Kulturális Cybertér

KultOnline

Az üvegbúra

Örkény Színház

2018. június 04. - Piros Csilla

uvegbura_plakat_nezokep_webre_2.jpg    Sylvia/Esther

   Ritkán olvasok el kétszer egy könyvet, főleg mióta egyre is alig van időm, Sylvia Plath Az üvegbura c. regénye viszont idén másodjára került a kezembe, így elég friss bennem az élmény, ezért külön felcsillant a szemem, amikor kb. két hónapja észrevettem, hogy az Örkény Színház a repertoárjára tűzte.

   Sylvia Plath azon írok egyike, akit rövid és viszontagságos élete is kiemel a művészek sorából. Valahogy mindig egy misztikus árny lengi körül azt, aki ilyen fiatalon távozik az élők sorából, ráadásul önként vetve véget életének. Egyetlen regénye, és pár verses kötete tette halhatatlanná, és később egy igen vaskos napló is nyomdába került, ami segít jobban megérteni őt.

    Írói pályája jól indult, hiszen egy ösztöndíjnak köszönhetően egy sikeres New York-i magazinnál kapott gyakornoki munkát, ám ő ezt mégsem élte meg annak, és ezt a regényében is inkább negatívan, mint pozitívan említi. A Nagy Almából hazatérve, és azután, hogy mégsem vették fel egy nyári irodalmi kurzusra, valami megtört benne, és elindult a lejtőn. Nem találta a helyét, súlyos alvási zavarok gyötörték, míg végül odáig fajult a depressziója, hogy első öngyilkossági kísérletét is elkövette. Az üvegbura erősen önéletrajzi ihletésű regény, és főként ezt az időszakot örökíti meg. Az Örkény Színház érdekes módját választotta a színrevitelnek, gondolom a Stúdió engedte kisebb térnek is köszönhetően, amolyan vizsgaelőadásszerű darabot rendeztek, de én ennek mindig csak örülök.  Ahogy az egyetemen is sokszor, itt is több szerepet játszottak a színészek, és ez mindig ad valami plusz fűszert neki. Mivel ez szerintem akár egy drámamonológ is lehetett volna, a főszereplő, Esther Greenwood volt az egyetlen, aki nem változtatta szerepét, ő mindvégig Sylvia Plath alteregójaként volt jelen. Zsigmond Emőke meggyőzően, sőt, egészen fantasztikusan lavírozott a főhősnő hektikus lelkiállapotai között, és akár egyedül is elvitte volna az előadást, de az mindenképpen színesítette, hogy néha mások is beléptek az ő zárt „üvegbúrájába”. Hogy pontosan mennyi időt ölelt fel a történet, nem tudom, de a fiatal lány nagyon komoly változásokon ment át, Esther megjárta a mennyországot (ami akár New York is lehetne, még ha ő maga nem is úgy élte meg) és a poklot (szanatórium és idegsokk kezelés). Egy igen intenzív és gyors leépülés zajlott le a szemünk láttára mindössze másfél óra leforgása alatt.

azuvegbura_ea_horvathjudit_net-3594.jpg

   A díszlet minimál és valahol szürreális is, a fekete és a rózsaszín dominál, a szűzies kislány és a felnőtt díva színe. Esther ruhája is tökéletes harmóniában állt ezzel: habos-babos rózsaszín tüllszoknya, felül passzentos fekete felső, mintegy sugallva a benne lévő kettősséget: a naiv és gyermeteg kislányt és a már majdnem felnőtt nőt.

   Widder Kristóf rendezése főként a mozgásra fektetett nagy hangsúlyt, ezért sok mindent ezzel fejeztek ki, ami természetesen külön koncentrációt követelt meg a fiatal színészektől, de tökéletesen vették az akadályokat, és játszi könnyedséggel bújtak egyik nyaktörő pozícióból a másikba. Igaz, maga a regény sem terjedelmes, de ezen az estén egy letisztult, lényegre törő szöveget adtak a színészek szájába, semmi sallang, semmi plusz, csak a tények, az is sokszor hideg tárgyilagossággal közölve.

azuvegbura_ea_horvathjudit_net-3634.jpg

   A zene is hihetetlenül kreatívan szólal meg, és képes az izgalmakat a tetőfokára korbácsolni, és minden hangnak megvoltak a maga funkciói, tűpontosan közvetítették az érzéseket, történéseket.

   Annak ellenére, hogy valami sokkal szomorúbbra számítottam, maga a regény engem eléggé lehúzott, itt mégis elég sokszor szólaltatták meg a humort, ami viszont mégsem tette komolytalanná az előadást, mert mindvégig ott volt az a bizonyos búra a fejek felett.

   Zsigmond Emőkén túl a másik két színész is megmutathatta sokszínűségét, annak ellenére, hogy sokszor csak egy-két percük volt átvedleni egy teljesen más ember bőrébe, és ruházatuk sem változott, mégis rögtön érezhető volt a váltás, és nem zavaróan vagy megtévesztően. Kókai Tünde jól hozta a türelmes és megértő pszichológust, a kissé összezavarodott és kétségekkel teli anyát, ahogy az intellektuális és magabiztos főszerkesztőnőt és a kissé erkölcstelen és léha barátnőt. Dóra Béla szintén kiválóan vándorolt, a macsó fiú, a bizonytalan srác és az erőszakos nőgyűlölő férfi szerepében.

azuvegbura_ea_horvathjudit_net-3676.jpg

   Sylvia Plath élete sokak számára érthetetlen, és a könyvet elolvasva sem biztos, hogy megértjük, de talán nem is kell, viszont számtalan olyan kérdéssel találkozunk, amit talán már mi is feltettünk életünk során, és talán köszönetet mondhatunk azért, hogy ha néha nekünk is volt olyan érzésünk, hogy hozzá hasonlóan egy burokban fuldoklunk, nekünk mégis sikerült kievickélni alóla, hiszen itt vagyunk.

   Rég láttam ilyen összetett és jól kidolgozott előadást, amelynek minden pillanata lekötött, és nem hagyott elkalandozni, viszont utána annál inkább teret adott a gondolkodásnak.

 

   Kép forrása: Örkény Színház

   Plakát: Nagy Gergő

 

 

 

Frida

Budapesti Operettszínház

  plakat_frida11.jpg      Fájdalomba zárt szépség


      A Budapesti Operettszínház és a Duda Éva Társulat 2017-ben a színlapjára tűzte az izgalmas és érdekes sorsú mexikói festőnő nem túl hosszú, ám annál fordulatosabb életét. És aki valamennyire ismeri Frida Kahlo életrajzát, az el sem tudja képzelni, hogy hogyan lehet mindezt egy bő kétórás előadásba belezsúfolni, de Duda Éva ezt tökéletesen abszolválta.

    Rögtön az elején, Molnár Áron olyan dinamikával kezd bele a szövegébe, mint egy vérbeli konferanszié. Kiderül, hogy egy igazán érdekes narratíva mesélést választottak, Frida soha meg nem született gyereke visz végig minket a történetén, amit néha megtámogat a Mamma (Papapdimitriu Athina), aki az érzelmi vonalat erősíti és a Pappa (Kálid Artúr), aki a racionalitásért felel. Mindenesetre izgalmas a hármasuk, és nagyon jól működnek együtt. A sokszor nem túl vidám történetbe igazi nevettető faktorként vannak jelen, ők hivatottak oldani a feszültséget, miközben „a Férfi” és „a Nő” szerepében is jól lavíroznak. Dieguito legalább annyira jelen van a darabban, mint szülei, és a színész átütő jelenléte még akkor is erős, amikor éppen meghúzódik a színpad valamelyik szegletében, vagy éppen csendben elvetél anyja árnyékában. Ezek az érzékeny és kínzó képek még erősebben csapódnak le a nézőben az átható és különleges koreográfia által, ami pluszként adódik hozzá. Külön fűszere az előadásnak, hogy nem lehet  csak musicalnek nevezni, hiszen ugyanolyan arányban van jelen a próza, ahogy a zene, és a tánc is fontos kifejező eszköze. A mexikói virtust, a határtalan boldogságot vagy éppen az izzó szenvedélyt a Duda Éva Társulat táncosai tűpontosan eltáncolták, izzott tőlük a színpad és a nézőtér egyaránt, a karnevál hangulatát olyan  vitalitással jelenítették meg, mintha megsokszorozták volna önmagukat, és nem nyolc, hanem legalább nyolcvan táncos járt volna rítust Diego és Frida találkozásánál. Intenzív és gazdag mozgáskultúrával  megálmodott képi világot jelenítettek meg az Átrium nem túl sokat engedő színpadán.

lead_frida_uj.png

   A díszlet (Mindák Gergő) hihetetlenül letisztult, csak pár fehér elemből álló, de bármilyen formát felöltő tömbből állt, amit kreatívan ki is használtak, mindez pedig alkalmas volt a videó (Karcis Gábor) és a fények (Payer Ferenc) egészen elképesztő befogadására. Ez leginkább Frida baleseténél, a szörnyű tragédia bekövetkeztekor működött hatásosan. A ruhák (Kiss Julcsi) hűen megidézték Mexikó sokszínű  világát és Frida tarka és színes festményeiről ismert hangulatát.

frida1.jpg

   A frappánsan megírt szöveg (Hegyi György) és a jól megkomponált dallamok (Dinyés Dániel) sodorták előre az előadást, amelynek az élő zene, a PesoForte zenekarnak köszönhetően csak még nagyobb lendületet adott.

frida5.jpg

    Gubik Petrát már számos szerepben láttam és hallottam, de mindig csak nagyszínpadon, most viszont ebben az intim térben lényegült át, olyan természetességgel, olyan katarzissal olvadt egybe a szerepével, ami engem végképp meggyőzött, hogy igenis vannak, akik erre a pályára teremtettek. Persze egy izgalmas életet, egyedi látásmódot mindig hálásabb eljátszani, de azonosulni ilyen láthatatlan módon a művész tehetségét dicséri. A játékosságot, a pajkosságot és az elemi erővel elborító szerelmet Gubik Petra frissen és lendületesen emelte be a játékába, amiben igazán jó partnere volt Szabó P. Szilveszter, mint Diego Rivera, akit ritkán látni ilyen bohém szerepben, néha picit elkarikírozottnak is éreztem a karakterét, de volt a kettejük dinamikájában valami megfoghatatlan, egy olyan energiaáramlás, ami egyértelműen oda-vissza működött. Jó volt végre a sziruposabb musical világból kiszakítva látni őket, és ezt az oldalukat is megismerni.

frida2.jpg

   Frida Kahlo élete nem volt mindennapi, mérhetetlen fájdalmai ellenére, és úgy, hogy állandóan a halál angyala lebegte körül, mégis olyan teljes és sikeres életet élt, amilyenről sokan csak álmodnak, nem hajszolta a népszerűséget, sosem vágyott rá, mégis megtapasztalta, intelligenciája és korára nem jellemző öntudatosságának köszönhetően könnyedén kiemelkedett férje árnyékából. Szakmai féltékenység sosem volt közük, kölcsönösen elismerték egymás alkotásait, ám a magánéletük annál viharosabb volt, mégis nehéz elképzelni náluk szerelmesebb párt, igaz, mindkettőjüknek voltak kitérői, és Frida főként férje megbosszulásaként kezdett viszonyt másokkal, sokszor akár nőkkel is. Az előadás mégsem ezt domborítja ki, és ettől lesz az egész varázslatosan magával ragadó. Főként a kettőjük közt lévő erős lelki kapocsra és az egymás iránt érzett mérhetetlen szenvedélyre koncentrál.

frida3.jpg

   Frida gyerek iránti  vágya, a meg nem született Dieguito gondolatai Duda Éva rendezésében  igazi egyedi látásmódban ismerteti meg a tragikus és mégis legalább ugyanannyi szépséggel átitatott festőnő gigantikus szerelmét nem csak a férje, de az élet iránt is, amint naplója első oldalán olvashatjuk:

 „Merj élni, meghalni bárki tud!”

 

Duda Éva Társulat táncművészei: Egyed Bea, Gaál Júlia, Nagy Viktória, Vitárius Orsolya, Rusu Andor, Darabont Áron, Újvári Milán és Keresztes Patrik.

 

Első kép forrás: Átrium

Festmények forrás: Frida Kahlo Org

Ének az esőben

Budapesti Operettszínház

szindarabfigyelo_screenshot_20170123150805_2_original.jpg     Egy kis nyáresti zápor

   Az Operettszínház már 2016 nyarán a Szegedi Szabadtéri Színpadra alkalmazta az Ének az esőben c. sikeres film adaptációját, amit ugyanez év őszén a kőszínházba is átvittek, és azóta eltelt egy kis idő, így mára már kiforrta végleges formáját, és valószínűleg mindent beletettek, amit tudtak.

   Pünkösd vasárnapján néztem meg az előadást, a három órásit, főszerepben Adorjáni Bálinttal és Bordás Barbarával, mellettük Serbán Attila, Peller Anna, Kisfaludy Zsófia, Csere László, Gálvölgyi János és Szabó P. Szilveszter játékát is láthattam.

   Tudom, hogy az Ének az esőben egy kultikus film, és gyerekkoromban láttam is, a történetét nagyvonalakban ismerem, de őszinte leszek, magára a vásznon látottakra alig emlékszem, így az a veszély most nem fenyegetett, hogy összehasonlítsam, így igazán előzetes elvárásaim sem voltak, csak egy egyszerű és szórakoztató előadást szerettem volna megnézni.

   Meglepően sok volt a próza az eddigi operettszínházi előadásokhoz képest, amit a színészek nagy része jól hozott, de ezzel a részével nekem nem volt problémám eddig sem. Sokakkal ellentétben nem gondolom azt, hogy a zenés előadásokban a színészeknek csak annyi a dolga, hogy kiáll a színpad közepére, - mondjuk láttam pár ilyet is - és csak dalol, hanem pontosan ugyanannyi színészi játékot nyújt, mint a főként szöveges előadásokban. Ezzel ebben a teátrumban szerintem sosem volt gond, ahogy az énekléssel is ritkán. A Budapesti Operettszínház azon kivételes színházak köze tartoznak, ahol komolyan veszik azt, hogy a színész ugyanolyan jó énektudással rendelkezzen, mint színjátszási képességgel. A gond leginkább a rendezéssel vagy a szöveggel szokott lenni: néha nagyon lebutítanak egy darabot, vagy túlságosan egyszerű szöveggel operálnak, és mondjuk még az is szájbarágósra sikerül.

   Ennek az előadásnak nem a mondanivalóján van a hangsúly, legalábbis nem olyan oldalról közelítette meg, hanem ha már Hollywood és a showbiznisz köré épül minden, akkor a látvány és a szórakoztatás, a figyelem fenntartása lenne a cél, és őszinte leszek, ez nem mindig sikerült. Az első felvonás legjobb és léglebilincselőbb jelenete pont a záró rész volt, Adorjáni Bálint tolmácsolásában a főcímdal. Most mondhatnám, hogy meglepetésként ért a hangja és a tánctudása, mivel főként egy prózai darabokat játszó színházból (Radnóti Színház) igazolt el nem is olyan régen, de hazudnék, mert már hallottam őt énekelni, s talán táncolni is láttam, így tudtam, hogy ezt remekül megoldja. Igazam lett.

    Serbán Attila komikus énjével is találkoztam már, ő az a színész, akitől szerintem nem tudnak lehetetlent kérni, és mindent a legnagyobb profizmussal old meg, arról nem is beszélve, hogy az ő hangjának színe és karaktere van, ami egyre ritkább a szakmában. Sőt megkockáztatom, hogy bár mellékszereplő volt, mégis ellopta a főszerepet. Ezen az délutánon tündökölt, minden megjelenése felrázta a darabot.

   Ahogy hármasuk Gálvölgyi Jánossal és Szabó P. Szilveszterrel is feldobta a néha igen lassan döcögő történetet, bár két jelenetük volt összesen, az igazán vicces és vibráló volt.

   A dalok nem annyira dallamosak, kivéve a főcímdalt, hogy hazafelé menet dúdoljam, így az kevésbé maradt meg bennem.

   Kisfaludy Zsófia buta dívája szintén sokszor volt nevetésre fakasztó, és igazán hitelesen hozta az öntelt, de szörnyen ostoba sztárocskát.

   Bordás Barbara hangja most is ragyogott, és jelenléte is energiával telítve volt, de karaktere eléggé egysíkura sikeredett, nem ismerhettük meg, és nem tudtunk meg többet róla annál többet, minthogy beleszeret Don Lockwoodba.

   A koreográfia viszont dinamikus és friss lett, segített abban, hogy az előadás pörgősebbnek tűnjön, haladjon előre.

   Kellemes kikapcsolódás nyár estére, de óriási izgalomra senki nem számítson, csak úgy folydogál a maga medrében.

 

Színlap: Budapesti Operettszínház

2018/2019-es évad a Budapesti Operettszínházban

Budapesti Operettszínház

 dsc08924.JPG

   A Budapesti Operettszínház sajtótájékoztatóját a teátrum igazgatója, Lőrinczy György nyitotta meg, aki rögtön reagált a kinti eseményekre, pár ember ugyanis a Rómeó és Júlia repertoáron tartását követelte. Közölte, hogy köszönik Kerényi Miklós Gábor eddigi munkáját, szakmai érdemeit nem vitatják el és öt előadásából három marad is a színlapon, kettőt viszont levesznek, hiszen a színházi műsor színesítésének ez a velejárója, és úgy gondolják, hogy ezt a döntést a színház vezetősége és igazgatója meg tudja hozni.

   Örömmel jelentették be, hogy a színház egy nagyobb vérfrissítésen ment keresztül, ami magával hozott egy kisebb arculatváltást is, új logót és új weboldalt kapott, és új színészeket is köszöntenek.

   A következő évad a magyar történelem köré csoportosul, legendás magyarok kerülnek színpadra. A főigazgató azt is elmondta, hogy ő világéletében a közösségi színházcsinálásban hitt, igaz, hogy esténként csak pár ember van rivaldafényben, de a sikerhez számos olyan ember kell, akikkel mi nézők sosem találkozunk, ennek jegyében egy izgalmas képsorozatot is elkészítettek, amellyel a bérlet tájékoztató hasábjain találkozhat a nagyérdemű, színházi háttérmunkások és színészek vicces plakátjaival.

   Az is újdonság, hogy egy öttagú művészeti tanácsot alapítottak, akik a színház vezetőségét hivatottak kiegészíteni, és a demokratikus intézményrendszert szolgálják: Székely Kriszta (rendező), Béres Attila (rendező), Bolba Tamás (karmester), Silló István (karmester) és Galambos Attila (dramaturg).

   Az új évad a Baján debütáló István, a királlyal veszi kezdetét, amelybe mindenki nagy örömére visszatér a musicalek világába Dolhai Attila, mint Koppány, a kőszínházi díszbemutatón pedig Feke Pál, mint Koppány és Veréb Tamás, mint István lesznek láthatóak.

   Nyáron (Szegeden), illetve ősszel (Budapesten) egy koprodukció keretében az Apáca Show kerül bemutatásra, magánproducerekkel összefogva, Szente Vajkkal és Rosta Máriával, akik olyan tervezetet adtak le, amely nagyon sok társulati tagnak ad remek lehetőséget. Ezenkívül a színház másokkal is készül közös előadásokra. (Mária főhadnagy)

    Marad az együttműködés a Miskolci Operafesztivállal is, ott a Semmelweis c. Musical-operát viszik színpadra, amely évközben a Raktárszínházban tekinthető meg, de 11 további városban is látható lesz a Semmelweis emlékév jegyében.

   Boross Martin rendező először rendez a Budapesti Operettszínházban, a darabot oratórikus kórképként aposztrofálta, és az érdekes történet mellé egy különleges vizuális világot is ígért.

    A másik ősbemutató emellett Szabó Magda örök klasszikusa, a Tündér Lala lesz, a színházban újoncnak számító két zeneszerző is ezzel mutatkozik be, Ádám Rita és Darvas Benedek, Závada Péter szövegével megfűszerezve mindezt, a fiatal tehetség, Szentecki Zita rendezésében.

   Fényes Szabolcs Mayája a nagyszínpadon fog debütálni, olyan primadonnákkal, mint Fischl Mónika és Bordás Barbara, Réthly Attila instruálásában.

    Molnár Ferenc Liliom, avagy a Carousel c. zenés előadása is színpadra kerül 2019 áprilisában, de teljesen új szöveggel, Závada Péter tollából, olyan színészekkel, mint Vágó Zsuzsi, Széles Flóra, Dolhai Attila és Sándor Péter, a rendezőnek, Béres Attilának köszönhetően.

   Újabb ősbemutatót fognak tartani, Szerb Antal A Pendragon legendája c. regényből, Kovács Adrián zenéjével és Galambos Attila szövegével, Somogyi Szilárd rendezésében, váratlan, fordulatokkal teli érzelmes történetre számíthatunk.

   A Marica grófnő szintén visszatér az Operettszínházba, Szabó Máté vezetésével, aki viccesen vezette fel az előadást, egy mondatot idézve az előadásból: „Mit tudjátok ti bent, hogy idekint mi fáj.”

   A héten pedig a bérletárusítás elkezdődött, így aki kedvet kapott ezen izgalmas előadásokhoz, azoknak nem marad más hátra, mint megcélozni a Nagymező utcát.

 Fotó: Ribárszki Viktória

 

Second life avagy kétéletem

Belvárosi Színház - Hatszín Teátrum

59-20180130-secondlife_a3_plakat.jpg     Mi lett volna ha..

    A legtöbb történetet ez élet írja, vagy inkább most az a helyesebb, ha azt mondom, hogy a legérdekesebb történeteket az élet írja vagy írhatná, de az igazság az, hogy néha mi magunk is, például amikor álmodozunk, vagy elképzeljük, hogy mi lett volna ha...

    A Hatszín Teátrum 21-i premier előadása, a Second Life avagy kétéletem pont erre reflektál, a színészek valós történetből indulnak ki, és tovább képzelik azt, hogy mi lett volna, ha a színészi hivatás helyett valami egészen mást választottak volna, ha a sors egy ponton más irányba tereli őket, vagy éppen arról is őszintén vallanak, hogy mi volt az, amiért éppen ezt a hivatást választották.

   Az előadásnak emiatt kicsit dokumentarista jellege is van, de van benne természetesen bőven fikció is. A színészek ezen az estén bátran beszélhettek az álmaikról, vagy akár arról is, minek szánták őket vagy amit még ők maguk is sokáig komolyan gondoltak.

   A téma tehát örök, hiszen mindnyájunk életében van, egy „mi lett volna ha”, persze ez még nem jelenti azt, hogy ebből jó előadás is születik, ehhez kell egy jól megírt szövegkönyv és benne jól működő színészek. Bármennyire is csak sima történetmesélésnek tűnik, de mindegyik sztorihoz kell egy ember, aki mindebbe életet tud lehelni, legalábbis annyira, hogy lekösse a néző figyelmét bő másfél órára. Ez azt hiszem remekül sikerült nekik. Izgalmat adott hozzá az is, hogy itt a művész kicsit lemeztelenedik, hiszen az őszinteség is pikantériája az előadásnak, most nem igazán egy felvett szerepről volt szó, bár egy „második élet” vagy lehetőség felvetése már előhozta a színészi játékot is, de ennek az estének nem ez volt a legnagyobb erőssége, viszont a színészek és szövegírók fantáziája annál inkább nagyobb szerepet kapott. 

orlai_second_life_avagy_ke_te_letem_pro_ba1.jpg

   Az alkotókban sok közös van, például az, hogy mind az ötüknek Máté Gábor volt az egyetemen az osztályfőnökük, sőt még a rendező, Dömötör András is velük végzett színész szakon (később rendező szakon is szerzett diplomát). Kovács Patrícia, Járó Zsuzsa és Mészáros Máté 2003-ban végzett, majd rögtön az utána következő osztályban Ötvös András és Schruff Milán.

orlai_second_life_avagy_ke_te_letem_pro_ba2.jpg

   Az előadásban a humor is lényeges, de azért felbukkan pár drámai pillanat, például amikor egy álomról kiderül, hogy még mindig nem teljesedett be, vagy amikor az egyikük nyíltan elénk tárja a lapjait egy olyan betegségről, amelyiktől mindegyikünk retteg, aztán van olyan is, amikor a sírás és a nevetés keveredik, hiszen amilyen szép és csodálatos ez a színészi szakma, bőven vannak nehézségei is. De szóba kerül, ha valaki mégsem lesz pilóta, akkor repülés imitálásra melyik zug a legalkalmasabb egy lakásban, ahogy egy családi drámára is fény derül, ami éppenséggel akkora horderejű, hogy éppen elég ahhoz, hogy az ember gyökeresen megváltoztassa az addigi elképzeléseit. Arról is szó esik, hogy mi történik akkor, ha valakinek gyerekkori dédelgetett vágya, hogy hollywoodi színész legyen, de „csak” Budapestig jut, ahol színházi színész lesz. Vagy amikor a rocksztár nem egy arénában tombol, hanem éppen a Hatszín Teátrum szűkösebb termében, vagy papi erkölcs helyett nem mindig az igazságot hirdeti ugyanabban a „gúnyában”, hanem szinte minden este más ruhában áll ki, és ha kell, hazudik. Ezek az életek pedig találkoznak itt a színpadon vagy csak a képzeletben.

   A díszlet egyszerű, egy keretbe foglalt tér, ami jelképesen az előadásnak is ad egy keretet, a fény és hangtechnika pedig kiválóan rásegít a hangulat átadására.

   Sikerült a Belvárosi Színház csapatának egy fergeteges estét létrehoznia, ahol a nevetés után azért mi is kicsit tovább gondoljuk azt, amit lehet már mélyen eltemettünk magunkban, ami akár fájhat is, de az nem mindig baj, sőt néha szükséges is előásni, hogy vajon mi lett volna ha...

 

Fotó: Takács Attila

Kétely

Belvárosi Színház

belvarosiszinhaz-hu.jpg

   A Belvárosi Színház most sem akart nagyon eltérni a jól bevált szokásától, és egy olyan darabot vitt színre, amely a vásznon már bizonyított. Persze ez nem jelent garanciát a sikerre, sokszor éppen ezzel van nehezebb dolguk, de a 2008-ban bemutatott Kétely c. film adaptációjával nem fogtak mellé, sőt, azt kell hogy mondjam, eddig ez a legjobb előadás, amit ott láttam, és valami olyat kaptam, amit már régóta hiányoltam. Utána még napokig ezen gondolkodtam.

   A darab egy olyan témát feszeget, ami gyakran felüti a fejét napjainkban is, a pedofíliát. 2004-ben John Patrick Shanley színműve a Broadway-en nagy sikert aratott, és több mint ötszázszor volt látható, majd pedig filmvászonra is került. Az, hogy nem láttam a filmet, sokat segített abban, hogy ne legyenek prekoncepcióim, így tiszta lappal ültem be rá.

   Pelsőczy Réka rendezésében az egész történet nagyon precízen van felépítve, rögtön az elején egy példabeszédet hallunk a kételyről, aztán szép lassan ennek a magját gondosan el is ültetik bennünk. Dramaturgiailag pont úgy adagolják az információkat, hogy ne tudjunk se túl sokat, se túl keveset, így végig azon agyalunk, hogy vajon kinek lehet igaza.

   Egy fiúiskola mindennapjaiba nyerünk betekintést, ahol a szigorú igazgatónő, Aloysius nővér, a bigott vallásos rendszerben gondolkodó nő egy kételyről szóló prédikáció után felveti azt a gyanúját, hogy Flynn atya talán többet foglalkozik a kelleténél az osztályban kisebbségi származása miatt elnyomott fiúval. Miután ezt megosztja James nővérrel, aki vele ellentétben még fiatal, és aki lelkesedéssel fogad minden újítást, beleértve a náluk tornatanárként is dolgozó Flynn atya közvetlenségét is a tanulókkal, sikerül benne is ennek a csíráját elvetni.

   Egy esetnél már-már ő is kezd Aloysius nővérnek hinni, így megosztja vele a saját meglátásait, és bár ő még mindig azon van, hogy valamit nagyon félreértenek, de mégis lát arra esélyt, hogy felettese jól látja a dolgokat, és hogy a pap valóban nem tisztességes szándékkal közeledik a fiú felé.

   Az akkori katolikus iskolában lévő hangulatot tökéletesen adja át a végtelenségig letisztult szürke tér, amit csak egy-két eszköz tör meg, és az is inkább emlékeztet egy steril orvosi szobára, mintsem egy jó hangulatú és kellemes iskolára. Mindezt a komorságot és szigorúságot jól támasztják alá Kálmán Eszter díszletei, és a jelmezek, Ignjatovic Kristinának köszönhetően, is mind-mind ezt szolgálják, ahogy a statikusságot is erősíti az, hogy mindvégig ugyanaz az a színpadi tér, legyen az az igazgatónő szobája, vagy éppen a templom.

   A vaskalapos Aloysius nővért remekül formálja meg Udvaros Dorottya, a mindent kézbentartó, szinte egyszemélyes bíróságként működő rideg asszonyt, aki főként csak a szabályokban és a fegyelmezésekben hisz, a szeretet pedig mintha hiányozna a szótárából. Mindennek teljesen ellentéte Flynn atya, akit Fekete Ernő ismét tűpontos alakítással visz színpadra. Pap létére egyáltalán nem akar távolságot tartani a diákjaival szemben, inkább az érzelmekkel operál, tanár helyett a barátjuk akar lenni, és elnyerni a bizalmukat, ezért népszerű is a gyerekek körében, akik, mint egy-két utalásból kiderül, rettegnek Aloysius nővértől. Viszont a lelkész sem csak fekete és fehér, pillanatok alatt képes arra, hogy egy teljesen más arcát mutassa, pont ezért nem lehet letenni teljes mellszélességgel a voksot mellette sem.

1_2.jpg

   E két szereplő között pedig ott van James nővér, mintegy hídként, ő az, aki kicsit hajlik mindkét nézet felé, bár naivsága és döntésképtelensége miatt hihetetlenül befolyásolható is. Simkó Katalin ugyanolyan remek a szerepében, mint a többiek, alázatossága, kedvessége és hiszékenysége talán a legszimpatikusabb karakterré avanzsálja őt, miközben az is egyértelmű, hogy talán ő szenvedi meg a legjobban ezt, rajta csapódik le az egész. Jóindulattal tekint mindenkire, lelkes, akinek a munkája örömet okoz, és nem a megfélemlítés az eszköze, hanem inkább a megértésre és odafigyelésre alapozza a munkáját, ami Aloysius nővér világlátásba nemigen fér bele, és szóvá is teszi. Határozatlansága lehet akár idegesítő is, de egy idő után rájövünk, hogy ez az érzés könnyen megszületik bennünk is. Ugyanúgy állunk az események előtt.

   A negyedik színésznek, a színpadi jelenlétet nem is igénylő fiúnak az édesanyja az, aki a legkevesebb szöveget kapja, mégis Kéri Kitty jelenléte nagyon is erős, teljesen átszínezi a darabot. Olyan mondatokat adtak a szájába, ami igazán nagy bátorságra és merészségre vall, mind a szerző, mind a színház részéről. Az ő nézőpontja teljesen idegen, és mégis van benne valami, ráébreszt, hogy mennyi aspektusból lehet ezt a történetet vizsgálni, és hogy nem mindig a magunk igazsága jó másnak is, és ki az, aki igazán eldöntheti, hogy mi a jó egy teljesen másik embernek?  Bár egy tanulatlan nő, mégis józan paraszti esze egyértelműen a túlélésre játszik. Egy olyan felvetést tesz elénk, amire nem sokan gondolunk, mégis amikor kimondja, amennyire megdöbbentő és felkavaró, pont annyira lehet megoldása a problémának. A színésznő egy olyan anyát mutat be fantasztikus hitelességgel, amilyennel nap mint nap találkozhatunk. Tudja jól, hogy fiának, már csak származása miatt is, ez az egyetlen esélye, hogy sorsán változtasson, és ha ennek nagy ára van, akkor ők hajlandóak megfizetni azért, és különben is, ki dönti el azt, hogy csak egyféle igazság van? Mi van, ha azzal, amivel pont, hogy meg akarunk menteni valakit, az ellenkezőjét érjük el, és pont, hogy elveszünk tőle mindent?

   Az előadás erőssége az, hogy nem akar döntéshelyzet elé állítani, hanem, ahogy a cím is tökéletesen utal rá, csak a kételyt akarja bennünk jó mélyen elülteni. Az a jó benne, hogy a bizonytalanság érzése nem csak az előadás alatt nő bennünk, hanem utána is megmarad, és nem a válasz a lényeges, az szinte mellékes, bármennyire abszurdnak is tűnik, hanem az, hogy ebből a felvetésből ezer és ezer más kérdés születik meg az emberben.

 

Fotó: Puskel Zsolt

 

 

 

Hetedik Finn Filmnapok

finnfilmnapok_ke_p_kk.jpgDe miért ilyen a finn mozi?

Februárban már a hetedik Finn Filmnapok érkezik

   2018. február 7-11. között hetedik alkalommal látogatható a Finn Intézet (FinnAgora) szervezésében a Finn Filmnapok a budapesti Toldi moziban. A filmgyártás széles spektrumát felvonultató időszakban, több hazai és nemzetközi díjban is részesült játékfilmet és dokumentumfilmet is láthat a közönség olyan rendezőktől, mint Teemu Nikki, Samira Elagoz vagy épp Dome Karukoski. A filmnapok alatt több, fontos témát (a női alkotói látásmód a vásznon és forgatókönyvírás) érintő kerekasztal-beszélgetésen vehetnek részt az érdeklődők, amelyeken magyar és finn alkotók is személyesen hallatják majd a hangjukat.

   A Finn Filmnapok mára már szerves része a hazai mozis eseményeknek, amelyek idején bepillantást nyerhetnek a jegyvásárlók a finn kultúra és élet igazán érdekes világába. Az időszak alatt közelebb kerülhetnek a finn emberek mindennapjaihoz, megismerhetik a gondolkodásukat, humorukat és közben olyan, esetenként a nem finnek számára szokatlan világba csöppenhetnek bele, amely erős gondolkodásra késztetheti a nézőt.

    A nyitófilm, az Euthanizer/Az altatódal Teemu Nikki feketekomédiája a világ különböző fesztiváljain díjesőben részesült. A Tom of Finland című életrajzi ihletésű dráma Dome Karukoski sokszoros díjnyertes rendező alkotása; a film Finnország hivatalos Oscar díj jelöltje volt 2017-ben.

   A dokumentumfilmek szerelmeseinek két alkotással is kedveskednek a szervezők. Samira Elagoz Cragslist Allstars című műve a párkeresés érdekes világába vezeti be a kíváncsiakat, Mia Halme A házasságok fele című mozija pedig a válás témájával foglalkozik behatóbban. 

  Érdekesség, hogy a vetítések között kerekasztal-beszélgetésekre kerül sor. Az egyik idején a forgatókönyvírás rejtelmeibe vezetnek be, a másikon pedig egy friss szemlélettel igyekeznek megismertetni az érdeklődőket, mégpedig a női alkotói szemlélettel, amely rengeteg esetben eltér az eddig megszokott, és uralkodó férfi látásmódtól, legyen az rendezői, vagy akár produceri mentalitás. Mindkét eseményen finn és magyar művészek és alkotók vesznek majd részt.

   A filmeket finn nyelven, magyar és angol felirattal vetítik.  Jegyek a Toldi Mozi pénztárában vagy online, a www.toldimozi.hu-n kaphatók 2018. január 31-től.

   A FinnAgora Finnország 17 kulturális és tudományos intézetének egyike. A 2004-ben alapított intézmény fő célja, hogy elősegítse a finn művészek, tudósok, gazdasági- és társadalmi szereplők közép-európai megjelenését. A FinnAgora tehát alapvetően közvetítőszervezet, melynek tevékenysége a finn kulturális, tudományos és gazdasági élet szereplőinek kiváló ismeretén, valamint a finn, a magyar és a nemzetközi szervezetekkel való szoros együttműködésen alapszik.

 

Altatódal (Euthanizer/Armomurhaaja, 2017) Teemu Nikki rendezésében.

Időpont: 2018. február 7., szerda, 20.00

 

Veijo illegális vállalkozása beteg – vagy csak megunt – háziállatok eutanáziájával foglalkozik. A nem túl jómódú körzet lakói gyakran nem engedhetik meg maguknak, hogy a helyi állatorvost kifizessék, a kisebb költségekért cserébe viszont végig kell hallgatniuk Veijo ótestamentumi ihletésű felháborodott prédikációit saját szörnyű, visszataszító voltukról.

https://youtu.be/uAfpfx8u_Gk

 

Lappföldi Odüsszeia 3 (Lappland Odyssey 3, Napapiirin Sankarit 3 – 2017), rendezte: Tiina Lymi

  1. február 8., csütörtök, 20.30

 

A vígjáték főszereplője egy Janne nevű fiatalember, aki érzelmi válságba kerülve a talán még sem annyira békés lappföldi természetben próbálja megtalálni önmagát.

https://youtu.be/CCVEa7SrOJ0

 

Cragslist Allstars (2016)

  1. február 9., péntek, 19.00

 

Az idei fesztiválon szereplő két dokumentumfilmből elsőként Samira Elagoz alkotását mutatjuk be, amelyben a rendező egy nemzetközi online apróhirdetési portálon, a Craigslisten keresztül veszi fel a kapcsolatot különböző idegen férfiakkal, és a találkozókra magával viszi a kameráját is, hogy mindenféle forgatókönyv nélkül felvegye az ismerkedések folyamatát.

https://vimeo.com/215657524

 

Csillagfiúk (Star Boys, Kaiken se kestää – 2017), rendezte: Visa Koiso-Kanttila

  1. február 9., péntek, 20.30

 

Visa Koiso-Kanttila Csillagfiúk (Starboys) című filmje noha súlyos kérdéseket feszeget, mégis sikerül meleg és optimista hangnemet megütnie: a gyerekek túlélésre való képességéről és kitartásáról szól, arról, hogyan tudják feldolgozni az élet legnehezebb tapasztalatait is.

https://www.youtube.com/watch?v=YwDgVsGQ7XQ

 

A házasságok fele (Every Other Couple., Joka toinen pari – 2017), rendezte: Mia Halme

  1. február 10., szombat 16.15

 

A dokumentumfilmben szereplő három párban egy közös vonás van: mindannyian megtapasztalták a pillanatot, amikor ráébrednek arra, hogy házasságuknak vége. A dühtől és az elszigetelődéstől a kedvességig és a kibékülésig a film intim közelségben mutatja be a válással együtt járó érzelmek változatosságát és az emberek tönkrement kapcsolatukhoz való viszonyát.

https://youtu.be/1bVdG2AduIw

 

Végtelen út (The Eternal Road – Ikitie, 2017), rendezte: AJ Annila

  1. február 10., szombat, 18.45

 

Az 1930-as évek nagy gazdasági válságának idején Sztálin a világ munkásait egy igazságra, egyenlőségre és szabadságra épülő új társadalom felépítésére hívja össze. Jussi Ketola jelentkezik a felhívásra. Az akadályok ellenére Jussinak végül sikerül letelepednie és családot alapítania, azonban a politikai légkör változásával a külföldiek nemkívánatos elemekké minősülnek Sztálin kommunista birodalmában és emberek kezdenek eltűnni.

https://www.youtube.com/watch?v=iYZl0lU6DF4

 

Tom of Finland (2017), rendezte: Dome Karukoski

  1. február 10., szombat, 21.00

 

Touko Laaksonen, ismertebb nevén „Tom of Finland”, férfiak egy egész generációja számára vált emblematikus figurává, aki munkásságával tovább szította a lángra lobbanó a melegforradalom tüzét.

https://vimeo.com/235255000

 

Lauri Mäntyvaara csábos pillantása (Thick Lashes of Lauri Mäntyvaara – 2017)

  1. február 11., vasárnap, 18.00

 

Lauri Mäntyvaara csábos pillantása című játékfilmben megismerkedhetünk a lázadó örök barátnőkkel, Satuval és Heidivel, akik azt hirdetik, hogy az igaz szerelem nem eladó. Ennek sznob esküvőkön hangot is adnak egészen addig, amíg Heidi bele nem zúg az álmodozó tekintetű jéghokisba, Lauri Mäntyvaarába.

https://vimeo.com/226255329

 

Miami (2017)

  1. február 11., vasárnap, 20.00

Angela (29) váratlanul robban be a finn vidéki kisváros életébe. Showtánccsoportja előadásaival, csillogó flitteres ruháival és ragyogó mosolyával elkápráztatja a helyieket. Egy színfalak mögötti zűrös találkozót követően ugyanilyen hirtelen el is tűnik a városból, azonban magával viszi féltestvérét, a 21 éves Annát, akivel korábban eltávolodtak egymástól. Anna beleveti magát a showtánc világába. Azonban az illékony pezsgőbuborékok nem tudják megóvni, amikor Angelát zsarolással próbálja megvédeni az őt mindenhol utolérő fenyegetésektől.

https://vimeo.com/230148478

 

Pesti barokk

Belvárosi Színház

barokk.jpg    Azok a nyolcvanas évek

  A Belvárosi Színház jó érzékkel céloz meg olyan darabokat, amik minden korosztály számára igencsak szórakoztatóak és könnyen emészthetőek. A Pesti barokk is ilyen, van, aki élt még ebben a rendszerben és onnan ismerős mindez, van, aki csak a végét kapta el (ide sorolnám magam is), és van, aki csak hallomásból tud róla, így annak külön érdekesség mindezt megelevenedni látni, és beleszippantani ebbe a mára már retró világba.

    A darab a 2003-ban megjelenő Pesti barokk c. Dés Mihály kortörténeti regényéből született, amit családregénynek is ugyanúgy titulálhatunk. A szerző és Kern András gyúrta színpadi szöveggé, ami valljuk be derekasan, nem lehetett könnyű, hiszen egy elég vaskos könyvről beszélünk, de Göttinger Pálnak jól sikerült ebből gazdálkodnia, és egy remek kis nosztalgikus estét rendezett a Belvárosi Színházba.

    Az előadás a 80-as évek közepére repít, egy egykor szebb napokat is megélt polgári lakásba, ahol megismerhetjük Koszta Jánost, a bohém unokát és nagymamáját, akivel különösen szoros a kapcsolata, miközben a szerelmi életébe is bepillantást nyerünk. Az már az elején kiderül, hogy a pesti éjszaka nem ismeretlen számára, és a hűség sem a legnagyobb erőssége, bár már túl van a harmincon, mégsem találja a helyét, tudja, hogy talán lépni kellene, hiszen minden és mindenki ezt sugallja, ahogy talán nem ártana megállapodni sem, mégsem tesz semmit. Haladnia kellene, és erre mintha az új barátnő, Évike mellett lenne is esély, de valahogy mégsem tart sehova, sem ő, sem ez a kapcsolat. Olyan, mintha megrekedt volna, ahogy az egész ország akkoriban – és talán most is – várja a lehetőségeket, de amikor ott van, szinte tálcán kínálják neki, akkor nem képes élni vele. Legjobb barátja is felismeri, hogy jobb innen elmenni, és később, amikor ő is mehetne, megtorpan, igazi biztonsági játékos, aki a nagymama által nyújtott stabil hátteret nem képes elhagyni. Szabó Kimmel Tamás kitűnően hozza az entellektüelt, aki főként a mának él, nem keres messzemenő célokat, nem igazán akar elköteleződni, és hogy ez biztosan ne is történjen meg, az új barátnő mellett a régit is ugyanúgy talonban tartja.

pesti1.jpg

   A nagymama szerepét meglepő módon, bár annyira nem szokatlanul, nem egy színésznőre bízták, hanem Kern Andrásra. Ez csak az első pillanatban fura, aztán az első mondata után már fel sem tűnik, hogy nem egy mindenbe belekontárkodó, olykor túl sokat beszélő, mégis szerethető öreg hölgy van előttünk. Ugyanannyira jelen van a színpadon, mint az unokája, és ő az, aki állandó humorfaktora a darabnak. Anekdotái látszólag idegesítőek, hiszen valószínűleg nap mint nap elhangzanak, a közönségből viszont pont ezek a történetek csalnak ki nevetést. Kern ebben a szerepben brillírozik, minden mondatát szájtátva várjuk, rögtön készen állva egy kis cinkos kuncogásra.

   A színészek közül páran több szerepben is megjelennek. Mészáros Máté a kissé együgyű, de kapzsi nagybácsiként igazán szórakoztató, de mint igazi pártkatona, egy pillanat alatt képes teljesen más érzéseket kiváltani, és a két alak között kiváló gyorsasággal mozog.

   Bánfalvi Eszter is többször visszatér a színpadra, mindig más arcát mutatva. Remekül helyt áll, mint bármikor előkapható barátnő, de ugyanolyan meggyőző a merev és szigorú tisztviselőnő alakításában is.

   Schruff Milán, a barát szerepében, nem sokat különbözik Jánostól, talán csak annyiban, hogy ő még hisz az álmokban, és amikor eljön az idő, ő az, aki tud élni a felkínált lehetőséggel. Bár ő is fiatal, laza és a „nagy” szabadságot hajkurássza, ahogy minden fiatal, mégis hoz egy döntést, és meg is valósítja azt. Neki annak ellenére, hogy jóval kevesebb lehetősége van, mint a többieknek, mégis meghatározó a megjelenése a történetben.

   László Lili, Éviként, mint szerelmes nő hitelesen sétál be János életébe, és amilyen hirtelenséggel foglalja el azt a kis legényszobát, ugyanolyan hirtelenséggel tűnik el, amikor ráébred, hogy azon kívül mást nem biztos, hogy el tud foglalni. A végén már mintegy álomnak tűnik a létezése, amit a rendező az álomkép jelenettel érzékletesen visz színpadra.

pesti2.jpg

   Annak ellenére, hogy a darab mind díszletben (Ondraschek Péter), mind jelmezben (Cselényi Nóra) tényleg hozza a nyolcvanas éveket, és ez a hangulat is végig jelen van, maguk a szereplők mégis eléggé távoliak, nem igazán kerülnek közel.

   A Pesti barokk mindvégig egy könnyed előadásnak tűnik, és nem hordoz fajsúlyos kérdéseket, ami nem feltétlenül probléma, ha a szórakoztatás volt a cél, és bár a „menni vagy maradni” dilemmája ott lebeg a szereplők feje fölött, ez mégsem egy központi probléma. Éppen ezért a végére kerülő, igen komoly monológ a főhős, János szájából, amikor végül is eljut odáig, hogy megfejti önmagát és felismeri a vágyait, valahogy nem odaillő, mert nincs meg az odáig elvezető út. Mikor, miért és hogy döbbent erre rá? Olyan, mintha egy fontos rész kimaradt volna. Ha ez a puzzle darab előkerülne, akkor ez egy igazán megrázó élményt is nyújthatna.

 

Fotó: Puskel Zsolt

 

Czank Lívia - A függöny mögött

Corvina Kiadó

23319505_1665364643503420_5917953938813942876_n.jpg   Egy évad a kulisszából

   Néhány éve, amikor Budapestre kerültem és felfedeztem a balettet, akkor igencsak sűrű látogatója voltam a Magyar Állami Operaháznak. Volt olyan előadás, amit többször is láttam, több szereposztásban. Az egyik nagy kedvencem az Anna Karenina volt, de az Anyegint is imádtam és természetesen a Rómeó és Júlia sem maradt ki a repertoárból, az éppen akkoriban debütáló Felméry Lilivel, és még hosszasan sorolhatnám. Olyannyira magával ragadt ennek a csodálatos művészeti ágnak a szépsége és látszólag könnyedsége, hogy eldöntöttem, készítek egy interjút is a fiatal és tehetséges művésznővel. Odáig is elment a balett iránti szeretetem, hogy egy rövid kétnapos külföldi útba is beleszúrtam az ottani operaházba egy előadást.

   Mindez nem múlt el, mégis valahogy eltávolodtam, és főként prózai előadásokat részesítettem előnyben, de most, amikor megjelent Czank Lívia nagyszerű könyve erről a kissé zárt és rejtélyes világról, akkor döbbentem rá, hogy mennyire hiányzik nekem.

   Nagyon vártam A függöny mögött – A balett titkos világa c. könyvet, amit teljesen véletlenül szúrtam ki egy Facebook posztban. Elő is rendeltem, pedig ilyet igencsak ritkán csinálok. Percre pontosan megérkezett és óriási kíváncsisággal/vehemenciával vetettem bele magam és mélyültem el a balettművészek eddig igencsak legendákból és filmekből ismert izgalmas és sejtelmes hátterébe. Sok érdekesség derült ki számomra: pl. hogy egy-egy laikus könnyednek és légiesnek tűnő előadás mögött mennyi és milyen munka van, s főként, hogy mennyire összetett mindaz, ami sokszor csak háromórás csodaként élünk meg az Operaház patinás falai között vagy látunk az Erkel modern színpadán.

   Tetszett, hogy nem csak a mindenki számára ismert nagy nevek szólaltak meg, hanem azok is, akik mindennek hátteret adnak, akik mindezt keretbe foglalják, és akik nélkül a szólista sem tudna úgy tündökölni. Kíváncsi voltam arra is, hogy milyen lehet a tánckarban lenni, és hogy van-e olyan, aki ezt szívesen csinálja, vagy titkon mindenki abban bízik, hogy egy nap kiléphet, és ő lesz, akinek a nevét vastagon szedik a színlapon. A könyvből ez is kiderül, ahogy az is, hogy mennyire igaz az általuk - érzésem szerint - nem túl kedvelt filmből, a Fekete hattyúból ismert rivalizálás. Vagy hogy élik meg azt, amikor a fájdalom tűréshatárán lavírozva, sokszor talán saját egészségüket is kockáztatva, de végigviszik a szerepet, ahogy arról is kapunk pár véleményt, hogy miként lehet szembenézni vagy akár elfogadni, hogy ebben a szakmában igen fiatalon szögre kell akasztani a spicc-cipőt.

   Részletes képet kapunk a díszletek és a jelmezek születéséről, apró trükkökről, hogyan is kell egy anyagot elöregíteni, vagy hogy az előadásban csöpögő kút igazi-e, vagy csak szemfényvesztés a publikum számára. A szerzőnő egy teljes szezont töltött el a kulisszák mögött, hogy elnyerve a táncosok bizalmát valóban hiteles képet adjon az olvasók számára. Rengeteg csodás pillanatot kapott el, amelyek képek formájában köszönnek vissza, és mindezt sok apró kis személyes történet tesz igazán színessé.  Azt eddig is tudtuk, hogy az éteri szépség mögött tényleg kemény munka áll, amely nagyon sokszor kegyetlen fájdalommal is társul, de mi nézők mindezt nem érzékeljük, és ez így van jól, mert pont ezért dolgoznak nap mint nap, hogy mi ebből semmit se vegyünk észre, és a balettművészeknek pont az az igazi boldogság, ha adhatnak, mert ők ezáltal kapnak: tapsot, elismerést és szeretetet.

   A könyv elolvasása után a szeretetem a táncművészet felé, ha lehet még fokozni, akkor azt mondhatom, hogy még inkább nőtt, és biztos vagyok benne, hogy még idén megnézek egy Diótörő előadást, hiszen ez az egyetlen olyan varázslatos hely, ahol szavak nélkül is képesek közölni és érzelmekkel operálni. 

   Czank Lívia könyvének hála újra kinyílt egy ajtó, ami kis időre bezárult, köszönöm az élményt, amely ha kis időre is, de mintha magával rántott volna engem is a kulisszák mögé.

 

 

Ullmann Mónika interjú

"Komfortzóna számomra nem létezik."

  ullmann_mo_nika_k.jpg  Ullmann Mónika neve tényleg mindenki számára ismerősen cseng. Egészen kiskorától végigkísérhetjük sikeres pályáját. Ártatlan kislányként az Égigérő fűben varázsolt el minket, majd a Szeleburdi családban mindezt folytatta, később pedig a sorozatokba is belekóstolt, és a színházbajárók tudják, hogy nincs olyan szerep, ami ne állna jól neki. Mindenben hiteles, és tehetségéről már rég meggyőzött mindenkit. A kezdetekről és az idei évben debütált szerepeiről beszélgettünk. És aki kíváncsi arra, hogy tényleg igazam van-e, az jövőre a Hatszín Teátrumban, az új darabjában, a Heisenbergben (január 24-én) megbizonyosodhat minderről.

   Beszéljünk pár szót a kezdetekről. Balettintézetben kezdted, végül a tánc helyett mégis a színészet vette át a főszerepet az életedben. Ez hogy történt?

Ullmann Mónika: A Balettintézetből a Honvéd Táncegyüttesbe szerződtem, Novák Ferenc olyan táncjátékokat rendezett, amik már komplexebbek voltak, beszélni, énekelni, táncolni kellett, és úgy éreztem, hogy ha színpadon beszédre van szükségem, azt meg kell tanulnom.

   Amikor anno elmentél a József Attila Színházból, akkor az egyik fő ok az volt, hogy ezután szabadon választhatsz, és csak azt vállalod el, ami tényleg érdekel, amiben látod magad. Majd jó pár évet a Miskolci Nemzeti Színházban töltöttél. Ott mennyire kellett kompromisszumot köss, mennyire volt szabad választásod? Melyik találkozást emelnéd onnan ki? – gondolok itt darabra, rendezőre. Mi az, ami kimozdított az addigi komfortzónádból?

U.M.: Amikor 16 év után eljöttem a József Attila Színházból, annak valóban több oka volt, amit említettél, az csak az egyik. Szerettem volna találkozni színészkollégákkal, rendezőkkel, több fajta színházi stílussal. Sok jó találkozásom volt azóta színészekkel, rendezőkkel egyaránt.

A Miskolci Nemzeti Színház struktúrája megengedte, hogy a drámától a zenés darabokon át a színművekig nagyon sok jó darabban kipróbálhassam magam. Lukáts Andor, Zsótér Sándor, Szabó Máté, Rusznyák Gábor, Keszég László vagy Kulcsár Noémi koreográfus is mind izgalmas és bonyolult feladatokat bíztak rám; a komfortzóna számomra nem létezik.  Szeretem a munkámat, lehetőségem van általa olyan emberi történetekkel foglalkozni és egy-egy szerep kapcsán olyan önvizsgálatot tartani, olyan mély beszélgetésekben részt venni, amiért lehet, hogy más pszichológushoz megy.

   Azt gondolom, szerencsés helyzetben vagy, mert rengeteg féle szerep megtalál. Láttalak már vidám és csalfa feleségként, bohém és vicces nőként, de komoly és kőkemény üzletasszonyként, vagy éppen a gyerekeiért dolgozó anya szerepében. Azt hiszem, nemigen van olyan szerep, amit te ne tudnál könnyedén hozni. Ez tényleg így van, vagy azért voltak olyan szerepek, amikkel eléggé megküzdöttél?

U.M.: Örülök, ha így látszik, hogy ezek könnyen mennek, őszintén, de nekem az oda vezető út soha nem egyszerű. Ha csak a Boldogtalanokra gondolok, azért mert tegnap eljátszottam, nem tudok hátradőlni és nyugodt lenni a holnapi miatt.  Ettől függetlenül megfogalmazhatatlan öröm, amikor az ember benne van.

um2.jpg

   A vidéki színházi lét után most leginkább Budapesten találkozhat veled a közönség. Nemrég volt szerencsém látni téged egy Orlai Produkcióban, a Tagadj, tagadj, tagadj c. darabban, ami az élsportolók erkölcsi dilemmáiról szól, de ezen túllépve az emberek élethazugságait is pellengérre állítja. Ez azt hiszem egy eléggé különleges szerep volt számodra. Hogy talált meg ez a szerep és mi fogott meg benne?

U.M.: Orlai Tibor kért fel. Nem találkoztam még olyan művel, ami a sporttal foglalkozna a színpadon. Érdekel ez a világ, szeretem a sportolókat, és ez a darab rámutat egy olyan problémára, amivel mindig csak felületesen foglalkozunk a média által. Kicsit mélyebb bepillantást enged abba, hogy bizonyos döntések mögött milyen kényszerhelyzetek vannak. Sokat beszélgettünk sportolókkal, szakértőkkel és ezáltal egy olyan zárt világba engedtek bepillantást, ahol az okok és az okozatok szorosan összefüggnek. Az emberi tűrőképesség fizikai határait feszegetve dolgoznak ezek az emberek mindennap egy áhított cél, az aranyérem érdekében, feláldozva emberi kapcsolatokat és a saját egészségüket. Örülök, hogy ez a darab megmutatja a történetnek ezt az oldalát is.

    Nemrég ismét egy új előadásban láthattunk a Mozsár Műhelyben, az Élet.történetek.hu-ban, ami, bár ketten vagytok benne, mégis egy monodráma. Szerintem az egyik legizgalmasabb és egyben talán a legnagyobb feladat egy színész számára, hiszen végig neked kell fenntartanod a nézők figyelmét. Bella egy, ha úgy tetszik, testét áruba bocsátó nő. A történetét hallgatva mégsem tudom egy percig sem elítélni, és még csak abban sem vagyok biztos, hogy sajnálni kellene őt. Valamilyen szinten szinte irigyeltem a kitartását, és kicsit ellentmondásos, de az emberségét is. Neked mi a véleményed róla?

U.M.: Igazad van, nem kell őt sajnálni és szerintem egyáltalán nem ellentmondás, hogy ő emberséges. Az emberség foglalkozástól független dolog. Egy jó anya, aki most ebből tudja biztosítani a gyermekei mindennapjait, kifizetni a fűtésszámlát, vacsorát adni, vagy akár az egyetemet kifizetni. Szerintem nőként az anyaságában teljesedik ki, a testét pedig munkaeszköznek tekinti. A saját határain belül megtalálja a boldogságot és törekszik is erre. Sok mindenen ment már keresztül és kapaszkodik a boldog pillanatokba.

um1.jpg

    Mint kívülálló, mindig szerettem volna megtudni, hogy hogyan is zajlik egy monodráma próbája? Mert egy előadást egy rendező irányít, az egyértelmű, sok mindent kell összefogni, a szálakat és a színészi játékot egyaránt, de itt az gondolná az ember, hogy a színész ráérez a történetre, és kész az előadás.

U.M.: Ez nem így van. A színész jó esetben valóban ráérez a történetre, de azon belül, hogy mi legyen hangsúlyosabb, mi az, ami jobban kifejezi azt, amit egyébként én is szeretnék, azt egy rendező látja kívülről a legjobban. Én a saját logikai menetem szerint építem fel a történetet, de ha egy kívülálló kinyit egy másik ajtót is, az sokban gazdagíthatja a történetet. A monodráma tényleg nagyon új műfaj nekem, de nagyon izgalmasnak találom, hogy míg egy normál előadásban csak a partner létezik, itt a közönség a partner.

  

Képek: Orlai Produkciós Iroda