Kulturális Cybertér

KultOnline

Cyrano de Bergerac

Nemzeti Színház

2017. január 16. - Piros Csilla

cyrano_eorifoto-3919.jpg         Cyrano „ezer arca”

    Mindig érdekes egy előadást többször látni, hiszen így felfedezünk, meglátunk olyan mozzanatokat, amik elsőre nem tűntek fel, vagy éppen nem úgy láttunk.

    A Cyrano de Bergerac-ot a Nemzeti Színházban volt szerencsém kétszer is megtekinteni, és másodjára teljesen más szemszögből láttam egy-két dolgot.

   David Doiashvili grúz rendező kezéből egy igazán impozáns és már-már hatásvadász előadás került ki, amihez persze hatalmas segítség volt a színház fantasztikus technikai adottsága és természetesen a színészek, akik mindezt megtöltötték impulzusokkal, és megállás nélkül haladtak és változtak a szcenikai megoldásoknak megfelelően.

    Már az előadás kezdése sem szokványos, hiszen mindenhonnan kerülnek elő színészek, szétszóródva a nézőtéren, a comedia dell’artéra hajazó sminkben. Jelmezük szintén az itáliai rögtönzött színház elemeit idézi, de mégis futurisztikus hatásuk van a szinte mértani pontossággal megrajzolt ruháknak, amik szigorúan csak a fehér és a fekete/szürke kombinációban pompáznak. Cyrano színpadra lépése pedig még ezt is felülmúlja azzal, hogy a színház legmagasabb pontjáról repül be szó szerint a színpadra, rendet téve ott és elkezdve a valódi előadást.

3cyrano.jpg

    Doiashvili rendezésében egy újfajta értelmezésben jelenik meg a költőóriás, és csak az elején kap egy jelzésértékű nagy orr maszkot, amitől elég hamar meg is szabadul, ezzel nyilvánvalóvá téve, hogy nem is ez az igazi problémája, mert az valahol sokkal mélyebben gyökerezik és sokkal nehezebb megválni tőle.

    A színpadon nincs igazi díszlet, hanem maga a színpad szolgál akként, és a már elején említett csodálatos technika: süllyesztés, fények és kivetítés az, ami segíti, hogy a látványvilág alátámassza és szolgálja a magasztos költészetet, amit Cyrano monológjai a színpadra terítenek, sokszor beborítva vele a földet, a falat vagy éppen a ruhakölteményeket is. A comedia dell’arte kora és a jelen között lavírozunk végig, és egyáltalán nem zavaró, hogy nem tudjuk időben elhelyezni, mert igazából ez nem is fontos. A lényeg, hogy az ember és az érzései mindig hasonlóak és ismerősök lesznek mindenki számára. Pont ezért nem egy poros kosztümös előadást látunk, nehéz és szokatlan szöveggel, hanem érthető, sokszor a komédia művészetével élve nagyon is eltúlzó fiatalos poénokkal előadott performansz elevenedik meg előttünk, de a tragikus vonal sem vész el.

2cyrano.jpg

 

   Fehér Tibor játéka egyszerűen lenyűgöző, és sokáig gondolkodtam rajta, hogy milyen szavakkal is írhatnám le, hiszen már nagyon sokan előttem megtették, így valahogy elhasználódtak/elfogytak azok a jelzők, amiket szívesen papírra vetnék, ezért kicsit a rendező szavaihoz nyúlok: ha szavakkal le tudnám írni, akkor az már értelmét vesztené.

   És ezzel talán mindent elmondok.

    Kicsit azért még mindig Cyrano karakterénél maradva, azt hiszem ez egy olyan szerep, ami minden fiatal színész álma - legalábbis ebben a rendezési koncepcióban -, hiszen mind az „ezer” arcát megmutathatja, ráadásul mindezt egy előadáson belül, viharos váltakozásokkal. Egyik pillanatban még egy komplexusokkal teli fiú áll előttünk, aki kommunikációs képességeit használja arra, hogy mindezt a külvilág elől elrejtse, majd egy pillanattal később egy szenvedéllyel lángoló férfit láthatunk, aki hol a szerelem, hol az őrület határán lavírozik amiatt, mert nem képes az érzelmeit kimutatni, de a megtört, önmagát kigúnyoló, vagy éppen katonai hős férfi képe is felvillan a játékában. És mindegyikben brillírozik.

    A női főszereplőnél, Roxane-nál ez pont fordítva történik. Nem egy színésznő kellett végigvigye egy fiatal lány külső/belső változásait egészen az érett nőig, hanem öt különböző színésznőt bujtattak ebbe a szerepbe, akik aztán végig jelen vannak, nemcsak a változást, hanem a női sokszínűséget is jelképezve.

    Elsőként Mikecz Estilla vibráló játékossággal jelenik meg a színpadon, és sziporkázó jelensége rögtön érthetővé teszi a férfiak vonzódását irányába. Pillanatok alatt uralja a helyszínt, ahová belép, ahogy Cyrano szívét is percek alatt belakja, és amilyen gyorsasággal gyújtja fel ezt a lángot, ugyanolyan gyorsasággal képes összetörni is azt.

   Ács Eszter visszafogottsága és ridegsége kevésbé illik bele a Roxane-ok sorába, de ő is egy variációja a női sokrétűségnek, és pont távolságtartása miatt talán vele a legnehezebb azonosulni.

    Söptei Andrea Roxane-ja a törékeny és érző, aki a romantikára éhezik, az éterire, szinte nem is fontos neki a fizikális érintkezés.

    Nagy-Kálózcy Eszter a szenvedélyes nő, az egyetlen, aki egy pillanatra meg is élheti ezt a szerelmet, és ekkor a legegyértelműbb, hogy igazából nem Christiantól, hanem Cyranótól búcsúzik.

   Udvaros Dorottya a már letűnt szépséget jeleníti meg, és igaz, hogy összezuhant és zavarodott állapotban, egy tolószékben látjuk viszont, de szerelme még itt is meggyőző, és ezen a ponton van az, hogy mindenki szíve egy pillanatra összefacsarodik, a soha be nem teljesülő szerelem láttán, és ki titokban, ki felvállalva elmorzsol egy-két könnycseppet.

1cyrano.jpg

   Az első alkalommal nem pontosan láttam, hogy Roxane mennyire van tisztában Cyrano érzéseivel, a második alkalommal már láttam, hogy a lány pontosan tudja, ki írja a leveleket, és egy pillanatig sem volt kétségem, hogy igazából minden szava a költőhöz szól. Sőt, odáig elmegyek, hogy az egész kapcsolata Christiannal egy játszma része, amely arra épül, hogy Cyranóból kikényszerítse a vallomást. Kettőjük játéka elmegy a végsőkig, de egyikük sem elég bátor ahhoz, hogy az utolsó lépést megtegye. Ez kettőjük romantikus tragédiája.

    Cyranóval szemben ott van a két férfi ellenpólus is, az egyik a barátja, Christian, aki bár saját bevallása szerint is egyszerű ember, mégis képes Roxane elé állni, és ott van a pökhendi és hedonista Guische gróf, aki nem kér, hanem elvesz. Farkas Dénes Christianja hitelesen adja az indulatos, de nem túl okos kadétot, míg Olt Tamás Guische grófja simán elhiteteti, hogy nála nincsen lehetetlen, mindenen átgázol, ha célját azzal elérheti.

   Az, hogy nincs igazi díszlet, és hogy a jelmez is ennyire stilizált, igazából arra enged következtetni, hogy a rendező nem zárkózik el a szabad asszociációktól, engedi, hogy a néző szemében többféle jelentéstartalom bontakozzon ki, ahogy az előadás egy pontján a színészei kezét elengedve azok az improvizáció eszközeit használják.

    Doiashvili előadása lehet, hogy néha soknak tűnik, lehet, hogy néha harsány, de mindezek ellenére szórakoztat és elgondolkodtat, de legfőképpen hatással van a nézőkre, és azt hiszem, ennél többet nem is igen várhatunk egy színdarabtól.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt (Nemzeti Színház)

A bejegyzés trackback címe:

https://kultonline.blog.hu/api/trackback/id/tr3412129075

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.