Mi lett volna ha..

    A legtöbb történetet ez élet írja, vagy inkább most az a helyesebb, ha azt mondom, hogy a legérdekesebb történeteket az élet írja vagy írhatná, de az igazság az, hogy néha mi magunk is, például amikor álmodozunk, vagy elképzeljük, hogy mi lett volna ha...

    A Hatszín Teátrum 21-i premier előadása, a Second Life avagy kétéletem pont erre reflektál, a színészek valós történetből indulnak ki, és tovább képzelik azt, hogy mi lett volna, ha a színészi hivatás helyett valami egészen mást választottak volna, ha a sors egy ponton más irányba tereli őket, vagy éppen arról is őszintén vallanak, hogy mi volt az, amiért éppen ezt a hivatást választották.

   Az előadásnak emiatt kicsit dokumentarista jellege is van, de van benne természetesen bőven fikció is. A színészek ezen az estén bátran beszélhettek az álmaikról, vagy akár arról is, minek szánták őket vagy amit még ők maguk is sokáig komolyan gondoltak.

   A téma tehát örök, hiszen mindnyájunk életében van, egy „mi lett volna ha”, persze ez még nem jelenti azt, hogy ebből jó előadás is születik, ehhez kell egy jól megírt szövegkönyv és benne jól működő színészek. Bármennyire is csak sima történetmesélésnek tűnik, de mindegyik sztorihoz kell egy ember, aki mindebbe életet tud lehelni, legalábbis annyira, hogy lekösse a néző figyelmét bő másfél órára. Ez azt hiszem remekül sikerült nekik. Izgalmat adott hozzá az is, hogy itt a művész kicsit lemeztelenedik, hiszen az őszinteség is pikantériája az előadásnak, most nem igazán egy felvett szerepről volt szó, bár egy „második élet” vagy lehetőség felvetése már előhozta a színészi játékot is, de ennek az estének nem ez volt a legnagyobb erőssége, viszont a színészek és szövegírók fantáziája annál inkább nagyobb szerepet kapott. 

   Az alkotókban sok közös van, például az, hogy mind az ötüknek Máté Gábor volt az egyetemen az osztályfőnökük, sőt még a rendező, Dömötör András is velük végzett színész szakon (később rendező szakon is szerzett diplomát). Kovács Patrícia, Járó Zsuzsa és Mészáros Máté 2003-ban végzett, majd rögtön az utána következő osztályban Ötvös András és Schruff Milán.

   Az előadásban a humor is lényeges, de azért felbukkan pár drámai pillanat, például amikor egy álomról kiderül, hogy még mindig nem teljesedett be, vagy amikor az egyikük nyíltan elénk tárja a lapjait egy olyan betegségről, amelyiktől mindegyikünk retteg, aztán van olyan is, amikor a sírás és a nevetés keveredik, hiszen amilyen szép és csodálatos ez a színészi szakma, bőven vannak nehézségei is. De szóba kerül, ha valaki mégsem lesz pilóta, akkor repülés imitálásra melyik zug a legalkalmasabb egy lakásban, ahogy egy családi drámára is fény derül, ami éppenséggel akkora horderejű, hogy éppen elég ahhoz, hogy az ember gyökeresen megváltoztassa az addigi elképzeléseit. Arról is szó esik, hogy mi történik akkor, ha valakinek gyerekkori dédelgetett vágya, hogy hollywoodi színész legyen, de „csak” Budapestig jut, ahol színházi színész lesz. Vagy amikor a rocksztár nem egy arénában tombol, hanem éppen a Hatszín Teátrum szűkösebb termében, vagy papi erkölcs helyett nem mindig az igazságot hirdeti ugyanabban a „gúnyában”, hanem szinte minden este más ruhában áll ki, és ha kell, hazudik. Ezek az életek pedig találkoznak itt a színpadon vagy csak a képzeletben.

   A díszlet egyszerű, egy keretbe foglalt tér, ami jelképesen az előadásnak is ad egy keretet, a fény és hangtechnika pedig kiválóan rásegít a hangulat átadására.

   Sikerült a Belvárosi Színház csapatának egy fergeteges estét létrehoznia, ahol a nevetés után azért mi is kicsit tovább gondoljuk azt, amit lehet már mélyen eltemettünk magunkban, ami akár fájhat is, de az nem mindig baj, sőt néha szükséges is előásni, hogy vajon mi lett volna ha...

Fotó: Takács Attila