Kulturális Cybertér

KultOnline

Költészet világnapjára

2016. március 21. - Lengyel Orsolya

image001.jpg“mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem, 
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó”

(Radnóti Miklós: Tétova óda)

   1999 óta minden évben március 21-én, a tavasz kezdetén ünnepeljük a költészet világnapját. Én pontosan 10 évvel korábban, gyerekkoromban találkoztam először a vers anyagával, a betűvel, amikor az ikonikus, mindentudó édesapám olyan természetességgel tanított meg olvasni, hogy észre sem vettem és mire első osztályos lettem, az irodalom az életem részévé vált.

   Ma, amikor mindenki rohan, hogy utolérje sajt életét, nincs időnk a költészetre és elvétve látunk csak az okostelefonjukat nyomogató emberek helyett olyat, aki verseskötet fölé hajol. Valóban, a líra az egyik legnehezebben befogadható műnem, mert kell hozzá egyfajta belső csend, ami a mai kor emberének nemcsak hogy ritkán adatik meg, de néha mintha tudatosan menekülnénk előle. Pedig érdemes időnként megállni és megízlelni a szavakat, hagyni, hogy megérintsenek a szövegből néha csak finoman, olykor intenzíven áradó érzelmek, érteni, vagy csak érezni, továbbgondolni, engedni, hogy egy-egy sor pillanatokra, vagy akár örökre a részünk legyen.

   Folyamatos személyiségbeli, lelki változásaink oka lehet, hogy talán minden életkorban, életszakaszban más a „kedvenc”, más az, aki épp akkor üzen valamit. Mégis, számomra is vannak olyan kísérők, akik sziklaszilárdan állnak mellettem, mert bármikor elővehetem alkotásaikat és ugyanakkora erővel hatnak.

   Ilyen a hajszálpontosan, majdhogynem szűkszavú tömörséggel fogalmazó Pilinszky János, akinek verseit olvasva mintha egy fotóalbumot lapozgatnánk.

   Ilyen Radnóti Miklós, akinek személyes fájdalmán keresztül mutatja meg magát a 20. századi történelem kegyetlensége.

   Ilyen József Attila, akinek költészete szétfeszít minden szabályos keretet, hogy mintegy szintézisként összefogja mindazt, ami irodalom.

   A méltatlanul keveset emlegetett nők közül ilyen Nemes Nagy Ágnes és az inkább íróként számon tartott Szabó Magda, akiknek sorai igazi, mély szenvedéllyel szólalnak meg.

  Ilyen a vérbeli filozófus, poeta doctus Babits Mihály, a végletes, hiperbolikus képekben fogalmazó Vörösmarty Mihály, vagy a nagy nemzeti érzelmek megszólaltatói, Berzsenyi Dániel, Petőfi Sándor, Kölcsey Ferenc.

   Mellettük ott sorakoznak a világirodalom nagyjai, akiknek műveit elsősorban saját költőink tolmácsolásából ismerjük: Tatjana és Anyegin sokat idézett, gyönyörű levelének legismertebb magyar fordítását Áprily Lajosnak köszönhetjük, a francia szimbolizmus apró gyöngyszemét, Verlaine Őszi chansonát Szabó Lőrinc és Tóth Árpád is lefordította, a hátborzongató Isteni színjáték, mely Dante műve, Babits Mihály fordításában olvasható magyarul.

   A végtelenségig folytatható sor mutatja, hogy a költészet kimeríthetetlen és nem kevésbé fontos, hogy korántsem csak rég halott szerzők alkotásaiból áll, hanem ma is élő, nagyon is eleven jelenség. Kortárs költőink – Szabó T. Anna, Varró Dániel, Závada Péter és természetesen még sokan mások – bizonyítják, hogy a líra jelen van az életünkben, mert szükségünk van rá.

A bejegyzés trackback címe:

https://kultonline.blog.hu/api/trackback/id/tr98507366

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.