Kulturális Cybertér

KultOnline

Szabó Balázs Bandája a Margitszigeten

Budapesti Szabadtéri Színpad

2018. július 09. - Bocsi Beáta

szabo_-bala_zs-banda_ja.jpgMargitsziget, vasárnap.

Emberek hömpölyögnek, csodálatos napsütés van, bár az idő hűvösebb a nyáron ilyenkor megszokotthoz képest.

Focivébé-közvetítések, szabadság, szigeti hangulat.

Mi a barátnőmmel az idén 80 éves Margitszigeti Szabadtéri Színpadra tartunk, este 8-kor Balázsék zenélnek (Szabó Balázs bandája - a szerk.), a Modern Art Orchestra-val.

Beszélgetünk, már régen is találkoztunk, sietünk a koncertre. Próbálom kitalálni arcokból, öltözetekből, ki az, aki hozzánk hasonlóan oda tart még.

Megérkezünk, szinte telt ház.

Furcsa kissé, hogy még elég világos van, pedig, már este nyolc. Még furcsább számomra, aki korábban sok Balázs-koncerten is jártam már, hogy itt mindannyian ülünk, s ez egy "csöndesebb-ülősebb" koncert lesz - a beharangozó szerint.

Hatalmasnak tűnik a színpad, pedig, mi elég távol is ülünk, a hátsó traktusban. 

Hogyan fogja ezt a zenekar "bezenélni", bejárni?! Ilyen gondolatok cikáznak a fejemben. 

Kijön a színpadra Balázs (Szabó Balázs - a szerk.), egy szál gitárral, rendkívül elegánsan; nyakkendőben, fehér ingben, fekete nadrágban, fekete cipőben. Szokatlan ez is; kissé idegennek hat.

A maga alázatos-lelkes módján felvezeti a koncertet, s még azt is elhihetnénk neki, hogy (ahogyan mondja) egyedül fog zenélni, és bizony, rá is kezdi, kezében a gitárral.

Elénekel egy dalt az új lemezről, majd egy másik régebbi szerzeményt, a Miért pont ez című dalt.

Közben mesél, zavarban, de tele lelkesedéssel.

Megérkeznek a zenekar további tagjai is: Acsády Soma - basszusgitár, Ferencz László - billentyű, Harangozó Sebestyén - gitár, Ölveti Mátyás - cselló.

Az egyik zongorát Kákonyi Árpád veszi birtokba, aki az Örkény Színház zenei vezetője, és együttműködött Balázsékkal az új lemezük készítése során is.

Szintén mindenki elegánsan, mintha esküvőre készülnének. Balázs mondja is, hogy az érettségi találkozóra öltöztek ki ennyire utoljára.

Kezd sötétedni, felcsendülnek a régi és az új slágerek is; háttérben kivetítve videók a dalok hangulatához passzolva.

A MAO-nak (Modert Art Orchestra - a szerk.) még semmi nyoma, bár, a színpad jobb oldalán van néhány szék és kottatartó, a háttérben pedig egy másik zongora is, ami arra enged következtetni, hogy csak megérkeznek még az este során.

Az új, Rajtad felejtett szavaim című albumról érkeznek sorra a dalok: Hogyha gondot viselnél rám, Ikarosz, a csodálatos refrénjével:

"Most nem azért nézek a napba,
hanem csak azért, hogy más is kutassa,
most nem azért szállok a fénynek,
hanem magamért, hogy tudjam, hogy élek.",

s az Egyperces, Tanulhatatlan, Lélekkeltető. 

Balázs beszél-beszél, mondja az összekötő szövegeket, lelkes, de érezni rajta is, hogy szokatlan számára is ez az "ülögetős", rendhagyó koncert. Mondja is bájosan: köszöni, hogy figyelembe vesszük a taps során, hogy ez egy "csöndesebb" koncert. 

Érezni, hogy leugrana legszívesebben a nézők közé vagy az első sorokban ülőket buzdítaná, álljanak csak fel, s mulassanak. Hiszen, az ő zenéjük erről szól: az örömről, arról az elemi erőről, ami benne lakik talán mindannyiunkban, amikor igazi, szívhez szóló muzsikát hall; népzenei betétekkel, s egy olyan szenvedélyes hanggal, mint amilyen a Balázsé.

Pilinszky-feldolgozásaik közül a Ne félj!, Radnótitól pedig az örökzöld Bájoló csendül fel. Minden másként szól most, mint egy "átlagos" koncerten. A Bájoló is, ami - megkockáztatom - máig a legismertebb, legtöbbet énekelt-játszott daluk, a koncert közepén hangzott fel, nem a végén.

Már sötét van kellőképpen; megérkezik végre az Orchestra is, csupa férfi: tubával, trombitával, kürttel.

Különleges hangzása van a szabad ég alatt az áthangszerelt daloknak. Nagyon különös, de mégis "rendben van", nem érzi az ember, hogy nem illeszkednek ezek a hangszerek a dalokhoz.

Következnek még dalok az új albumról: Fércelt álom, Halak laknak, Mulandó, Valahogy legyen.

A korábbi lemezekről a Hétköznapi, az Apám a vadludakkal című gyönyörű ballada, az Embervédő állatok, valamint a szintén nagyon népszerű, a legelső slágerük, a Zaj is megérkezik; teljesen más, lassabb ütemben, új hangszereléssel.

Hálás ez a szerzemény is egyébként: korábbi koncerteken szintén hallottam már, s akkor is "új köntöst" kapott, jól szól különféle hangszerelésekben.

Közeleg az este tíz óra, már teljesen sötét van, de kegyes az időjárás is: tiszta az idő, s a hangulat is fokozódik, már bátrabbak a tapsok, az ujjongások a dalok végén, a biztatások. Néhány lány kijön a sorból, ahol ül, s oldalt táncolnak, mulatnak, nem bírnak ülve maradni.

Nekem sem sok hiányzik ehhez, de végül, csak a kezeimmel teszem, amit a lábaimmal szoktam máskor egy-egy koncerten.

Véget ér a koncert, felcsendül az utolsó dal is.

Vagyis, az utolsó előtti, mert egy ráadást még kapunk.

Tapsolunk; állva, örömmel.

A két teljes zenekar, mindenki, aki a színpadon van, feláll, s mi is hatalmas tapsot kapunk. Integetünk egymásnak; hiába, a "szokásos" koncerthangulat csak beszivárog erre a hatalmas nagyszínpadra, a szabad ég alá is: az érzés, hogy mi, akik részesei vagyunk ezeknek a daloknak, a "lélektől lélekig" érzésnek, bizony, nem jövünk el egy nagy adag jelképes ölelés, és "lélekfagyi" nélkül.

S milyen jó, hogy még előttünk a nyár, a koncertszezon, és sok-sok helyen láthatjuk-hallhatjuk még ezt a kedves zenekart.

Vélhetően már ugrálva-táncolva is.

Musical Revolution

Városmajori Szabadtéi Színpad

35387809_816032705267616_7280018602361618432_n.jpg    Dalok újrahangszerelve

   Igazi szabadtéri csemege volt a vasárnap esti koncert a Budapesti Nyári Fesztivál keretében a Városmajori Szabadtéri Színház színpadán. A Musical Revolution neve egy triót takar valójában, Baranyai Annamária, Sándor Péter és Miller Zoltán személyében. A zenésszínház kedvelőknek egyik név sem ismeretlen, mindegyiküket láthattuk már számos olyan nagysikerű musicalben, mint A nyomorultak, Evita, Jézus Krisztus Szupersztár vagy éppen a Hair.

   Az első blokk  Lloyd-Webber méltán híres darabjaiból volt egy csokorra való, és rögtön az Operaház fantomjával kezdett Miller Zoltán, majd belépve Sándor Péter a folytatással, a Love Never Dies-szal folytatta. Természetesen a Macskák sem maradhatott ki, az Éjfél dalát kristálytisztán hozta. Majd ismét Miller lépett színpadra, a Sunset Boulevard pörgős címadó dalával és mindezeket remixként, nem a teljes dalokat adva elő. Sándor Péter a Jézus Krisztus Szupersztárban való nagy alakítását, Júdás dalát is elhozta ezen az esten, ahogy Baranyai Annamária is Mária Magdolna dalát. Ez egy közös pont az életükben, hiszen 2014-ben mindketten benne voltak a Győri Nemzeti Színház Forgách Péter által rendezett előadásban. A dalcsokrot viszont megtörte a Sándor Péter által katartikusan előadott Gethsemáné dal, amely teljes egészben elhangzott, jól ráérezve arra, hogy itt hiba lenne szövegének egy részletét kiragadni, és betenni egy egyvelegbe. A felcsendült dalok mindegyike kicsit áthangszerelve, sokkal rockosabb verzióban került feldolgozásra, Révész Richárdnak köszönhetően. Az Evita sem maradhatott ki, így a Szeretned kell, Szállj, rajongva szállj! (duettben) és a Miért kell, hogy sírj Argentína is felcsendült. A végére pedig újra visszatért a Jézus Krisztus Szupersztár.

    Második dalköteggel Lévay Szilveszter előtt tisztelegtek, és rögtön a kedvenc musicalemmel kezdtek, a Mozart!-tal, Nannerl dalát Baranyai Anna idézte, míg Mozartként Sándor Péter adta elő az Árnyékdalt, de legnagyobb örömömre a magyar Elisabeth rendezésből kihagyott egyik legszebb dal is helyet kapott a válogatásban, ahogy Rudolf a Halállal elénekelt egyezsége is, majd keretbe téve, a monumentális Ma nagyot nőtt az árnyékkal zárták.

   Harmadikként A nyomorultak köré csoportosították a dalokat, ugyanis ebben az előadásban mindhárman játszanak, így olyan kis csavart vittek bele, hogy mindegyikük kizárólag olyan dalokat énekelt el, amit eredetileg pont nem ők, így adva egy kis fűszert neki.

    A következő válogatás főként zenésfilmek népszerű slágereiből állt, mint a New York, New York, vagy a Made in Hungariaban elhangzott Csókkirály, amit Miller mesésen elpoénkodott, de a Zene nélkül mit érek én Baranyai Anna előadásában energikusan szólalt meg. A legszebb rész Sándor Péter csodálatos hangján a Lucio Dalla által szerzett Caruso c. dal volt, amit számos világhírű előadótól hallhattunk már, nekem mégis ez lett az egyik személyes kedvencem.

    Az utolsó előtti blokkban a vidámságot próbálták előtérbe helyezni, így a Hairből kiragadott, többségében bohém és táncos songokkal szórakoztattak.

   Zárásként pedig igazi rock dalokkal szántották fel a színpadot, a Queen musicalből, a We Will Rock You-ból elhozott pár elementáris erejű dallal, beleadva minden egyes hangot, igazi hangulatorgiát teremtve a színpadon.

   Baranyai Anna, Miller Zoltán és Sándor Péter ezen az estén szerették volna egy kicsit személyesebbé tenni a dalokat, az általuk hozzáadott érzésekkel, saját hanggal, és mindezt remekül abszolválták, szívből énekeltek, hamisság nélkül, minden értelemben, alátámasztva a négytagú zenekarral és a három vokalistával, minőségi szórakozást nyújtva.

 

Énekesek:

Baranyai Anna
Miller Zoltán
Sándor Péter

Zenekar:

Révész Richárd
Studniczky László
Végh Balázs 
Dajka Krisztián

 

Mojo

Belvárosi Színház

mojo_a5_szorolap_belvarosi_nezo.jpg     Piti bűnözők gyülekezete

   A Belvárosi Színház a nyári szünet előtt még előrukkolt egy új bemutatóval, Jez Butterworth fekete humorú drámájával, a Mojoval, amit 1995-ben a londoni Royal Courtban mutattak be igen nagy sikerrel. A 60-as évek híres londoni Soho negyedét, annak füstös és sötét bárjainak mozgalmas életét adaptálták színpadra, és annak kezdeti pitiáner bűnözési szokásait.

   Az Atlantic Club-ban ismerjük meg a szereplőket, és mindvégig itt is maradunk, azt, hogy mi zajlik a külvilágban, csak a szereplők szájából tudjuk meg, így kapva képet az alvilág éjszakai életéről. Konkrét eset nem történik a színpadon, és először nem is látunk mást, csak két kisstílű figurát, akik teljesen bedrogozva egyik témából csapnak át a másikba, látszólag csak azért, hogy teljen az idő. Közben azért kiderül, hogy a szomszéd szobában épp egy tárgyalás folyik a területfelosztásról, és az még csak nem is sejthető, hogy ennek igen komoly végkimenetele lehet. Derült égből villámcsapásként tudjuk meg a hírt, hogy hajnalban valami nagy tragédia történt, és igazából innentől kezdve indul be az előadás. Látszólag nemigen tudják kezelni a helyzetet, pánikba esnek, és egyik őrült ötlet után fogalmazzák meg a másikat, miközben kokainnal és bogyóval próbálják oldani a feszültséget.

orlai_produkcio_mojo_foto_-pe_nzes_kristo_f.jpg

   Szabó Kimmel Tamás (Potts) alakítása elképesztő, a szétcsúszott drogostól kezdve az pengeélen táncoló idegekkel bíró alvilági figurán át igen széles regisztereket pendít meg a játéka, és bár erős túlzás azt mondani, hogy ő a darab kulcsfigurája, de mindenesetre teljesítménye kiemelkedő. De ugyanolyan mélységeket és magasságokat jár meg a külső szemlélő számára mindig nyugodt, örök második szerepet játszó Mickey is, akinek talán ez az éjszaka hozza el a hőn áhított változást. Csőre Gábor visszafogott, majd dühösen kiengedett érzelmi hullámzásai sokszor váratlan pillanatokhoz vezetnek.

orlai_nagy_da_niel_viktor_e_s_schruff_mila_n_mojo_foto_-pe_nzes_kristo_f.jpg

   Nagy Dániel Viktor az elkényeztetett és erősen sérült ficsúr szerepében lomhán ellavíroz, de az ő karaktere sem egysíkú, tartogat a végére pár izgalmas percet. Bizarr az egész megjelenése, és viselkedésére is a dekadencia jellemző, néhol mégis előbújik belőle az esetlen kisfiú, de ezt igyekszik elrejteni gúnyos és ironikus beszólásokkal. Ő a legsejtelmesebb, és nem lehet tudni, hogy mennyire kell komolyan venni, vagy éppen mik a valódi szándékai.

   Az est kuriózuma pedig az volt, hogy Schruff Milán helyett váratlanul a darab rendezője, Göttinger Pál ugrott be, ami mindenképpen egy egyedi és megismételhetetlen előadást nyújtott az ott lévők számára.

   Kevesebbet volt színpadon, mégis érdekes figurája a darabnak a többiek által lenézett és állandóan ugráltatott takarító és ruhatáros fiú, aki pedig nagyon igyekszik kivívni mindenki figyelmét, és talán a szeretet sem esne rosszul neki.

   A legkevesebbet látott karakter, aki köré mégis az egész történet épül, a fiatal és feltörekvő énekes sztár, a főként selyemfiú szerepében tetszelgő Silver Johnny, aki ráadásul a főgengszternek, a bár tulajdonosának az éppen aktuális szeretője is. Hunyadi Máténak valljuk be nincsen nehéz dolga, hiszen azonkívül, hogy megkötözik, majd ide-oda taszigálják, semmi szerepe, sőt, úgy rémlik, hogy még egy mondata sem, de ha mégis, akkor az felejthető.

   Egy hosszú éjszakának lehetünk a tanúi, ahol a szereplők igyekeznek kimászni a slamasztikából, ám minél inkább széthúznak, annál inkább látszik, hogy ebből jól nem fognak kijönni. Az összefogás hiánya az, ami egyre jobban sodorja őket az újabb baljós események és komikus helyzetek felé.

orlai_nagy_da_niel_viktor_mojo_foto_-pe_nzes_kristo_f.jpg

   A díszlet korhű, igazi füstös kis lebuj jellege van a színpadi képnek, jól eltalált elemekkel (Ondraschek Péter) és a jelmezek (Cselényi Nóra) is ráerősítenek a hatvanas évek trendjére, így egész könnyű a történetet korban elhelyezni.

   Poénokkal el van látva az előadás, néhol kissé már túl sokkal is, és van egy-két közhelyes is közöttük, de alapjában véve jól működik együtt ez az ötfős csapat, és a színészeknek a komédia jelleg és nem túl mély tartalom ellenére is van lehetőségük kibontakozására, és ezzel hellyel-közzel mindegyikük él is.

   Kellemesen szórakoztató, egyáltalán nem megterhelő, és Guy Ritchie film kedvelőknek pedig egyenesen ajánlott ez a kis gengszterkomédia.

 

Mickey: Csőre Gábor

Potts: Szabó Kimmel Tamás

Sweets: Göttinger Pál

Skinny: Lestyán Attila

 Baby: Nagy Dániel Viktor

Silver Johnny: Hunyadi Máté

 

Dramaturg: Sediánszky Nóra

Jelmez: Cselényi Nóra

Díszlet: Ondraschek Péter

Rendező: Göttinger Pál

Producer: Orlai Tibor

 

Fotó: Pénzes Kristóf

Csoportterápia

Városmajori Szabadtéi Színpad

jm2.jpg   Tatabányai Jászai Mari Színház csoportterápiája

 

  A Szente Vajk - Galambos Attila - Bolba Tamás hármas mjuzikelkámedijét már nem először láttam, hiszen anno a Madách Színházban ott voltam az ősbemutatón, és talán bátran mondhatom, hogy benne volt akkor a három legjobb előadásban, amit ott láttam. Azóta eltelt pár év, és már én is sok mindent másképp látok, így ez az előadás is most teljesen mást adott, mint 2011-ben.

   A Madách Színházban talán az is sokat adott a darabhoz, hogy mindegyik színészt már jól ismertem, és közülük többet nagyszerűnek is tartok, így akkoriban talán elfogultan néztem meg az előadást.

   A Városmajori Szabadtéri Színpadon, viszont egy „szinte teljesen” új szereplőgárdával találkoztam, így ez nem befolyásolt egyáltalán.

   A díszlet egyszerű volt, és igazából nem is kívánt többet, a csoportterápiához szükséges székek pontosan betöltötték a funkciójukat, és a színészek mindezzel jól operáltak. A szöveg még mindig aktuális, bár néhol eltúlzottnak éreztem, vagy éppenséggel túltoltnak, de még azon a határon belül, ami nem túl zavaró. Viszont szerintem jót tenne neki egy kis húzás, főként az előadás vége felé lehetne faragni belőle, és talán nem lenne szükséges minden karakter teljes kibontása.

   Az előadás egy csoportterápia, ahová hat segítségre szoruló páciens érkezik, tele reményekkel, vagy éppen nem, a bökkenő csak éppen az, hogy a maga az orvos nem jelenik meg, és innentől kezdetét veszik egy igen vicces, de azért kellően szomorú, rengeteg félreértéssel teli, és ebből humorossá dagadt előadás. Kuriózumként érdemes megemlíteni, hogy az eredeti szereposztásból a mára már nem csak színészként ismert Simon Kornél rendezte a darabot, és a szintén Madáchból jól ismert Ladinek Juditot is hozta magával.

2_3.jpg

   Minden sztereotípia megfordul a csoportban, a mindentől parázó, semmi önbizalommal nem rendelkező kisebbségi komplexusban szenvedő lány, Jetti, aki azért is néha bocsánatot kér, ha levegőt mer venni. Pilnay Sára hitelesen hozza a neurotikus lányt, és néha az ember még azonosulni is tud vele, és persze rengeteg túlzással, de olyan hétköznapi félelmekkel küzd, amelyekkel előbb vagy utóbb a legtöbb ember találkozik.

   Időközben betoppan a szobába egy mindenhez értő erélyes nőszemély is, aki pillanatok alatt átveszi a csapat irányítását, és sokáig azt gondolnánk, hogy ekkora önbizalommal és átlátással mi keresnivalója van itt, de az előadás közepére, ahogy lassan mindenkiről, róla is leesik az a bizonyos fátyol, és máris egy sokkal esendőbb nő jelenik meg előttünk. Lass Bea remekül alakítja a kissé férfias és hamar dühbe guruló beteget, aki a végére egyre jobban belopja magét a néző szívébe, és már a nem csak a kórósan hazudozó „hústornyot” látjuk, ahogy pillanatok alatt megbélyegzik, hanem az érző magányos ember is előbújik a páncél alól.

   És természetesen a meleg balett-táncos sem maradhat ki, ő az előadás igazi humorfaktora, minden megszólalása vagy parádés nevetést, de legalábbis kuncogást vált ki még azokból is, akik egyébként faarccal képesek végigülni egy teljes előadást. Mikola Gergőre mintha ráöntötték volna ezt a szerepet, minden mozdulatából, gesztusából felismerjük a melegekre tapasztott előítéletek sokaságát. Az ő története tartja az egyik legnagyobb meglepetést és fordulatot.

   De egy igazi klinikai eset is keveredik közéjük, Pál Ervin Iván, aki ciklikus amnéziában szenved, így mivel ő maga sincs tisztában múltjával, ezért mi nézők sem tudunk meg túl sokat róla, és talán neki van a legvisszafogottabb szerepe, Dévai Balázs ehhez mérten nem is játssza túl a szerepét.

    Egy csoportterápiáról egy hipochonder sem hiányozhat, és míg pont ő az, aki minden betegségtől retteg, mégis a sors iróniája, hogy egy ideig mindenki azt hiszi, hogy ő maga az orvos, akit annyira vártak. Gulyás Hermann Sándor mindentől rettegő figurája szintén számos vicces helyzethez vezet, és végül is ő az, aki ennek az egész műfajnak fricskát mutat, a zenésszínházba járók számára igazi csemege lehet a szólója, amely rengeteg ismert musicalt pécéz ki.

   Ladinek Judit igazi dívaként vonul be, mint az üresfejű Natasa, akinek élete legfőbb szerepe, hogy férje mellett egy jól mutató biodíszlet legyen, tökéletes frizurával és csinos ruhákban. Számos szót rosszul használva, vagy éppen összekeverve hasonló kiejtésű szavakkal, ő is okoz pár vidám pillanatot, ám az ő alakja mégis sokkal drámaibb, és bár az elején az írtam, hogy a meleg Sziszi az, aki a legnagyobb meglepetést okozza, ezt most visszavonom, mert ez a cím Natasának jár.

Dalok is vannak az előadásban, hiszen mégiscsak egy mjuzikelkámedi, és benne van minden elem, ami egy musicalhez szükséges, viszont a hangsúly mégis a prózára van helyezve, ami remek ötlet, figyelembe véve, hogy éneklés terén nem minden színész állt a helyzet magaslatán.

   Kellemes este volt, és amellett, hogy az ember kicsit magába is száll ennyi elcseszett emberi sors láttán, mégis fergeteges szórakozásban is részt vehet, és egész jó szájízzel mentem volna haza, ha a vége kicsit rövidebb lett volna.

 

Jetti: Pilnay Sára
Ervin Iván: Dévai Balázs
Trixi: Lass Bea
Sziszi: Mikola Gergő
Lajos: Gulyás Hermann Sándor
Natasa:Ladinek Judit

Díszlet: Bátonyi György
Jelmez: Zelenka Nóra
Zenei vezető: Lovas Gabriella
Súgó: Modla Marietta
Ügyelő: Kánai Gergely
Rendezőasszisztens: Tóth Bianka
Koreográfus: Németh Eszter

Rendező: Simon Kornél

Fotó: Prokl Violetta - Budapesti Nyári Fesztivál

 

 

Pájinkás János

Ódry Színpad

edv_5041_-1024x825.jpg       ... avagy a világ megmentője

    Így az évad vége felé, amikor a színházak és a társulatok vagy pihenni mennek, vagy ki a szabadba, még azért akad egy-két előadás, amit a kőszínházakban megnézhetünk. Igaz, az Színművészeti Egyetem nem az a szó szoros értelemben, de sokszor mégis sokkal többet kapunk, mint a hagyományos színházaktól. Az Ódry Színpadon a Sohapróza kórus és a színi hallgatók koprodukciójában egy igen vicces, és mégis komoly témát feszegető előadás került a Vass utcai épület pódiumára. A kóruson kívül főként a negyedéves színmű osztály alkotta a gárdát, a szintén negyedéves rendező hallgató, Tárnoki Márk irányítása alatt.

Kárpáti Péter Pájinkás János c. drámáját vették elő, ahol az álom és valóság csak úgy cikázott a színpadon, szünet és pihenés nélkül. Pájinkás János már születésekor is meglepetést okozott szüleinek, olyannyira, hogy mire szülei ezt felfogták, addigra a pálinkától felnőtt és iszonyú okossá váló fiuk már rég úton volt, hogy eme ragyogó elmével megmentse és beragyogja a világot. Feltalálva pár perc alatt mindent, ami ehhez szükséges. Hajdu Tibor gyorsasága csodagyerekként nem csak gyors felnőtté válásában mutatkozott meg, hanem színészi játékának intenzitásában is. Hatalmas vehemenciával száguldott át a darabon, amely előre sejtette, hogy jó irányba ekkora svunggal nem lehet haladni, bármennyire is a jóindulat és az igazságérzet vezérli. Hiába akarja megmenteni a világot a lecsehesedéstől, hiába tűnik ez egyszerű dolognak, amihez csak bátorság és őszinteség kell, valahol ez az elán biztos megbicsaklik. És ez az érzés beigazolódni látszik, mert amint a helyzet úgy hozza, rögtön jön a kijózanító igazság: a hatalom képes ezt a tiszta világképet is eltorzítani, és szinte észrevétlenül a történelem, mint mindig, újra megismétli önmagát.

   A darab mesélője, Hajós Zsuzsa, mint Ámi Lajos, már az elején gondoskodik arról, hogy a nézőket bevonja az előadásba, instrukciókat osztva arról, hogy hogyan is kellene helyesen leülni, ami elég banálisnak tűnik, de szükség van rá, mert még így sem sikerül mindenkinek, de lassan-lassan csak elcsendesedik a nézőtér, hogy átadja magát az „ízes” és híres elbeszélő lendületes meséjének. A darabon, mint egy külső szemlélő vezet végig, amolyan mankót adva, de ha kell, akkor pillanatok alatt az előadásban is elhelyezkedik, mintha mindig is részese lett volna.

   A cár figurája rövid időre tűnik fel, és pár poénon túl nem is igen kap nagyobb szerepet, ellentétben a lányával, aki állhatatos módon beleszeret a stramm Pájinkás fiúba.

   Bajor Lili cárkisasszonya igazi átütő jelenség a színpadon, nem lehet nem észrevenni, és erről tesz is. Flegma, ám mégis esendő viselkedése empátiát vált ki, és ahogy Pájinkás János személyisége egyre visszataszítóbb lesz, úgy ő éppen az ellenkezőjét éri el.

   A mese másik hőse, a sokáig csak árnyékként a háttérben tébláboló Nemtudomka, aki viszont pont olyan szerelemmel viseltetik Gizella iránt, ahogy az János iránt. Ő egyértelműen a népmesében lévő legkisebb fiú, aki szerencsétlensége ellenére is szerethető, és tudattalanul is szurkolni kezd az ember neki. Georgita Máté Dezső Nemtudomka figurája van, amikor kissé irritáló, amit a cárkisasszony nem is restell a tudtára adni, minden kíméletességet mellőzve, de mégis rokonszenvet vált ki.

   Az darab másik emblematikus alakja, bár játékideje nem túl sok, nem más, mint a Nénnye, aki a falu bábáját és a bölcs asszony szerepét egyaránt betölti. Józsa Bettina ezt a figurát olyan hitelesen hozza, hogy mindvégig az van a fejemben, hogy mikor jelenik már meg újra a színpadon, és mikor söpör végig, mint egy hurrikán, letarolva humorával mindenkit. Ereje mindvégig kitart, óriási energiákat megmozgatva.

   Az Annya és Apja szerepében, Ballér Bianka és Szivák-Tóth Viktor remekül kiegészítik egymást, és sok sztereotípiát hoznak, barokkos túlzással, és mindezt bravúros alakítással párosítva.

   Az előadás lendületét azt hinnénk, hogy már nem sok mindenki tudja fokozni, de a Soharóza kórus ezt megcáfolja, és a legváratlanabb pillanatban bukkannak fel, a legváratlanabb funkciót betöltve.

   Az előadásnak hihetetlen intenzív dinamikája volt, nem hagyta a nézőt unatkozni, sőt, a gondolkodásban lassabbak akár le is maradhattak egy-két velős poénról, ha nem voltak eléggé résen, de egy igazán értő és érző közönségnek igazi színházi csemegében lehet részük.


Ámi Lajos – Hajós Zsuzsa
Pájinkás János – Hajdu Tibor
Nénnye – Józsa Bettina
Annya – Ballér Bianka
Apja – Szivák-Tóth Viktor
Nemtudomka – Georgita Máté Dezső
Cár – Borsi-Balogh Máté
Gizella – Bajor Lili
Raszputyinka – Fekete Gábor
Vénasszony – Hajós Zsuzsa
Tehóm és Behóm, a kétfejű sárkánykirály - Soharóza

Közreműködik a Soharóza kórus.
Karvezető: Halas Dóra
Látvány: Molnár Anna
Dramaturg: Hajós Zsuzsa
Asszisztens: Rohály Hanna

Rendező: Tárnoki Márk

Fotó: Ódry Színpad

 

 

Az üvegbúra

Örkény Színház

uvegbura_plakat_nezokep_webre_2.jpg    Sylvia/Esther

   Ritkán olvasok el kétszer egy könyvet, főleg mióta egyre is alig van időm, Sylvia Plath Az üvegbura c. regénye viszont idén másodjára került a kezembe, így elég friss bennem az élmény, ezért külön felcsillant a szemem, amikor kb. két hónapja észrevettem, hogy az Örkény Színház a repertoárjára tűzte.

   Sylvia Plath azon írok egyike, akit rövid és viszontagságos élete is kiemel a művészek sorából. Valahogy mindig egy misztikus árny lengi körül azt, aki ilyen fiatalon távozik az élők sorából, ráadásul önként vetve véget életének. Egyetlen regénye, és pár verses kötete tette halhatatlanná, és később egy igen vaskos napló is nyomdába került, ami segít jobban megérteni őt.

    Írói pályája jól indult, hiszen egy ösztöndíjnak köszönhetően egy sikeres New York-i magazinnál kapott gyakornoki munkát, ám ő ezt mégsem élte meg annak, és ezt a regényében is inkább negatívan, mint pozitívan említi. A Nagy Almából hazatérve, és azután, hogy mégsem vették fel egy nyári irodalmi kurzusra, valami megtört benne, és elindult a lejtőn. Nem találta a helyét, súlyos alvási zavarok gyötörték, míg végül odáig fajult a depressziója, hogy első öngyilkossági kísérletét is elkövette. Az üvegbura erősen önéletrajzi ihletésű regény, és főként ezt az időszakot örökíti meg. Az Örkény Színház érdekes módját választotta a színrevitelnek, gondolom a Stúdió engedte kisebb térnek is köszönhetően, amolyan vizsgaelőadásszerű darabot rendeztek, de én ennek mindig csak örülök.  Ahogy az egyetemen is sokszor, itt is több szerepet játszottak a színészek, és ez mindig ad valami plusz fűszert neki. Mivel ez szerintem akár egy drámamonológ is lehetett volna, a főszereplő, Esther Greenwood volt az egyetlen, aki nem változtatta szerepét, ő mindvégig Sylvia Plath alteregójaként volt jelen. Zsigmond Emőke meggyőzően, sőt, egészen fantasztikusan lavírozott a főhősnő hektikus lelkiállapotai között, és akár egyedül is elvitte volna az előadást, de az mindenképpen színesítette, hogy néha mások is beléptek az ő zárt „üvegbúrájába”. Hogy pontosan mennyi időt ölelt fel a történet, nem tudom, de a fiatal lány nagyon komoly változásokon ment át, Esther megjárta a mennyországot (ami akár New York is lehetne, még ha ő maga nem is úgy élte meg) és a poklot (szanatórium és idegsokk kezelés). Egy igen intenzív és gyors leépülés zajlott le a szemünk láttára mindössze másfél óra leforgása alatt.

azuvegbura_ea_horvathjudit_net-3594.jpg

   A díszlet minimál és valahol szürreális is, a fekete és a rózsaszín dominál, a szűzies kislány és a felnőtt díva színe. Esther ruhája is tökéletes harmóniában állt ezzel: habos-babos rózsaszín tüllszoknya, felül passzentos fekete felső, mintegy sugallva a benne lévő kettősséget: a naiv és gyermeteg kislányt és a már majdnem felnőtt nőt.

   Widder Kristóf rendezése főként a mozgásra fektetett nagy hangsúlyt, ezért sok mindent ezzel fejeztek ki, ami természetesen külön koncentrációt követelt meg a fiatal színészektől, de tökéletesen vették az akadályokat, és játszi könnyedséggel bújtak egyik nyaktörő pozícióból a másikba. Igaz, maga a regény sem terjedelmes, de ezen az estén egy letisztult, lényegre törő szöveget adtak a színészek szájába, semmi sallang, semmi plusz, csak a tények, az is sokszor hideg tárgyilagossággal közölve.

azuvegbura_ea_horvathjudit_net-3634.jpg

   A zene is hihetetlenül kreatívan szólal meg, és képes az izgalmakat a tetőfokára korbácsolni, és minden hangnak megvoltak a maga funkciói, tűpontosan közvetítették az érzéseket, történéseket.

   Annak ellenére, hogy valami sokkal szomorúbbra számítottam, maga a regény engem eléggé lehúzott, itt mégis elég sokszor szólaltatták meg a humort, ami viszont mégsem tette komolytalanná az előadást, mert mindvégig ott volt az a bizonyos búra a fejek felett.

   Zsigmond Emőkén túl a másik két színész is megmutathatta sokszínűségét, annak ellenére, hogy sokszor csak egy-két percük volt átvedleni egy teljesen más ember bőrébe, és ruházatuk sem változott, mégis rögtön érezhető volt a váltás, és nem zavaróan vagy megtévesztően. Kókai Tünde jól hozta a türelmes és megértő pszichológust, a kissé összezavarodott és kétségekkel teli anyát, ahogy az intellektuális és magabiztos főszerkesztőnőt és a kissé erkölcstelen és léha barátnőt. Dóra Béla szintén kiválóan vándorolt, a macsó fiú, a bizonytalan srác és az erőszakos nőgyűlölő férfi szerepében.

azuvegbura_ea_horvathjudit_net-3676.jpg

   Sylvia Plath élete sokak számára érthetetlen, és a könyvet elolvasva sem biztos, hogy megértjük, de talán nem is kell, viszont számtalan olyan kérdéssel találkozunk, amit talán már mi is feltettünk életünk során, és talán köszönetet mondhatunk azért, hogy ha néha nekünk is volt olyan érzésünk, hogy hozzá hasonlóan egy burokban fuldoklunk, nekünk mégis sikerült kievickélni alóla, hiszen itt vagyunk.

   Rég láttam ilyen összetett és jól kidolgozott előadást, amelynek minden pillanata lekötött, és nem hagyott elkalandozni, viszont utána annál inkább teret adott a gondolkodásnak.

 

   Kép forrása: Örkény Színház

   Plakát: Nagy Gergő

 

 

 

Frida

Budapesti Operettszínház

  plakat_frida11.jpg      Fájdalomba zárt szépség


      A Budapesti Operettszínház és a Duda Éva Társulat 2017-ben a színlapjára tűzte az izgalmas és érdekes sorsú mexikói festőnő nem túl hosszú, ám annál fordulatosabb életét. És aki valamennyire ismeri Frida Kahlo életrajzát, az el sem tudja képzelni, hogy hogyan lehet mindezt egy bő kétórás előadásba belezsúfolni, de Duda Éva ezt tökéletesen abszolválta.

    Rögtön az elején, Molnár Áron olyan dinamikával kezd bele a szövegébe, mint egy vérbeli konferanszié. Kiderül, hogy egy igazán érdekes narratíva mesélést választottak, Frida soha meg nem született gyereke visz végig minket a történetén, amit néha megtámogat a Mamma (Papapdimitriu Athina), aki az érzelmi vonalat erősíti és a Pappa (Kálid Artúr), aki a racionalitásért felel. Mindenesetre izgalmas a hármasuk, és nagyon jól működnek együtt. A sokszor nem túl vidám történetbe igazi nevettető faktorként vannak jelen, ők hivatottak oldani a feszültséget, miközben „a Férfi” és „a Nő” szerepében is jól lavíroznak. Dieguito legalább annyira jelen van a darabban, mint szülei, és a színész átütő jelenléte még akkor is erős, amikor éppen meghúzódik a színpad valamelyik szegletében, vagy éppen csendben elvetél anyja árnyékában. Ezek az érzékeny és kínzó képek még erősebben csapódnak le a nézőben az átható és különleges koreográfia által, ami pluszként adódik hozzá. Külön fűszere az előadásnak, hogy nem lehet  csak musicalnek nevezni, hiszen ugyanolyan arányban van jelen a próza, ahogy a zene, és a tánc is fontos kifejező eszköze. A mexikói virtust, a határtalan boldogságot vagy éppen az izzó szenvedélyt a Duda Éva Társulat táncosai tűpontosan eltáncolták, izzott tőlük a színpad és a nézőtér egyaránt, a karnevál hangulatát olyan  vitalitással jelenítették meg, mintha megsokszorozták volna önmagukat, és nem nyolc, hanem legalább nyolcvan táncos járt volna rítust Diego és Frida találkozásánál. Intenzív és gazdag mozgáskultúrával  megálmodott képi világot jelenítettek meg az Átrium nem túl sokat engedő színpadán.

lead_frida_uj.png

   A díszlet (Mindák Gergő) hihetetlenül letisztult, csak pár fehér elemből álló, de bármilyen formát felöltő tömbből állt, amit kreatívan ki is használtak, mindez pedig alkalmas volt a videó (Karcis Gábor) és a fények (Payer Ferenc) egészen elképesztő befogadására. Ez leginkább Frida baleseténél, a szörnyű tragédia bekövetkeztekor működött hatásosan. A ruhák (Kiss Julcsi) hűen megidézték Mexikó sokszínű  világát és Frida tarka és színes festményeiről ismert hangulatát.

frida1.jpg

   A frappánsan megírt szöveg (Hegyi György) és a jól megkomponált dallamok (Dinyés Dániel) sodorták előre az előadást, amelynek az élő zene, a PesoForte zenekarnak köszönhetően csak még nagyobb lendületet adott.

frida5.jpg

    Gubik Petrát már számos szerepben láttam és hallottam, de mindig csak nagyszínpadon, most viszont ebben az intim térben lényegült át, olyan természetességgel, olyan katarzissal olvadt egybe a szerepével, ami engem végképp meggyőzött, hogy igenis vannak, akik erre a pályára teremtettek. Persze egy izgalmas életet, egyedi látásmódot mindig hálásabb eljátszani, de azonosulni ilyen láthatatlan módon a művész tehetségét dicséri. A játékosságot, a pajkosságot és az elemi erővel elborító szerelmet Gubik Petra frissen és lendületesen emelte be a játékába, amiben igazán jó partnere volt Szabó P. Szilveszter, mint Diego Rivera, akit ritkán látni ilyen bohém szerepben, néha picit elkarikírozottnak is éreztem a karakterét, de volt a kettejük dinamikájában valami megfoghatatlan, egy olyan energiaáramlás, ami egyértelműen oda-vissza működött. Jó volt végre a sziruposabb musical világból kiszakítva látni őket, és ezt az oldalukat is megismerni.

frida2.jpg

   Frida Kahlo élete nem volt mindennapi, mérhetetlen fájdalmai ellenére, és úgy, hogy állandóan a halál angyala lebegte körül, mégis olyan teljes és sikeres életet élt, amilyenről sokan csak álmodnak, nem hajszolta a népszerűséget, sosem vágyott rá, mégis megtapasztalta, intelligenciája és korára nem jellemző öntudatosságának köszönhetően könnyedén kiemelkedett férje árnyékából. Szakmai féltékenység sosem volt köztük, kölcsönösen elismerték egymás alkotásait, ám a magánéletük annál viharosabb volt, mégis nehéz elképzelni náluk szerelmesebb párt, igaz, mindkettőjüknek voltak kitérői, és Frida főként férje megbosszulásaként kezdett viszonyt másokkal, sokszor akár nőkkel is. Az előadás mégsem ezt domborítja ki, és ettől lesz az egész varázslatosan magával ragadó. Főként a kettőjük közt lévő erős lelki kapocsra és az egymás iránt érzett mérhetetlen szenvedélyre koncentrál.

frida3.jpg

   Frida gyerek iránti  vágya, a meg nem született Dieguito gondolatai Duda Éva rendezésében  igazi egyedi látásmódban ismerteti meg a tragikus és mégis legalább ugyanannyi szépséggel átitatott festőnő gigantikus szerelmét nem csak a férje, de az élet iránt is, amint naplója első oldalán olvashatjuk:

 „Merj élni, meghalni bárki tud!”

 

Duda Éva Társulat táncművészei: Egyed Bea, Gaál Júlia, Nagy Viktória, Vitárius Orsolya, Rusu Andor, Darabont Áron, Újvári Milán és Keresztes Patrik.

 

Első kép forrás: Átrium

Festmények forrás: Frida Kahlo Org

Ének az esőben

Budapesti Operettszínház

szindarabfigyelo_screenshot_20170123150805_2_original.jpg     Egy kis nyáresti zápor

   Az Operettszínház már 2016 nyarán a Szegedi Szabadtéri Színpadra alkalmazta az Ének az esőben c. sikeres film adaptációját, amit ugyanez év őszén a kőszínházba is átvittek, és azóta eltelt egy kis idő, így mára már kiforrta végleges formáját, és valószínűleg mindent beletettek, amit tudtak.

   Pünkösd vasárnapján néztem meg az előadást, a három órásit, főszerepben Adorjáni Bálinttal és Bordás Barbarával, mellettük Serbán Attila, Peller Anna, Kisfaludy Zsófia, Csere László, Gálvölgyi János és Szabó P. Szilveszter játékát is láthattam.

   Tudom, hogy az Ének az esőben egy kultikus film, és gyerekkoromban láttam is, a történetét nagyvonalakban ismerem, de őszinte leszek, magára a vásznon látottakra alig emlékszem, így az a veszély most nem fenyegetett, hogy összehasonlítsam, így igazán előzetes elvárásaim sem voltak, csak egy egyszerű és szórakoztató előadást szerettem volna megnézni.

   Meglepően sok volt a próza az eddigi operettszínházi előadásokhoz képest, amit a színészek nagy része jól hozott, de ezzel a részével nekem nem volt problémám eddig sem. Sokakkal ellentétben nem gondolom azt, hogy a zenés előadásokban a színészeknek csak annyi a dolga, hogy kiáll a színpad közepére, - mondjuk láttam pár ilyet is - és csak dalol, hanem pontosan ugyanannyi színészi játékot nyújt, mint a főként szöveges előadásokban. Ezzel ebben a teátrumban szerintem sosem volt gond, ahogy az énekléssel is ritkán. A Budapesti Operettszínház azon kivételes színházak köze tartoznak, ahol komolyan veszik azt, hogy a színész ugyanolyan jó énektudással rendelkezzen, mint színjátszási képességgel. A gond leginkább a rendezéssel vagy a szöveggel szokott lenni: néha nagyon lebutítanak egy darabot, vagy túlságosan egyszerű szöveggel operálnak, és mondjuk még az is szájbarágósra sikerül.

   Ennek az előadásnak nem a mondanivalóján van a hangsúly, legalábbis nem olyan oldalról közelítette meg, hanem ha már Hollywood és a showbiznisz köré épül minden, akkor a látvány és a szórakoztatás, a figyelem fenntartása lenne a cél, és őszinte leszek, ez nem mindig sikerült. Az első felvonás legjobb és léglebilincselőbb jelenete pont a záró rész volt, Adorjáni Bálint tolmácsolásában a főcímdal. Most mondhatnám, hogy meglepetésként ért a hangja és a tánctudása, mivel főként egy prózai darabokat játszó színházból (Radnóti Színház) igazolt el nem is olyan régen, de hazudnék, mert már hallottam őt énekelni, s talán táncolni is láttam, így tudtam, hogy ezt remekül megoldja. Igazam lett.

    Serbán Attila komikus énjével is találkoztam már, ő az a színész, akitől szerintem nem tudnak lehetetlent kérni, és mindent a legnagyobb profizmussal old meg, arról nem is beszélve, hogy az ő hangjának színe és karaktere van, ami egyre ritkább a szakmában. Sőt megkockáztatom, hogy bár mellékszereplő volt, mégis ellopta a főszerepet. Ezen az délutánon tündökölt, minden megjelenése felrázta a darabot.

   Ahogy hármasuk Gálvölgyi Jánossal és Szabó P. Szilveszterrel is feldobta a néha igen lassan döcögő történetet, bár két jelenetük volt összesen, az igazán vicces és vibráló volt.

   A dalok nem annyira dallamosak, kivéve a főcímdalt, hogy hazafelé menet dúdoljam, így az kevésbé maradt meg bennem.

   Kisfaludy Zsófia buta dívája szintén sokszor volt nevetésre fakasztó, és igazán hitelesen hozta az öntelt, de szörnyen ostoba sztárocskát.

   Bordás Barbara hangja most is ragyogott, és jelenléte is energiával telítve volt, de karaktere eléggé egysíkura sikeredett, nem ismerhettük meg, és nem tudtunk meg többet róla annál többet, minthogy beleszeret Don Lockwoodba.

   A koreográfia viszont dinamikus és friss lett, segített abban, hogy az előadás pörgősebbnek tűnjön, haladjon előre.

   Kellemes kikapcsolódás nyár estére, de óriási izgalomra senki nem számítson, csak úgy folydogál a maga medrében.

 

Színlap: Budapesti Operettszínház

2018/2019-es évad a Budapesti Operettszínházban

Budapesti Operettszínház

 dsc08924.JPG

   A Budapesti Operettszínház sajtótájékoztatóját a teátrum igazgatója, Lőrinczy György nyitotta meg, aki rögtön reagált a kinti eseményekre, pár ember ugyanis a Rómeó és Júlia repertoáron tartását követelte. Közölte, hogy köszönik Kerényi Miklós Gábor eddigi munkáját, szakmai érdemeit nem vitatják el és öt előadásából három marad is a színlapon, kettőt viszont levesznek, hiszen a színházi műsor színesítésének ez a velejárója, és úgy gondolják, hogy ezt a döntést a színház vezetősége és igazgatója meg tudja hozni.

   Örömmel jelentették be, hogy a színház egy nagyobb vérfrissítésen ment keresztül, ami magával hozott egy kisebb arculatváltást is, új logót és új weboldalt kapott, és új színészeket is köszöntenek.

   A következő évad a magyar történelem köré csoportosul, legendás magyarok kerülnek színpadra. A főigazgató azt is elmondta, hogy ő világéletében a közösségi színházcsinálásban hitt, igaz, hogy esténként csak pár ember van rivaldafényben, de a sikerhez számos olyan ember kell, akikkel mi nézők sosem találkozunk, ennek jegyében egy izgalmas képsorozatot is elkészítettek, amellyel a bérlet tájékoztató hasábjain találkozhat a nagyérdemű, színházi háttérmunkások és színészek vicces plakátjaival.

   Az is újdonság, hogy egy öttagú művészeti tanácsot alapítottak, akik a színház vezetőségét hivatottak kiegészíteni, és a demokratikus intézményrendszert szolgálják: Székely Kriszta (rendező), Béres Attila (rendező), Bolba Tamás (karmester), Silló István (karmester) és Galambos Attila (dramaturg).

   Az új évad a Baján debütáló István, a királlyal veszi kezdetét, amelybe mindenki nagy örömére visszatér a musicalek világába Dolhai Attila, mint Koppány, a kőszínházi díszbemutatón pedig Feke Pál, mint Koppány és Veréb Tamás, mint István lesznek láthatóak.

   Nyáron (Szegeden), illetve ősszel (Budapesten) egy koprodukció keretében az Apáca Show kerül bemutatásra, magánproducerekkel összefogva, Szente Vajkkal és Rosta Máriával, akik olyan tervezetet adtak le, amely nagyon sok társulati tagnak ad remek lehetőséget. Ezenkívül a színház másokkal is készül közös előadásokra. (Mária főhadnagy)

    Marad az együttműködés a Miskolci Operafesztivállal is, ott a Semmelweis c. Musical-operát viszik színpadra, amely évközben a Raktárszínházban tekinthető meg, de 11 további városban is látható lesz a Semmelweis emlékév jegyében.

   Boross Martin rendező először rendez a Budapesti Operettszínházban, a darabot oratórikus kórképként aposztrofálta, és az érdekes történet mellé egy különleges vizuális világot is ígért.

    A másik ősbemutató emellett Szabó Magda örök klasszikusa, a Tündér Lala lesz, a színházban újoncnak számító két zeneszerző is ezzel mutatkozik be, Ádám Rita és Darvas Benedek, Závada Péter szövegével megfűszerezve mindezt, a fiatal tehetség, Szentecki Zita rendezésében.

   Fényes Szabolcs Mayája a nagyszínpadon fog debütálni, olyan primadonnákkal, mint Fischl Mónika és Bordás Barbara, Réthly Attila instruálásában.

    Molnár Ferenc Liliom, avagy a Carousel c. zenés előadása is színpadra kerül 2019 áprilisában, de teljesen új szöveggel, Závada Péter tollából, olyan színészekkel, mint Vágó Zsuzsi, Széles Flóra, Dolhai Attila és Sándor Péter, a rendezőnek, Béres Attilának köszönhetően.

   Újabb ősbemutatót fognak tartani, Szerb Antal A Pendragon legendája c. regényből, Kovács Adrián zenéjével és Galambos Attila szövegével, Somogyi Szilárd rendezésében, váratlan, fordulatokkal teli érzelmes történetre számíthatunk.

   A Marica grófnő szintén visszatér az Operettszínházba, Szabó Máté vezetésével, aki viccesen vezette fel az előadást, egy mondatot idézve az előadásból: „Mit tudjátok ti bent, hogy idekint mi fáj.”

   A héten pedig a bérletárusítás elkezdődött, így aki kedvet kapott ezen izgalmas előadásokhoz, azoknak nem marad más hátra, mint megcélozni a Nagymező utcát.

 Fotó: Ribárszki Viktória

 

Second life avagy kétéletem

Belvárosi Színház - Hatszín Teátrum

59-20180130-secondlife_a3_plakat.jpg     Mi lett volna ha..

    A legtöbb történetet ez élet írja, vagy inkább most az a helyesebb, ha azt mondom, hogy a legérdekesebb történeteket az élet írja vagy írhatná, de az igazság az, hogy néha mi magunk is, például amikor álmodozunk, vagy elképzeljük, hogy mi lett volna ha...

    A Hatszín Teátrum 21-i premier előadása, a Second Life avagy kétéletem pont erre reflektál, a színészek valós történetből indulnak ki, és tovább képzelik azt, hogy mi lett volna, ha a színészi hivatás helyett valami egészen mást választottak volna, ha a sors egy ponton más irányba tereli őket, vagy éppen arról is őszintén vallanak, hogy mi volt az, amiért éppen ezt a hivatást választották.

   Az előadásnak emiatt kicsit dokumentarista jellege is van, de van benne természetesen bőven fikció is. A színészek ezen az estén bátran beszélhettek az álmaikról, vagy akár arról is, minek szánták őket vagy amit még ők maguk is sokáig komolyan gondoltak.

   A téma tehát örök, hiszen mindnyájunk életében van, egy „mi lett volna ha”, persze ez még nem jelenti azt, hogy ebből jó előadás is születik, ehhez kell egy jól megírt szövegkönyv és benne jól működő színészek. Bármennyire is csak sima történetmesélésnek tűnik, de mindegyik sztorihoz kell egy ember, aki mindebbe életet tud lehelni, legalábbis annyira, hogy lekösse a néző figyelmét bő másfél órára. Ez azt hiszem remekül sikerült nekik. Izgalmat adott hozzá az is, hogy itt a művész kicsit lemeztelenedik, hiszen az őszinteség is pikantériája az előadásnak, most nem igazán egy felvett szerepről volt szó, bár egy „második élet” vagy lehetőség felvetése már előhozta a színészi játékot is, de ennek az estének nem ez volt a legnagyobb erőssége, viszont a színészek és szövegírók fantáziája annál inkább nagyobb szerepet kapott. 

orlai_second_life_avagy_ke_te_letem_pro_ba1.jpg

   Az alkotókban sok közös van, például az, hogy mind az ötüknek Máté Gábor volt az egyetemen az osztályfőnökük, sőt még a rendező, Dömötör András is velük végzett színész szakon (később rendező szakon is szerzett diplomát). Kovács Patrícia, Járó Zsuzsa és Mészáros Máté 2003-ban végzett, majd rögtön az utána következő osztályban Ötvös András és Schruff Milán.

orlai_second_life_avagy_ke_te_letem_pro_ba2.jpg

   Az előadásban a humor is lényeges, de azért felbukkan pár drámai pillanat, például amikor egy álomról kiderül, hogy még mindig nem teljesedett be, vagy amikor az egyikük nyíltan elénk tárja a lapjait egy olyan betegségről, amelyiktől mindegyikünk retteg, aztán van olyan is, amikor a sírás és a nevetés keveredik, hiszen amilyen szép és csodálatos ez a színészi szakma, bőven vannak nehézségei is. De szóba kerül, ha valaki mégsem lesz pilóta, akkor repülés imitálásra melyik zug a legalkalmasabb egy lakásban, ahogy egy családi drámára is fény derül, ami éppenséggel akkora horderejű, hogy éppen elég ahhoz, hogy az ember gyökeresen megváltoztassa az addigi elképzeléseit. Arról is szó esik, hogy mi történik akkor, ha valakinek gyerekkori dédelgetett vágya, hogy hollywoodi színész legyen, de „csak” Budapestig jut, ahol színházi színész lesz. Vagy amikor a rocksztár nem egy arénában tombol, hanem éppen a Hatszín Teátrum szűkösebb termében, vagy papi erkölcs helyett nem mindig az igazságot hirdeti ugyanabban a „gúnyában”, hanem szinte minden este más ruhában áll ki, és ha kell, hazudik. Ezek az életek pedig találkoznak itt a színpadon vagy csak a képzeletben.

   A díszlet egyszerű, egy keretbe foglalt tér, ami jelképesen az előadásnak is ad egy keretet, a fény és hangtechnika pedig kiválóan rásegít a hangulat átadására.

   Sikerült a Belvárosi Színház csapatának egy fergeteges estét létrehoznia, ahol a nevetés után azért mi is kicsit tovább gondoljuk azt, amit lehet már mélyen eltemettünk magunkban, ami akár fájhat is, de az nem mindig baj, sőt néha szükséges is előásni, hogy vajon mi lett volna ha...

 

Fotó: Takács Attila