Kulturális Cybertér

KultOnline

Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk

Trafó

2016. március 21. - Piros Csilla

mikozben_plakat.jpg   Őszintén és kendőzetlenül

   A színész élete sem fenékig tejfel, de ezt mondjuk eddig is tudtuk, azt viszont nem sejtettük, hogy milyen is az út odáig, még akkor is, ha valakit felvesznek a színművészetire, és elvileg egyenes az út a világot meghódító deszkára. Minden fiatal, aki ilyen álmokat dédelget, az az egekben jár, és azt hiszi, hogy ő majd megváltja a világot, hogy egy csoda részese. Sokszor hallani azt a szakmai megfogalmazást, hogy ha valaki bekerül, azt először darabokra szedik, majd újból összerakják, és el is készült: a Színész.

   A Trafóban, mint a TITÁNium Színházi Szemle Trafó-díjas előadása kerülhetett színpadra Kelemen Kristóf rendezésében a Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk c. dokumentarista előadás, aminek a kiindulópontja az az 1969-es színészvizsga volt, ahonnan az akkori tanszékvezető egyszer csak felállt, és elhagyta a termet, kimutatva nemtetszését. (Békés András által rendezett Peter Handke darab volt, a Közönséggyalázás). Ez Németországban működött, a színészek, mint civilek a nézőket célozták meg, és interakció jött létre. Magyarországon nem, sem akkor, és talán ma sem történne meg.

   Kelemen Kristóf a mai pályakezdők nehézségeit szeretné bemutatni a szélesebb közönségnek, ehhez öt olyan színészt kért fel, akik a közelmúltban végeztek, vagy éppen még tapossák az SZFE lépcsőit.

   Mindenki személyes történetet hozott, és nem feltétlenül csak szakmait, hanem olyat is, ami a mai társadalmunkba talán sokkal többünket érint, mint ahogy gondolnánk.

   Az előadás megszokott kis intim térben kapott helyet, a Trafó Stúdiójában, ahol már a nézők bevonulásakor szembesülnek a színészekkel, akik egy pózt felvéve, jelmezben és parókában valaki mást személyesítenek meg, mint általában minden darabban. Hamar fény derül rá, hogy a legendás színészosztály egy-egy alakját, és az ő visszaemlékezéseikbe kapunk betekintést, hogy pontosan mi is történt az ominózus előadáson… azaz, hogy csak majdnem pontosan, mert mindenki egy kicsit másképp emlékszik. Majd a rendező mintegy szinte megszakítva az előadást, egy kis háttértudással lát minket, és a következő jelentben az öt színész civilként jön be, saját ruházatban, és saját történettel, hiteles dokumentumokkal alátámasztva.

1mikozben_1.jpg

   A két legizgalmasabb karakter Eke Angéla és Rétfalvi Tamás volt, és talán a karakter nem is a legmegfelelőbb szó, inkább azt mondanám, hogy az ő történetük fogott meg a legjobban. Ez persze abból is adódik, hogy ők már elhagyták a Színművészeti falait, és már bejártak egy utat, még ha az nem is olyan hosszú.

   Angéla munkásságát már az Ódry Színpad óta nyomon követem, és alig van olyan előadás, amiben nem láttam. Hihetetlenül tehetséges színésznőnek tartom, és az a törekvése is egyedülálló, ahogy a felnőtt bábszínházat (szerk. saját formációjuk a Nylon Group) szeretné egy sokkal szélesebb közönséggel megismertetni, ezért attól sem riadtak vissza, állandó társával, Márkus Sándorral, hogy egy tévés tehetségkutatóban produkálják magukat. Az ő történetükből kiderült, hogy igazából sok mindenre felkészítette őket az egyetem, de arra, ami az egyik legfontosabb lenne, hogy megmaradni, és „eladni” önmagukat, nem nagyon. Vagyis aki kicsit más vonalat képvisel, vagy éppen nem kap szerződést egyik színháztól sem, arra igencsak nehéz menet vár.

   Rétfalvi Tamás, akár szerencsésnek is mondhatná magát, hiszen kőszínházban dolgozik (Radnóti Színház), ahol az összes előadásban van szerepe, ráadásul egy sorozatban is lehetőséget kapott. De ennek is van ára, mert eljön egy pont, amikor már nem biztos, hogy a munka jelenthet mindent. Őt is kétségek gyötörték már az egyetemen, amit ő sajátságos módon próbált feldolgozni. Az, hogy egy osztály öt évig, szinte a nap 24 órájában együtt van hétfőtől vasárnapig,  nem feltétlenül jelenti azt, hogy mindenki jól érzi magát, hiszen előbb-utóbb itt is kialakul egy hierarchia, és a leosztott szerepek vagy megfelelnek, vagy nem. Szakdolgozata pont erről szólt, hogy hogyan is lehet egy ilyen „zárt” csoportban létezni, és hogy milyen feltételek kellenek ahhoz, hogy ez megfelelően működjön. Az eredménye az lett, hogy 5 perc alatt leállamvizsgázott, és soha többet nem beszéltek erről. 2mikozben.jpg

   Tarr Judit szintén ott végzett, és elsőre úgy tűnt, hogy egyenes útja van a siker felé, hiszen az ország egyik legnagyobb kőszínházába került, bár az odavezető út sem volt ennyire egyértelmű. Aztán egy év után nem alkalmazták tovább, és ezzel a karrierjét törték ketté… legalábbis akkor úgy érezte és hitte. Pár évnek kellett eltelnie, míg rájött, hogy saját kezébe kell vennie dolgokat, és igenis lépéseket kell tennie azért, hogy felé is közelítsenek.

   Horváth Márk és Horváth Alexandra még csak negyedéves bábszakosok, de már most tudják, hogy nem egyszerű elhelyezkedni, és hogy a szerencsén kívül az is nagy szerepet játszik, hogy az adott osztálynak éppen ki az osztályfőnöke, és az milyen kapcsolati tőkével rendelkezik. És hát nekik sem egy sétagalopp az egyetem, fiatalok, de már bennük is van keserűség, csalódás, ugyanakkor bátorságról, és talpraesettségről tesznek tanúbizonyságot azzal, hogy van merszük felszólalni, és őszintén beszélnek, akár egy meghiúsult előadásról is, és hogy az hogy érintette őket.

   Ezenkívül az is kiderül, hogy milyen más bevételi forrásai lehetnek egy színésznek, vagy milyen az, amikor egy egész osztály fellázad egy rendező ellen, vagy éppen az, hogy akár harminc alatt is eljuthat oda az ember, hogy kiég.

   Az előadásnak egy kicsit olyan jellege volt, mint egy csoportterápiának, mindegyikük monológban vall élete különböző állomásairól/nehézségeiről (néha megtűzdelve egy-egy helyzetkomikummal, vagy éppen dallal, de a mozgás is teret kap, ahogy a nézőket sem hagyják ki a játékból).  És valószínűleg valamennyire tényleg terápiaként működik, hiszen mindnyájuk olyan dolgokat mondtak ki, amiről nem szívesen beszélnek vagy nem szokás beszélni, mert sokan úgy gondolják, hogy jobb hallgatni, mert a félelem vagy a következmény túl nagy árat követel.

   A rendező abban reménykedik, hogy az előadással elindíthatnak egy fórumot, ahol végre, még ha csak kommunikáció szintjén is, de történik valami, megtörik a csendet.

   A kezdeményezés formabontó és érdekes, mindenképpen üde színfoltja a mai színházi szcénának, és tényleg jó lenne, ha beszélnénk róla, mert az már a probléma feldolgozásának egy fontos része lenne.

   Kelemen Kristóf rendezésében egy igazán bátor és hiteles előadás született, kendőzetlenül és őszintén tárják fel a pályakezdő színészek aggályait és konfliktusait, akár konkrét nevekkel is alátámasztva, vállalva a következményeket. Megérdemlik a vastapsot.

  
Szereplők:
Eke Angéla, Horváth Alexandra, Horváth Márk, Rétfalvi Tamás, Tarr Judit

Látvány: Pázmány Virág
Dramaturg: Nagy Orsolya
Rendezőasszisztens: Totobé Anita
Szervezés: Vajdai Veronika
Produkciós vezető: Antal Klaudia
Rendező: Kelemen Kristóf


Külön köszönet:
Ascher Tamás, Békés Itala, Bodolay Géza, Farkas Zsuzsa, Hámori Ildikó, Jákfalvi Magdolna, Karinthy Márton, Kornis Mihály, Lengyel György, Maros Gábor, Nánay István, Székhelyi József, Várday Zoltán, Zsámbéki Gábor, Zsolnai Júlia

 Fotó: Szántói Lilla

A bejegyzés trackback címe:

https://kultonline.blog.hu/api/trackback/id/tr618510872

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.