Kulturális Cybertér

KultOnline

Kétely

Belvárosi Színház

2018. január 21. - Piros Csilla

belvarosiszinhaz-hu.jpg

   A Belvárosi Színház most sem akart nagyon eltérni a jól bevált szokásától, és egy olyan darabot vitt színre, amely a vásznon már bizonyított. Persze ez nem jelent garanciát a sikerre, sokszor éppen ezzel van nehezebb dolguk, de a 2008-ban bemutatott Kétely c. film adaptációjával nem fogtak mellé, sőt, azt kell hogy mondjam, eddig ez a legjobb előadás, amit ott láttam, és valami olyat kaptam, amit már régóta hiányoltam. Utána még napokig ezen gondolkodtam.

   A darab egy olyan témát feszeget, ami gyakran felüti a fejét napjainkban is, a pedofíliát. 2004-ben John Patrick Shanley színműve a Broadway-en nagy sikert aratott, és több mint ötszázszor volt látható, majd pedig filmvászonra is került. Az, hogy nem láttam a filmet, sokat segített abban, hogy ne legyenek prekoncepcióim, így tiszta lappal ültem be rá.

   Pelsőczy Réka rendezésében az egész történet nagyon precízen van felépítve, rögtön az elején egy példabeszédet hallunk a kételyről, aztán szép lassan ennek a magját gondosan el is ültetik bennünk. Dramaturgiailag pont úgy adagolják az információkat, hogy ne tudjunk se túl sokat, se túl keveset, így végig azon agyalunk, hogy vajon kinek lehet igaza.

   Egy fiúiskola mindennapjaiba nyerünk betekintést, ahol a szigorú igazgatónő, Aloysius nővér, a bigott vallásos rendszerben gondolkodó nő egy kételyről szóló prédikáció után felveti azt a gyanúját, hogy Flynn atya talán többet foglalkozik a kelleténél az osztályban kisebbségi származása miatt elnyomott fiúval. Miután ezt megosztja James nővérrel, aki vele ellentétben még fiatal, és aki lelkesedéssel fogad minden újítást, beleértve a náluk tornatanárként is dolgozó Flynn atya közvetlenségét is a tanulókkal, sikerül benne is ennek a csíráját elvetni.

   Egy esetnél már-már ő is kezd Aloysius nővérnek hinni, így megosztja vele a saját meglátásait, és bár ő még mindig azon van, hogy valamit nagyon félreértenek, de mégis lát arra esélyt, hogy felettese jól látja a dolgokat, és hogy a pap valóban nem tisztességes szándékkal közeledik a fiú felé.

   Az akkori katolikus iskolában lévő hangulatot tökéletesen adja át a végtelenségig letisztult szürke tér, amit csak egy-két eszköz tör meg, és az is inkább emlékeztet egy steril orvosi szobára, mintsem egy jó hangulatú és kellemes iskolára. Mindezt a komorságot és szigorúságot jól támasztják alá Kálmán Eszter díszletei, és a jelmezek, Ignjatovic Kristinának köszönhetően, is mind-mind ezt szolgálják, ahogy a statikusságot is erősíti az, hogy mindvégig ugyanaz az a színpadi tér, legyen az az igazgatónő szobája, vagy éppen a templom.

   A vaskalapos Aloysius nővért remekül formálja meg Udvaros Dorottya, a mindent kézbentartó, szinte egyszemélyes bíróságként működő rideg asszonyt, aki főként csak a szabályokban és a fegyelmezésekben hisz, a szeretet pedig mintha hiányozna a szótárából. Mindennek teljesen ellentéte Flynn atya, akit Fekete Ernő ismét tűpontos alakítással visz színpadra. Pap létére egyáltalán nem akar távolságot tartani a diákjaival szemben, inkább az érzelmekkel operál, tanár helyett a barátjuk akar lenni, és elnyerni a bizalmukat, ezért népszerű is a gyerekek körében, akik, mint egy-két utalásból kiderül, rettegnek Aloysius nővértől. Viszont a lelkész sem csak fekete és fehér, pillanatok alatt képes arra, hogy egy teljesen más arcát mutassa, pont ezért nem lehet letenni teljes mellszélességgel a voksot mellette sem.

1_2.jpg

   E két szereplő között pedig ott van James nővér, mintegy hídként, ő az, aki kicsit hajlik mindkét nézet felé, bár naivsága és döntésképtelensége miatt hihetetlenül befolyásolható is. Simkó Katalin ugyanolyan remek a szerepében, mint a többiek, alázatossága, kedvessége és hiszékenysége talán a legszimpatikusabb karakterré avanzsálja őt, miközben az is egyértelmű, hogy talán ő szenvedi meg a legjobban ezt, rajta csapódik le az egész. Jóindulattal tekint mindenkire, lelkes, akinek a munkája örömet okoz, és nem a megfélemlítés az eszköze, hanem inkább a megértésre és odafigyelésre alapozza a munkáját, ami Aloysius nővér világlátásba nemigen fér bele, és szóvá is teszi. Határozatlansága lehet akár idegesítő is, de egy idő után rájövünk, hogy ez az érzés könnyen megszületik bennünk is. Ugyanúgy állunk az események előtt.

   A negyedik színésznek, a színpadi jelenlétet nem is igénylő fiúnak az édesanyja az, aki a legkevesebb szöveget kapja, mégis Kéri Kitty jelenléte nagyon is erős, teljesen átszínezi a darabot. Olyan mondatokat adtak a szájába, ami igazán nagy bátorságra és merészségre vall, mind a szerző, mind a színház részéről. Az ő nézőpontja teljesen idegen, és mégis van benne valami, ráébreszt, hogy mennyi aspektusból lehet ezt a történetet vizsgálni, és hogy nem mindig a magunk igazsága jó másnak is, és ki az, aki igazán eldöntheti, hogy mi a jó egy teljesen másik embernek?  Bár egy tanulatlan nő, mégis józan paraszti esze egyértelműen a túlélésre játszik. Egy olyan felvetést tesz elénk, amire nem sokan gondolunk, mégis amikor kimondja, amennyire megdöbbentő és felkavaró, pont annyira lehet megoldása a problémának. A színésznő egy olyan anyát mutat be fantasztikus hitelességgel, amilyennel nap mint nap találkozhatunk. Tudja jól, hogy fiának, már csak származása miatt is, ez az egyetlen esélye, hogy sorsán változtasson, és ha ennek nagy ára van, akkor ők hajlandóak megfizetni azért, és különben is, ki dönti el azt, hogy csak egyféle igazság van? Mi van, ha azzal, amivel pont, hogy meg akarunk menteni valakit, az ellenkezőjét érjük el, és pont, hogy elveszünk tőle mindent?

   Az előadás erőssége az, hogy nem akar döntéshelyzet elé állítani, hanem, ahogy a cím is tökéletesen utal rá, csak a kételyt akarja bennünk jó mélyen elülteni. Az a jó benne, hogy a bizonytalanság érzése nem csak az előadás alatt nő bennünk, hanem utána is megmarad, és nem a válasz a lényeges, az szinte mellékes, bármennyire abszurdnak is tűnik, hanem az, hogy ebből a felvetésből ezer és ezer más kérdés születik meg az emberben.

 

Fotó: Puskel Zsolt

 

 

 

Hetedik Finn Filmnapok

finnfilmnapok_ke_p_kk.jpgDe miért ilyen a finn mozi?

Februárban már a hetedik Finn Filmnapok érkezik

   2018. február 7-11. között hetedik alkalommal látogatható a Finn Intézet (FinnAgora) szervezésében a Finn Filmnapok a budapesti Toldi moziban. A filmgyártás széles spektrumát felvonultató időszakban, több hazai és nemzetközi díjban is részesült játékfilmet és dokumentumfilmet is láthat a közönség olyan rendezőktől, mint Teemu Nikki, Samira Elagoz vagy épp Dome Karukoski. A filmnapok alatt több, fontos témát (a női alkotói látásmód a vásznon és forgatókönyvírás) érintő kerekasztal-beszélgetésen vehetnek részt az érdeklődők, amelyeken magyar és finn alkotók is személyesen hallatják majd a hangjukat.

   A Finn Filmnapok mára már szerves része a hazai mozis eseményeknek, amelyek idején bepillantást nyerhetnek a jegyvásárlók a finn kultúra és élet igazán érdekes világába. Az időszak alatt közelebb kerülhetnek a finn emberek mindennapjaihoz, megismerhetik a gondolkodásukat, humorukat és közben olyan, esetenként a nem finnek számára szokatlan világba csöppenhetnek bele, amely erős gondolkodásra késztetheti a nézőt.

    A nyitófilm, az Euthanizer/Az altatódal Teemu Nikki feketekomédiája a világ különböző fesztiváljain díjesőben részesült. A Tom of Finland című életrajzi ihletésű dráma Dome Karukoski sokszoros díjnyertes rendező alkotása; a film Finnország hivatalos Oscar díj jelöltje volt 2017-ben.

   A dokumentumfilmek szerelmeseinek két alkotással is kedveskednek a szervezők. Samira Elagoz Cragslist Allstars című műve a párkeresés érdekes világába vezeti be a kíváncsiakat, Mia Halme A házasságok fele című mozija pedig a válás témájával foglalkozik behatóbban. 

  Érdekesség, hogy a vetítések között kerekasztal-beszélgetésekre kerül sor. Az egyik idején a forgatókönyvírás rejtelmeibe vezetnek be, a másikon pedig egy friss szemlélettel igyekeznek megismertetni az érdeklődőket, mégpedig a női alkotói szemlélettel, amely rengeteg esetben eltér az eddig megszokott, és uralkodó férfi látásmódtól, legyen az rendezői, vagy akár produceri mentalitás. Mindkét eseményen finn és magyar művészek és alkotók vesznek majd részt.

   A filmeket finn nyelven, magyar és angol felirattal vetítik.  Jegyek a Toldi Mozi pénztárában vagy online, a www.toldimozi.hu-n kaphatók 2018. január 31-től.

   A FinnAgora Finnország 17 kulturális és tudományos intézetének egyike. A 2004-ben alapított intézmény fő célja, hogy elősegítse a finn művészek, tudósok, gazdasági- és társadalmi szereplők közép-európai megjelenését. A FinnAgora tehát alapvetően közvetítőszervezet, melynek tevékenysége a finn kulturális, tudományos és gazdasági élet szereplőinek kiváló ismeretén, valamint a finn, a magyar és a nemzetközi szervezetekkel való szoros együttműködésen alapszik.

 

Altatódal (Euthanizer/Armomurhaaja, 2017) Teemu Nikki rendezésében.

Időpont: 2018. február 7., szerda, 20.00

 

Veijo illegális vállalkozása beteg – vagy csak megunt – háziállatok eutanáziájával foglalkozik. A nem túl jómódú körzet lakói gyakran nem engedhetik meg maguknak, hogy a helyi állatorvost kifizessék, a kisebb költségekért cserébe viszont végig kell hallgatniuk Veijo ótestamentumi ihletésű felháborodott prédikációit saját szörnyű, visszataszító voltukról.

https://youtu.be/uAfpfx8u_Gk

 

Lappföldi Odüsszeia 3 (Lappland Odyssey 3, Napapiirin Sankarit 3 – 2017), rendezte: Tiina Lymi

  1. február 8., csütörtök, 20.30

 

A vígjáték főszereplője egy Janne nevű fiatalember, aki érzelmi válságba kerülve a talán még sem annyira békés lappföldi természetben próbálja megtalálni önmagát.

https://youtu.be/CCVEa7SrOJ0

 

Cragslist Allstars (2016)

  1. február 9., péntek, 19.00

 

Az idei fesztiválon szereplő két dokumentumfilmből elsőként Samira Elagoz alkotását mutatjuk be, amelyben a rendező egy nemzetközi online apróhirdetési portálon, a Craigslisten keresztül veszi fel a kapcsolatot különböző idegen férfiakkal, és a találkozókra magával viszi a kameráját is, hogy mindenféle forgatókönyv nélkül felvegye az ismerkedések folyamatát.

https://vimeo.com/215657524

 

Csillagfiúk (Star Boys, Kaiken se kestää – 2017), rendezte: Visa Koiso-Kanttila

  1. február 9., péntek, 20.30

 

Visa Koiso-Kanttila Csillagfiúk (Starboys) című filmje noha súlyos kérdéseket feszeget, mégis sikerül meleg és optimista hangnemet megütnie: a gyerekek túlélésre való képességéről és kitartásáról szól, arról, hogyan tudják feldolgozni az élet legnehezebb tapasztalatait is.

https://www.youtube.com/watch?v=YwDgVsGQ7XQ

 

A házasságok fele (Every Other Couple., Joka toinen pari – 2017), rendezte: Mia Halme

  1. február 10., szombat 16.15

 

A dokumentumfilmben szereplő három párban egy közös vonás van: mindannyian megtapasztalták a pillanatot, amikor ráébrednek arra, hogy házasságuknak vége. A dühtől és az elszigetelődéstől a kedvességig és a kibékülésig a film intim közelségben mutatja be a válással együtt járó érzelmek változatosságát és az emberek tönkrement kapcsolatukhoz való viszonyát.

https://youtu.be/1bVdG2AduIw

 

Végtelen út (The Eternal Road – Ikitie, 2017), rendezte: AJ Annila

  1. február 10., szombat, 18.45

 

Az 1930-as évek nagy gazdasági válságának idején Sztálin a világ munkásait egy igazságra, egyenlőségre és szabadságra épülő új társadalom felépítésére hívja össze. Jussi Ketola jelentkezik a felhívásra. Az akadályok ellenére Jussinak végül sikerül letelepednie és családot alapítania, azonban a politikai légkör változásával a külföldiek nemkívánatos elemekké minősülnek Sztálin kommunista birodalmában és emberek kezdenek eltűnni.

https://www.youtube.com/watch?v=iYZl0lU6DF4

 

Tom of Finland (2017), rendezte: Dome Karukoski

  1. február 10., szombat, 21.00

 

Touko Laaksonen, ismertebb nevén „Tom of Finland”, férfiak egy egész generációja számára vált emblematikus figurává, aki munkásságával tovább szította a lángra lobbanó a melegforradalom tüzét.

https://vimeo.com/235255000

 

Lauri Mäntyvaara csábos pillantása (Thick Lashes of Lauri Mäntyvaara – 2017)

  1. február 11., vasárnap, 18.00

 

Lauri Mäntyvaara csábos pillantása című játékfilmben megismerkedhetünk a lázadó örök barátnőkkel, Satuval és Heidivel, akik azt hirdetik, hogy az igaz szerelem nem eladó. Ennek sznob esküvőkön hangot is adnak egészen addig, amíg Heidi bele nem zúg az álmodozó tekintetű jéghokisba, Lauri Mäntyvaarába.

https://vimeo.com/226255329

 

Miami (2017)

  1. február 11., vasárnap, 20.00

Angela (29) váratlanul robban be a finn vidéki kisváros életébe. Showtánccsoportja előadásaival, csillogó flitteres ruháival és ragyogó mosolyával elkápráztatja a helyieket. Egy színfalak mögötti zűrös találkozót követően ugyanilyen hirtelen el is tűnik a városból, azonban magával viszi féltestvérét, a 21 éves Annát, akivel korábban eltávolodtak egymástól. Anna beleveti magát a showtánc világába. Azonban az illékony pezsgőbuborékok nem tudják megóvni, amikor Angelát zsarolással próbálja megvédeni az őt mindenhol utolérő fenyegetésektől.

https://vimeo.com/230148478

 

Pesti barokk

Belvárosi Színház

barokk.jpg    Azok a nyolcvanas évek

  A Belvárosi Színház jó érzékkel céloz meg olyan darabokat, amik minden korosztály számára igencsak szórakoztatóak és könnyen emészthetőek. A Pesti barokk is ilyen, van, aki élt még ebben a rendszerben és onnan ismerős mindez, van, aki csak a végét kapta el (ide sorolnám magam is), és van, aki csak hallomásból tud róla, így annak külön érdekesség mindezt megelevenedni látni, és beleszippantani ebbe a mára már retró világba.

    A darab a 2003-ban megjelenő Pesti barokk c. Dés Mihály kortörténeti regényéből született, amit családregénynek is ugyanúgy titulálhatunk. A szerző és Kern András gyúrta színpadi szöveggé, ami valljuk be derekasan, nem lehetett könnyű, hiszen egy elég vaskos könyvről beszélünk, de Göttinger Pálnak jól sikerült ebből gazdálkodnia, és egy remek kis nosztalgikus estét rendezett a Belvárosi Színházba.

    Az előadás a 80-as évek közepére repít, egy egykor szebb napokat is megélt polgári lakásba, ahol megismerhetjük Koszta Jánost, a bohém unokát és nagymamáját, akivel különösen szoros a kapcsolata, miközben a szerelmi életébe is bepillantást nyerünk. Az már az elején kiderül, hogy a pesti éjszaka nem ismeretlen számára, és a hűség sem a legnagyobb erőssége, bár már túl van a harmincon, mégsem találja a helyét, tudja, hogy talán lépni kellene, hiszen minden és mindenki ezt sugallja, ahogy talán nem ártana megállapodni sem, mégsem tesz semmit. Haladnia kellene, és erre mintha az új barátnő, Évike mellett lenne is esély, de valahogy mégsem tart sehova, sem ő, sem ez a kapcsolat. Olyan, mintha megrekedt volna, ahogy az egész ország akkoriban – és talán most is – várja a lehetőségeket, de amikor ott van, szinte tálcán kínálják neki, akkor nem képes élni vele. Legjobb barátja is felismeri, hogy jobb innen elmenni, és később, amikor ő is mehetne, megtorpan, igazi biztonsági játékos, aki a nagymama által nyújtott stabil hátteret nem képes elhagyni. Szabó Kimmel Tamás kitűnően hozza az entellektüelt, aki főként a mának él, nem keres messzemenő célokat, nem igazán akar elköteleződni, és hogy ez biztosan ne is történjen meg, az új barátnő mellett a régit is ugyanúgy talonban tartja.

pesti1.jpg

   A nagymama szerepét meglepő módon, bár annyira nem szokatlanul, nem egy színésznőre bízták, hanem Kern Andrásra. Ez csak az első pillanatban fura, aztán az első mondata után már fel sem tűnik, hogy nem egy mindenbe belekontárkodó, olykor túl sokat beszélő, mégis szerethető öreg hölgy van előttünk. Ugyanannyira jelen van a színpadon, mint az unokája, és ő az, aki állandó humorfaktora a darabnak. Anekdotái látszólag idegesítőek, hiszen valószínűleg nap mint nap elhangzanak, a közönségből viszont pont ezek a történetek csalnak ki nevetést. Kern ebben a szerepben brillírozik, minden mondatát szájtátva várjuk, rögtön készen állva egy kis cinkos kuncogásra.

   A színészek közül páran több szerepben is megjelennek. Mészáros Máté a kissé együgyű, de kapzsi nagybácsiként igazán szórakoztató, de mint igazi pártkatona, egy pillanat alatt képes teljesen más érzéseket kiváltani, és a két alak között kiváló gyorsasággal mozog.

   Bánfalvi Eszter is többször visszatér a színpadra, mindig más arcát mutatva. Remekül helyt áll, mint bármikor előkapható barátnő, de ugyanolyan meggyőző a merev és szigorú tisztviselőnő alakításában is.

   Schruff Milán, a barát szerepében, nem sokat különbözik Jánostól, talán csak annyiban, hogy ő még hisz az álmokban, és amikor eljön az idő, ő az, aki tud élni a felkínált lehetőséggel. Bár ő is fiatal, laza és a „nagy” szabadságot hajkurássza, ahogy minden fiatal, mégis hoz egy döntést, és meg is valósítja azt. Neki annak ellenére, hogy jóval kevesebb lehetősége van, mint a többieknek, mégis meghatározó a megjelenése a történetben.

   László Lili, Éviként, mint szerelmes nő hitelesen sétál be János életébe, és amilyen hirtelenséggel foglalja el azt a kis legényszobát, ugyanolyan hirtelenséggel tűnik el, amikor ráébred, hogy azon kívül mást nem biztos, hogy el tud foglalni. A végén már mintegy álomnak tűnik a létezése, amit a rendező az álomkép jelenettel érzékletesen visz színpadra.

pesti2.jpg

   Annak ellenére, hogy a darab mind díszletben (Ondraschek Péter), mind jelmezben (Cselényi Nóra) tényleg hozza a nyolcvanas éveket, és ez a hangulat is végig jelen van, maguk a szereplők mégis eléggé távoliak, nem igazán kerülnek közel.

   A Pesti barokk mindvégig egy könnyed előadásnak tűnik, és nem hordoz fajsúlyos kérdéseket, ami nem feltétlenül probléma, ha a szórakoztatás volt a cél, és bár a „menni vagy maradni” dilemmája ott lebeg a szereplők feje fölött, ez mégsem egy központi probléma. Éppen ezért a végére kerülő, igen komoly monológ a főhős, János szájából, amikor végül is eljut odáig, hogy megfejti önmagát és felismeri a vágyait, valahogy nem odaillő, mert nincs meg az odáig elvezető út. Mikor, miért és hogy döbbent erre rá? Olyan, mintha egy fontos rész kimaradt volna. Ha ez a puzzle darab előkerülne, akkor ez egy igazán megrázó élményt is nyújthatna.

 

Fotó: Puskel Zsolt

 

Czank Lívia - A függöny mögött

Corvina Kiadó

23319505_1665364643503420_5917953938813942876_n.jpg   Egy évad a kulisszából

   Néhány éve, amikor Budapestre kerültem és felfedeztem a balettet, akkor igencsak sűrű látogatója voltam a Magyar Állami Operaháznak. Volt olyan előadás, amit többször is láttam, több szereposztásban. Az egyik nagy kedvencem az Anna Karenina volt, de az Anyegint is imádtam és természetesen a Rómeó és Júlia sem maradt ki a repertoárból, az éppen akkoriban debütáló Felméry Lilivel, és még hosszasan sorolhatnám. Olyannyira magával ragadt ennek a csodálatos művészeti ágnak a szépsége és látszólag könnyedsége, hogy eldöntöttem, készítek egy interjút is a fiatal és tehetséges művésznővel. Odáig is elment a balett iránti szeretetem, hogy egy rövid kétnapos külföldi útba is beleszúrtam az ottani operaházba egy előadást.

   Mindez nem múlt el, mégis valahogy eltávolodtam, és főként prózai előadásokat részesítettem előnyben, de most, amikor megjelent Czank Lívia nagyszerű könyve erről a kissé zárt és rejtélyes világról, akkor döbbentem rá, hogy mennyire hiányzik nekem.

   Nagyon vártam A függöny mögött – A balett titkos világa c. könyvet, amit teljesen véletlenül szúrtam ki egy Facebook posztban. Elő is rendeltem, pedig ilyet igencsak ritkán csinálok. Percre pontosan megérkezett és óriási kíváncsisággal/vehemenciával vetettem bele magam és mélyültem el a balettművészek eddig igencsak legendákból és filmekből ismert izgalmas és sejtelmes hátterébe. Sok érdekesség derült ki számomra: pl. hogy egy-egy laikus könnyednek és légiesnek tűnő előadás mögött mennyi és milyen munka van, s főként, hogy mennyire összetett mindaz, ami sokszor csak háromórás csodaként élünk meg az Operaház patinás falai között vagy látunk az Erkel modern színpadán.

   Tetszett, hogy nem csak a mindenki számára ismert nagy nevek szólaltak meg, hanem azok is, akik mindennek hátteret adnak, akik mindezt keretbe foglalják, és akik nélkül a szólista sem tudna úgy tündökölni. Kíváncsi voltam arra is, hogy milyen lehet a tánckarban lenni, és hogy van-e olyan, aki ezt szívesen csinálja, vagy titkon mindenki abban bízik, hogy egy nap kiléphet, és ő lesz, akinek a nevét vastagon szedik a színlapon. A könyvből ez is kiderül, ahogy az is, hogy mennyire igaz az általuk - érzésem szerint - nem túl kedvelt filmből, a Fekete hattyúból ismert rivalizálás. Vagy hogy élik meg azt, amikor a fájdalom tűréshatárán lavírozva, sokszor talán saját egészségüket is kockáztatva, de végigviszik a szerepet, ahogy arról is kapunk pár véleményt, hogy miként lehet szembenézni vagy akár elfogadni, hogy ebben a szakmában igen fiatalon szögre kell akasztani a spicc-cipőt.

   Részletes képet kapunk a díszletek és a jelmezek születéséről, apró trükkökről, hogyan is kell egy anyagot elöregíteni, vagy hogy az előadásban csöpögő kút igazi-e, vagy csak szemfényvesztés a publikum számára. A szerzőnő egy teljes szezont töltött el a kulisszák mögött, hogy elnyerve a táncosok bizalmát valóban hiteles képet adjon az olvasók számára. Rengeteg csodás pillanatot kapott el, amelyek képek formájában köszönnek vissza, és mindezt sok apró kis személyes történet tesz igazán színessé.  Azt eddig is tudtuk, hogy az éteri szépség mögött tényleg kemény munka áll, amely nagyon sokszor kegyetlen fájdalommal is társul, de mi nézők mindezt nem érzékeljük, és ez így van jól, mert pont ezért dolgoznak nap mint nap, hogy mi ebből semmit se vegyünk észre, és a balettművészeknek pont az az igazi boldogság, ha adhatnak, mert ők ezáltal kapnak: tapsot, elismerést és szeretetet.

   A könyv elolvasása után a szeretetem a táncművészet felé, ha lehet még fokozni, akkor azt mondhatom, hogy még inkább nőtt, és biztos vagyok benne, hogy még idén megnézek egy Diótörő előadást, hiszen ez az egyetlen olyan varázslatos hely, ahol szavak nélkül is képesek közölni és érzelmekkel operálni. 

   Czank Lívia könyvének hála újra kinyílt egy ajtó, ami kis időre bezárult, köszönöm az élményt, amely ha kis időre is, de mintha magával rántott volna engem is a kulisszák mögé.

 

 

Ullmann Mónika interjú

"Komfortzóna számomra nem létezik."

  ullmann_mo_nika_k.jpg  Ullmann Mónika neve tényleg mindenki számára ismerősen cseng. Egészen kiskorától végigkísérhetjük sikeres pályáját. Ártatlan kislányként az Égigérő fűben varázsolt el minket, majd a Szeleburdi családban mindezt folytatta, később pedig a sorozatokba is belekóstolt, és a színházbajárók tudják, hogy nincs olyan szerep, ami ne állna jól neki. Mindenben hiteles, és tehetségéről már rég meggyőzött mindenkit. A kezdetekről és az idei évben debütált szerepeiről beszélgettünk. És aki kíváncsi arra, hogy tényleg igazam van-e, az jövőre a Hatszín Teátrumban, az új darabjában, a Heisenbergben (január 24-én) megbizonyosodhat minderről.

   Beszéljünk pár szót a kezdetekről. Balettintézetben kezdted, végül a tánc helyett mégis a színészet vette át a főszerepet az életedben. Ez hogy történt?

Ullmann Mónika: A Balettintézetből a Honvéd Táncegyüttesbe szerződtem, Novák Ferenc olyan táncjátékokat rendezett, amik már komplexebbek voltak, beszélni, énekelni, táncolni kellett, és úgy éreztem, hogy ha színpadon beszédre van szükségem, azt meg kell tanulnom.

   Amikor anno elmentél a József Attila Színházból, akkor az egyik fő ok az volt, hogy ezután szabadon választhatsz, és csak azt vállalod el, ami tényleg érdekel, amiben látod magad. Majd jó pár évet a Miskolci Nemzeti Színházban töltöttél. Ott mennyire kellett kompromisszumot köss, mennyire volt szabad választásod? Melyik találkozást emelnéd onnan ki? – gondolok itt darabra, rendezőre. Mi az, ami kimozdított az addigi komfortzónádból?

U.M.: Amikor 16 év után eljöttem a József Attila Színházból, annak valóban több oka volt, amit említettél, az csak az egyik. Szerettem volna találkozni színészkollégákkal, rendezőkkel, több fajta színházi stílussal. Sok jó találkozásom volt azóta színészekkel, rendezőkkel egyaránt.

A Miskolci Nemzeti Színház struktúrája megengedte, hogy a drámától a zenés darabokon át a színművekig nagyon sok jó darabban kipróbálhassam magam. Lukáts Andor, Zsótér Sándor, Szabó Máté, Rusznyák Gábor, Keszég László vagy Kulcsár Noémi koreográfus is mind izgalmas és bonyolult feladatokat bíztak rám; a komfortzóna számomra nem létezik.  Szeretem a munkámat, lehetőségem van általa olyan emberi történetekkel foglalkozni és egy-egy szerep kapcsán olyan önvizsgálatot tartani, olyan mély beszélgetésekben részt venni, amiért lehet, hogy más pszichológushoz megy.

   Azt gondolom, szerencsés helyzetben vagy, mert rengeteg féle szerep megtalál. Láttalak már vidám és csalfa feleségként, bohém és vicces nőként, de komoly és kőkemény üzletasszonyként, vagy éppen a gyerekeiért dolgozó anya szerepében. Azt hiszem, nemigen van olyan szerep, amit te ne tudnál könnyedén hozni. Ez tényleg így van, vagy azért voltak olyan szerepek, amikkel eléggé megküzdöttél?

U.M.: Örülök, ha így látszik, hogy ezek könnyen mennek, őszintén, de nekem az oda vezető út soha nem egyszerű. Ha csak a Boldogtalanokra gondolok, azért mert tegnap eljátszottam, nem tudok hátradőlni és nyugodt lenni a holnapi miatt.  Ettől függetlenül megfogalmazhatatlan öröm, amikor az ember benne van.

um2.jpg

   A vidéki színházi lét után most leginkább Budapesten találkozhat veled a közönség. Nemrég volt szerencsém látni téged egy Orlai Produkcióban, a Tagadj, tagadj, tagadj c. darabban, ami az élsportolók erkölcsi dilemmáiról szól, de ezen túllépve az emberek élethazugságait is pellengérre állítja. Ez azt hiszem egy eléggé különleges szerep volt számodra. Hogy talált meg ez a szerep és mi fogott meg benne?

U.M.: Orlai Tibor kért fel. Nem találkoztam még olyan művel, ami a sporttal foglalkozna a színpadon. Érdekel ez a világ, szeretem a sportolókat, és ez a darab rámutat egy olyan problémára, amivel mindig csak felületesen foglalkozunk a média által. Kicsit mélyebb bepillantást enged abba, hogy bizonyos döntések mögött milyen kényszerhelyzetek vannak. Sokat beszélgettünk sportolókkal, szakértőkkel és ezáltal egy olyan zárt világba engedtek bepillantást, ahol az okok és az okozatok szorosan összefüggnek. Az emberi tűrőképesség fizikai határait feszegetve dolgoznak ezek az emberek mindennap egy áhított cél, az aranyérem érdekében, feláldozva emberi kapcsolatokat és a saját egészségüket. Örülök, hogy ez a darab megmutatja a történetnek ezt az oldalát is.

    Nemrég ismét egy új előadásban láthattunk a Mozsár Műhelyben, az Élet.történetek.hu-ban, ami, bár ketten vagytok benne, mégis egy monodráma. Szerintem az egyik legizgalmasabb és egyben talán a legnagyobb feladat egy színész számára, hiszen végig neked kell fenntartanod a nézők figyelmét. Bella egy, ha úgy tetszik, testét áruba bocsátó nő. A történetét hallgatva mégsem tudom egy percig sem elítélni, és még csak abban sem vagyok biztos, hogy sajnálni kellene őt. Valamilyen szinten szinte irigyeltem a kitartását, és kicsit ellentmondásos, de az emberségét is. Neked mi a véleményed róla?

U.M.: Igazad van, nem kell őt sajnálni és szerintem egyáltalán nem ellentmondás, hogy ő emberséges. Az emberség foglalkozástól független dolog. Egy jó anya, aki most ebből tudja biztosítani a gyermekei mindennapjait, kifizetni a fűtésszámlát, vacsorát adni, vagy akár az egyetemet kifizetni. Szerintem nőként az anyaságában teljesedik ki, a testét pedig munkaeszköznek tekinti. A saját határain belül megtalálja a boldogságot és törekszik is erre. Sok mindenen ment már keresztül és kapaszkodik a boldog pillanatokba.

um1.jpg

    Mint kívülálló, mindig szerettem volna megtudni, hogy hogyan is zajlik egy monodráma próbája? Mert egy előadást egy rendező irányít, az egyértelmű, sok mindent kell összefogni, a szálakat és a színészi játékot egyaránt, de itt az gondolná az ember, hogy a színész ráérez a történetre, és kész az előadás.

U.M.: Ez nem így van. A színész jó esetben valóban ráérez a történetre, de azon belül, hogy mi legyen hangsúlyosabb, mi az, ami jobban kifejezi azt, amit egyébként én is szeretnék, azt egy rendező látja kívülről a legjobban. Én a saját logikai menetem szerint építem fel a történetet, de ha egy kívülálló kinyit egy másik ajtót is, az sokban gazdagíthatja a történetet. A monodráma tényleg nagyon új műfaj nekem, de nagyon izgalmasnak találom, hogy míg egy normál előadásban csak a partner létezik, itt a közönség a partner.

  

Képek: Orlai Produkciós Iroda

 

Mikecz Estilla & Krausz Gergő interjú

"Láthatóvá tenni a láthatatlant."

   24099421_10208990417551248_120979915_n.jpgLassan több mint egy éve történt, hogy először találkoztam Mikecz Estillával a Nemzeti Színház nyílt napján, ahol éppen a háziasszony szerepét töltötte be, és ugyanakkor született meg az első interjú gondolata is. A filmvászonról már ismertem, de kedvessége és közvetlensége az első beszélgetésünk alkalmával teljesen lenyűgözött. Azóta volt szerencsém végigkísérni az előadásait, és szinte a szemem előtt vált diákból igazi színésznővé. Mellette megismerhettem Krausz Gergőt is, aki nemcsak a színpadon nagyszerű társa, de az életben is. A két pályakezdő és tehetséges fiatal művészt kérdeztem arról, hogy milyen az egyetem falait végre elhagyva egy teljesen új helyen, a Kaposvári Csiky Gergely színházban helytállni.

   psyche_puskel_zsolt.jpgIdén végeztetek a Kaposvári Egyetem (Rippl-Rónai Művészeti Kar) színművész szakán, a gyakorlatot pedig az ország egyik legnagyobb színházában, a Nemzeti Színházban töltöttétek, osztályfőnökötöknek, Vidnyánszky Attilának köszönhetően.  És most együtt léptek ki a – tudom, közhelyes - nagybetűs életbe, méghozzá a Kaposvári Csiky Gergely Színház deszkáira. Hogy kerültetek oda?

Krausz Gergő: A Nemzeti Színházban együtt dolgoztunk Bozsik Yvette-tel, és még Az Úr komédiásainak próbafolyamata alatt kérdezte meg tőlünk, hogy szeretnénk-e lemenni Kaposvárra, ugyanis ő lett ott a művészeti tanácsadó, és mindenképpen szeretett volna pár fiatal színészt szerződtetni. Eléggé adta magát a helyzet, hiszen jó volt a közös munka, ezáltal megismert minket, így gondolom emiatt esett ránk a választása.

   Maradni nem szeretettek volna? Vagy ez fel sem merült?

K.G: Igazából a döntésünk úgy nézett ki, hogy vagy maradunk a Nemzetiben, és egy-két szerepet kapunk egy évadban, vagy pedig lejövünk Kaposvárra, ahol folyamatosan foglalkoztatva vagyunk. A Nemzetiben rengetegen vannak, így nagy valószínűséggel nem kaptunk volna olyan lehetőségeket, mint itt, és hát az első években egy pályakezdőnek fontos, hogy minél többet legyen színpadon, és minél több szereppel legyen megkínálva, hogy ezáltal is fejlődjön, erre pedig szerintem a legjobb egy vidéki színház.

Mikecz Estilla: Igen, Yvette úgy keresett meg minket, hogy konkrét szerepajánlatai voltak, és ezeket a lehetőségeket nagyon kecsegtetőnek találtuk, ahogy már Gergő is mondta. Így azt gondoltuk, hogy akkor megpróbáljuk a vidéki színházi létet. Régen, ha jól tudom, be volt építve a képzésbe, hogy minden egyes kezdőnek vidéken kell töltenie az első két évet.

re_szegek_1.jpg

   Eléggé össze voltatok zárva ez alatt az öt év alatt. Az osztályotok több darabban is bizonyíthatott, több fesztiválra is meghívást kaptatok. Egy viszonylag biztonságos kis közegben mozogtatok, akár nevezhetnénk egy kis társulatnak. Ijesztő volt ebből a burokból kilépni?

M.E.: Hogy őszinte legyek, nekem jó érzés volt már kilépni a kis osztályközösségből, és teljesen más emberek között is megmérettetni magamat. Vágytam új dolgokra, új arcokra, az önállósodásra. Viszont az is jó, hogy vissza kell menni a közös előadásokban játszani, hisz azért van pár ember, akivel örökké tartó barátságot kötöttünk.

K.G.: Már az egyetem alatt is nagyon sok irányba bontogattam a szárnyaimat, így a negyedik évben több gyakorlaton is „kint” voltam. Pintér Bélánál a Fácántáncban, egy mozgásszínházi előadásban, valamint egy musicalben is játszhattam, és nagyon élveztem. Az egy nagyon biztonságos érzés, hogy az ember mögött ott van az egyetem, de közben meg azt játssza, hogy szabadúszó. Az osztállyal együtt dolgozni annyival volt könnyebb, hogy öt év alatt lassan fél szavakból is megértettük egymást, ismertük egymás reakcióit, tudtuk, hogy improvizáció esetén hogyan fog reagálni a másik, de jól vettük azt is, ha meglepett. Ez nagyon kényelmes, de szerintem kell a változatosság, és nekem az egyetem alatt is jó volt, hogy néha ki tudtam ebből szakadni.

   A „nemzetis” előadásokon kívül már eddig is több darabban játszotok együtt, úgy, mint a Kör négyszögesítése (Zenthe Ferenc Színház, Salgótarján) vagy a Megadom magam (Váci Dunakanyar Színház), így akkor gondolom annak is örültetek, hogy egy színházhoz szerződtetek. Tudatos döntés volt a részetekről, hogy együtt folytassátok tovább, vagy csak így alakult?

K.G.: Tudatos, persze, hogy tudatos... egy pár vagyunk és együtt is élünk. Nem szerettük volna, hogy ez megváltozzon, így tényleg nagy szerencsénk volt, hogy Yvette mindkettőnknek felajánlotta ezt az állást, ráadásul remek szerepekkel.

   Mennyire működtök jól együtt a színpadon?

K.G.: Ha szabad ilyet mondanom, akkor azt hiszem, hogy elég jól. Már a felvételin is volt egy közös jelenetünk, és igazából az egyetem alatt is, ha együtt kellett dolgoznunk, akkor az nekem mindig jó élmény volt, mert Estillával nagyon jó együtt alkotni.

M.E.: Végülis, talán azt is mondhatjuk, hogy a munka hozott össze minket. Már a felvételin is együtt mutattunk be jelenetet, egy Woyczek etűdöt, és ez az egyetem alatt sem változott, nagyjából minden fontosabb munkában együtt voltunk. Még egy zenekart is alapítottunk, amiben még pár osztálytársunk is benne van. Szerencsére még nincsen elegünk egymásból.

vegyes_2eo_ri.jpg

   Milyen volt a fogadtatás? Sikerült könnyen beilleszkednetek, vagy azért még tart a folyamat?

K.G.: Hát még tart, igaz, én már a harmadik próbafolyamatban vagyok, de megmondom őszintén azt hittem, hogy sokkal nehezebb lesz. Hiszen itt egy csomó ember van, ők már összeszoktak, ismerik egymást ezer éve, és akkor megérkezünk mi.  De igazából mindenki rendkívül nyitott és segítőkész volt. A Vízkereszt, avagy bánom is én c. Shakespeare darabban kezdtem, egy kisebb szereppel, ami abból a szempontból is jó volt, hogy többet figyelhettem a próbák alatt, beleláttam abba, ki hogy dolgozik, hogy szeret próbálni, stb. Így a második előadásom, a Turbin család napjainak próbáin már eggyel otthonosabban tudtam mozogni.

M.E.: Én azt gondolom, hogy nekem még mindig tart ez a beilleszkedés. Az első darabom a Turbin család napjai, egy Bulgakov darab volt, amit Németh Ákos rendezett, és csak férfiakkal játszottam együtt. Szóval ez érdekes helyzet volt, mert ebből kifolyólag a társulat nő tagjait még nemigen ismertem meg. Viszont most már elkezdtük a Cabaret próbáit, és szerencsére még több emberrel találkoztam, nem csak színészek, hanem ügyelők, súgók, öltöztetők, fodrászok... Jó érzéssel tölt el, hogy velük dolgozhatok, és azt hiszem, hogy ez egy igazán egészséges környezet számomra. Ezt tényleg komolyan gondolom. Úgy érzem megbecsülnek, és ez nagyon, de nagyon fontos.

   Lassan beindult az évad, sőt te, Gergő, már túl is vagy két premieren (Vízkereszt, vagy bánom is én, Turbin család napjai). Milyenek voltak a próbafolyamatok?

K.G.: A Vízkereszt, abból kifolyólag, hogy nem volt nagy szerepem és keveset vagyok a színpadon, eggyel lazább volt, mint most a Turbin család napjainál. Ott nagyobb hangsúly helyeződött a zenére. Zakariás Zalán megtudta, hogy zenélünk, és hozott egy nótát, amit több hangszereléssel is megcsináltunk. Így nekem ezzel telt el az az egy-másfél hónap, amíg ezt próbáltuk, közben pedig játszottunk Budapesten meg „szerte a világban”.

   A Turbin család napjai már teljesen más volt. Sokkal közelebb hozott a társulathoz, a kollégákhoz. Nagyon jó szerepem van benne, szeretem csinálni, ráadásul sokféleképpen lehet csinálni. Ezt úgy értem, hogy nem ér véget a munka a bemutatóval. Szerintem nem szabad kétszer ugyanazt csinálni, érdemes folyamatosan keresgélni. Ehhez nagyon jó Servinszkij karaktere.

    Milyen a kaposvári közönség? Milyen volt a visszajelzés?

K.G.: Nagyon hálásak, fantasztikusan jó fejek, jó érzés, hogy állandóan teltház van, és az is izgalmas, hogy vegyes a közönség. Az idősebb korosztálytól az egyetemistákig, vagy a még gimnazistákig mindenki jelen van, és szívesen jár színházba, így rengeteg energia jön a nézőtérről. Nyilván ez azért is van, mert most egy kisebb környezetben, az Agórában (szerk. Együd Árpád Kulturális Központ) játszunk, ami egy művelődési központ, így sokkal közelebb vagyunk a nézőkhöz, ezáltal egy sokkal közvetlenebb kapcsolat jön létre.

M.E.: Én még erről nem nagyon tudok beszélni, mert nem volt sok előadásom, de Kaposvár egy művészetpártoló városként él a köztudatban, igen komoly színházi múltja is van, szóval reméljük jól fogadnak majd. ☺

6.jpg

   Mindezeken kívül pedig még más projektekben is részt veszel, sőt idén egy monodrámát is előadtatok a debreceni Csokonai Színházban. Kinek az ötlete volt, látható lesz-e még valahol vagy ez csak egyszeri munka volt?

K.G.: Kovács Andrással, aki volt osztálytársam, és Debrecenbe szerződött le, már régi vágyunk volt létrehozni egy olyan műhelyt, ahol azt a fajta színházat csinálhatjuk, ami tényleg a miénk, ahol arról beszélhetünk, amit fontosnak tartunk. Az előadás úgy született meg, hogy egy nap felhívott, hogy van egy Csehov novella, A bérzongorista, olvassam el, és aztán beszéljük meg, hogy mit gondolok róla. Amint befejeztem, rögtön felhívtam, és mondtam neki, hogy igen, ez az, amiről én most beszélni akarok, csináljuk meg. Az volt a kikötésem, hogy mindenféle pályázat nélkül, saját anyagból, saját ötletekből és saját pénzből hozzuk létre. Adorjáni Beáta dramaturggal Csehov és Hoffmann novellákból megírták a szöveget, évközben tréningeztünk, aztán nyáron, egy rövid, de annál intenzívebb próbafolyamat alatt összeraktuk. Annyit és úgy kísérletezhettünk, ahogy akartunk és még az utolsó három napban is háromféle vége volt az előadásnak. Nagyon izgalmas munka volt. Szerintem mindannyian rengeteget tanultunk belőle. Reményeim szerint Debrecenben és Kaposváron is látható lesz majd az évad folyamán.

   Nem érezted túl nagy falatnak, hogy egyedül vagy a színpadon végig és rajtad áll vagy bukik az egész?

K.G.: Nem éreztem, legalábbis ezt szerettem volna csinálni, hittem és most is hiszek abban a mondanivalóban és abban az üzenetben, amit képviselt ez a darab. Ez a közlési vágy elnyom bennem bárminemű félelmet azzal kapcsolatban, hogy ez túl nagy falat-e vagy nem.

    Azon kiváltságosok közé tartozol, akik Pintér Béla Társulatában is kaptak szerepet, ami egy kezdő színésznek óriási lehetőség, hiszen tudjuk, hogy eléggé állandó csapattal dolgozik. Mennyiben más nála a légkör, vagy egy próbafolyamat, mondjuk a kőszínházakhoz képest?

K.G.: Béla maga írja a darabjait, ráadásul, hogy ha abba is belegondolsz, hogy hányan függnek attól, hogy Pintér Béla megír-e egy darabot, akkor gondolhatod, hogy mekkora rajta a nyomás. Ehhez képest egy rendkívüli lendülettel és energiákkal dolgozó alkotó. Mindig tudja, mit akar mondani. Mindenki véleményét egyenként megkérdezi, és mindenkit meghallgat; ez egy iszonyatosan pozitív dolog volt számomra. A szöveg ereje és mondanivalója teljesen más értelmet nyer nála, ezért sokkal inkább nevezném „szerzői” színháznak az övét, szemben a „rendezői„ színházzal, ami ma gyakorlatilag mindenütt dominál, és ez számomra sokkal szimpatikusabb. Összességében nagyon mázlista voltam, hogy mindezt megtapasztalhattam, rengeteget tanultam belőle.

gergo_1.jpg

   Estilla, te sem panaszkodhatsz, hiszen a filmszerepek (Csak színház és más semmi, A tanár) és a Nemzeti Színházban játszott előadások mellett itt is szép szerepek találtak meg. Októberben a Turbin család napjaival álltál először a kaposvári közönség elé, majd decenberben, nem kisebb szereppel, mint a Cabaret-ból Sally Bowles-ével. Azt hiszem, ez egy igen szép és kihívásokkal teli szerep. Itt most a próza mellett a tánc- és az énektudás is igencsak dominál. Hogy állsz ezekkel?

M.E.: Őszintén szólva gyerekkori álmom vált valóra azzal, hogy a Cabaret-ban Sally Bowles-t eljátszhatom. Na jó, kicsit túloztam, nyilván nem gyerekkori, mert ez nem gyerekeknek való darab, de amint meghallottam először a Mein Herr című számot, rögtön megfogant bennem a gondolat, hogy de jó lenne ezt egyszer eljátszani… Aztán amikor Yvette mondta, hogy rám gondolt a szerep kapcsán, és mit szólnék hozzá, teljesen ledöbbentem. Az utolsó egyetemi énekvizsgán is pont a Maybe this time-ot énekeltem… Iszonyatosan megörültem neki, és be kell valljam, főként ez volt az oka, hogy a Csiky Gergely Színház mellett döntöttem. Nagyon szeretek táncolni, énekelni is, és bízom benne, hogy a premierig még nagyon sokat fejlődöm.

   Most, hogy már túl vagy a próbákon, és volt is pár előadásod, hogy érzed, sikerült megragadnod a Jelena karakterét, vagy még dolgozol vele? Könnyen vagy nehezen azonosulsz a figuráiddal vagy ez ennél összetettebb?

M.E.: Lehet, hogy ez kicsit bután hangzik, de nagyon-nagyon szeretem a kosztümös filmeket, és sokat merítettem belőlük. Rengeteget olvastam a huszadik század eleji orosz irodalmat, például az Anna Kareninát. Azt hiszem, hogy Jelena Vasziljevna, akit alakítok a Turbin család napjaiban, kicsit hasonló hozzá, nem azt mondom, hogy ugyanolyan, de azért mégis van bennük sok közös vonás. Itt is van egy szerelem, ami a házasság mellett szövődik, egy már megromlott házasságban, és feltevődik a kérdés, hogy el lehet-e válni, mennyire kell visszafojtani az érzelmeinket, milyen egy erős nő a századelőn… Nem volt nehéz azonosulni Jelenával, a visszafogottságát és az eleganciáját viszont még finomítanom kell, úgy érzem. Én sokkal szertelenebb típus vagyok.

   A Turbin család napjai nem éppen Bulgakov legjátszottabb darabja, így talán nem is ismerik olyan sokan. Mesélnél kicsit nagyvonalakban arról, hogy szerinted miért érdemes megnézni?

M.E.: A történet Ukrajnában, a háború kellős közepén kezdődik, ahol a főhősnő férje elmenekül, és hátrahagyja fiatal feleségét, aki még azon túl tudta volna tenni magát, hogy már eléggé elhidegültek egymástól, de azon kevésbé, hogy cserben is hagyják, és innentől kezdve egészen másképp áll a házasságukhoz. Izgalmakban sincs hiány, hiszen képbe jön egy fiatal udvarló is, és szép lassan egy új szerelem kezd kibontakozni. A fordulatos történeten túl szerintem azért is érdemes megnézni, mert nagyon jó színészek vannak benne, jó alakításokkal, és mindamellett, hogy ez egy nagy dráma, mi mégis megpróbáljuk kidomborítani a vicces részeket is, így remélem, hogy az előadás olyan, mint maga az élet, a tragédia mellett jelen van a komédia is.

   Azt mondják a vidéki színház minden színész számára szinte szükséges, mint a szamárlétra, gondolom azért, mert itt többféle szerep talál meg, és talán a feladat is több. Mégis azt gondolom, hogy aki egyszer belekóstolt egy olyan színházi forgatagba, és egy akkora színpadon kapott lehetőséget, mint a Nemzeti Színház, annak azért nem lehet könnyű mindebből visszavennie. De cáfoljatok meg, ha nem így van.

K.G.: Visszavenni nem kellett, most is ugyanúgy dolgozok, mint ahogy akkor dolgoztam, csak itt mást kérnek. Igazából munka és munka között soha nem tettem különbséget, akkor sem, ha egy kis vidéki színházban játszottunk, és akkor sem, hogyha a Nemzetinek a nagyszínpadán. Azt gondolom, hogy muszáj ugyanúgy beleállni, különben nincs értelme csinálni ezt az egészet.

M.E.: Sokkal felszabadultabbnak érzem magam, lehet hogy azért, mert már hivatalosan is színész vagyok. Itt a Csiky Gergely Színházban nem úgy kezelnek, mint egy egyetemistát, akiből lesz majd valami, és akinek mindig tanítani kell, hogy hogyan játsszon, hogyan álljon ki, hanem kollégaként és partnerként tekintenek rám. A Nemzetiben diák státuszban voltunk, ami ugye teljesen mást jelentett. Ahogy az elején is mondtam, felszabadult vagyok, és nem tudom, hogy a közegnek köszönhető-e vagy az én hozzáállásom változott, de egyáltalán nem vagyok olyan görcsös, mint tanulóként voltam. Jó, hogy teljesen más impulzusokat is szerzünk, és egy teljesen más helyen rendezkedünk be. Nagyon jó volt a Nemzetiben is, viszont én örülök, hogy most egy másfajta helyen is megállhatom a helyem.

psyche_puskel2.jpg

   Az elmúlt években melyik szerep, rendezés vagy előadás volt az, amit úgy éreztetek, hogy meghatározó volt, és kimondottan hozzátett ahhoz az emberhez, színészhez, akik most vagytok. Mert igen, jól hangzik, hogy minden szerep hozzátesz, de valljuk be, vannak gyenge szerepek is, és vannak igazi nagy tanulópénzek. Én erre lennék kíváncsi…

M.E.: Nekem a beugrások voltak azok, amik rendkívül megedzettek, és úgy gondolom, hogy nagyon-nagyon hozzájárultak ahhoz, hogy milyen ember és milyen színész vagyok most. Nyilván ez minden szereppel így van, de azok eléggé meghatározóak voltak, mert annyira koncentrált figyelemmel kellett jelen lenni. Nagyon friss dolgokat kellett úgy előadni, mintha azok a világ legtermészetesebb dolgai lennének, úgyhogy én mindenképpen az Isten Ostorát emelném ki, de ugyanúgy fontos megmérettetés volt az Éden-földön, mikor másfél nap alatt kellett megtanulnom koreográfiákat, dalokat és szöveget is…  A Váci Dunakanyar Színházban is átvettem egy szerepet a Megadom magam című előadásban, az is elég nehéz volt, mert igazából egy színpadi próbám volt belőle… A beugrások mellett még a Psyché próbafolyamata volt különösen meghatározó számomra, ott sok mindenre rájöttem magammal kapcsolatban.

K.G.: Nem tudom… engem nem nagyon kínáltak meg nagy szerepekkel a Nemzeti Színházban. Van olyan, amiért igazán hálás vagyok, például, hogy Bodrogi Gyulával játszhatok együtt a Tóth Ilonkában, de nekem a Psyché nem olyan, amit kiemelnék, hiszen mi fiúk nem olyan feladatot látunk el benne, mint a lányok. Amik így igazán hozzáadtak az életemhez, azok a külsős előadások voltak. Az egyetemen Dan Artus improvizációs kurzusai sokat segítettek, és az is hasznos volt, hogy egy időben eljártam varietézni, a TÁP Színház Minden rossz varietéjébe. Abban az a lényeg, hogy a színész merjen rossz lenni, és ez nehéz. Ezt például minden egyetemistának kötelezővé tenném. Ami viszont a legtanulságosabb volt számomra, minden téren, az A bérzongorista. Ott tényleg volt ilyen flash, hogy azta, most végetért ez az öt év, és pont ez kell hogy legyen a vége.

M.E.: Most jut eszembe, hogy én még a Cyrano-t is nagyon szerettem, pedig az elején egyáltalán nem éreztem rá, mit akar a rendező David Doiashvili... Vele azért is jó volt dolgozni, mert annyira máshogy képzelt el mindent, olyan dolgokra világított rá a szerepekkel és a darabbal kapcsolatban, amik nekem soha nem jutottak volna az eszembe. Persze minden rendezőnek ez a feladata, de ő nagyon szélsőséges volt ebben. Nem lett egy hagyományos előadás.

   Gergő, neked nagyon határozott véleményed van a színházról, a színész feladatáról, és úgy en bloc erről a szakmáról, olyannyira, hogy még a szakdolgozatod témája is ez. Peter Brook könyvét vetted alapul, aki ezt 1968-ban írta, mégis úgy tűnik, hogy mindaz, amit a könyvében felvet, még ma is éppannyira aktuális, sőt. Ennyire nehéz ma „jó” színházat csinálni?

   K.G.: Nem nehéz jó színházat csinálni, csak az embernek nem szabad megelégednie önmagával, pláne színészként. Ha valaki belekényelmesedik, és úgy érzi, hogy a szerepe már teljesen megvan, akkor az biztos, hogy sosem lesz jó. A bérletrendszerben huszonvalahányszor eljátszol egy előadást ugyanúgy, akkor azért megcsömörlesz. Nyilván attól színház a színház, hogy akkor és ott történik, és nem lesz kétszer ugyanolyan. Az a jó a színésznek is, ha mindig keresi azt, amitől egyre jobb lehet. Peter Brook olyan jól leírja ennek a szakmának az abszurditását. Egy ember magyaráz egy csomó másik embernek, hogy mit csináljanak, majd utána megbeszélik, hogy az “jó” volt-e. Szerintem ez nagyon vicces. És, hogy mitől volt az jó vagy nem? … Annyira relatív. Nyilván érezzük, hogy mi működik, de valójában az kell, hogy mindez folyamatosan fejlődjön, újuljon és alakuljon. Szóval nem is azt mondom, hogy nehéz, csak azt vettem észre, hogy sokszor úgy állnak hozzá, hogy “jó lesz az úgy”, pedig nem lesz. Ha nem akar az ember egy kicsit ebbe beledögleni, akkor nincs semmi értelme… Szóval igazad van, mégiscsak nehéz dolog :D

zuhana_s_2_puskel.jpg

   Egyetértesz-e a Brook által felvázolt „közvetlen” színházzal?  Mennyire tartod ezt megvalósíthatónak?

K.G.: Ha már az általa felvázolt színházakról beszélünk, akkor a “szent “színház áll a legközelebb hozzám. Azt gondolom, hogy az emberben azért van alkotási vágy, mert van benne egy “Isteni szikra”. Ezért alkotunk. Ezért vannak bennünk a “miértek”. Más élőlényekben ez nincs (vagy nem tudunk róla). Ellenben a többi művészeti ággal szemben a színház a pillanat művészete. A festő alkotása maradandó. A színházi előadás viszont akkor és ott történik. Ebben a műfajban tehát máshogy nyilvánul meg ez az Isteni szikra. Ugyanis nem látható. Mi tehát a színház feladata? Peter Brook úgy fogalmaz, hogy “láthatóvá tenni a láthatatlant”. Az óriási, amikor egy pillanatra megtörténik a csoda a színpadon. És itt nem a katarzisról beszélek. Egy sima jelenetről, vagy jól eltalált hangsúlyról, mikor egy apróság felülírja az estét, mert történik ott valami. Nem tudjuk megmondani, hogy mi, de érezzük, látjuk és halljuk. Ezekben a pillanatokban látszik meg a színház igazi értéke.

“Siker alatt nincs előadás!”-mondta nekem Bodrogi Gyula. A siker a zérópont. A fölött jöhet szóba a csoda. Ezért a csodáért érdemes ezt az egészet csinálni. Ezért értek egyet Brookkal abban, hogy a feladatunk láthatóvá tenni a láthatatlant. Ez nagyon nehéz, de érdemes.

   Kicsit eltértünk a témától, mármint a színháztól nem, de attól az apropótól, hogy éppen az új játszóhelyetekről, új lehetőségekről és új találkozásokról beszélünk. Szerintetek jó helyen vagytok most?

M.E.: Én azt gondolom, hogy igen. Jól érzem itt most magam. Igaz, hogy nemrég óta vagyunk itt, és nem lehet még teljesen leszűrni azt, hogy ez hosszútávon hogy is lesz, de most szeretek itt lenni.

K.G.: Nekem már itt is volt ilyen, hogy Jézusom, mi értelme van ennek, de ez nálam mindig így van, minden egyes munkafolyamat alatt. Ez persze egyáltalán nem a színház ellen irányul. Hajlamos vagyok nagyon kétségebe esni és beledögleni dolgokba, mert úgy érzem, hogy onnan tudok nagyot ugrani, ha nagyon lenullázom magam. Amúgy meg jó helyen vagyunk, azt mondja Peter Brook, hogy a színészek nagy mázlisták, mert van bennük egy közös dolog: mindegyik dolgozni akar, és én ezt itt tapasztaltam meg először, ebben a formában. Itt tényleg mindenki melózni akar, és mindenkinek nagyon jó szeme és igénye van a jóra.

 

Portréfotó: Puszt Zsófia (Mikecz Estilla)

 

Háy János - A Gézagyerek

Pinceszínház

 a-gezagyerek-plakat.jpg   Nevetve vigadunk

   Háy János drámáját, A Gézagyereket a Pinceszínházban, ez év februárjában mutattak be, majd a Bakáts Feszt keretein belül úgy volt, hogy a szabadban is látható lesz, de sajnos a rossz idő miatt ez elmaradt. Viszont mindenképpen látni szerettem volna, mert regényeinek már régóta olvasója vagyok, így amikor csak lehetséges, akkor a színpadra került műveit is megnézem. A Gézagyerek Háy első drámája, amit a székesfehérvári színházi felkérésre írt, de végül nem ott tartották meg az ősbemutatót.

   A Pinceszínház színpadán, Soós Péter rendezésében látható ez a vidéki környezetben játszódó, egyszerű falusi emberek életét bemutató dráma. A címszereplő egy autista fiú, a Gézagyerek, aki a helyiek szerint csak szimplán “hibás”, akinek a napi teendője abból áll, hogy számolja a konyha kockaköveit, addig a napig, míg a környék egyetlen kenyérkereső helyének főnöke, Laci, fel nem keresi az anyját, és munkát ajánl a fiúnak. Nem lenne semmi más dolga, mint ülni egy régi buszülésben, és figyelni a munkaszalagot, és ha bármi problémát észlel, akkor meg kell nyomnia a piros gombot. Látszólag ez egy kedves dolog, a falusiak, akik egyben munkatársai, őszintén örülnek, hogy a Gézagyerek is munkába áll, talán csak a szomszéd házaspár tekint rá irigyen, ugyanis a tulajdonváltáskor a férfit elküldték, és azóta sem talált mást.

    A fiú szűk kis világában már ez a változás is nehezen illeszthető be, és erre még jön az, hogy az anya úgy gondolja, hogy ha már kenyérkereső lett, akkor azzal együtt a kocsmába járás is dukál, mint minden más férfinak a faluban, ahol a többiek rögtön úgy gondolják, hogy egy nő sem ártana neki. Géza jár is rendesen munkába, figyeli azt a szalagot lélegzetvisszafojtva, míg egy nap rá nem jön, hogy neki azt a bizonyos gombot soha nem kell megnyomnia, hiszen soha nem történik semmi, és ez számára azt jelenti, hogy nem csinál semmit, vagyis teljesen felesleges a munkája. A dráma iróniája az, hogy minderre a többiek is néha-néha, egy-egy józan pillanatukban rájönnek, hogy igazából sosem történik semmi, minden nap ugyanúgy telik, reggel munkába mennek, utána pedig irány a kocsma, ahol addig isznak, amíg mindezt el is felejtik. Géza viszont ezen nem képes túllépni, hiszen neki minden fekete vagy fehér, érdekes, hogy pont ő az, aki ezt szóvá teszi, aki a kérdéseket felteszi egyfolytában, mintha megfordult volna a világ.

    Háy János most sem fukarkodik a beszédes nevekkel, a két munkatárs, Banda Lajos és Herda Pityu, akiknek minden eszköze arra, hogy ne vegyenek tudomást az élet monotonitásáról az, hogy kocsmába járnak és állandóan viccelődnek, ha kell, akkor saját magukon is, képesek az öniróniára, és pont ettől lesznek ennyire emberiek ezek a karakterek.

   Az egész falu ismerős mindazok számára, akik valaha éltek egy ehhez hasonló vidéki környezetben - vagy aki már sok Háy könyvet olvasott  - , a kedves bolti eladó, aki minden hozzá betérőt ismer, és már szinte kérés nélkül adja ki az adagokat, a mindig ráérő és egymással örökké veszekedő szomszéd házaspár vagy éppen maga a falu

    A dialógusok autentikusak, tényleg elhisszük, hogy ezek a falu emberei, annyira egyszerűen és tisztán beszélnek, semmi felesleges sallang. Ez egy kis zárt faluközösség, mindenki ismer mindenkit, és tényleg érződik, és még egy kis szeretet is van, no meg összetartás. Géza számíthat rájuk bármikor, még ha ezt nem is tudja realizálni.

    Takács Géza annyira finoman és árnyaltan alakítja Gézát, az autistát, hogy mindvégig együtt tudunk érezni vele, és szurkolunk neki, hogy nehogy ez az egyszerű és tiszta szeretet, ami körülveszi, valamilyen tragédia által elvesszen. Anyjaként Börcsök Enikő (Rózsika néni), falusi asszonyként hihetetlen nagy érzékenységgel, empátiával és figyelemmel van fia iránt, megható látni, hogy ha kell, akár egész testével is megvédi a fiát bármitől. Hihetetlen erős és jól működik a párosuk, ahogy Kaszás Gergő (Herda Pityu) és Tóth Zoltán (Banda Lajos) kettőse is. Van köztük kémia, ismerik egymás gondolatait, megszokott élcelődésekkel szórakoztatják egymást, és még ha néha oda is vágnak a másiknak, arra ügyelnek, hogy egy határt ne lépjenek át. Sorsuk nem túl biztató, de ők mindenben megpróbálják a jót látni, és a sírás vagy panasz helyett a viccelődésben vigasztalódnak, mert a nevetés talán egy kicsit felold.

    A jószándék ott van mindenkiben, még ha néha ez a gúnyolódás álcázza, az egyetlen kilógó alak, a szomszéd páros női tagja (Tallián Mariann), aki azért emlékeztet minket arra, hogy mindennek van ellenpontja is. A férjével (Lázár Balázs) elhangzott dialógusokban olyan tenyérbemászó tud lenni, hogy végig azt hittem, ő lesz az az asszony, akit a férje egy hirtelen pillanatban eltesz láb alól.

   Juhász Réka kocsmatündérként hihetetlenül meggyőzően játssza a részeget, noha szinte meg sem szólal, az egyik legjobb illuminált állapot alakítás, amit az elmúlt években láttam.

    Szeretném megemlíteni az együttérző pénztárost (Varga Dóra), a szomszédasszony mindenbe beletörődő férjét (Lázár Balázs), a kocsma kötekedőjét (Némedi Árpád), a mindig késő buszsofőrt (Jánosi Ferenc) és az örökké idegeskedő igazgatót (Molnár Csaba), ez az este azért lett ilyen remek, mert ezek a tehetséges emberek egytől-egyig hitelesek tudtak lenni. 

    Horgas Péter realisztikus és sokszor csak jelzésértékű díszlete, a maga  egyszerűségében, méginkább  érzékeltette az egyhangú és statikus atmoszférát.

    Jó látni, hogy bár Géza karrierje nem igazán hosszútávú a kőfejtőben, nem történik semmi nagy változás az életében, a végén minden ugyanúgy folytatódik, még sincs minden veszve, mert tudják, hogy egymásnak ők mindig ott vannak. És lehet, hogy ez egy kis vidéki falu, ahol mintha teljesen megállt volna az idő, de érzelmi szinten lehet, hogy sokkal fejlettebbek, mint a haladó nagyvárosok rohanó emberei.

 

     Szereplők: Takács Géza, Börcsök Enikő, Kaszás Gergő, Tóth Zoltán, Némedi Árpád, Molnár Csaba, Lázár Balázs, Tallián Mariann, Varga Dóra, Juhász Réka, Jánosi Ferenc

 

Ádám almái

Radnóti Színház

aa_web-738x1024.jpg    Gyűlölet vs. szeretet

 

    Filmből készíteni színpadi adaptációt mindig nehéz, ezt már sok helyen és sok fórumon kitárgyalták, legyen elég annyi, hogy talán még egy nagyregénynél is nehezebb, mert sokkal erősebb a képi hatás és sokkal nagyobb az elvárás, amit a színházba látogató támaszt vele szemben. A Radnóti Színház mégis bevállalta, egy olyan rendezővel, akinek egy ilyet már sikerült megugrani, egy olyan művel, mint az Ádám almái, aminek az ősbemutatója szintén idén debütált a Pécsi Nemzeti Színházban.

   A dán filmnek a szövegadaptációja Kovács Krisztina tollából született, ami egy kissé nagyobb színpadot kívánt volna meg, így a rendező átdolgozva illesztette a Radnóti Színház kicsiny deszkáira. Szikszai Rémusztól lassan megszokhattuk, hogy szeret igazán érdekes darabokkal dolgozni, és nem a szokott klasszikus drámákkal, mégis elsőre nem akarta elvállalni, ám Kovács Krisztina szövege és maga a lehetőség mégis meggyőzte.

    A film sokak számára ismerős, így természetesen a legtöbb néző prekoncepcióval ül be rá,  és ez az, amit egy jó rendező át kell hidaljon, mindent szépen lebontania, majd a saját elképzelése szerint újraépítenie, mindezt hitelesen. Elöljáróban elárulom, ezen az estén ez sikerült.

    A filmet vígjáték kategóriába sorolják, de ez talán nem teljesen felel meg a valóságnak. Tragédia ez a javából, de számos humoros megoldással fűszerezve, hogy enyhítse a valóság súlyosságát. A darab elején rögtön megismerhetjük a neonáci Adamot, aki egy plébániára érkezik, ami amolyan rehabilitációs központként is működik, és ahol három hónap közmunkát kell végeznie. Maga a munka nincs megszabva, mindenki maga választ ki egy célt. Ez annyira meglepi a börtönviselt Adamot, hogy viccesen felajánlja, hogy majd a kertben álló almafa gyümölcséből süt egy pitét. Természetesen látszik, hogy ezt egyáltalán nem gondolja komolyan, így újabb döbbenetben van része, amikor Ivan, a pap, ezt tökéletesen komoly feladatnak találja és boldogan rábólint. Itt még azonban nem sejti, hogy ez a legkevésbé fura dolog, ami még ezután vár rá. Sorra bemutatják neki a ház lakóit, akik szintén a társadalomba való visszailleszkedés miatt érkeztek ide, és Adam néha nem hisz a szemének vagy éppen fülének. Értetlenül nézi a díszes társaságot, Gunnart, az egykori teniszcsillagot, aki bukása után alkoholba fojtotta bánatát, miközben védtelen nőket erőszakolt meg. A pap szerint mar egész jól halad, már nem iszik, miközben azt látjuk, hogy Gunnar most is lelkesen simogatja az Unicumos üveg nyakát, meg-meghúzva néha azt. De ugyanúgy furán nézi Khalidot, az arab bevándorlót, aki gondolkodás nélkül képes elő kapni a fegyverét, ha ideges, és még lőni is képes, ha úgy hozza a helyzet, de akár akkor is, ha nem, de mindeközben előszeretettel hallgatja a Take That fiúzenekar legérzelmesebb számait. Sőt, megvetéssel tekint Paulra, az öregre, aki éveket töltött koncentrációs táborban, egészen addig a pillanatig, míg ki nem derül, hogy nem áldozatként, hanem őrként. Ekkor viszont áhítat váltja a megvetést.

    Egyetlen női szereplője a darabnak, Sarah, a kissé nimfomániás és szintén alkoholproblémákkal küszködő lány, aki igencsak hezitál azon, hogy megtartsa kisbabáját, aki az ivás miatt valószínűleg sérülten születne, és akinek még az apját még csak nem is sejti. Ezek után Adam már nem is tűnik olyan problémásnak, bár az a pillanat, amikor a keresztet habozás nélkül lecseréli Hitler képére a szobájában, pont annyira megmosolyogató, mint amennyire ijesztő.

     Adam ellentéte pedig Ivan, a pap, aki állandó üdvözült mosollyal, és valami kiapadhatatlan jósággal fordul mindenki felé, és mindenben csakis a jót hajlandó meglátni. Hite rendíthetetlen, és még azt a vicces, majd egyre abszurdabb tényt, hogy az almákat valami örökké megtámadja, vagy a varjak, vagy a férgek, s legvégül a villám, amolyan isteni próbatételnek látja.

   Adam a helyi orvos ellenállhatatlan pletykálkodási kedvének köszönhetően megtudja, hogy Ivan múltja igen kegyetlen, és ez elől menekülve, egy sajátságos világot teremt maga körül, és csak azt hajlandó elhinni, ami nem okoz fájdalmat. Kizár minden negatív élményt vagy történést az életéből, és még a kerekesszékben élő fiáról is teljes nyugalommal és büszkeséggel meséli, hogy milyen jókat futkos a kertben, ráadásul egy matekzseni.

    Adam nem akarja elfogadni, hogy Ivan ebben a burokban él, és mindenáron ki akarja nyitni a szemét, még akkor is, ha az éppen a halálát okozná. És itt jön képbe bibliai történet, Jób története, ami lehet, hogy nem véletlenül nyílik mi minden alkalommal ott, ha éppen leesik a Biblia.

A példázat tökéletesen ráilleszthető az előadás történetére is, hiszen Ivan sorsa (ahogy az almáké is) szintén elég kegyetlen, állandó sorscsapásoknak van kitéve, de ő mégis hinni akar. A hit és a szeretet az, ami életben tartja őt, és ez az, amit Adam le akar rombolni, amikor a papot is szembesíti azzal, hogy az ő Istene nem is szereti, hiszen gondolkodás nélkül átadta őt az ördögnek, hogy kénye kedvére büntesse őt. De pont erről nem hajlandó Ivan tudomást venni.  

    Pál Andrást mindig megtalálják a testhez álló szerepek, ő az a színész, akinek kimondottan jól áll a gonoszság, így most ebben a szerepben is brillírozik, nem tudja elrontani, ahogy László Zsolt is zseniális a mindig jóhiszemű és kegyes pap gúnyájában, letörhetetlen optimizmusa és az a képessége, hogy nem látja rosszat semmiben, hibátlanul átjön. Schneider Zoltán megtört teniszcsillaga is okoz pár vicces pillanatot, sőt, attól függetlenül, hogy „csak” mellékszereplő, mégis emlékezeteset alkot, és érdekes felfedezni, hogy a filmben Gunnar szinkronhangja most a valóságban is ott van előttünk. Rusznák András Khalidja hitelesen hozza a sztereotípiákkal megtűzdelt pakisztáni bevándorlót, rövid, de velős szövege humora ellenére sem mindig csak nevettet, olykor el is borzaszt. Radnay Csilla szerepe talán kisebb, de mégis együttérzést vált ki a nézőből, és árnyalt játékával gazdagítja azt. Gazsó György, a cinikus és kissé életunt orvos szerepében, a legszórakoztatóbb figurája az előadásnak, annak ellenére, hogy talán az ő szájából hangzik el a legtöbb borzalom, de ezáltal az igazság is.

    Szikszai Rémusz egy remek színészi gárdát fogott össze, kiváló színészek mellett igazán kreatív díszletet (Pater Sparrow) sikerült a színpadra varázsolni, a filmhez hasonló jelmezeket használva (Kiss Julcsi). Hiányérzetem nem volt, végre úgy éreztem, hogy egy jó előadást kaptam, ami mostanában nem gyakran történik meg, inkább egy-két felesleges megoldás volt, de azt talán még elbírta.

    A darab egyik fő üzenete az, hogy ha az embert elfogadják és szeretik, akkor talán képes a változásra, ami pozitív, az viszont aggasztó, hogy ehhez nagyon sok Ivanra lenne szükség, és sajnos nagyon kevés van belőle. Az újabb közmunkások érkezésével rá kell döbbennünk, hogy a világ örök körforgásban van, mindig lesz gyűlölet, de ha szeretet is, akkor talán túlélhetjük mindezt, vagy legalábbis élhetünk.

 

 

(U.I.: Sokáig gondolkoztam, hogy ezt megemlítsem-e vagy nem, végül úgy döntöttem, hogy igen, mert ez kissé rontotta a színházi élményt: a rendező úr is ott volt a nézők között, és finoman szólva sem fogta vissza magát, azt nem tudtam eldönteni, hogy éppen tetszésének vagy nemtetszésének adott hangot, de azt igen, hogy ez a hangos diszkurzus a vele ottlévővel igencsak zavaró hatással volt mindenkire. Szerintem tiszteletben kellett volna tartania a publikumot, és ha valami nem tetszik neki, akkor azt később, az előadás végén a takarás mögött ossza meg. Ettől függetlenül még egyszer szeretném neki megköszönni ezt a jól összerakott előadást.)

 Előadás időpontok: ITT

Dolgok, amikért érdemes élni

Centrál Színház

20257966_1461862860576756_304164516594322484_n.jpg    Előadások, amelyek hatással vannak rám

    Érdekes előadásnak lehettem a tanúja október hatodikán, amolyan kísérleti jellegű, de leginkább azt hiszem az interaktív színház kifejezés illik rá a legjobban. Pokorny Liának egy monodrámát rendezett Horgas Ádám a Lepkegyűjtő Produkció keretén belül. Összeszokott kis csapat, nem először dolgoznak együtt, a rendezőt (A lepkegyűjtő, Pillanatfelvétel) már-már mondhatjuk állandó társnak a produkciókban, ahogy a művésznőt is (Pillanatfelvétel).

   Az Átrium Színház után ismét a Centrál Színházba költöztek, és Duncan MacMillan kortárs drámaíró és rendező „Dolgok, amikért érdemes élni” c. előadását hozták el a Kisszínpadra. Angliában már igencsak szép sikereket ért el, így az itteni gárdának bizalmat szavazva, ismerve az eddigi tető alá hozott produkciókat, valószínűleg ők is elismeréseket söpörnek majd be vele.

   Az előadás előtt Pokorny Lia hosszú sárga cetlivel sétál körbe, és néha egyet-egyet odaad a nézők közül valakinek, megkérve őket arra, hogy vigyázzanak rá. Amint megkezdődik az előadás, azt is megtudjuk, hogy mi célt szolgálnak ezek a papírosok, de ez maradjon egyelőre titok, hiszen minden poént nem akarok lelőni.

   Én személy szerint rettegek attól, hogy részese legyek egy előadásnak, vagy hogy idegenek előtt beszéljek, no nem egy-két ember előtt, hanem mondjuk sokaság előtt, és itt éppen a nézőkre gondolok. Ha azt hittem, hogy kimaradok a szórásból, hát tévedtem, de erről is kicsit később.

   A főhősnő gyerekkori emlékeit kezdi el mesélni, ami rögtön egy tragédiával kezdődik, és később ez többször megismétlődik. Azt, hogy ezt némiképp fel tudja dolgozni, egy egészen sajátos védekezési mechanizmust alkalmaz, de akár nevezhetnénk terápiának is, elkezd egy listát, amire azokat a dolgokat írja le, amikért érdemes élni. Nem kell rögtön nagy dolgokra gondolni, hiszen ugyanannyira fontos egy fagyi gyerekkorban, mint felnőttként egy romantikus séta a parkban, vagy éppen meghallgatni kedvenc együttesünk új lemezét.

    A történet, amit megismerünk sokszor igazán szívbemarkoló, de a listán lévő, sokszor teljesen banális dolgok ugyanannyiszor csalnak mosolyt is az arcokra.  

   Pokorny Lia brilliánsan vezette a szálakat, improvizatív készsége, amit a Beugróban profin elsajátított, most igazán megmutatkozott. Az interaktivitásnak ugyan megvan az a veszélye, hogy nem a megfelelő ember kap lehetőséget, de a színésznőnek ehhez is fantasztikus szeme volt, mert pillanatok alatt kiválasztotta azokat az embereket, akik részesévé váltak az előadásnak.

   Ahogy már az elején írtam, mindig is nagyon ódzkodtam az ilyen jellegű szerepléstől, és amikor rájöttem, hogy akár én is részese lehetek, már készültem magamban a szépen megfogalmazott, de finoman elutasító válasszal. A pontos mondat még meg sem született, amikor egyszer csak én is szereplővé avanzsálódtam, és mindez olyan természetesen történt, hogy egy pillanatig sem jutott eszembe az, hogy nemet mondjak. Lia olyan mélyről eredő bizalommal és kedvességgel szólított meg, hogy minden félelmem egy pillanat alatt leomlott bennem, és az előadás után még órákig valami csodálatos izgalom járt át. Ez a katarzis szerintem az egész nézőteret átjárta, mindenki úgy érezte, hogy valami csodálatos közösségi élményben van része, amit a végén tomboló állótapssal jutalmaztak.

   A színésznő zseniálisan vitte végig az előadást, energiája az egész teret betöltötte, annyira inspiráló volt, hogy azon estén én is eldöntöttem, hogy listát írok, és szerintem ez mindenkinek egy jó tanács lehet, mert néha észre sem vesszük, hogy mennyi apró kis dolog van, amiért hálásak lehetünk.

    Az első az én listámról már teljesült is: „Előadások, amelyek hatással vannak rám!”

 

 

Színlap:
Eljátssza – Pokorny Lia

Szerző – Duncan MacMillan
Társszerző – Jonny Donahoe
Fordították – Csukás Márton és Csukás Barnabás
Rendező – Horgas Ádám
Producer – Bereczki Zoltán, Ferenczi Orsolya

Love Love Love

Belvárosi Színház

   48-20170626-website-slide.jpg  Flower power utóhatásai

   Réthly Attila legújabb rendezése a Belvárosi Színház otthonos kis színpadán látott napvilágot, melynek sajtópremierje október 5-én volt. Olyan ismert és elismert neveket nyertek meg az előadásnak, mint Schruff Milán, Nagy Dániel Viktor, Péter Kata, Gubik Petra/Szabó Irén és Dékány Barnabás.

   A darab a 60-as évek végén kezdődik, konkrétan az első nagy élő tévéközvetítéssel, a flower power generáció bemutatásával, amikor is a szexuális forradalom útjára indult, és egyfajta felszabadulás lett úrrá a fiatalságon. A rock&roll, a szabad szerelem és a kábítószer szinte elfogadott volt, ahogy az is, ha éppen iskola és könyvtár helyett otthon egy szál marihuánával akarták megvédeni a világbékét. Ebben az időszakban ismerkedik meg Kevin és Sandra, akikben nemcsak az a közös, hogy egy egyetemre iratkoztak be, hanem az is, hogy nem igen látogatják azt. És bár Sandra úgy kerül a fiú közelébe, hogy éppen a bátyjával jár, de az újhullámos szerelem nevében nem okoz neki nagy fájdalmat annak lecserélése.

   A második jelenetben már középkorúak, ahol immár két gyermekük is van, de a külső jegyeken kívül nemigen látni változást rajtuk, mintha megállt volna az idő. Ugyanolyan szabadok és bohémek, és az sem okoz lelkifurdalást Sandrának, hogy éppen elfelejti lányának az előadását, ráadásul mindezt annak a 15 vagy 16-odik szülinapján, de még ebben sem igen biztosak. Egy év ide vagy oda nem nagy ügy, legalábbis számukra. Kemény látni, hogy annyira önzőek, hogy a szeretetből önmagukon kívül másra már nem jut, még a saját gyerekeinkre sem. Az életük ugyanúgy megy tovább, szép házban élnek, jól keresnek, és ezt élvezik is. Észre sem veszik, hogy viselkedésükkel és vitáikkal mit okoznak az éppen kamaszodó fiuknak és serdülő lányuknak.

   A harmadik jelenetben már valósággá válik, amit a másodikban még csak egy könnyelmű kijelentésnek tűnik. A szülők elválva külön élnek, és elérkezünk a jelenbe, abban a jelenbe, ahol mindenki magára ismerhet. Az anya, az apa vagy éppen a fiú és a lány, akik ott ülnek a székeken. Ez a felismerés meg is történik, én is ott láttam magam a színpadon egy pillanatra, de nem csapott meg eléggé. Azt éreztem, hogy valamiért hiányérzetem van, hogy valamiért egyik szereplő sem került közel hozzám, egyiket sem ismertem meg eléggé, egyikről sincs egy kialakult véleményem, hogy mit és miért csinált, vagy éppen miért jutott oda ahova.

   Ezek utána még egy-két napig töprengtem, hogy miért, és arra a következtetésre jutottam, hogy a karakterek nem voltak eléggé kidolgozva, túl hosszú időt ölelt fel az előadás, és túl keveset kaptunk belőlük. Ettől függetlenül mégis azt mondom, hogy érdemes volt megnézni, mert egy erős társadalomkritika azért megfogalmazódik, és igaz, hogy igencsak humoros köntösbe van burkolva, de a sok nevetés mögött, erősen érződik, hogy itt nem komédiát, hanem egy drámát látunk. Annak a drámáját, hogy mi történik egy családdal, ha két generáció nagyon különbözőképpen nő fel, nagyon más a gondolkodása, és mindemellett nincs meg az odafigyelés és a szeretet. Minden csak felszínesség jegyében zajlik, hiába üvölt a tévéből teljes a hangerővel a Love, love, love.

   Péter Kata Sandrája lehengerlő, energikus és minden figyelmet megkövetelő, az est egyik igazi főszereplője. Schruff Milán is jól hozza a léha és felszínes apát, de az ő karaktere talán egy kicsit szerethetőbb, talán mert visszafogottabbnak tűnik felesége harsány természete mellett. Fiúknak, Jamie-nek, akit Dékány Barnabás formál meg, igazán hálás szerep jutott, hiszen mindig érdekes megformálni egy normálistól eltérő személyiséget. Remekül lavíroz a kissé autista fiú szerepében, akit szülei válása annyira megvisel, hogy míg fiatalon még csak enyhe jeleit mutatja annak, hogy talán valami nincs rendben vele, addig felnőtt korára egy teljesen saját világában élő, konfliktusokat nem tűrő alkoholista lesz, aki némi munka mellett, apja mellett tengeti a felnőtt életét.

   Nagy Dániel Viktor szerepe rövid, csak az első felvonás talán első fél órájában van színpadon, és visszafogottsága olyan erős, hogy teljesen eltörpül a két hippi találkozása után. A csendesebb, de felelőségteljesebb testvért viszont ugyanolyan nagyszerűen adaptálja színpadra, mint ahogy a szerepei többségét, ha valaki mégis remekelni szeretné látni, akkor nagyon ajánlom a Tajtékos napok c. előadás megnézését az Ódry Színpadon. (http://kultonline.blog.hu/2016/10/17/tajtekos_napok_798)

   A legmegérthetőbb és legjózanabb gondolkodású figura, a Gubik Petra által kiválóan színpadra vitt Rose, akin csattan szüleinek felelősségmentes gondolkodása. Ő az, aki felteszi azokat a kérdéseket, amiket talán mi magunk is feltennénk a flower power generációnak. Megérte-e, hogy nem vállaltak felelősséget szinte semmiért, és ezért egy olyan gyereket neveltek, aki a megváltozott körülmények miatt egy teljesen élhetetlen életet él? Nem éreznek-e bűntudatot amiatt, hogy gyermekeik hibát hibára halmoznak?

   A kérdések megválaszolatlanul maradnak, vagy legalábbis nem találnak megértő fülekre, így mi is kicsit keserű szájízzel jövünk ki, mert rájövünk, hogy erre máshol sem igen találunk választ.