyanis ő lett ott a művészeti tanácsadó, és mindenképpen szeretett volna pár fiatal színészt szerződtetni. Eléggé adta magát a helyzet, hiszen jó volt a közös munka, ezáltal megismert minket, így gondolom emiatt esett ránk a választása.

   Maradni nem szeretettek volna? Vagy ez fel sem merült?

K.G: Igazából a döntésünk úgy nézett ki, hogy vagy maradunk a Nemzetiben, és egy-két szerepet kapunk egy évadban, vagy pedig lejövünk Kaposvárra, ahol folyamatosan foglalkoztatva vagyunk. A Nemzetiben rengetegen vannak, így nagy valószínűséggel nem kaptunk volna olyan lehetőségeket, mint itt, és hát az első években egy pályakezdőnek fontos, hogy minél többet legyen színpadon, és minél több szereppel legyen megkínálva, hogy ezáltal is fejlődjön, erre pedig szerintem a legjobb egy vidéki színház.

Mikecz Estilla: Igen, Yvette úgy keresett meg minket, hogy konkrét szerepajánlatai voltak, és ezeket a lehetőségeket nagyon kecsegtetőnek találtuk, ahogy már Gergő is mondta. Így azt gondoltuk, hogy akkor megpróbáljuk a vidéki színházi létet. Régen, ha jól tudom, be volt építve a képzésbe, hogy minden egyes kezdőnek vidéken kell töltenie az első két évet.

   Eléggé össze voltatok zárva ez alatt az öt év alatt. Az osztályotok több darabban is bizonyíthatott, több fesztiválra is meghívást kaptatok. Egy viszonylag biztonságos kis közegben mozogtatok, akár nevezhetnénk egy kis társulatnak. Ijesztő volt ebből a burokból kilépni?

M.E.: Hogy őszinte legyek, nekem jó érzés volt már kilépni a kis osztályközösségből, és teljesen más emberek között is megmérettetni magamat. Vágytam új dolgokra, új arcokra, az önállósodásra. Viszont az is jó, hogy vissza kell menni a közös előadásokban játszani, hisz azért van pár ember, akivel örökké tartó barátságot kötöttünk.

K.G.: Már az egyetem alatt is nagyon sok irányba bontogattam a szárnyaimat, így a negyedik évben több gyakorlaton is „kint” voltam. Pintér Bélánál a Fácántáncban, egy mozgásszínházi előadásban, valamint egy musicalben is játszhattam, és nagyon élveztem. Az egy nagyon biztonságos érzés, hogy az ember mögött ott van az egyetem, de közben meg azt játssza, hogy szabadúszó. Az osztállyal együtt dolgozni annyival volt könnyebb, hogy öt év alatt lassan fél szavakból is megértettük egymást, ismertük egymás reakcióit, tudtuk, hogy improvizáció esetén hogyan fog reagálni a másik, de jól vettük azt is, ha meglepett. Ez nagyon kényelmes, de szerintem kell a változatosság, és nekem az egyetem alatt is jó volt, hogy néha ki tudtam ebből szakadni.

   A „nemzetis” előadásokon kívül már eddig is több darabban játszotok együtt, úgy, mint a Kör négyszögesítése (Zenthe Ferenc Színház, Salgótarján) vagy a Megadom magam (Váci Dunakanyar Színház), így akkor gondolom annak is örültetek, hogy egy színházhoz szerződtetek. Tudatos döntés volt a részetekről, hogy együtt folytassátok tovább, vagy csak így alakult?

K.G.: Tudatos, persze, hogy tudatos... egy pár vagyunk és együtt is élünk. Nem szerettük volna, hogy ez megváltozzon, így tényleg nagy szerencsénk volt, hogy Yvette mindkettőnknek felajánlotta ezt az állást, ráadásul remek szerepekkel.

   Mennyire működtök jól együtt a színpadon?

K.G.: Ha szabad ilyet mondanom, akkor azt hiszem, hogy elég jól. Már a felvételin is volt egy közös jelenetünk, és igazából az egyetem alatt is, ha együtt kellett dolgoznunk, akkor az nekem mindig jó élmény volt, mert Estillával nagyon jó együtt alkotni.

M.E.: Végülis, talán azt is mondhatjuk, hogy a munka hozott össze minket. Már a felvételin is együtt mutattunk be jelenetet, egy Woyczek etűdöt, és ez az egyetem alatt sem változott, nagyjából minden fontosabb munkában együtt voltunk. Még egy zenekart is alapítottunk, amiben még pár osztálytársunk is benne van. Szerencsére még nincsen elegünk egymásból.

   Milyen volt a fogadtatás? Sikerült könnyen beilleszkednetek, vagy azért még tart a folyamat?

K.G.: Hát még tart, igaz, én már a harmadik próbafolyamatban vagyok, de megmondom őszintén azt hittem, hogy sokkal nehezebb lesz. Hiszen itt egy csomó ember van, ők már összeszoktak, ismerik egymást ezer éve, és akkor megérkezünk mi.  De igazából mindenki rendkívül nyitott és segítőkész volt. A Vízkereszt, avagy bánom is én c. Shakespeare darabban kezdtem, egy kisebb szereppel, ami abból a szempontból is jó volt, hogy többet figyelhettem a próbák alatt, beleláttam abba, ki hogy dolgozik, hogy szeret próbálni, stb. Így a második előadásom, a Turbin család napjainak próbáin már eggyel otthonosabban tudtam mozogni.

M.E.: Én azt gondolom, hogy nekem még mindig tart ez a beilleszkedés. Az első darabom a Turbin család napjai, egy Bulgakov darab volt, amit Németh Ákos rendezett, és csak férfiakkal játszottam együtt. Szóval ez érdekes helyzet volt, mert ebből kifolyólag a társulat nő tagjait még nemigen ismertem meg. Viszont most már elkezdtük a Cabaret próbáit, és szerencsére még több emberrel találkoztam, nem csak színészek, hanem ügyelők, súgók, öltöztetők, fodrászok... Jó érzéssel tölt el, hogy velük dolgozhatok, és azt hiszem, hogy ez egy igazán egészséges környezet számomra. Ezt tényleg komolyan gondolom. Úgy érzem megbecsülnek, és ez nagyon, de nagyon fontos.

   Lassan beindult az évad, sőt te, Gergő, már túl is vagy két premieren (Vízkereszt, vagy bánom is én, Turbin család napjai). Milyenek voltak a próbafolyamatok?

K.G.: A Vízkereszt, abból kifolyólag, hogy nem volt nagy szerepem és keveset vagyok a színpadon, eggyel lazább volt, mint most a Turbin család napjainál. Ott nagyobb hangsúly helyeződött a zenére. Zakariás Zalán megtudta, hogy zenélünk, és hozott egy nótát, amit több hangszereléssel is megcsináltunk. Így nekem ezzel telt el az az egy-másfél hónap, amíg ezt próbáltuk, közben pedig játszottunk Budapesten meg „szerte a világban”.

   A Turbin család napjai már teljesen más volt. Sokkal közelebb hozott a társulathoz, a kollégákhoz. Nagyon jó szerepem van benne, szeretem csinálni, ráadásul sokféleképpen lehet csinálni. Ezt úgy értem, hogy nem ér véget a munka a bemutatóval. Szerintem nem szabad kétszer ugyanazt csinálni, érdemes folyamatosan keresgélni. Ehhez nagyon jó Servinszkij karaktere.

    Milyen a kaposvári közönség? Milyen volt a visszajelzés?

K.G.: Nagyon hálásak, fantasztikusan jó fejek, jó érzés, hogy állandóan teltház van, és az is izgalmas, hogy vegyes a közönség. Az idősebb korosztálytól az egyetemistákig, vagy a még gimnazistákig mindenki jelen van, és szívesen jár színházba, így rengeteg energia jön a nézőtérről. Nyilván ez azért is van, mert most egy kisebb környezetben, az Agórában (szerk. Együd Árpád Kulturális Központ) játszunk, ami egy művelődési központ, így sokkal közelebb vagyunk a nézőkhöz, ezáltal egy sokkal közvetlenebb kapcsolat jön létre.

M.E.: Én még erről nem nagyon tudok beszélni, mert nem volt sok előadásom, de Kaposvár egy művészetpártoló városként él a köztudatban, igen komoly színházi múltja is van, szóval reméljük jól fogadnak majd. ☺

   Mindezeken kívül pedig még más projektekben is részt veszel, sőt idén egy monodrámát is előadtatok a debreceni Csokonai Színházban. Kinek az ötlete volt, látható lesz-e még valahol vagy ez csak egyszeri munka volt?

K.G.: Kovács Andrással, aki volt osztálytársam, és Debrecenbe szerződött le, már régi vágyunk volt létrehozni egy olyan műhelyt, ahol azt a fajta színházat csinálhatjuk, ami tényleg a miénk, ahol arról beszélhetünk, amit fontosnak tartunk. Az előadás úgy született meg, hogy egy nap felhívott, hogy van egy Csehov novella, A bérzongorista, olvassam el, és aztán beszéljük meg, hogy mit gondolok róla. Amint befejeztem, rögtön felhívtam, és mondtam neki, hogy igen, ez az, amiről én most beszélni akarok, csináljuk meg. Az volt a kikötésem, hogy mindenféle pályázat nélkül, saját anyagból, saját ötletekből és saját pénzből hozzuk létre. Adorjáni Beáta dramaturggal Csehov és Hoffmann novellákból megírták a szöveget, évközben tréningeztünk, aztán nyáron, egy rövid, de annál intenzívebb próbafolyamat alatt összeraktuk. Annyit és úgy kísérletezhettünk, ahogy akartunk és még az utolsó három napban is háromféle vége volt az előadásnak. Nagyon izgalmas munka volt. Szerintem mindannyian rengeteget tanultunk belőle. Reményeim szerint Debrecenben és Kaposváron is látható lesz majd az évad folyamán.

   Nem érezted túl nagy falatnak, hogy egyedül vagy a színpadon végig és rajtad áll vagy bukik az egész?

K.G.: Nem éreztem, legalábbis ezt szerettem volna csinálni, hittem és most is hiszek abban a mondanivalóban és abban az üzenetben, amit képviselt ez a darab. Ez a közlési vágy elnyom bennem bárminemű félelmet azzal kapcsolatban, hogy ez túl nagy falat-e vagy nem.

    Azon kiváltságosok közé tartozol, akik Pintér Béla Társulatában is kaptak szerepet, ami egy kezdő színésznek óriási lehetőség, hiszen tudjuk, hogy eléggé állandó csapattal dolgozik. Mennyiben más nála a légkör, vagy egy próbafolyamat, mondjuk a kőszínházakhoz képest?

K.G.: Béla maga írja a darabjait, ráadásul, hogy ha abba is belegondolsz, hogy hányan függnek attól, hogy Pintér Béla megír-e egy darabot, akkor gondolhatod, hogy mekkora rajta a nyomás. Ehhez képest egy rendkívüli lendülettel és energiákkal dolgozó alkotó. Mindig tudja, mit akar mondani. Mindenki véleményét egyenként megkérdezi, és mindenkit meghallgat; ez egy iszonyatosan pozitív dolog volt számomra. A szöveg ereje és mondanivalója teljesen más értelmet nyer nála, ezért sokkal inkább nevezném „szerzői” színháznak az övét, szemben a „rendezői„ színházzal, ami ma gyakorlatilag mindenütt dominál, és ez számomra sokkal szimpatikusabb. Összességében nagyon mázlista voltam, hogy mindezt megtapasztalhattam, rengeteget tanultam belőle.

   Estilla, te sem panaszkodhatsz, hiszen a filmszerepek (Csak színház és más semmi, A tanár) és a Nemzeti Színházban játszott előadások mellett itt is szép szerepek találtak meg. Októberben a Turbin család napjaival álltál először a kaposvári közönség elé, majd decenberben, nem kisebb szereppel, mint a Cabaret-ból Sally Bowles-ével. Azt hiszem, ez egy igen szép és kihívásokkal teli szerep. Itt most a próza mellett a tánc- és az énektudás is igencsak dominál. Hogy állsz ezekkel?

M.E.: Őszintén szólva gyerekkori álmom vált valóra azzal, hogy a Cabaret-ban Sally Bowles-t eljátszhatom. Na jó, kicsit túloztam, nyilván nem gyerekkori, mert ez nem gyerekeknek való darab, de amint meghallottam először a Mein Herr című számot, rögtön megfogant bennem a gondolat, hogy de jó lenne ezt egyszer eljátszani… Aztán amikor Yvette mondta, hogy rám gondolt a szerep kapcsán, és mit szólnék hozzá, teljesen ledöbbentem. Az utolsó egyetemi énekvizsgán is pont a Maybe this time-ot énekeltem… Iszonyatosan megörültem neki, és be kell valljam, főként ez volt az oka, hogy a Csiky Gergely Színház mellett döntöttem. Nagyon szeretek táncolni, énekelni is, és bízom benne, hogy a premierig még nagyon sokat fejlődöm.

   Most, hogy már túl vagy a próbákon, és volt is pár előadásod, hogy érzed, sikerült megragadnod a Jelena karakterét, vagy még dolgozol vele? Könnyen vagy nehezen azonosulsz a figuráiddal vagy ez ennél összetettebb?

M.E.: Lehet, hogy ez kicsit bután hangzik, de nagyon-nagyon szeretem a kosztümös filmeket, és sokat merítettem belőlük. Rengeteget olvastam a huszadik század eleji orosz irodalmat, például az Anna Kareninát. Azt hiszem, hogy Jelena Vasziljevna, akit alakítok a Turbin család napjaiban, kicsit hasonló hozzá, nem azt mondom, hogy ugyanolyan, de azért mégis van bennük sok közös vonás. Itt is van egy szerelem, ami a házasság mellett szövődik, egy már megromlott házasságban, és feltevődik a kérdés, hogy el lehet-e válni, mennyire kell visszafojtani az érzelmeinket, milyen egy erős nő a századelőn… Nem volt nehéz azonosulni Jelenával, a visszafogottságát és az eleganciáját viszont még finomítanom kell, úgy érzem. Én sokkal szertelenebb típus vagyok.

   A Turbin család napjai nem éppen Bulgakov legjátszottabb darabja, így talán nem is ismerik olyan sokan. Mesélnél kicsit nagyvonalakban arról, hogy szerinted miért érdemes megnézni?

M.E.: A történet Ukrajnában, a háború kellős közepén kezdődik, ahol a főhősnő férje elmenekül, és hátrahagyja fiatal feleségét, aki még azon túl tudta volna tenni magát, hogy már eléggé elhidegültek egymástól, de azon kevésbé, hogy cserben is hagyják, és innentől kezdve egészen másképp áll a házasságukhoz. Izgalmakban sincs hiány, hiszen képbe jön egy fiatal udvarló is, és szép lassan egy új szerelem kezd kibontakozni. A fordulatos történeten túl szerintem azért is érdemes megnézni, mert nagyon jó színészek vannak benne, jó alakításokkal, és mindamellett, hogy ez egy nagy dráma, mi mégis megpróbáljuk kidomborítani a vicces részeket is, így remélem, hogy az előadás olyan, mint maga az élet, a tragédia mellett jelen van a komédia is.

   Azt mondják a vidéki színház minden színész számára szinte szükséges, mint a szamárlétra, gondolom azért, mert itt többféle szerep talál meg, és talán a feladat is több. Mégis azt gondolom, hogy aki egyszer belekóstolt egy olyan színházi forgatagba, és egy akkora színpadon kapott lehetőséget, mint a Nemzeti Színház, annak azért nem lehet könnyű mindebből visszavennie. De cáfoljatok meg, ha nem így van.

K.G.: Visszavenni nem kellett, most is ugyanúgy dolgozok, mint ahogy akkor dolgoztam, csak itt mást kérnek. Igazából munka és munka között soha nem tettem különbséget, akkor sem, ha egy kis vidéki színházban játszottunk, és akkor sem, hogyha a Nemzetinek a nagyszínpadán. Azt gondolom, hogy muszáj ugyanúgy beleállni, különben nincs értelme csinálni ezt az egészet.

M.E.: Sokkal felszabadultabbnak érzem magam, lehet hogy azért, mert már hivatalosan is színész vagyok. Itt a Csiky Gergely Színházban nem úgy kezelnek, mint egy egyetemistát, akiből lesz majd valami, és akinek mindig tanítani kell, hogy hogyan játsszon, hogyan álljon ki, hanem kollégaként és partnerként tekintenek rám. A Nemzetiben diák státuszban voltunk, ami ugye teljesen mást jelentett. Ahogy az elején is mondtam, felszabadult vagyok, és nem tudom, hogy a közegnek köszönhető-e vagy az én hozzáállásom változott, de egyáltalán nem vagyok olyan görcsös, mint tanulóként voltam. Jó, hogy teljesen más impulzusokat is szerzünk, és egy teljesen más helyen rendezkedünk be. Nagyon jó volt a Nemzetiben is, viszont én örülök, hogy most egy másfajta helyen is megállhatom a helyem.

   Az elmúlt években melyik szerep, rendezés vagy előadás volt az, amit úgy éreztetek, hogy meghatározó volt, és kimondottan hozzátett ahhoz az emberhez, színészhez, akik most vagytok. Mert igen, jól hangzik, hogy minden szerep hozzátesz, de valljuk be, vannak gyenge szerepek is, és vannak igazi nagy tanulópénzek. Én erre lennék kíváncsi…

M.E.: Nekem a beugrások voltak azok, amik rendkívül megedzettek, és úgy gondolom, hogy nagyon-nagyon hozzájárultak ahhoz, hogy milyen ember és milyen színész vagyok most. Nyilván ez minden szereppel így van, de azok eléggé meghatározóak voltak, mert annyira koncentrált figyelemmel kellett jelen lenni. Nagyon friss dolgokat kellett úgy előadni, mintha azok a világ legtermészetesebb dolgai lennének, úgyhogy én mindenképpen az Isten Ostorát emelném ki, de ugyanúgy fontos megmérettetés volt az Éden-földön, mikor másfél nap alatt kellett megtanulnom koreográfiákat, dalokat és szöveget is…  A Váci Dunakanyar Színházban is átvettem egy szerepet a Megadom magam című előadásban, az is elég nehéz volt, mert igazából egy színpadi próbám volt belőle… A beugrások mellett még a Psyché próbafolyamata volt különösen meghatározó számomra, ott sok mindenre rájöttem magammal kapcsolatban.

K.G.: Nem tudom… engem nem nagyon kínáltak meg nagy szerepekkel a Nemzeti Színházban. Van olyan, amiért igazán hálás vagyok, például, hogy Bodrogi Gyulával játszhatok együtt a Tóth Ilonkában, de nekem a Psyché nem olyan, amit kiemelnék, hiszen mi fiúk nem olyan feladatot látunk el benne, mint a lányok. Amik így igazán hozzáadtak az életemhez, azok a külsős előadások voltak. Az egyetemen Dan Artus improvizációs kurzusai sokat segítettek, és az is hasznos volt, hogy egy időben eljártam varietézni, a TÁP Színház Minden rossz varietéjébe. Abban az a lényeg, hogy a színész merjen rossz lenni, és ez nehéz. Ezt például minden egyetemistának kötelezővé tenném. Ami viszont a legtanulságosabb volt számomra, minden téren, az A bérzongorista. Ott tényleg volt ilyen flash, hogy azta, most végetért ez az öt év, és pont ez kell hogy legyen a vége.

M.E.: Most jut eszembe, hogy én még a Cyrano-t is nagyon szerettem, pedig az elején egyáltalán nem éreztem rá, mit akar a rendező David Doiashvili... Vele azért is jó volt dolgozni, mert annyira máshogy képzelt el mindent, olyan dolgokra világított rá a szerepekkel és a darabbal kapcsolatban, amik nekem soha nem jutottak volna az eszembe. Persze minden rendezőnek ez a feladata, de ő nagyon szélsőséges volt ebben. Nem lett egy hagyományos előadás.

   Gergő, neked nagyon határozott véleményed van a színházról, a színész feladatáról, és úgy en bloc erről a szakmáról, olyannyira, hogy még a szakdolgozatod témája is ez. Peter Brook könyvét vetted alapul, aki ezt 1968-ban írta, mégis úgy tűnik, hogy mindaz, amit a könyvében felvet, még ma is éppannyira aktuális, sőt. Ennyire nehéz ma „jó” színházat csinálni?

   K.G.: Nem nehéz jó színházat csinálni, csak az embernek nem szabad megelégednie önmagával, pláne színészként. Ha valaki belekényelmesedik, és úgy érzi, hogy a szerepe már teljesen megvan, akkor az biztos, hogy sosem lesz jó. A bérletrendszerben huszonvalahányszor eljátszol egy előadást ugyanúgy, akkor azért megcsömörlesz. Nyilván attól színház a színház, hogy akkor és ott történik, és nem lesz kétszer ugyanolyan. Az a jó a színésznek is, ha mindig keresi azt, amitől egyre jobb lehet. Peter Brook olyan jól leírja ennek a szakmának az abszurditását. Egy ember magyaráz egy csomó másik embernek, hogy mit csináljanak, majd utána megbeszélik, hogy az “jó” volt-e. Szerintem ez nagyon vicces. És, hogy mitől volt az jó vagy nem? … Annyira relatív. Nyilván érezzük, hogy mi működik, de valójában az kell, hogy mindez folyamatosan fejlődjön, újuljon és alakuljon. Szóval nem is azt mondom, hogy nehéz, csak azt vettem észre, hogy sokszor úgy állnak hozzá, hogy “jó lesz az úgy”, pedig nem lesz. Ha nem akar az ember egy kicsit ebbe beledögleni, akkor nincs semmi értelme… Szóval igazad van, mégiscsak nehéz dolog :D

   Egyetértesz-e a Brook által felvázolt „közvetlen” színházzal?  Mennyire tartod ezt megvalósíthatónak?

K.G.: Ha már az általa felvázolt színházakról beszélünk, akkor a “szent “színház áll a legközelebb hozzám. Azt gondolom, hogy az emberben azért van alkotási vágy, mert van benne egy “Isteni szikra”. Ezért alkotunk. Ezért vannak bennünk a “miértek”. Más élőlényekben ez nincs (vagy nem tudunk róla). Ellenben a többi művészeti ággal szemben a színház a pillanat művészete. A festő alkotása maradandó. A színházi előadás viszont akkor és ott történik. Ebben a műfajban tehát máshogy nyilvánul meg ez az Isteni szikra. Ugyanis nem látható. Mi tehát a színház feladata? Peter Brook úgy fogalmaz, hogy “láthatóvá tenni a láthatatlant”. Az óriási, amikor egy pillanatra megtörténik a csoda a színpadon. És itt nem a katarzisról beszélek. Egy sima jelenetről, vagy jól eltalált hangsúlyról, mikor egy apróság felülírja az estét, mert történik ott valami. Nem tudjuk megmondani, hogy mi, de érezzük, látjuk és halljuk. Ezekben a pillanatokban látszik meg a színház igazi értéke.

“Siker alatt nincs előadás!”-mondta nekem Bodrogi Gyula. A siker a zérópont. A fölött jöhet szóba a csoda. Ezért a csodáért érdemes ezt az egészet csinálni. Ezért értek egyet Brookkal abban, hogy a feladatunk láthatóvá tenni a láthatatlant. Ez nagyon nehéz, de érdemes.

   Kicsit eltértünk a témától, mármint a színháztól nem, de attól az apropótól, hogy éppen az új játszóhelyetekről, új lehetőségekről és új találkozásokról beszélünk. Szerintetek jó helyen vagytok most?

M.E.: Én azt gondolom, hogy igen. Jól érzem itt most magam. Igaz, hogy nemrég óta vagyunk itt, és nem lehet még teljesen leszűrni azt, hogy ez hosszútávon hogy is lesz, de most szeretek itt lenni.

K.G.: Nekem már itt is volt ilyen, hogy Jézusom, mi értelme van ennek, de ez nálam mindig így van, minden egyes munkafolyamat alatt. Ez persze egyáltalán nem a színház ellen irányul. Hajlamos vagyok nagyon kétségebe esni és beledögleni dolgokba, mert úgy érzem, hogy onnan tudok nagyot ugrani, ha nagyon lenullázom magam. Amúgy meg jó helyen vagyunk, azt mondja Peter Brook, hogy a színészek nagy mázlisták, mert van bennük egy közös dolog: mindegyik dolgozni akar, és én ezt itt tapasztaltam meg először, ebben a formában. Itt tényleg mindenki melózni akar, és mindenkinek nagyon jó szeme és igénye van a jóra.

Portréfotó: Puszt Zsófia (Mikecz Estilla)