Kulturális Cybertér

KultOnline

Olasz Renátó & Horváth János Antal interjú

"Nem volt külső szem, visszajelzés, csak egymásban bízhattunk."

2016. március 17. - Piros Csilla

12442721_1582920375365187_1616002221_n.jpg    Olasz Renátót az Aranyélet c. HBO-s sorozat országosan ismertté tette, ám a mindennapjait főként az SZFE tölti ki, ahol nemcsak tanulja a színészmesterséget, és vizsgaelőadásokban mutatja meg a tehetségét, hanem belevágott egy rendezésbe is, jó barátjával együtt, a filmdramaturg szakos Horváth János Antallal, amit nemrég színre is vittek (Az utolsó estém a Földön). A drámát ők ketten jegyzik, erről kérdeztem őket.

   Mindketten az SZFE hallgatói vagytok, de egyikőtök színész-, míg másikótok filmdramaturg szakon. Hogy találkoztatok, honnan jött az ötlet, hogy valamit együtt csináljatok?

Horváth János Antal: Egy kurzuson találkoztunk először, ahol egy jeleneten együtt is dolgoztunk, aztán többször összefutottunk a büfében. Aztán egy nap felhívott Renátó, hogy lenne-e kedvem egy projekttel kapcsolatban beszélgetni vele. Aztán találkoztunk és beszélgettünk sokat és rengeteg mindenről, de az akkor még nem is ez a történet volt.

Olasz Renátó: Sőt! Egyre inkább arra jöttünk rá, ahogy egyik történet és ötlet jött a másik után, hogy igazán olyan dolog érdekelne minket, ami a kezdetektől egy közös ügy, találjunk ki a színészekkel együtt valamit. Nem akartuk azt, hogy odahívjuk őket és megmondjuk, hogy itt van egy történet, hanem, hogy itt vagyunk mi, és most ez a kiindulópont.

2_utolso_estem.jpg

   Egy előző interjúban azt nyilatkoztátok, hogy együtt dolgoztatok a színészekkel, mindenkit megkérdeztetek, hogy milyen karaktert játszana szívesen, így gyúrtátok össze a darabot. Hogyan esett éppen rájuk a választásotok?

H.J.A.: Reni?

O.R.: Andreával már gimnázium óta dolgozunk előadásokon, Bencével és Danival osztálytársak vagyunk, mindig jól tudtunk közösen gondolkodni, a többieket pedig vizsgákban láttam. Azt éreztem, hogy így, együtt jól fogunk működni, és részemről mindenki felé volt bizalom, szimpátia és kíváncsiság. Ennyi elég volt, és szerintem ezek a dolgok szépen, egy idő után mindenkitől mindenki felé meglettek.

   Több helyen is olvastam, hogy Az utolsó estém a Földön c. előadásotok egy teljesen önálló kezdeményezés a részetekről, ezt pontosan hogy kell érteni? Volt azért valaki, aki segített a megvalósulásban?

H.J.A.: Egy saját ötlet, amit saját energiánkból raktunk össze. Aztán persze az egyetem a technikai megvalósításban segített, kaptunk teret és néhány lámpát, hangot.

O.R.: Ugye én nem vagyok rendező szakos. Ilyenkor ez úgy megy az SZFE-n, hogy magunknak megszervezzük a próbákat, megszerezzük, ami kell, és utána tartunk egy munkabemutatót, ahol a tanárok eldöntik, hogy mehet-e az előadás vagy nem. Ez ilyenkor nem egy vizsga, ami kötelező, és aminek kiírt bemutatója van, és nem részesül előnyben, mikor más produkciókkal kell egyeztetni a próbát. Kvázi nem létezik addig, amíg be nem mutatjuk. Azért készül, mert mi akarjuk, és megteremtjük a feltételeket. Szabad időkben, nagyrészt csak este tudtunk próbálni, így elég kemény volt, pláne, hogy nincs az a biztos pont sem, hogy ez, bármi van, lesz. És persze ezért nem tudunk fizetni, nincs szerződés, tehát nincs kötelezettség senki részéről. Csak az tud egy ilyet összefogni, ha mindnyájan szeretnénk.  Ráadásul a szereplők Andreán kívül nem láttak még tőlem semmit, hogy lehessen egy alapvető bizalom, hogy ő majd biztos jót csinál… Négy hónap volt a próbaidőszak, ami alatt kb. heti 2-3-szor tudtunk összejönni, aki épp ráért. Volt időszak, hogy heteket nem tudtunk dolgozni, volt, hogy valamivel többet. Nem volt külső szem, visszajelzés, csak egymásban bízhattunk.

3_utolso_estem.jpg

   Nem megszokott, hogy ketten írnak egy drámát. Ti is maradhattatok volna annál a felállásnál, hogy János megírja, Renátó pedig megrendezi, de nem így történt. Nem lett volna egyszerűbb?

H.J.A.: Talán egyszerűbbnek egyszerűbb lett volna, de a végeredmény biztos nem lenne ilyen. Miután a színészekkel beszélgettünk, és leültünk írni, mind a ketten tele voltunk ötletekkel. Biztos vagyok benne, hogy Renátó néha jobban észben tartotta a majdani színpadra állítást, én pedig természetesen a dramaturgiát. De azt hiszem, éreztük, hogy kialakult a gondolkodásunkban egy összhang. Amikor úgy írtuk a dialógokat, hogy én írtam egy mondatot, aztán Renátó, és megbeszéltük, hogy nem cenzúrázzuk magunkat, sokkal jobb dolgok jöttek ki, mintha én egyedül leültem volna, és folyamatosan azon gondolkoztam volna, hogy most valami jót kell írnom. Csapatban dolgozni mindig nehezebb, de a végeredmény mindig jobb. Valamelyik nap ezen gondolkoztam, hogy már nem is emlékszem, melyik mondatot ki írta.    

    Az előadásban ugye hét szereplő van, és ráadásul nem egy, hanem egyenesen három évfolyamból. Azt ugye mindenki tudja, hogy a színművészetin sose áll meg az élet, és szinte huszonnégy órás jelenlétet követel. Hogy tudtátok mégis összeegyeztetni ezt a hét embert?

H.J.A.: Nem volt könnyű.

O.R.: Nehéz volt. Tudtuk már az elején is, hogy ez ilyen lesz, ezért is nem írtunk például tíz darab nagy közös jelenetet. Írás közben talán ez volt az egyetlen cenzúra. Muszáj volt zárt jeleneteket készíteni, mert máshogy nem lehetett volna összehozni.
Szerettem volna, ha végig mindenki bent van és figyeli a másikat, úgy hogy közben része a jelenetnek. Ezt próbáltam utána azzal ellensúlyozni, hogy betettem egy pici takarást, ahonnan végig tudjuk követni, hogy hol tart a másik. Nem vagyunk jelenetben, de mégis testközelben lehetünk. Ez nagyon fontos!

4_utolso_estem.jpg

   Az előadásban hihetetlenül jó poénok vannak, nekem személy szerint Renátó és Bence könnyed, abszurd jelenetei tetszettek a legjobban, de aztán jöttek keményebb jelenetek is, sőt néhol már-már a brutalitást is súrolta. Nem engedtétek, hogy a néző teljesen ellazuljon, és csak egyszerűen szórakozzon. Ez mennyire volt szándékos?

H.J.A.: Teljesen. Az elejétől nagyon szerettük volna ezt a határsúrolgatást tartani. Nem akartunk csak egy vicces előadást csinálni, ami néha beszél valamiről, de igazából mégsem, és csak átfolyik az emberen. Azt szerettük volna, ha egy nagy lélegzetvétel lenne, amit csak az előadás végén fújsz ki, és akkor, vagy egy órával utána elgondolkozol azon, hogy ez az előadás mit mondott neked. Csak ne tudjon simán átfolyni.

O.R.: Igen. Pont a svung miatt fontos, hogy végig mindenki a közelben legyen. Itt nem elég a saját részeidre koncentrálni, tudnod kell, hogy mihez képest vagy, és hogy az egész éppen hol tart. Olyan a rendszer, hogy szabad, beleférnek improvizációk, sőt, néhány helyen kötelezőek, de mégis azon dolgoztunk, hogy ezek ne (csak) önmutogatások legyenek, hanem egy-egy lehetőség, amit a másiknak használnia kell. Oda-vissza játék ez, ahol figyelned kell, hogy merre mész, és bármikor kaphatsz egy új helyzetet, amire reagálnod kell.
A próbákon a fő elv az volt, hogy olyat csinálj vagy úgy, ahogyan máshol, más helyzetben nem mernéd, vagy nem engednék. Legyél pofátlan, túlzó, sok, harsány, csináld máshogy, legyél igazán rossz… Nagy szabadságot engedtünk, sokat improvizáltunk, aztán megkötöttük a koreográfiát, úgy, hogy ez a játékkedv ne vesszen ki, és maradjanak olyan helyek, ahová még tényleg bármi beleférhet.
Van az előadásban olyan rész, amit sokszor végigbeszéltünk, hogy maradhat-e, lehet-e ennyire pofátlanul szidni ezt-azt. Maradt és örülök neki, mert a nézők vették a lapot. Ez mutatja, hogy még van tovább, lehet nyugodtan még bátrabban! Nem kell beszarni.

1_utolso_estem.jpg

   Az előadás fiatalos, és főként az ő problémájukat boncolgatja (kilátástalanság, döntésképtelenség), ezt direkt nekik szántátok, vagy úgy érzitek, hogy van mondanivalója az idősebb korosztály számára is? Van-e szándékotok a szélesebb közönség elé tárni, kivinni az Ódry Színpad Pince Klubjából?

H.J.A.: Persze, ez egy fiatalos darab, és velünk foglalkozik, és rólunk beszél, nekünk. De az idősebb korosztálynak is szól, hisz bár ezek a problémák főleg a mi korosztályunkra jellemzőek, de abban is biztos vagyok, hogy a szüleink is szembesültek ezekkel és érezték úgy magukat, hogy most nem tudom, merre menjek; meghajoljak valaki előtt csak azért, hogy előrébb juthassak; meg tudom-e találni önmagam, vagy beledarálódok mások elvárásaiba. Ezek létező dilemmák.

O.R.: Hát igen, az idősebb korosztály erősen ki van hagyva ebből a történetből. Nem véletlen. Csak egy apára van utalás. Fontos, hogy vele mi történik. Ezzel szeretnénk valamit mondani, persze ahhoz meg kell nézni, nem lőnék le egy poént sem.
A helyszínt mi szeretjük. Leszakadt, omladozó, nyomasztó, sivár, tehát pont olyan, ami ehhez a darabhoz kell.

6_utolso_estem.jpg

   Gondolom a próbák alatt jól összekovácsolódott ez a kis csapat, viszont nemsokára lesz olyan köztetek, aki kilép a nagybetűs életbe. Van olyan tervetek, hogy valamilyen formációban együtt maradjatok? Van-e újabb ötlet, vagy egyelőre még ennek a sikerét ízlelgetitek?

H.J.A.: Nagyon szeretnénk tovább együtt dolgozni, és új ötlet rengeteg van. Renátóval naponta körülbelül tízszer hívjuk fel egymást ötletekkel, vagy egy friss dráma- vagy más olvasmányélménnyel. Már mozog az agyunk a következőn.

O.R.: Nekem az álmom egy társulat, de ahhoz, mivel nem leszünk már egyetemisták, pénz és hely kell. Valahogy folytatni fogjuk, az biztos!

5_utolso_estem.jpg

    Mindketten kicsit kiléptetek a komfortzónátokból, hiszen János te filmdramaturgként tanulsz, ami nem kimondottan drámaírás, Renátó, te pedig színésznek készülsz, ami szintén nem a rendezéssel egyenlő. Gondolom izgalmas is volt ez a kitérő, de ettől még ugye nem változtattok pályát?

H.J.A.: Úgy érzem, hogy a szak, amin én tanulok, nem csak arra készít fel engem, hogy jó filmíró-dramaturg legyek, hanem, hogy jó történetmesélő. Én pedig történeteket mind filmen, mind színházban szeretnék mesélni.

O.R.: Én gimnáziumban minden évben készítettem valamilyen előadást és imádom. Nem szeretnék választani a színpad két oldala között.

   Zárásként pedig megkérdezném, hogy kit milyen munka vár legközelebb? János, bár gondolom most még főként az egyetemi feladatok kötnek le, mihez adod a neved a közeljövőben? Renátó, téged pedig milyen előadásban láthatunk legközelebb?

H.J.A.: Az egyetemen most Freund Ádám, filmrendező szakos hallgató diplomafilmjének a forgatókönyvén dolgozom. E mellett április elején a Sanyi és Aranka Színházban lesz a bemutatója egy darabnak (Gyilkosok éjszakája), amit én fordítottam és egy spanyol színész-rendező lánnyal, Raquel Pardossal közösen viszünk színpadra. Ide egyébként ebből a produkcióból Kiss Andreát is magammal vittem. Nyáron pedig Spanyolországban mutatok be egy monodrámát. De remélem, még előtte Renátóval elkezdünk a következőn dolgozni.

O.R.: Az osztályunknak lesz egy utolsó közös vizsgája Máté Gáborral, a Nyilas Mihály-affér és Jancsival belekezdünk egy új projektbe. Ezeken kívül még semmi.

 

Fotó: Bántó Csaba

Írásunk az előadásról: Utolsó estém a Földön

Előadás időpontok: Itt (Ódry Színpad)

Előadás Facebook oldala

A bejegyzés trackback címe:

https://kultonline.blog.hu/api/trackback/id/tr808488544

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.