Kulturális Cybertér

KultOnline

Férfiak, nők és férfiak

Ódry Színpad

2017. május 20. - Piros Csilla

 ferfiak.jpg

   Közös problémáink

 A végzős színészosztály Keszég László vezetésével egy igazán kortárs darabot vitt színre, olyannyira, hogy saját maguk írták. A szöveg gerincét ismét a már összeszokott páros, Horváth János Antal és Olasz Renátó vetette papírra, a színészek monológjait pedig mindenki saját maga. Az eredmény egy nagyon szórakoztató és egyben elgondolkodtató előadás lett.

   Rögtön egy számukra nagyon autentikus és otthonos jelenettel kezdtek, a fiatal, kezdő színésznő és a fiatal, nagyon elszánt és már sikeres rendező találkozása, ahol számos kulisszatitkot árultak el, mindezt kissé ironikusan és önmagukat is kicsit kiparodizálva. Gyöngyösi Zoltán, a flegma és pökhendi instruktor és Waskovics Andrea, a naiv és vidéki színésznövendék szerepében nagyon jól működtek együtt, megalapozva a hangulatot.

   A történetek lazán fonódnak egybe, főként a karaktereik köszönnek vissza, de önállóan is tökéletesen funkcionáltak. Mindenki számos egészen különböző szerepet formált meg, még akár a másik nem bőrébe is belebújva, hiszen lehetünk akár férfiak, akár nők, a probléma közös.

   Egyes jelenteket monológokkal választottak el, amelyeket a hallgatók saját maguknak írtak, így sejteni lehet, hogy hasonló a véleményük az általuk megfogalmazottal. Az első ilyen Figeczky Bencétől hangzik el, és talán ez a legszebben és legköltőibben megfogalmazott beszéd, amit olyan átszellemülten tolmácsolt, rögtön néma csend és figyelem fogadta a nézőtéren. Idézném is a bennem leginkább megragadt gondolatot: „Ami számomra kétségbe ejtő, hogy egyre többen helyezik magukat „tester” palackba. A testerek általában kupak nélküliek és normál kartondoboz a csomagolásuk, mely legtöbb esetben barna vagy fehér színű. Azaz pőrén, minden titok nélkül bárki megkóstolhatja őket, pedig ugyanaz rejlik bennük, mint azokban a nőtársaikban, akik csomagolásban érkeznek, és mint egy ajándékot türelemmel ki kell bontani. Ezáltal képviselnek más értéket.”

A második monológ, Papp Endre szájából ettől sokkal nyersebb volt, viszont nagyon húsbavágóan fogalmazta meg a korai kiégést: „Mivel lelkem azidőtájt nem nagyon volt, - mindenféle szerelemféltési és megcsalási szisztémák miatt, csak úgy sodródtam, belementem mindenbe, - hazacipeltem, akit lehetett. Ez a lány már nem tudom, hanyadik volt, abbahagytam a számolást, pedig az elején még az ösztönzött, - de már mindegy volt, hívhattam volna pénteknek vagy szerdának is, csak kívánatos legyen. (…) Aztán egy közepesnek talán mondható, praktikus orgazmus után befordultam a fal felé és gyűlöltem minden ölelést és simogatást, amit a hátamba kaptam. Nem tudtam aludni, csak a reggelt vártam, hogy tovább meneküljek.

   Bodoky Márk szavai kissé ellensúlyozták az előzőt, és egy macsós vagány szöveget nyomott le, ami számtalan nevetést váltott ki, és kissé könnyedebb hangulattal alapozta meg az utána következő „fordított világot”, amely furfangosan parodizálta a homofób eszméket. Érdekes volt erről az oldalról nézni, amikor a heterók a kirekesztettek.

   Waskovics Andrea ettől jóval lágyabban fogalmazta meg a szerelemről szőtt ideáját, finom csokoládéba burkolta, és úgy tárta elénk, hogy mit is gondol a férfi-nő kapcsolatról, a legmélyebb vágyairól, és mielőtt a kiábrándultság útjára lépne ő is, megnyugtatóan konstatáltam, hogy álmai még vannak.

    Gyöngyösi Zoltán gondolatait versbe öntötte, így kreativitásának ezen oldalát is megismerhettük. Humoros karakterként számos előadásban láttam már, és mindig kiemelkedő alakítást nyújtott, de a mai estén drámai szerepben, a férje által elnyomott és megalázott anyaként is hozta ugyanazt.

   A sort pedig Olasz Renátó zárta, aki jegyzi is a drámát, és szintén a szerelemről és annak sokszínűségéről zeng ódát, és persze a csalódást sem felejti ki, mint egy kötelező velejáróját a dolognak. A rosszfiús imidzsből ő is kiszabadul ezen az estén, és variábilis karakterekben mutatkozik be. Az egyre több írás és rendezés mellett kifogástalan színészi játékkal örvendeztetett meg minket ezen az estén is.

  Mind a hatan (a monológban) a férfi-nő kapcsolatot állították középpontba, és mind a hatan más oldalról közelítették meg, így mindenki számára ismerős vagy már átélt érzések bontakoztak ki. Hiszen ki ne tartott volna már „csajos napot” (ezt a jelenet pont a fiúk improvizációjában került színpadra, elképesztő realisztikussággal). Vagy ki ne ismerne olyan családot, ahol az apán kívül senkinek nincs szava a házban (Waskovics Andrea hátborzongatóan zseniális volt már megint férfi szerepben). Vagy éppen olyan anyát, aki a férj távozása/halála után betegesen a fiába vagy éppen alkoholba, legrosszabb esetben pedig mindkettőbe kapaszkodva vészeli át az életet.

   Az egyik leghatásosabb jelenet számomra az volt, amikor senki sem beszélt, csak eljátszotta a Waskovics Andrea hangja által elhangzott történetet. Erotikus felhangot megütve, mintegy zenei aláfestéseként, elmesélve egy napját, ahol az ízek orgiájáé a főszerep. Szavai vad és érzéki táncot járva, kontinensek gasztronómiai csodáinak a találkozását festi le, mindezt úgy, hogy az ott ülő mindenre gondol, csak éppen a költőien lefestett ételekre nem.  Szemeim előtt egy viani abszurd kép pergett, miközben képzeletben teljesen magával ragadt az olasz pizza illata, a keleti tészta pikánssága, pici sütik mámoros édessége, a belorusz ételek egzotikussága és végül mindez egy csillapíthatatlan éhségbe csapott át.

   A nemsokára végző színésznő igazán nőies oldala is kibontakozott ezen az estén, így már az is biztos, hogy nem csak pályát nem, de nemet sem tévesztett, annak ellenére, hogy az elmúlt hónapban kétszer is férfi bőrbe kellett bújnia. És mindegyiket sikeresen abszolválta.

   Az elmúlt hetekben alig láttam olyan előadást, amit újra szívesen megnéznék, de ezt akár többször is újra tudnám nézni.

 

Szereplők:

Bodoky Márk

Figeczky Bence

Gyöngyösi Zoltán,

Olasz Renátó

Papp Endre

Waskovics Andrea

 

Rendező: Keszég László

Dramaturg: Enyedi Éva

 

Következő előadások: 

2017. május 26., 22:30–0:30, május 26., 22:30- 0:30

 Fotó forrás: Férfiak, nők és férfiak Facebook Oldala

100 Szóban a Város

Mozsár Műhely

9_pic6_n.jpg

   100 Szóban Budapest

Mily kevés száz szó, és mégis mennyi érzés, tapasztalat fér bele. Számomra a legfontosabb, hogy egy-egy alkotás megszólítsa a szívemet, a lelkemet, hogy elindítsa a saját kisfilmemet, hogy kapcsolódni tudjak.

   Sok kis önálló történeten keresztül mutatja meg a két művész, Szilágyi Csenge és Nagy Dániel Viktor, Budapest ezerarcúságát. A legtöbb történet ismerősnek tűnhet a nézőnek, vagy azért, mert megélt már hasonlót, vagy azért, mert ismeri a városnak azon részét, ahol történik vagy egyszerűen csak azért, mert a sokszínű történeteket hallgatva, felidéződnek saját élmények és az ezekkel kapcsolatos érzések. Lehet, hogy érzéseink különbözőek egy-egy történet kapcsán, ugyanakkor valószínűsíthető, hogy mindannyian megéljük azt, ahogyan Budapest egyszerre jelent örömet és bánatot, elégedettséget és csalódottságot, kapcsolatokat és elszigetelődést, vidámságot és könnyeket, nyugalmat és pezsgést.

   A darab lehetőséget ad arra, hogy találkozzunk önmagunkkal, továbbá nem éleszt hiú ábrándokat, nem színezi és nem árnyalja a dolgokat, egy szóban megragadva a 100 Szóban a Város egyszerűen életszerű. Éppen ezért gondolom azt, hogy ez a darab mindenkinek szól. Annak is, aki itt született, aki ideköltözött, aki csak átutazott, vagy aki most jár itt először, és annak is, aki még sosem járt itt.

 

Előadók:

Nagy Dániel Viktor

Szilágyi Csenge

Dramaturg:

Fekete Ádám

Hang és fénytechnika:

Kazi Roland

A Mozsár Műhely és a Manna Produkció közös előadása.

Fotó forrás: Mozsár Műhely

Rómeó és Júlia

Kaposvári Egyetem Művészeti Kar

     Rómeó és Júlia kicsit másképpen

   A Kaposvári Egyetem Művészeti Karának színművészhallgatói egy estére szó szerint elfoglalták az Színház- és Filmművészeti Egyetemet a Rómeó és Júlia c. előadással. Az egyetem előtti placcon kezdték, és egy kórusdal eléneklése után robbantak be az előtérbe, elvegyülve a nézők között, mintha csak éppen a veronai piactéren lennének.

16587377_1799915973607252_7215649631302800298_o.jpg

   Rendhagyó módon gondolta újra az előadást ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei H. Miklós, ami valljuk be, csak jót tett neki, hiszen számos „hagyományos” Rómeó és Júlia előadással találkozhattunk már.

   Az világos volt már az elején, hogy fiatalos lendületet, pezsgést akartak a darabba vinni, ezért nem is gondolkodtak statikus térben, ez elég hamar kiderült az este folyamán. Szándékukban állt megmozgatni nem csak a szellemet, hanem a testet is, és mindezt úgy, hogy a nézőket is szervesen bevonták ebbe a helyváltoztatásba.

16722642_1799915650273951_2643605902320241681_o.jpg

    Amikor már mindenki kezdett azon morfondírozni, hogy vajon végig a szűk előtérben kell állniuk és jobbra-balra kapkodni a fejüket, hogy nehogy lemaradjanak valamiről, sőt ha kell, akkor résen lenni, nehogy éppen két veronai nemes csatározásába keveredjen, akkor végre megnyitották a színházi termet, és mindenki belesüppedhetett a kényelmes kis székébe. A rendezőpáros viszont ügyelt arra, hogy ne egy konvencionális produkciót alkossanak, így az előadás is igen dinamikus és gyors volt, mindenképpen teljes figyelmet igénylő, főleg, mert ezen az estén szinte minden színész volt Rómeó vagy Júlia. Másodpercek alatt csúsztak át egyik szerepből a másikba, ami meglepő módon egyáltalán nem volt zavaró, sőt adott a jól ismert darabnak egy kis pluszt. Ezt a megoldást valamennyire a szükség is hozta, hiszen eredetileg a kaposvári egyetemisták vizsgaelőadásának készült, végül, akár mondhatjuk azt is, hogy kinőtte magát vándorelőadássá. Maga a történet már tényleg mindenki számára ismert, így nehéz a színházaknak mindig valami újat mutatni, de az, ahogy most hozzányúltak, annyira más, hogy sokszor el is felejtettem, hogy ez egy klasszikus shakespeare-i mű.

16665546_1799915723607277_3144511791593016065_o.jpg

   A darab másik érdekessége, hogy szinte nulla darab díszlettel dolgoztak, és kellékek terén is a humoros oldalt erősítették, és annyira nem ragaszkodtak a tradicionális szerepekhez (vagy ha Shakespeare korát vesszük, akkor meg éppen igen), hogy Tybalt szerepét egy lány játszotta, ami szintén valahogy természetesnek hatott. Az egész előadás annak ellenére, hogy egy új perspektívát nyújtott, mégis nagyon közvetlen volt és megérintő volt. Annak ellenére, hogy abszolút prózai perfomanszot fogalmaztak meg, az előadásban mégis gyakran felcsendültek ismert Beatles-dalok, jól beágyazódva az egészbe. Emellett most is Kovács Adrián zenéje hangzott fel, aki az alkotók, ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei H. Miklós állandó társa már az egyetem óta.

16587189_1799916003607249_6590287040103097451_o.jpg

   És, ha valaki azt hitte, hogy a kezdeti izgalom után végigülheti az egészet, az nagyon téved, mert nem csak a színészhallgatók látogattak le többször is a nézőtérre, hanem a végén a publikumot is meginvitálták a színpadra, ahol családias hangulatban - az előadás egy pontján mindenki meg kellett fogja a mellette ülő kezét – mi magunk igazán részesei lehettünk a történéseknek, és végül a szerelmesek tragédiájának is.

16601645_1799915653607284_4697150185970348866_o.jpg

   Az egész csapat fergeteges játékot nyújtott, ügyesen váltogatva a karaktereket, kiforrott mozgáskultúrával bejátszva a tereket, minimális díszlet és minimális kellékkel operálva, szabályokat felrúgva valami egészen újat és frisset mutatva: jött, látott és győzött.

    Köszönet az előadásért minden Rómeónak és Júliának (és Parisnak és a Dadának): Benedek Dániel, Dér Mária,  Hervaci Ersan David, Herczegh Péter, Horváth Julianna, Kónya Renáta, Mészáros Martin, Nagy Balázs, Nagy Márk, Szabó Nikolett, Szép Domán, Ticz András és Varga Bori.

Rendező: ifj. Vidnyánszky Attila, Vecsei H. Miklós

Fordító: Mészöly Dezső

Zenei vezető: Kovács Adrián

 Fotó: Puszt Zsófia

Schiller-Horváth-Olasz: Kitagadottak

Ódry Színpad

print_plakat_kitagadottak_10_10-1.jpg      "Választás, micsoda?! Konkrétan nulla választásotok van!"

   Olasz Renátó újabb rendezését mutatta be az Ódry Színpadon, mely a Staféta pályázati program és a Színház- és Filmművészeti Egyetem támogatásával jött létre, Schiller Haramiák c. drámájának az át/feldolgozása került színpadra új címmel.

   Az Utolsó estém a Földön rendezése után mindenképpen valami friss és fiatalos előadásra számítottam, és őszintén elmondhatom, hogy nem kellett csalódnom. Az újítással és az energiával nem volt gond, azt mindenképpen elérték, hogy a késői kezdés (22:30) ellenére is végig éberek maradjunk, sőt, a felfokozott állapot, ami a színpadon uralkodott, az előbb-utóbb a nézőtéren ülőkre is átragadt.

   Schiller Haramiák c. drámájának Térey János által újrafordított változatát (A rablók) vették alapul, de Olasz Renátó állandó társával, a filmdramaturg szakos Horváth János Antallal jól belenyúltak a szövegbe, és egy sajátságos, már általuk igencsak jól ismert intenzív, elő szöveget gyúrtak. Az előadásra most az egyetemisták mellé két vendégszínészt is meghívtak, Nagy Zsoltot és Rába Rolandot, akik egyenesen dupla szerepben brillíroztak, és mindenképpen plusz fűszert adtak ebbe a kis remek csapatjátékba. Nem csak a szöveget, hanem a címet is kicsit átdolgozták, így lett a Haramiákból a Kitagadottak, aminek aktualitása egyre inkább érezhető a mai társadalmi rendszerben is.

   Moor Károly szerepénél Bak Dánielre esett a választás, kevesebben tudták volna ekkora lendülettel végigvinni az egész előadást, mint ő, egy pillanatra sem megpihenve.  Óriási érzelmek tomboltak benne, és ezeket nem félt szabadjára engedni a színpadon, még akkor sem, ha ezáltal voltak pillanatok, amikor saját testi épségét is kockáztatta, de ezzel nem volt egyedül.

   Szerelme, Amália, Mészöly Anna megformálásban az egyik legerősebb jelleme az előadásnak. Akkor sem rendül meg Károly iránt érzett szerelme, amikor az elhagyja, mindvégig kitartóan várja vissza őt. Ferenc ármánykodásai sem találnak célba, hisz a szerelem mindent átívelő erejében, és ha nem itt, akkor a másvilágban ők még mindig együtt lehetnek, aminek a víziója a végén egy gyönyörű éteri képben meg is jelenik. Mészöly Anna lezseren formálta meg a vagány szerelmest, a „rock vadangyalát”. Esendő, de mégsem kell őt félteni.

    Károly mellett hű követői is legalább annyira haragszanak a világra, mint ő maga. Megjelenésük a színpadon olybá hatott, mint egy falka fenevad, ijesztő volt az a vakmerőség, ami bennük dolgozott, nem hagytak kétséget afelől, hogy bárkit szétszednek, aki az útjukba kerül. Az erdőben, kitaszítottként élő horda legalább olyan elszánt, mint kétségbeesett. Minden megmozdulásukat heroikus bátorság kísérte, hitelesen hozták az anarchista fiatalokat: Figeczky Bence, Hajdu Tibor, Hajdu Péter, Konfár Erik és Koroknai Sándor.

    Károly testvére, Ferike szerepében Waskovics Andrea valami teljesen újat hozott, nagyon örültem, hogy egy sokkal komplexebb szerepben is láthatom. Annyira hiteles volt a hermafrodita, kissé nyomoronc öccs szerepében, es annyira elrejtette a saját identitását, hogy előadás az végén egyszerűen nem jutott eszembe az igazi neve. Azt hiszem, így lehet egy szerepet igazán magunkévá tenni. Szélsőséges példáját mutatta meg annak, ahogyan az emberi jellem képes eltorzulni, ha csak szeretetlenségben van része. Figurája éppoly megvetendő, mint szánandó. 

Nagy Zsolt szerepe igazán hálás volt, és ezzel a lehetőséggel zseniálisan élt is, ráadásul két szerepben is színesen vibrált. A Spiegelbergként játszott örökmozgó, állandó felspanolt állapotban, hiába csak második a ranglétrán, de mégis sokkal nagyratörőbb és becsvágyóbb vezérénél, őt nem csak a vak düh vezérli, hanem a következmény vagy éppen haszon is ugyannyira foglalkoztatja. Hermannként pedig előző figurájának az ellentéte, hiszen testi korlátai nem engedték meg azt az erős és izgága mozgást, sőt kommunikációs készsége is behatároltabb volt, mégis mindvégig erőteljesen volt jelen.

    Rába Roland az apa szerepében egyáltalán nem az az erőskezű uralkodó, amit egy ország vezetése megkíván, mindezt jól mutatja az is, hogy az addig semmibe vett és lenézett fia is könnyűszerrel tudja őt manipulálni. Hasonló volt a másik általa eljátszott karakter is, mint szerzetes, gyenge befolyásoló hatással bírt, korrupt jelleme sem igazán segítette ebben, így a haramiák elég kegyetlen kínzást találtak számára. Itt rögtön a nemrég látott II. Edward ugrott be, aki hasonlóan végezte.

    A színészek nemcsak a teljes érzelmi és szellemi skálán lavíroztak, de fizikai határaikat is végig feszegették, mintha ez lenne az utolsó alkalom a lázadásra: most vagy soha címszóval. Egyértelmű volt, hogy csak a mának élnek, csak a rombolásban és pusztításban látják a megoldást, ha egyáltalán keresik azt.

  Az erőszak, a düh, a megalázottság és a kitaszítottság nagyon precízen tetten érhető a Kitagadottak mozgásvilágában, ami Horkay Barnabás jól megfogalmazott koreográfiájának köszönhető.

   A díszlet megoldás – később koporsóként funkcionáló, kereszttel is megspékelt tér - is nagyon bátor és merész, - szintén Olasz Renátó álmodta meg - pont olyan bizonytalan volt a rajta való közlekedés, mint a kitagadottaknak a való életben való helyzete. Ez a létbizonytalanság, zavarodottság, sőt talán céltalanság mindvégig jelen van, szinte kitapintható a levegőben, és igazi megoldás az előadás végén sem születik, de bizonyára nem is ez volt a szándék. A darab ezeket a problémákat csak feltárta, erőszakosan elénk lökte, a megemésztése pedig már rajtunk múlik.

 

Apa / Szerzetes: Rába Roland
Moor Károly: Baki Dániel

Moor Ferenc: Waskovics Andrea Amália: Mészöly Anna
Spiegelberg / Hermann: Nagy Zsolt
Roller / Kosinsky: Figeczky Bence
Schweizer: Konfár Erik
Razmann: Hajdu Tibor
Kulbert: Hajdu Péter

Hildebrand: Koroknai Sándor

Friedrich Schiller Haramiák című drámáját, Térey János fordításából, Horváth János Antal és Olasz Renátó írta át Kitagadottak címmel.

Díszlet: Olasz Renátó
Jelmez: Szabó Márton István, Tóth Hajnalka

Dramaturg: Horváth János Antal
Mozgás: Horkay Barnabás
Asszisztens: Fenyvesi Lili
Producer: SzínMűhely Alapítvány

Rendező: Olasz Renátó

A produkció a Budapest Főváros Önkormányzata által meghirdetett Staféta program keretében valósult meg, a Színház- és Filmművészeti Egyetem támogatásával.

Támogatók:
Budapest Főváros Önkormányzata, Budapesti Városarculati Nonprofit Kft., Staféta, Füge Produkció, Színház – és Filmművészeti Egyetem (Ódry Színpad), Színműhely Alapítvány, Pesti est, est.hu, PROP CLUB the movie company

 

 

Csehov - Sirály

Katona József Színház

katona.jpg   “Ha valaha kell majd neked az életem, csak gyere érte és vidd.”

   Anton Pavlovics Csehov Sirály című színműve az első a szerző azon művei közül, melyek szakítottak a klasszikus drámai hagyományokkal. A szinte eseménytelen drámaiatlan dráma műfaja lehetőséget ad arra, hogy úgy jelenítsen meg elrontott életeket, hétköznapian tragikus sorsokat, hogy nem érezzük patetikusan távolinak azt, ami a szereplőkkel történik.

   A Katona József Színház 2015 óta játssza a Sirályt Ascher Tamás rendezésében. Letisztultan, kínos aktualizálásoktól mentesen vitte színre a tragédiát a rendező, mely egyébként a szerző eredeti műfaji meghatározása szerint vígjáték, azonban aligha találjuk viccesnek a színpadon kibontakozó eseményeket.

   Az első felvonás Szorin vidéki birtokán kezdődik, ahol a fiatal, reményekkel teli Trepljov (Ötvös András) színdarabjának bemutatójára készülnek éppen. A nem túl tehetséges, de annál lelkesebb Trepljov szerelmes Nyinába, az egyszemélyes darabjában játszó színésznőbe (Mészáros Blanka), de a lány később inkább Trepljov anyjának szeretőjét, Trigorint (Nagy Ervin), az érett írót választja. Ötvös András Trepljov-alakítása pontosan visszaadja azt a lázasan szerelmes fiatal férfit, akit Csehov megrajzolt. Nemcsak Nyináért rajong, ugyanolyan hévvel szomjazza a hírnevet, mint a szerelmet, mindeközben örökösen harcol anyjával, Arkagyinával (Fullajtár Andrea), aki nem sokra tartja fiat,mint írót, és ezt nem is titkolja előle. Mészáros Blanka tiszta és ártatlan Nyinát alakít, akinek álmai Treplovéihoz hasonlók, szintén a művészetben szeretne kiteljesedni, színésznői babérokra tör és céljai eléréséhez bármire hajlandó. Sajnos azonban nem a földön él, többet ér neki pár szépen csengő szó Trigorin tollából, mint Trepljov szerelme. Trigorint Nagy Ervin játssza, aki a figura elmélkedő, kicsit szerencsétlen, befolyásolható oldalát ragadja meg inkább, kevésbé a határozott csábítót, így még inkább azt érezzük, Nyina nem a személyébe szeret bele, csak a műveibe és abba az álomképbe, amit Trirogin írói sikere testesít meg számára.

Az első felvonás fontos szereplője még Mása (Jordán Adél), aki talán a legsűrítettebben testesíti meg a pesszimista spleent, az orosz néplelket, a szenvedést, a reménytelenséget és a lemondást. Mása Trepljovot szereti, de érzései viszonzatlanok maradnak, úgyhogy inkább feleségül megy a vidéki tanítóhoz, Medvegyenkóhoz (Dankó István), nem azért, hogy felejtsen, abban bízik, hogy a házasság problémái majd tompítják a viszonzatlanság fájdalmát. Jordán Adél pontosan látja Mása személyiségének tragikumát és nagyon szépen formálja meg a szerepet úgy, hogy közben még egy kis humort is visz bele. 

   A második felvonásban világossá válik, hogy a magánéleti bonyodalmak nemhogy nem oldódnak meg, de mindenki élete kisiklik. Nemcsak a szerelmet nem találják meg, de az álmaik sem igazán válnak valóra: bár Trepljov és Nyina is elérte, amit akart, mégsem lettek igazán sikeresek. Az igazi tragédia ebben az, hogy nem tették fel a kérdést: Miért? Csak beletörődtek abba, hogy az élet nem azt hozta számukra, amit vártak. Mintha előre eldöntötték volna, hogy az első kudarc a végső is lesz, mert harcolni nem olyan nemes, mint szenvedni.

    A címben megjelenő sirály szépen szimbolizálja mindannyiuk sorsának tragikumát. Amikor Trepljov lelövi a madarat és a tetemet Nyina lábai elé teszi a következő szöveggel: „Voltam olyan aljas, hogy lelőjem ezt a sirályt… Nemsokára ugyanígy megölöm magamat is.”, sejtjük, hogy nem csak dobálózik a szavakkal. A mű végén bebizonyosodik,hogy Trepljov inkább fél a céltalan élettől, mint a haláltól.

   A sirály nemcsak Trepljov sorsát szimbolizálja, hanem Nyináét is, akinek művészi szárnyalás helyett vergődés jutt osztályrészül, és ha fizikailag nem is, de lelkileg hasonló sorsra jut, mint Trepljov.

    A Katona Sirálya javarészt azt nyújtja, amit a csehovi mű: lassan beleringat egy kellemes melankóliába, amiből néha-néha felráz egy groteszk elszólás, de újat nem mond, talán a rendezésnek nem volt célja, hogy arra késztesse a nézőt, gondolja újra a darabot. Azonban így is sokat ad: rábír, hogy belássuk, értelmetlen tétlenül várni, míg valaki eljön az életünkért és elviszi azt.

Nyina Zarecsnaja Mészáros Blanka
Arkagyina, színésznő Fullajtár Andrea
Trepljov, a fia Ötvös András
Szorin, a testvére Máté Gábor
Trigorin, író Nagy Ervin
Dorn, orvos Fekete Ernő
Samrajev Bezerédi Zoltán
Polina Andrejevna, a felesége Szirtes Ági
Mása, a lányuk Jordán Adél
Medvegyenkó, tanító Dankó István
Jakov Szacsvay László
Vászka Vizi Dávid e.h.
Misa Vilmányi Benett e.h.

 

Díszlet Khell Zsolt
Jelmez Nagy Fruzsina
Zenei munkatárs Kovács Andor
Munkatárs Hegymegi Máté
Világítástervező Bányai Tamás
Fordító, dramaturg Radnai Annamária
Asszisztens Tiwald György
Rendező Ascher Tamás

 

Fotó forrása: Dömölky Dániel -Katona József Színház

George & Cole

Ódry Színpad

    Zenés-táncos show az Ódry Színpadon 

    A harmadéves Novák Eszter és Selmeczi György zenés-színművész osztálya a George & Cole c. zenés show-műsorral léptek először a nagy nyilvánossag elé. Cole Porter és George Gershwin ikonikus dalaiból válogattak össze egy csokorra valót, amit lelkes játékkal és lendületes koreográfiával fűszereztek meg.

16715966_10154667247215141_5349147426611305064_o.jpg

   Azt tudni kell mindkét zeneszerzőről, hogy sokat tettek hozzá a mai musical kánon és zenés játékok alapjaihoz, nélkülük ez a műfaj nem tartana ott, ahol van. Cole Porter életéről több film is készült, de valószínűleg a dalaival is egy jól meghatározott képet kaphatunk abból a vidám és bohém korszakból.

   Ezt az életérzést akarták a hallgatók a nézőkhöz elhozni, ezekkel az egyre ritkábban felcsendülő melódiákkal nemcsak nosztalgiát, hanem vidámságot és felhőtlen hangulatot idéztek pillanatok alatt a pódiumra.

   Az első részben Porter szerzeményei csendültek fel, míg a második részben Gershwiné volt a főszerep, akinek dalszövegei többségét a bátyja, Ira Gershwin jegyzi, aki szívesen kísérletezett a jazz és a klasszikus zene elemeinek keverésével, amivel elég hamar óriási népszerűségre tett szert.

   A hallgatók fantasztikus légkört teremtetettek, és azzal csak még jobban feldobták, amikor a közönség sorait is megcélozták, és meglepve a nézőtér férfinépét, minden kacérságot és pikantériát bevetve, kis interakciót csempésztek az előadásba. A kiemelkedően profi tánccal élethűen megidézték az aranykorszak füstös bárjainak időszakát, ahogy a romantikus szerelmet is hitelesen a színpadra varázsolták.

   Voltak kiemelkedően erős és szép hangok, de összességében az érződött, hogy ez egy fantasztikus csapatmunka, amelybe mindenki száz százalékkal odatette magát. Sikerült igazi Broadway atmoszférát költöztetni az Ódry Színpadra, és mindez köszönhető két csodálatos tanárnak, Selmeczi Györgynek és Novák Eszternek, akik előreláthatólag megint egy dinamikus színészosztályt adnak ki a kezükből. Érdemes rájuk figyelni, mert azt gondolom fogunk még ezekkel a nevekkel találkozni a színlapokon: Bori Réka, Borsi Balogh Máté, Brasch Bence, Czvikker Lilla, Fáncsik Roland, Fekete Gábor, Hajdu Péter, Hunyadi Máté, Imre Krisztián, Jenővári Miklós, Józsa Bettina, Kurucz Dániel, Ladányi Júlia, Litauszky Lilla, Mentes Júlia, Nagy-Bakonyi Boglárka, Széles Flóra

   Azt hiszem, az mindent elmond egy előadás sikeréről, ha elhagyva a nézőteret, utána akár hetekig Cole Porter és George Gershwin szerzeményeit hallgatom még mindig.

 

Zenei vezető: Selmeczi György
Zenekar tagjai: Bíró Rudolf, Duka Tibor, Jakab János, Kemény Gábor

Koreográfus: Bóbis László
Koreográfus asszisztens: Csömör Marcell
Díszlet- és jelmeztervezők: Herman Anett, Pajor Patrícia
Rendező: Novák Eszter

Osztályvezető tanárok: Novák Eszter, Selmeczi György

HELYSZÍN: Ódry Színpad

Kép forrása: Ódry Színpad Facebook Oldala

II. Edward

Átrium Film-Színház

   A szerelmes király

    Alföldi Róbert királydrámája Christopher Marlowe tollából nem egy sokat játszott darab, legalábbis a hazai színpadokon ritkán lehet az író nevével találkozni, a II. Edwardot pedig utoljára húsz éve láthatták a nézők. Emellett a rendező gondoskodott arról is, hogy a „jó alapanyagot” semmi se rontsa el, ezért arra is figyelt, hogy a szerepeket szinte egytől-egyig kiváló színészeknek adja. Ebből a szempontból talán tényleg áldásos nem kimondottan egy társulattal dolgozni, hanem előadásokra válogatni egy jól működő csapatot.

1edward.jpg

   Marlowe drámája a híres meleg királyról nem nélkülözi a tragédiákat, így már az elején egy nagy konfliktusba csöppenünk, csak még előtte, mintegy prológusként, a király elűzött szeretőjének a szájából egy rövid kis ismertetést kapunk a múltjukról, és kendőzetlenül, már-már gátlástalanul beavat minket a jövőbeni, nem túl tisztességes szándékába is: csáberejét bevetve a királyt bábként irányítani.

   Fekete Ernő II. Ewardként színészi munkája teljes érzelmi skáláját kiaknázza, ugyanolyan hiteles őrült, meggondolatlan és hisztérikus királyként, mint nemtörődöm vagy éppen teljesen maga alatt lévő emberként. Megindító a Gaveston iránt érzett szerelme, de visszataszító a jelenlétében való viselkedése. Hol esendő, hol zsarnok, de az egyértelmű, hogy a hatalom áll tőle a legtávolabb, és míg mások ezzel a ranggal a vagyon megszerzését tartják elsődlegesnek, addig ő a szeretet vásárolja meg, kockáztatva ezzel azt, hogy teljes anarchiába dönti az országát, maga ellen fordítva a népet.

   Patkós Márton Gavestonját teljesen egyértelmű, hogy nem az érzelem vezérli, és ezt nyilvánvalóvá teszi már az elején. Sokkal inkább a hatalomban való megmártózás, vagy éppen a provokáció által kiváltott zűrzavaros helyzetben való csillogás az, ami igazán hajtja. Tisztában van a királyra gyakorolt vonzerejével, és ezt teljes mértékben ki is használja, nem törődve a következményekkel, és sokáig úgy tűnik, hogy ez a vakmerőség előnyére válik, hiszen valahogy mindig megússza, és ügyesen lavírozik sokszor pengeélen táncolva, de sorsát sajnos mégsem kerülheti el.

   Makranczi Zalán Mortimerje, mint a király legnagyobb ellenlábasa, kissé összezavaró: az első felvonás után megesküdtem volna, hogy őt főként nem a hatalom iránti vágy hajtja, hanem inkább Izabella kegyeibe való beférkőzés, majd végső soron szerelme elnyerése, de a második felvonás ezt a hitemet teljesen romba dönti. Ő is csak egy a trónfosztók közül, hatalomra éhező nemes, aki a manipuláció teljes eszkösztárát használja, azt viszont nagyon is jól.

   Izabella átváltozása sem igazán következetes vagy egyértelmű, hiszen sokáig, mit sem törődve férje más férfiakhoz való viszonyaival, egy csupa szerelemben izzó ifjú nőt testesít meg, akit naivitása tart vakon, majd a darab egy pontján ez a szerelem már Mortimer iránt lángol, és nőies lágysága számító kegyetlenségbe fordul át. Radnay Csilla ennek ellenére mindkét szerepben legitimálja magát.

    Egy-két színész több szerepben is remekel, ilyen Patkós Márton, aki Gaveston léha és ellenszenves figurája után, a király becsületes, ám először még félénk, majd egyre inkább önmagára ébredő fiát is jól hozza. Jordán Tamás éppolyan kidolgozottan viszi színpadra a hatalom érdekeit szolgáló püspököt, ahogy a királyt kihasználó hűbérurat, aki politikai előnyt remélve, szó nélkül áldozza fel fiát.

   Medveczky Balázs kezdőként magabiztos fellépéssel veszi át Gaveston helyét a király megüresedett ágyában, ám nála, ha lehet, akkor még inkább az érdekek dominálnak az érzelmekkel szemben, és mintha a király addig ezer fokon égő szenvedélye is kihunyóban lenne.  

Szatory Dávid, mint a király öccse, a darab legszánalmasabb figurája, véleménye nem állja ki az időt, tétovasága már-már együttérzést váltana ki, ha éppen nem ezzel nem tenne le ő maga is egy követ az árulás rövid, ám annál rögösebb útján.

   Tihanyi Ildikó redukálta a díszletet olyannyira, hogy még stilizáltnak is alig nevezhető, itt a színész a díszlet is egyben, és egyértelművé teszi, hogy nem érdekes sem a tér, sem az idő, hanem a cselekmény van a középpontban. A jelmez sem korhoz kötött, inkább a modernebb felé húz, minden fekete, és csak egy-két aranyhímzés vagy bíbor szín az, ami jelzi, hogy itt a hatalmasok játszmáját nézzük, akik mindentől függetlenül bármikor nagyot bukhatnak, és még csak a pótlásuk sem nehéz, hisz mindig van, aki eggyel lejjebb van, és csak arra vár, hogy megragadja a lehetőséget. Túl sok kellékkel sem operál, míg az izzó vaslándzsának van értelme, addig a játéktankok látványa kicsit kizökkentenek és kevésbé szükségesek.

   Az élő zene viszont szerves része a darabnak, Gőz László zenei vezetésével úgymond együtt lüktet a történéssel, ezt az is jelzi, hogy nem a háttérben, vagy éppen zenekari árokban, hanem a színpad közepén kapnak helyet, és csak akkor tartanak szünetet, ha éppen erre valamelyik színésztől utasítást kapnak. A hangulatot fantasztikusan kísérik, és míg sokszor az atmoszférát alátámasztani hívatják őket, van, amikor groteszk módon éppen az ellenkezőjét művelik. A rendezői koncepció, hogy éberen tartson annak ellenére, hogy néhol kicsit hosszúra nyúlik a hatásszünet, ezzel remekül ellenpontozva/ellensúlyozva van.

   Az Átrium Film-Színház előadása a hatalmon lévők szinte törvényszerű eltorzulásáról, vagy a melegek nem elfogadásáról ma is aktuális, és azt hiszem ez az előadás ezért is született meg. És nem hiába.

 

Szereplők:
Fekete Ernő
Jordán Tamás
Gyabronka József
Szatory Dávid
Makranczi Zalán
Radnay Csilla
Patkós Márton
Mihályfi Balázs
Medveczky Balázs
Fábián Szabolcs
Sztarenki Dóra

Orgona: Lengyel Zoltán
Klarinét: Szűcs Péter
Cselló: Zétényi Tamás

Fordította: Forgách András
Zenei vezető: Gőz László
Díszlet, jelmez: Tihanyi Ildikó

Rendező: Alföldi Róbert

 

Fotó: Posztós János/Café Budapest (forrás: Átrium Film-Színház)

Pillanatfelvétel

Átrium Film-Színház

   Egy pillanatfelvétel ára

    A 2015-ben alakult Lepkegyűjtő Produkció tavaly már a második előadását is bemutathatta, de ezúttal nem a Centrál Színházban, hanem az Átrium Film-Színházzal alkottak közösen. Egy Magyarországon még nem játszott, de a Broadway színpadán már szép sikereket elért Donald Margulies darabot állítottak színpadra.

14196114_298707613832215_835471065518081868_o.jpg

    A Horgas Ádám által rendezett Pillanatfelvétel fontos darabja a budapesti előadások sokaságának, hiszen soha nem volt még ennyire aktuális a menekültek helyzete a háborús övezetekben, ráadásul emellett az emberi lélek gyarlóságával és az emberi kapcsolatok bonyolultságával is részletesen foglalkozik, de a témák komolysága ellenére is csempésznek bele annyi humort, hogy azért nem ülje meg az ember gyomrát.

 Középpontban a Sarah-t alakító Pokorny Lia és James bőrébe bújó Bereczki Zoltán párosa áll, és főként az ő kapcsolatuk, munkájukhoz való viszonyuk bontakozik ki szép lassan, szinte filmszerűen előttünk. Rögtön az elején már a brooklyni lakásukban találjuk őket, ahol elsőre kiderül, hogy éppen egy tragédia után vannak, Sarah súlyosan megsérül egy robbanásban, és emiatt kénytelen itthon rehabilitálódni, amihez James nagyon igyekvően asszisztál, lesve minden gondolatát.  Sarah fotósként az elmúlt években annyira a munkájának élt,  ezer fokon égve, hogy a kényszerpihenő alatt láthatóan nehezen találja a helyét, és minden vágya, hogy felgyógyulása után minél hamarabb visszatérjen. Párja, James, mint haditudósító újságíró szintén elkísérte őt az útjaira, de őt a brutálisan véres események eléggé eltántorították, és egy idegösszeomlás után összepakolt és hazatért Amerikába. A Sarah-val történtek után pedig végképp átértékelve az életét, pont az ellenkezőjére jutott, nem szeretne többet visszamenni, helyette inkább nyugodt családi életet szeretne. Sarah hálás azért, hogy párja ennyire mellette áll, így saját vágyit elnyomva megpróbál a mindennapi háziasszonyok szerepébe bújni, de csakhamar rájön, hogy ez nem megy neki. Időközben az is kiderül, hogy nem csak a különböző vágyak állnak kettőjük közé, hanem a múltban olyan dolgok is történtek, amit nem lehet csakúgy kitörölni, mint egy cikkben az oda nem való részt. Általuk megismerhetjük a legjobb barátjukat, mindkettejük munkatársát, az újságnál képszerkesztőként dolgozó Richardot (Seress Zoltán), aki nem annyira megszállott, és vígan megelégszik azzal, hogy a nemrég megismert, szemtelenül fiatal szerelmével családot alapítson. Mandy (Kurta Niké) egy egyszerű, tiszta szívű és nem túl okos lány, akit első találkozásukkor rögtön ki is gúnyolnak, de mégis ő az, aki legnagyobb igazságokat mondja ki. És, talán pont a naivitása miatt, nem fél Sarah-nak sem megmondani a véleményét. Pillanatnyi mérlegelés nélkül szembesíti a híres és elismert fotóst munkájának morális és etikai problémájával. Mandy őszintén hiszi azt, hogy egy fotós dolga inkább a segítés kellene, hogy legyen, ha éppen egy vérző gyermeket lát, nem pedig annak dokumentálása.  Ez Sarah-ban is újra elindít egy folyamatot, a személyes érintettség révén, mint megtudjuk, abban a robbanásban a tolmácsa is meghal, aki sokkal többet jelentett neki. Ezután ő maga is elkezdte ezt az egészet más perspektívából látni. Sőt, James-nek megvallja, hogy volt már egy nagyon kellemetlen esete, amikor egy anya külön megkérte, hogy ne fotózza a sebesült gyermekét, de ő mégiscsak érzéketlenül kattintott tovább. Ez egy pillanatfelvétel ára.

   Sarah-nak ez nem pusztán munka, ezért sem képes abbahagyni, neki ez a hivatása, így felépülése után első hívó szóra, mindent hátrahagyva, nem törődve a veszélyekkel, újra visszatér oda.

pillanatfelvetel_foto_kisskrisztiimg_1829_msolat.jpg

   Ez is egy olyan pillanata az előadásnak, amikor mindenki percekig gondolkodhat azon, hogy hol van a fotózás határa? Meddig mehet el egy fotós, anélkül, hogy személyiségi jogokat sértene? Vagy mivel segíthet többet: ha a gépet letéve maga is segít, vagy ha a képek segítségével a világ minél több részére eljuttatja ezeket a borzalmakat? Két szemszögből is kapunk választ, mindenki eldöntheti, hogy melyikkel tud közösséget vállalni.

   Pokorny Lia kemény és férfias nője teljesen hiteles, ahogy ellenpólusaként működő Mandy szerepében Kurta Niké szintén bravúros. Az egyik a karrierista, csak a hivatásának élő nőt, míg a másik a család biztonságára vágyó családanyát testesíti meg. Férjét alakító Seress Zoltán pedig tökéletesen kiegészíti higgadt játékával.

    Bereczki Zoltán James-e teljes ellentétje feleségének, olyan, mintha a női-férfi szerepek felcserélődtek volna. Az ő karakterét inkább gyengédség és az érzelem vezérli, mindezt pedig olyan fantasztikusan hozza, hogy ő az, aki – Mandy mellett - a legtöbb együttérzést váltja ki a nézőből. Üdítő volt őt a musicalek után a próza világában látni, és őszintén hiszem, hogy megérkezett a helyére.

   Az előadás zenéje és videó bevágásai megágyazzák az atmoszférát, ahogy Horgas Péter letisztult és autentikus díszlete és Holdampf Linda minden giccset nélkülöző jelmezei is mindebbe jól belesimulnak. Külön dicséret jár a maszkmesternek, Rausch Bernadettnek, aki olyan kiváló munkát végzett Pokorny Lián, hogy egy pillanatig sincs kétségünk, hogy előttünk egy valódi háborús sebesült áll.

   Igaz, hogy a Pillanatfelvétel elég súlyos erkölcsi kérdéseket és kapcsolati problémákat feszeget, amely jobb esetben mindenkit felráz, és gondolkodás üzemmódba helyez, de az irónia és a humor eszközével mindezt könnyedebb köntösbe csomagolják, így azt hiszem, egy mindenki számára élvezhető produkciót láthatunk.


Sarah Goodwin: Pokorny Lia
James Dodd: Bereczki Zoltán
Richard Ehrlich: Seress Zoltán
Mandy Bloom: Kurta Niké

Maszk: Rausch Bernadett
Zene, videó: Horgas Ádám
Díszlettervező: Horgas Péter
Jelmez: Holdampf Linda
Rendező munkatársa: Kántor Nóra

Rendező: Horgas Ádám

 

Fotó: Aátrium Film-Színház, Kiss Kriszti

Kalucsni

Ódry Színpad

dsc_5080-795x976-640x480.jpg    Dragomán György második drámája, a kivándorlás témáját körüljáró Kalucsni igazi csemege, érdekes szereplőkkel és folytonos cselekménysorokkal. Az előadás a Ceauşescu érába enged betekintést, azonfelül is egy magyar család drámáján keresztül ismerteti a román diktatúra kegyetlenségeit. A hangulatot olyan autentikusan adják vissza, hogy aki engedi, azt teljesen magával rántva visszarepíti ebbe a rendszerváltás előtti korszakba. Egy szeletét egész pontosan mutatja be, így aki pedig mindezt tapasztalhatta is, annak felér egy kisebb fajta terápiával, ha itt és most képes szembenézni a múlttal.

    Nekem van ezzel kapcsolatban „tapasztalatom”, bár jómagam kis gyerek voltam még akkor, és ennyire nyers emlékeim nincsenek, nem forgatta fel senki a lakásunk, hál’Istennek nem hurcolták el egy rokonunkat sem, de az áram elvétel vagy a „jegyre” kapott kenyér, vagy éppen órákig sorban állás egy liter tejért még bennem is él.

   A Kalucsni nem egy könnyed kis darab, így nem volt egyszerű dolguk a negyedéves színművészetiseknek, de jó szerepek vannak benne, kitűnő lehetőségek. Itt lehet játszani igazán. A dráma eleve egy sötét korszakot fest le: a hatalom által megfélemlített kisemberek hétköznapi életét, ahol a rezsimet kiszolgáló szekuritáté mindennapos „megjelenése” nem volt annyira szokatlan. Ilyen az az értelmiségi család is, ahol az apa szerkesztő, az anya orvos, és elég hamar kiderül, hogy ők a párt ellenségei, ezért elkezdődnek a véget nem érő házkutatások, vallatások,  és az egyetlen megoldásnak az országból való elmenekülést tartják. A család összetartója egyértelműen az anya, aki mindenki helyett dönt a kivándorlás mellett, és nagyon flottul meg is szervezi azt, mindeközben még férje megcsalásai fölött is átlép, ha kell, csak hogy a család ne hulljon szét. Eleinte nehéz eldönteni, hogy a szeretet köti-e a férjéhez, és emiatt bocsát meg neki minden egyes alkalommal, vagy csak nem akar egy apa nélküli kamaszt nevelni, de lassan kiderül, hogy az előbbi.

   A kamasz lány és a nagymama az, akik mindez ellen a leginkább tiltakoznak, hiszen a lánynak naivitásából fakadóan fogalma sincs, hogy mi megy a háttérben, milyen kompromisszumokat kell a szüleinek nap mint nap kötnie, a nagymama pedig pont tapasztalatainak köszönhetően hiszi azt, hogy a maradás még „mindig” megoldható, hiszen ő már hasonlón átesett, és akkor ezt el lehetett „intézni”.

   A két oldal által is körbevett játszótér olyan intim légkört alakít ki, hogy lassan önhibánkon kívül is úgy érezzük, hogy túl sokat tudunk az életükről, és szinte fájdalmas végignézni a szekusok vallatásait úgy, hogy nem szólhatunk közbe, vagy éppen nem léphetünk közbe.

   A negyedéves színmű osztályt Máté Gábor rendezte, és mint nyilatkozta, nagy izgalommal várta ezt a munkát, mert ez volt az első alkalom, hogy velük dolgozhatott. 

   Dragomán drámája nagyon jól működött az Ódry padlásterén. A szerepek attól függetlenül, hogy szinte minden korosztályt lefedtek, mégsem voltak zavaróak egy ilyen fiatal csapat megformálásában.  A nagymama szerepét játszó Ballér Bianka kitűnően hozta az öreg hölgy szerepét, ahogy az apa is mindvégig hiteles volt Szántó Balázs megformálásában. A legszembetűnőbb talán mégis Kovács Tamás Bajkó századosa volt, aki olyannyira jól hozza a szekuritáté kiképzett "katonáját", hogy mindannyiszor valós félelem futott át rajtam, ahányszor csak színpadra tette a lábát. Vízi Dávid alakítása is említésre méltó, hihetetlenül jól adta vissza a hatalom megingathatatlan elvtársát, aki ha erőszakról volt szó, akkor nem kímélte saját lányát sem, mindemellett néha mégis kivillant emberi mivolta is.

   Lánya, a család életébe betolakodó Krisztina, Messaoudi Emina alakításában egy ezer fokon égő nő, akit óriási szenvedélye olyannyira elvakított, hogy észre sem vette, hogy a szerinte pusztán szerelmi felindulásból elindított bosszúja végül egy egész családot tett tönkre.

   Az anyát briliánsan ábrázoló Mészöly Anna a történet egyik legmeghatározóbb alakja, mindig higgadtan, de felelősségteljesen, anyai ösztönének és feleségi kötelezettségének eleget téve tartott mindent kontroll alatt, talán emiatt is emelkedett egy kicsit mindenki fölé.

   A darab legfiatalabb szereplője, a László Lili által alakított Annamari megy át a legnagyobb jellemfejlődésen, hiszen egy kislány a szemünk előtt nő fel, mind mentálisan, mind fizikailag. Míg az előadás elején gyermeki ártatlansággal bolyongó kislányként van jelen, addig a végére már olyan áldozatot hoz, ami egyből felnőtté avanzsálja.

   Máté Gábor rendezése feszes, nem hagy elkalandozni, fenntartja végig a kíváncsiságot, olyannyira részesei leszünk a színpadon történteknek, hogy szinte észrevétlenül, de velük együtt átéljük az egész tortúrát.

   A létbizonytalanság, a kétségek és a félelmek drámája ez, és bár ezek az idők már elmúltak, de nem szabad őket eltemetni vagy tudomást sem venni róla, mert az soha nem a gyógyulás jele. Ez a párbeszéd színház és néző között talán segíthet a feldolgozásban, csak az a kár, hogy nem szélesebb publikum előtt teszi.

Szereplők:

Ballér Bianka Gréta – Anna, Gyuri anyja
Kovács Tamás – Bajko százados
László Lili – Annamari, Gyuri lánya
Léstyán Attila – Balla főhadnagy
Martinkovics Máté – Lajoska, majd Barta
Messaoudi Emina -Krisztina,Veress lánya
Mészöly Anna – Márta, Gyuri felesége
Szántó Balázs – Gyuri
Vilmányi Benett – Jánoska
Vizi Dávid – Veress elvtárs

Díszlet, jelmez: Kálmán Eszter

Rendező: Máté Gábor

Osztályvezető tanárok: Zsámbéki Gábor, Fullajtár Andrea

Fotó: Ódry Színpad

 

Nőkből is megárt...

Bethlen Téri Színház

  nokbolis_foto_kallaitoth.jpg .... vagy mégsem

   A Bethlen Téri Színház újabb bemutatót tartott a Találkozások program keretén belül. Cseh Judit Mészáros Márta mentorálásával rendezte színpadra a Nőkből is megárt… című darabot, és nem kisebb művészeket kért fel munkájához, mint Tordai Terit és Horváth Lilit. A program a Bethlen Téri Színház és a Manna közös tehetséggondozója, ahol fiatal pályakezdő rendezőknek adnak esélyt, hogy bemutatkozzanak, egy tapasztalt mentor rendezővel együtt, két személyes előadást rendezve, ahol az is fontos, hogy a szereplők között generációs korkülönbség legyen.

   Pataki Éva a Nőből is megárt a nagymama c. könyvéből készült mű a generációk közötti viszonyt mutatja be, megfűszerezve azzal, hogy az anya-lánya szerepre olyan színészeket állított színpadra, akik a való életben is azok, és ez a tudat eleve ad egy kis pikantériát az előadásnak. Tordai Teri anyája olyan igazi minden lében kanál típus, aki mindig mindenhol ott akar lenni, mindig mindenről tudni akar, és természetesen legfőképpen részt akar venni a lánya életben. Szívbemarkolóan hozza a nőt, aki testben már elindult az öregedés útján, de lélekben még fiatal. Fájón teszi fel a kérdést, hogy ilyenkor mit lehet csinálni, van-e erre valami megoldás, vagy csak egyszerűen el kell fogadni méltósággal az öregedést? 

   A lánya, Horváth Lili megformálásában, a mai kor modern nője, aki mindent megold egyedül, úgy érzi, nincs szüksége már az anyjára, hiszen egy önálló es független nő, aki megáll a saját lábán, és egy pillanatra sem ismerné el, hogy néha ő is meginog. Majd eljön az életükbe a kapocs, az unoka személyében, és ez újra ráébreszti a lányt is arra, hogy mégsem képes mindenre, mégiscsak segítségre van szüksége, és az anyja is végre újból szerepet kap az életében, végre érzi, hogy szükség van rá.

   Az ide vezető utat, a sok apró civakodást a rendező reálisan állítja színpadra, minden ott ülő fülét egyszer-egyszer ismerős mondatok csapják meg, és cinkosan kacagnak össze hol az egyik, hol a másik szereplővel. Miközben az előadás elején a két nő azt hiszi, hogy nagyon is különböznek egymástól, és míg az idősebb állandóan tanáccsal látná el, addig a fiatal mindent elutasít, meggyőződve arról, hogy ő mindent jobban tud, addig az előadás végére rá kell döbbenniük, hogy nagyon is hasonlítanak egymásra, hogy az anyaságot mindketten egyformán élik meg.

   A díszlet (Fekete Györgyi) egyszerű és főként jelzés értékű, nosztalgikus hangulatot csempész a színpadra, tele otthoni melegséggel, ahogy a jelmezzel (Horváth Kata) is ugyanezt hivatottak erősíteni.

   A Bethlen Téri Színház legújabb előadása  intim környezetben foglalkozik olyan hétköznapi témával, amely szinte mindenkit érint, de nem feszíti túl azt, ám mégis gondolkodásra késztet.

Az előadás igazi kikapcsolódást nyújt, sok nevetéssel, könnyedséggel, miközben valós problémákat feszeget.

 

Fotó: Kállai-Tóth Anett