Kulturális Cybertér

KultOnline

Jonathan Maitland - Tagadj, Tagadj, Tagadj

Orlai Produkciós Iroda - Hatszín teátrum

2017. szeptember 23. - Piros Csilla

   A modernkori fauszti dráma

4081_1.jpg

    Jonathan Maitland neve Magyarországon talán sokak számára ismeretlenül cseng, pedig a Tagadj, Tagadj, Tagadj c. drámája immár a harmadik, amit a londoni Park Theatre-nek írt. Címe pedig nem másra utal, mint a sportolók dopping kézikönyvében lévő első és legfontosabb szabályra: „Tagadj mindent, amíg csak képes vagy!”.  Az élsportolók és a dopping témakörét járja körbe a darab, amelyet az Orlai Produkciós iroda hozott el Budapestre, viszont most nem a Belvárosi Színházba tekintheti meg a nagyérdemű, hanem a nemrég született Hatszín Teátrum színpadán.

   A színház maga nem túl nagy, ám mégis tágas és kellemes teret ad. A színpad szintén kicsi, de ehhez az előadáshoz nem is szükséges nagyobb. Ezen az estén nem a látszat volt a fontos, hanem pont az, ami mögötte van.

   A történet fókuszában a nagyon elszánt és célratörő Eve áll, aki egész életét arra tette fel, hogy egy nap rövidtávfutásban olimpiai bajnok legyen. Pályája csúcsához közeledve megismerkedik a racionális és kemény gondolkodású edzővel, Ronával, aki azt állítja, hogy garantálni tudja a hőn áhított aranyat. A lány vakon megbízik edzőjében, ami az elitsporthoz természetesen elengedhetetlen, és mindent alávet az edzéseknek. Idővel még az addig jól működő kapcsolatát sportújságíró barátjával, is képes beáldozni, hogy a dobogó csúcsára állhasson, ám hiába az emberfeletti erőfeszítés, egy bizonyos szinten nem tud túllépni. Edzője egy új módszerrel áll elő, ami nem illegális, hiszen még nem is ismerik, de mégsem lehet nyilvánosságra hozni. A lánynak dilemmát okoz, hogy morálisan mennyire etikus, ha ő ezzel a „kiegészítő kezeléssel” előnyhöz jut. A kérdés az, hogy hajlandó-e átlépni egy bizonyos határt, ha ezzel valóra válthatja azt, amiért évekig küzdött. És erre a kérdésre Rona meg is adja, hogy már azzal megtette ezt, hogy egyáltalán elgondolkodott rajta. Azt, hogy végül ezt a döntést ki vagy miért hozza meg valójában, a hihetetlen nyomás miatt, vagy a saját maga miatt, már nem is olyan lényeges, mert az alku megkötetett, és itt válik a történet egy modernkori fausti drámává, ahogy a szerző maga is többször nevezte az interjúiban.

   Megdöbbentő látni ezt a világot belülről, és még ha elég sokszor felröppen is a sajtóban egy-egy doppingbotrány, hajlamosak vagyunk azt hamar elfelejteni, és nem gondolni arra, hogy nem csak egy egyedi eset. Ahogy az a tanulmány is ijesztő, amit Rona oszt meg Eve-vel, amit egy pszichológus végzett az elit sportolók körében, ahol többek között azt a kérdést is feltette, hogy ha lenne egy olyan gyógyszer, amely száz százalékosan nem lenne kimutatható, de biztos garancia lenne az első helyre, viszont öt éven belül belehalnának, mit tennének. A megkérdezettek több mint 50%-a igent mondott rá. Azért ez sok mindent elárul.

orlai_produkcio_tagadj_tagadj_tagadj_kep2.jpg

    A darab másik szereplője (Sztárenki Dóra), a szintén élsportoló futólány, aki egy ideig a csapattársa és egyben ellensége is, ám egy ponton túl elválik az útjuk. A nyomás, ami alatt egy profi sportoló van, nagyon jól lejön a darabból, és az, hogy a másik lány amiatt lépett-e ki, mert nem akart mindebben részt venni, vagy pont azért, mert ő nem kapta meg ezt a lehetőséget, az a darabból nem derül ki egyértelműen, ahogy az sem, hogy tényleg mindenki él-e valamilyen „külső” segítséggel.  

   A színpadi behatároltság természetesen nem engedi meg, hogy akár csak egy százméteres síkfutást is leképezzenek, de kreatív módszerrel, mint egy lassított felvételen, a szereplők minden mimikai izmot kiaknázva, tökéletesen hozzák a győzelemhez vezető érzés összes apró rezdülését.

   A díszlet minimál, szinte nincs is, ami a hangsúlyt abszolút a szövegre helyezi, de egyben jelzi azt is, hogy a darab a jövőben játszódik. A jelmez hiteles, ami illik a futurisztikus világképbe, de akár 2017-be is, talán nem véletlenül.

   A dráma igaz, hogy nagyon komoly témát dolgoz fel, és ezt nem csak felszínesen szeretné érinteni, de azért olykor-olykor egy kis humort is belecsempészett a szövegbe, enyhítve ezzel az amúgy feszes tempójú dramaturgiát. Az előadás közben nem igazán hagy gondolkodni, állandó figyelést igényel, és a feszültség is mindvégig csak nő a szemlélőben.

   Lovas Rozi futónője hitelesen hozta az elején még igazán jóhiszemű és naiv sportolót, aki hisz abban, hogy a fair play eszközökkel is medaliont nyerhet, viszont szép lassan a szemünk előtt alakult át azzá az emberré, akivé egy ilyen döntés következményeként szükségszerűen válik. És végül látjuk, hogy nála a tagadás annyira sikeres, hogy saját maga is elhiszi, így elég nehéz pálcát törnünk felette. Ullmann Mónika is brillírozik a szerepében. Egy nagyon konzekvens, átgondolt, és manipulatív edzőnőt alakít, akit a győzelem felé haladó úton is teljesen higgadt tud maradni, és mindig mindenre racionális és precíz észérvekkel alátámasztó választ ad.  Ezt a határozottságot és rideg fejjel való gondolkodást a színésznő nagyszerűen hozza.  

   A sportújságírót alakító Nagy Dániel Viktor is fontos szereplője a darabnak, ő az úgymond biztos talaj a lány életében, mégis egy ponton túl már nem tud támogatást nyújtani Eve döntéseiben. Realisztikusan formálja meg a szerető párt és aggódó publicistát.

   Az előadás viccfaktoraként működik Ficzere Béla többször is átalakuló figurája, aki több ponton is remekül ellensúlyozza a sokszor súlyosan drámai hangulatot.

   És bár az előadás a sportról, és az annak farkastörvényeiről szól, mégis ezek a dilemmák teljes mértékben kivetíthetőek a mindennapi problémákra is. Nap mint nap hozunk meg helyes vagy helytelen döntéseket, nap mint nap alkut kötünk, ha kell az ördöggel is, és ha nem is olyan látványosan, de nap mint nap megvívjuk a mi kis játszmáinkat, ahol mi is képesek vagyunk átlépni egy bizonyos határt. Az, hogy ezt vállaljuk, vagy éppen tagadjuk, már csak rajtunk múlik. De azt hiszem, mindenkinek megvan a saját maga tagadása, amit lehet, hogy néha észre sem vesz, olyannyira elhiszi.

    Nem egy könnyű előadás, és nem is akar ítélkezni a döntéshozók felett, de mindenképpen elindít a nézőkben is egy sor kérdést, amin még utána napokig gondolkodni tud, és még annak is nagyon érdekes lehet, akit nem különösképpen érdekel a sport, mert ez az előadás túlmutat az élsport erkölcsi dilemmáin, azon keresztül szól általában az emberek élethazugságairól, a tagadásról, mint életstratégiáról.

 

Szereplők: Lovas Rozi, Ullmann Mónika, Sztarenki Dóra, Nagy Dániel Viktor, Ficzere Béla

 

Díszlet-jelmeztervező: Ondraschek Péter

Plakát: Csáfordi László

Rendező munkatársa: Szakács Zsuzsa

Rendező: Szabó Máté

Producer: Orlai Tibor

 

Előadás időpontok: Orlai Produkciós Iroda

 

Fotó: Orlai Produkciós Iroda

A bejegyzés trackback címe:

https://kultonline.blog.hu/api/trackback/id/tr6512887830

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.