Fájdalomba zárt szépség

      A Budapesti Operettszínház és a Duda Éva Társulat 2017-ben a színlapjára tűzte az izgalmas és érdekes sorsú mexikói festőnő nem túl hosszú, ám annál fordulatosabb életét. És aki valamennyire ismeri Frida Kahlo életrajzát, az el sem tudja képzelni, hogy hogyan lehet mindezt egy bő kétórás előadásba belezsúfolni, de Duda Éva ezt tökéletesen abszolválta.

    Rögtön az elején, Molnár Áron olyan dinamikával kezd bele a szövegébe, mint egy vérbeli konferanszié. Kiderül, hogy egy igazán érdekes narratíva mesélést választottak, Frida soha meg nem született gyereke visz végig minket a történetén, amit néha megtámogat a Mamma (Papapdimitriu Athina), aki az érzelmi vonalat erősíti és a Pappa (Kálid Artúr), aki a racionalitásért felel. Mindenesetre izgalmas a hármasuk, és nagyon jól működnek együtt. A sokszor nem túl vidám történetbe igazi nevettető faktorként vannak jelen, ők hivatottak oldani a feszültséget, miközben „a Férfi” és „a Nő” szerepében is jól lavíroznak. Dieguito legalább annyira jelen van a darabban, mint szülei, és a színész átütő jelenléte még akkor is erős, amikor éppen meghúzódik a színpad valamelyik szegletében, vagy éppen csendben elvetél anyja árnyékában. Ezek az érzékeny és kínzó képek még erősebben csapódnak le a nézőben az átható és különleges koreográfia által, ami pluszként adódik hozzá. Külön fűszere az előadásnak, hogy nem lehet  csak musicalnek nevezni, hiszen ugyanolyan arányban van jelen a próza, ahogy a zene, és a tánc is fontos kifejező eszköze. A mexikói virtust, a határtalan boldogságot vagy éppen az izzó szenvedélyt a Duda Éva Társulat táncosai tűpontosan eltáncolták, izzott tőlük a színpad és a nézőtér egyaránt, a karnevál hangulatát olyan  vitalitással jelenítették meg, mintha megsokszorozták volna önmagukat, és nem nyolc, hanem legalább nyolcvan táncos járt volna rítust Diego és Frida találkozásánál. Intenzív és gazdag mozgáskultúrával  megálmodott képi világot jelenítettek meg az Átrium nem túl sokat engedő színpadán.

   A díszlet (Mindák Gergő) hihetetlenül letisztult, csak pár fehér elemből álló, de bármilyen formát felöltő tömbből állt, amit kreatívan ki is használtak, mindez pedig alkalmas volt a videó (Karcis Gábor) és a fények (Payer Ferenc) egészen elképesztő befogadására. Ez leginkább Frida baleseténél, a szörnyű tragédia bekövetkeztekor működött hatásosan. A ruhák (Kiss Julcsi) hűen megidézték Mexikó sokszínű  világát és Frida tarka és színes festményeiről ismert hangulatát.

   A frappánsan megírt szöveg (Hegyi György) és a jól megkomponált dallamok (Dinyés Dániel) sodorták előre az előadást, amelynek az élő zene, a PesoForte zenekarnak köszönhetően csak még nagyobb lendületet adott.

    Gubik Petrát már számos szerepben láttam és hallottam, de mindig csak nagyszínpadon, most viszont ebben az intim térben lényegült át, olyan természetességgel, olyan katarzissal olvadt egybe a szerepével, ami engem végképp meggyőzött, hogy igenis vannak, akik erre a pályára teremtettek. Persze egy izgalmas életet, egyedi látásmódot mindig hálásabb eljátszani, de azonosulni ilyen láthatatlan módon a művész tehetségét dicséri. A játékosságot, a pajkosságot és az elemi erővel elborító szerelmet Gubik Petra frissen és lendületesen emelte be a játékába, amiben igazán jó partnere volt Szabó P. Szilveszter, mint Diego Rivera, akit ritkán látni ilyen bohém szerepben, néha picit elkarikírozottnak is éreztem a karakterét, de volt a kettejük dinamikájában valami megfoghatatlan, egy olyan energiaáramlás, ami egyértelműen oda-vissza működött. Jó volt végre a sziruposabb musical világból kiszakítva látni őket, és ezt az oldalukat is megismerni.

   Frida Kahlo élete nem volt mindennapi, mérhetetlen fájdalmai ellenére, és úgy, hogy állandóan a halál angyala lebegte körül, mégis olyan teljes és sikeres életet élt, amilyenről sokan csak álmodnak, nem hajszolta a népszerűséget, sosem vágyott rá, mégis megtapasztalta, intelligenciája és korára nem jellemző öntudatosságának köszönhetően könnyedén kiemelkedett férje árnyékából. Szakmai féltékenység sosem volt köztük, kölcsönösen elismerték egymás alkotásait, ám a magánéletük annál viharosabb volt, mégis nehéz elképzelni náluk szerelmesebb párt, igaz, mindkettőjüknek voltak kitérői, és Frida főként férje megbosszulásaként kezdett viszonyt másokkal, sokszor akár nőkkel is. Az előadás mégsem ezt domborítja ki, és ettől lesz az egész varázslatosan magával ragadó. Főként a kettőjük közt lévő erős lelki kapocsra és az egymás iránt érzett mérhetetlen szenvedélyre koncentrál.

   Frida gyerek iránti  vágya, a meg nem született Dieguito gondolatai Duda Éva rendezésében  igazi egyedi látásmódban ismerteti meg a tragikus és mégis legalább ugyanannyi szépséggel átitatott festőnő gigantikus szerelmét nem csak a férje, de az élet iránt is, amint naplója első oldalán olvashatjuk:

 „Merj élni, meghalni bárki tud!”

Duda Éva Társulat táncművészei: Egyed Bea, Gaál Júlia, Nagy Viktória, Vitárius Orsolya, Rusu Andor, Darabont Áron, Újvári Milán és Keresztes Patrik.

Első kép forrás: Átrium

Festmények forrás: Frida Kahlo Org