Kulturális Cybertér

KultOnline

Rétfalvi Tamás interjú

"Fontos, hogy párbeszédben legyünk egymással."

2016. április 09. - Piros Csilla

8.jpg   Pár éve végzett a Színművészetin és rögtön a főváros egyik legismertebb színházába került, a Radnótiba, ahol egyik szerep követte a másikat, miközben független előadásokban is kipróbálhatta magát és a tévé képernyőjén is találkozhatunk vele. Tehetségét több díj is igazolja, sokszínűsége, és lendületes játéka magával ragadó, szuggesztív. Utolsó előadásában olyan gondolatokat osztott meg a közönséggel, amiért biztos voltam benne, hogy szeretnék vele beszélgetni erről, ezért kerestem meg Rétfalvi Tamást. A pályakezdésről, az elmúlt évekről, és az álmairól, terveiről beszélgettünk.

    Nemrég volt a bemutatója annak a darabnak a Trafóban, amiben négy másik színésztársaddal együtt a pályakezdő színészek nehézségeiről vallotok, és mindenki a saját történetét hozza. Mennyire volt nehéz erről őszintén beszélni? 

Rétfalvi Tamás: Nagyon érdekes volt, mert maga a próbafolyamat az úgy kezdődött, hogy igazából megvoltak a témák, amikről beszélünk, a kiindulópont az a Peter Handke darab, a Közönséggyalázás volt, amit ’69-ben Békés András osztálya vizsgaelőadásként csinált meg az Ódry Színpadon. Azon az előadáson a tanszékvezető, Ádám Ottó, felállt és kiment. Erről nem maradt fent dokumentáció, így nem nagyon lehetett utánajárni, ezért Kelemen Kristóf felkereste azokat a színészeket, és interjút készített velük, és azokkal is, akik esetleg láthatták a darabot. Az elején ebből van egy húsz perces rész, ami a dokumentum-színházi rendszernek felel meg, és azon keresztül beszélünk a pályakezdésről, meg arról, hogy ezt ki hogyan élte meg. Később pedig a saját pályakezdős és színművészetis éveinkről beszélünk. A próbákon Kristóf kitalált egy-két játékot, amin keresztül egymást is megismertük, és könnyebben megnyíltunk. Mindent videóra vettünk, és azok alapján dolgoztunk, és így fejlődtek a szövegek. Érdekes volt, hogy egymás előtt nagyon nyíltan beszéltünk mindenről, megszerettük egymást, viszont amikor a főpróbahét elkezdődött, és láttuk nagyjából egyben az egészet, eléggé elkezdtem izgulni, pedig alapból nem igazán szoktam. Amikor először beszéltem a szakdolgozatomról a próbán, mindenkit ledöbbentett, de aztán ebből monológot csinálni, és újra meg újra elmondani, már sokkal nehezebb volt. Mindenesetre furcsa volt a saját életünkkel foglalkozni próbákon, és hosszú idő telt el, mire megtaláltuk a mostani formáját. Volt egy célunk, hogy olyan dolgokról beszéljünk, amiről nem szokás, de szerintünk kell, viszont semmiképpen nem akartunk belecsúszni abba a hibába, hogy önsajnáltatás legyen belőle. Mivel mi a szakmánkban élünk, így főként ezen keresztül tudunk gondolkodni, de igyekeztünk úgy, hogy az is értse, aki nem szakmabeli. Egy rendszert akartunk feltárni, mert igazából minden munkahelyen megvannak ezek a hierarchiák, minden működésnek megvan a maga a logikája, és ezzel együtt a hibája is. Remélem ez sikerült.

   Szerintem igen, de majd idővel kiderül. Hogy talált meg titeket a rendező, vagy már ismertétek egymást? Hogy derült ki, hogy mi kerül az előadásba, melyik annyira érdekes történet, hogy akár másokat is érdekelhet?

R.T.: Hát válogattunk elég sokat, több minden felmerült, de ezek lettek azok a történeket, amelyek „nyertek”. A csapat egy részével Kristóf dolgozott már korábban is, például a negyedéves bábosokkal, Angélával szeretett volna, Judittal szintén volt közös munkája.  Az, hogy én hogy kerültem a képbe, azt őszintén nem tudom, de amikor pályázott a TITÁNiumon, akkor engem felhívott, hogy beírhat-e a pályázatba, és igent mondtam. Ugye van két független színházas, Angéla meg Judit, két egyetemista, Szandra meg Márk, és akart egy kőszínházas embert, ez lettem én.

   Beszéltél arról, hogy neked nem volt egyszerű ez az öt év az egyetemen, erről eddig nemigen nyilatkozott így senki, mindig azt halljuk, hogy ez a zártság egy családdá kovácsolja az osztályt, és mindenki szeret mindenkit. Viszont ennyit együtt lenni, ráadásul különböző gondolkodású és habitusú emberekkel elég egyértelmű, hogy problémás. A szakdolgozatod is ugye pont ezzel foglalkozott, szerinted mi lehetne a megoldás?

R.T.: Megoldást, azt nem tudok. Erről azért is írtam, hogy az egyetem végén összegezzem magamban azt, ami történt velem, mondjuk volt terápiás célja is, szerettem volna újra átgondolni, hogy milyen volt ez az öt év. Szóval nem tudom, hogy a megoldás mi lenne, mert gyakorlatilag minden rendszer, amit emberek alkotnak az hibás, nem lehet tökéletes, ahogy a Színművészetin sem működik minden tökéletesen, viszont azért sem tudok konkrét választ, mert minden közösség másképp működik.

   De azért vannak ezzel kapcsolatban gondolataid, javaslataid?

R.T.: Igen, sok mindent gondolok erről, de van olyan osztály, akik igenis szeretik egymást, és úgyis válnak el, ami nagyon jó, és persze én sem gyűlölöm az osztálytársaim, csak azt gondolom, hogy ott, ahol sok különböző ember össze van zárva, ott nem ártana valamiféle külső segítség. A szakdolgozatomban csoportpszichológiai tanulmányokra hivatkoztam, és azokat vizsgálva még inkább rájöttem, hogy nagyon súlyos torzulások mehetnek végbe az emberekben, mert mindenkinek más a pszichéje, mindenki máshogy működik. Pont ezzel kapcsolatban nemrég mesélte egy már végzett rendező, hogy az egyetemen az egyik tanár azt mondta, hogy erre a megtapasztalásra konkrétan szükség van a szakmánkban, és hogy ezen végig kell menni. Értem ezt a gondolatot, viszont nem értek vele egyet. Ha az egyetemre felvesznek fiatalokat, akik akkor még igazából nem tudják, hogy hogyan is működik ez a szakma, akkor azokra figyelni kell. Az igaz, hogy a tanáraim nagyon sok mindenre felhívták a figyelmünket, de arra nem, hogy az egyetem és a szakma pszichés szempontból teljesen máshogy működik. Ezért érzem felelőtlenségnek, hogy nincs egy külső ember, aki ebben segíthet, az előadásban és a szakdolgozatomban is összegzésként ezt vetettem fel. Kellene egy pszichológus, vagy valamilyen független személy, akihez tud fordulni az a diák, akinek bármilyen összeférhetetlensége van vagy egy helyzettel, vagy önmagával. Mondjuk, ha valaki nem bírja a megterheléseket, és örökre elfordul a pályától, akkor felteszem azt a kérdést, hogy kié a felelősség, vagy ha éppen bekattan. És igen, lehet, hogy ha ide nem veszik fel, akkor is lennének hasonló problémái, de az is lehet, hogy nem. A saját osztályomon keresztül láttam, hogy bizony vannak elváltozások, és ezt nevezhetjük akár természetes kiválasztódásnak, de én azt gondolom, hogy több figyelemmel sokkal produktívabb munkát lehetne létrehozni, sokkal jobban tudna működni egy osztályközösség. Persze azzal is tisztában vagyok, hogy ez nem csak a Színművészetin van így, hanem más helyeken is.

    Hogy jutott eszedbe, hogy egyáltalán erről írj? Ezt egyfajta önterápiának szántad?

R.T.: Akkor én már nagyon stabilan éreztem magam, összegezni akartam az elmúlt éveket, hogy hogyan jutottam el idáig, attól kezdve, hogy a gimnázium után feljöttem Budapestre, és felvételiztem a színműre, ahová elsőre nem vettek fel. Így kerültem az ELTE-re, de mivel a következő felvételi időszak egybeesett a vizsgaidőszakkal, így döntenem kellett, és én halasztás helyett kiiratkoztam, és felvételiztem az Új Színházhoz. Ott egy év alatt nagyon sokat tanultam a színházról, és végre azzal foglalkoztam, amivel szerettem volna. Sokat fejlődtem, így ennek és a szerencsének köszönhetően felvettek a színműre. Úgy éreztem, hogy végre elértem a célom. A Színművészetin az öt év alatt hihetetlen sok minden történt velem és bennem. Nagyon sokat változtam, sokat tanultam a szakmáról, arról, hogy milyen gondolkodásmódok vannak, hogy mi áll hozzám közelebb, kivel tudok jobban dolgozni. Itt alakult ki gyakorlatilag minden, ami idáig eljuttatott, és ezt ezzel a szakdolgozattal szerettem volna lezárni. És azért is akartam erről írni, beszélni, mert úgy gondoltam, hogy erről tudok annyit, hogy érvényes legyen, és vannak is jó gondolataim, és persze szembesíteni akartam ezekkel a problémákkal másokat is.

   Az is kiderült, hogy rajtad kívül mások kevésbé mélyültek el benne – gondolok itt a tanárokra, akiknek a kezébe eljutott - vagy legalábbis ezek szerint ők ezt nem látták problémának. Mit gondolsz, ezzel az előadással sikerül egy kicsit felkavarni az állóvizet? Kaptatok-e már bármiféle visszajelzést?

R.T.: Nem tudom, hogy anno a szakdolgozatomról mit gondoltak…

   De kb. 4 vagy 5 percet szántak rá, nem?

R.T.: Igen, de azelőtt egy fél órát beszélgettek róla sajnos nélkülem, mint utólag megtudtam, így nem tudom, hogy mi történt bent.

   Akkor ez is elsüllyedt, eltűnt, mint anno a ’69-es vizsgaelőadás, nem igazán beszéltek róla.

R.T.: Igen, az volt a furcsa, hogy én egy vállaltan szubjektív írást tettem eléjük, vállalva annak minden következményét, mert úgy gondoltam, hogy erről szeretnék beszélni, beszélgetni, egy párbeszédet folytatni. Ez nem sikerült, ők gyakorlatilag nem akartak velem erről kommunikálni. Furcsa volt, hogy az előttem lévővel például huszonöt percet beszélgettek, mikor tudomásom szerint az én szakdolgozatom volt a leghosszabb.

   Vagyis akkor lett volna miről beszélni?

R.T.: Szerintem lett volna, vagy legalábbis örültem volna, ha azt a fél órát velem beszélgetik, és nem egymás között beszélik meg, hogy hogy álljanak ehhez.És, hogy kaptunk-e visszajelzést? Nem látta még mindenki, akit érint.

   De a híre csak eljutott?

R.T.: Gondolom, vagy legalábbis remélem, de volt ott olyan tanár, akiről gyakorlatilag szó esett, és ő azt mondta, hogy az elhangzottakkal teljes mértékben egyetért, és tetszett neki a tárgyilagosságunk is. Szerinte ezt jó lenne bevinni a színműre is. Ez szerintem nagyon pozitív, mert mi sem támadni szerettünk volna, hiszen a tanárainktól rengeteget tanultunk, de mégis egyszerűbb lenne az utánunk lévő osztályoknak, ha jobban figyelnének rájuk. Tudom, hogy mindenkinek sok a feladata, és halálra dolgozza magát, de némi változás jó lenne. Fontos lenne a kommunikáció, mert a sok kimondatlan dolog nagyon erőteljesen befolyásolja az ember személyiségét, és gyakorlatilag ezáltal az életét is. Fontos, hogy párbeszédben legyünk egymással.

   A másik probléma, amit te érintesz az előadásban, az a kiégés, divatosabb nevén burnout. Én azt hittem, hogy az csak jóval később éri utol az embert, hiszen még alig vagy harminc. Mikor, vagy hogyan vetted észre először, hogy valami nem stimmel?

R.T.: Résztüneteket gyakorlatilag észleltem magamon, de a szüleim vetették föl, ugyanis ők orvosok, és az ő szakmájukban a burnout igencsak gyakori. Az orvosi szakma borzasztóan nehéz, nagy felelősséggel jár, és ők is érezték magukon, így amikor egy pszichológus ismerősükkel találkoztak, akit én is ismerek gyerekkorom óta, és az megkérdezte, hogy mi van velem, ők pedig megosztották vele a gondolataimat, ő azonnal rávágta, hogy ez a burnout. Pár nappal később pedig egy negyedórás rádióműsort is hallottak erről, amit szintén megosztottak velem, és ezt meghallgatva minden kétséget kizáróan tudtam, hogy igazuk van. Még felmerült bennem, hogy lehet, hogy csak bebeszélem magamnak, de rá kellett döbbenem, hogy nem.

   Kértél esetleg szakmai segítséget?

R.T.: Nem, mert úgy gondolom, hogy még időben észrevettem, és mert részben az én hibám is. Egyre többet dolgoztam az évek múlásával, túlvállaltam magam. Egyre monotonabbá vált a munkám, állandóan ugyanazokkal a kollégákkal voltam körülvéve, ugyanazokkal az emberekkel érintkeztem, és nem volt semmi magánéletem. Az egyetem harmadik évétől kezdve megállás nélkül dolgozom, vagyis hat éve próbálom a maximumot nyújtani, és ez hihetetlenül sok koncentrációt igényel. Például, ha egy előadás két órás, és csak öt percet jövök ki belőle, akkor két órán keresztül megállás nélkül koncentrálok, ami egyszerűnek hangzik, de mégsem az. Közben az utóbbi években már nyáron is folyamatosan dolgoztam, idén pedig a Pesti Magyar Színház Akadémiáján is tanítok, Pál Andris barátom és kollégám osztályában, amit nagyon szeretek. Sokszor huszonnyolc előadásom is van egy hónapban, van, hogy napi három, ehhez pedig valahonnan ki kellene termelnem az energiát, és ha ez nem sikerül, akkor ez pszichés elváltozásokhoz vezet, ezért volt fontos lépnem. Így is történt egy-két durva apróság az életemben, ami szerintem jel, és mindenképpen akarok változtatni rajta, mielőtt még nagyobb baj lenne.

   Ugye az előadásban elhangzik az is, hogy felmondtál a Radnótiban. Nem lett volna egyszerűbb leadni pár szerepet és maradni?

R.T.: Lehetett volna az a verzió is, de ezen már másfél-két éve gondolkodom.  Leadhattam volna egy-két darabot, vagy mondjuk négy bemutató helyett csak kettőt vállalni, de egy kicsit besokalltam az egésztől, és teljes környezetváltozást szeretnék. Főként pedig a mozgással szeretnék foglalkozni. Az elmúlt években elég sok kortárstánc workshopon vettem részt, és a mozgásszínház is vonz, így arra jutottam, hogyha tényleg ezt akarom csinálni, akkor most kell lépnem, mert ezt nem tudom a színház mellett csinálni. Szeretnék külföldre is menni, hiszen most még megtehetem, nincs családom, így most foglalkozhatok csak magammal.

   A Munkaügyek c. sorozatot viszont továbbra is folytatni fogod, ha jól értettem, úgyhogy a képernyőn maradsz. Ezzel, hogy kilépsz, azért még színházban továbbra is láthatunk, nem?

R.T.: Igen, a sorozatot folytatom, és van pár független előadásom is, amiket jó lenne megtartani, (Vaknyugat – Átrium, Simeon - Duda Éva Társulat, Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk - Trafó) de ez mind attól függ, hogy meddig maradok külföldön. Mert az is lehet, hogy csak kiutazom egy hónapra, de az is lehet, hogy huzamosabb időre, ezt még nem terveztem meg.

2_1.jpg

   Azt ugye mindig kihangsúlyozod, hogy lételemed a mozgás, pár éve egy új mozgáskultúrát is elkezdtél, azt hiszem pont az Oresztész kapcsán, a parkour–t. Ezzel a projekteddel hogy állsz, még mindig csinálod?

R.T.: Már korábban kezdtem el, de igazából nem a parkour-t, hanem az ADD-t csinálom, bár a mozgásanyag ugyanaz mindkettőnél, de más a filozófiája. Hozzám ez került az elmúlt években közelebb, az ő jelmondatukkal tudok azonosulni: „On commence ensemble, on finit ensemble” (együtt kezdtük, együtt végzünk). Itt az edzések közösek, a teljesítmény egyéni, de figyelünk egymásra, és az hogy együtt vagyunk, hihetetlen energiákat tud adni. Az edzőm, és barátom, Csuzi Marci minden nyáron csinál egy egyhetes FlyingBodies nevű workshopot, ahol az ADD-t és a kortárstáncot ötvözik. Már kétszer meghívta Tony Thich-t (Art du Déplacement Academy; edző) is, aki egy csodálatos fazon. Itt mindennap van egy óra ADD, egy óra tánc, majd pedig ennek a kettőnek a fúziója. Kísérletezünk, játszunk, különböző gondolatok mentén jeleneteket csinálunk, improvizációkat, szólókat. Van, hogy különböző díszletelemeket állítunk fel, és különböző technikákat gyakorolunk rajta. Tavaly is volt két-három hihetetlen tíz perc, fél óra, amikor olyan elképesztő dolgokat csináltunk a közösségi lét erejével, amiről nem is gondoltuk volna, hogy képesek vagyunk.

Visszatérve a kérdésedre, igen, még mindig ADD-zek, csak volt most pár hónap kihagyásom egy sérülés miatt, de most újból belevágtam az edzésekbe.

   Akkor most előtted van egy viszonylag szabad nyár, év. Mondtad, hogy szeretnéd magad képezni pár dologban, mint az éneklés, tánc vagy éppen a beatboxolás. Mesélnél kicsit erről?  És egyáltalán arról, hogy akkor most hogyan tovább?

R.T.: Nem, a nyaram az nem lesz szabad, ugyanis június közepén befejezzük a színházi évadot, utána pedig szinte rögtön forgatni fogok, ami gyakorlatilag úgy működik, hogy két hónap alatt forgatjuk le a teljes évadot. Ez egy héten 4-6 nap, igaz nem teljes napok, de folyamatosan szöveget kell tanulni, hajnalban kelni, mert korán kezdünk, szóval teljesen másfajta életritmust kíván, mint amit évad közben megszoktam.

Közben pedig sok mindent szeretnék csinálni, kicsit tartok is tőle, hogy túl sok mindenbe kezdek. Viszont azt is észrevettem, hogy egy dolgot is jó koncentrálva csinálni, de sokszor meg az tesz jót, ha különböző dolgokat, különböző mértékben csinálok, mert az egyik nagyon jól pihenteti a másikat. Bizonyos dolgok az életben passzolnak, hogyha párhuzamban vannak. És én most elkezdek egy kicsit magamon is kísérletezni, hogy hogy tudok minél több dolgot magamba szívni, minél több mindenben működni, de nem szeretném ezt túlzásba vinni.

A beatbox-szal pedig úgy vagyok, hogy azzal mostanában ismerkedem, és egyelőre csak otthon tanulgatom, de remélem megismerkedek olyan emberekkel is, akiktől tanulhatok.

Közben az ADD-t is szeretném továbbfejleszteni, szívesen kimennék Párizsba is az ADD Academy-re, ahol a yamakasik tanítanak, akár egy-két hónapra, mégiscsak ott gyökerezik ez az egész. Jó lenne találkozni ott olyan emberekkel, akik ezt évtizedek óta csinálják, de ez még csak opcionális.

Az éneklés is egyre inkább foglalkoztat, nagyon jó tanárom volt az egyetemen, és megismerkedtem a mongol torokénekkel is. Egyszer meghallottam, és teljesen beleszerettem. Azóta sok mongol népzenét hallgatok, tavaly voltam is egy tradicionális mongol együttes koncertjén, amikor a Huun Huur Tu itt volt Magyarországon.

Terveim vannak, és ahogy már mondtam sok minden is érdekel, de nem várhatok babérokon ülve, nekem kell elindulni, és követni azokat.

 

Fotó: Piros Csilla

A bejegyzés trackback címe:

https://kultonline.blog.hu/api/trackback/id/tr488580352

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.