Kulturális Cybertér

KultOnline

Pesti barokk

Belvárosi Színház

2017. december 28. - Piros Csilla

barokk.jpg    Azok a nyolcvanas évek

  A Belvárosi Színház jó érzékkel céloz meg olyan darabokat, amik minden korosztály számára igencsak szórakoztatóak és könnyen emészthetőek. A Pesti barokk is ilyen, van, aki élt még ebben a rendszerben és onnan ismerős mindez, van, aki csak a végét kapta el (ide sorolnám magam is), és van, aki csak hallomásból tud róla, így annak külön érdekesség mindezt megelevenedni látni, és beleszippantani ebbe a mára már retró világba.

    A darab a 2003-ban megjelenő Pesti barokk c. Dés Mihály kortörténeti regényéből született, amit családregénynek is ugyanúgy titulálhatunk. A szerző és Kern András gyúrta színpadi szöveggé, ami valljuk be derekasan, nem lehetett könnyű, hiszen egy elég vaskos könyvről beszélünk, de Göttinger Pálnak jól sikerült ebből gazdálkodnia, és egy remek kis nosztalgikus estét rendezett a Belvárosi Színházba.

    Az előadás a 80-as évek közepére repít, egy egykor szebb napokat is megélt polgári lakásba, ahol megismerhetjük Koszta Jánost, a bohém unokát és nagymamáját, akivel különösen szoros a kapcsolata, miközben a szerelmi életébe is bepillantást nyerünk. Az már az elején kiderül, hogy a pesti éjszaka nem ismeretlen számára, és a hűség sem a legnagyobb erőssége, bár már túl van a harmincon, mégsem találja a helyét, tudja, hogy talán lépni kellene, hiszen minden és mindenki ezt sugallja, ahogy talán nem ártana megállapodni sem, mégsem tesz semmit. Haladnia kellene, és erre mintha az új barátnő, Évike mellett lenne is esély, de valahogy mégsem tart sehova, sem ő, sem ez a kapcsolat. Olyan, mintha megrekedt volna, ahogy az egész ország akkoriban – és talán most is – várja a lehetőségeket, de amikor ott van, szinte tálcán kínálják neki, akkor nem képes élni vele. Legjobb barátja is felismeri, hogy jobb innen elmenni, és később, amikor ő is mehetne, megtorpan, igazi biztonsági játékos, aki a nagymama által nyújtott stabil hátteret nem képes elhagyni. Szabó Kimmel Tamás kitűnően hozza az entellektüelt, aki főként a mának él, nem keres messzemenő célokat, nem igazán akar elköteleződni, és hogy ez biztosan ne is történjen meg, az új barátnő mellett a régit is ugyanúgy talonban tartja.

pesti1.jpg

   A nagymama szerepét meglepő módon, bár annyira nem szokatlanul, nem egy színésznőre bízták, hanem Kern Andrásra. Ez csak az első pillanatban fura, aztán az első mondata után már fel sem tűnik, hogy nem egy mindenbe belekontárkodó, olykor túl sokat beszélő, mégis szerethető öreg hölgy van előttünk. Ugyanannyira jelen van a színpadon, mint az unokája, és ő az, aki állandó humorfaktora a darabnak. Anekdotái látszólag idegesítőek, hiszen valószínűleg nap mint nap elhangzanak, a közönségből viszont pont ezek a történetek csalnak ki nevetést. Kern ebben a szerepben brillírozik, minden mondatát szájtátva várjuk, rögtön készen állva egy kis cinkos kuncogásra.

   A színészek közül páran több szerepben is megjelennek. Mészáros Máté a kissé együgyű, de kapzsi nagybácsiként igazán szórakoztató, de mint igazi pártkatona, egy pillanat alatt képes teljesen más érzéseket kiváltani, és a két alak között kiváló gyorsasággal mozog.

   Bánfalvi Eszter is többször visszatér a színpadra, mindig más arcát mutatva. Remekül helyt áll, mint bármikor előkapható barátnő, de ugyanolyan meggyőző a merev és szigorú tisztviselőnő alakításában is.

   Schruff Milán, a barát szerepében, nem sokat különbözik Jánostól, talán csak annyiban, hogy ő még hisz az álmokban, és amikor eljön az idő, ő az, aki tud élni a felkínált lehetőséggel. Bár ő is fiatal, laza és a „nagy” szabadságot hajkurássza, ahogy minden fiatal, mégis hoz egy döntést, és meg is valósítja azt. Neki annak ellenére, hogy jóval kevesebb lehetősége van, mint a többieknek, mégis meghatározó a megjelenése a történetben.

   László Lili, Éviként, mint szerelmes nő hitelesen sétál be János életébe, és amilyen hirtelenséggel foglalja el azt a kis legényszobát, ugyanolyan hirtelenséggel tűnik el, amikor ráébred, hogy azon kívül mást nem biztos, hogy el tud foglalni. A végén már mintegy álomnak tűnik a létezése, amit a rendező az álomkép jelenettel érzékletesen visz színpadra.

pesti2.jpg

   Annak ellenére, hogy a darab mind díszletben (Ondraschek Péter), mind jelmezben (Cselényi Nóra) tényleg hozza a nyolcvanas éveket, és ez a hangulat is végig jelen van, maguk a szereplők mégis eléggé távoliak, nem igazán kerülnek közel.

   A Pesti barokk mindvégig egy könnyed előadásnak tűnik, és nem hordoz fajsúlyos kérdéseket, ami nem feltétlenül probléma, ha a szórakoztatás volt a cél, és bár a „menni vagy maradni” dilemmája ott lebeg a szereplők feje fölött, ez mégsem egy központi probléma. Éppen ezért a végére kerülő, igen komoly monológ a főhős, János szájából, amikor végül is eljut odáig, hogy megfejti önmagát és felismeri a vágyait, valahogy nem odaillő, mert nincs meg az odáig elvezető út. Mikor, miért és hogy döbbent erre rá? Olyan, mintha egy fontos rész kimaradt volna. Ha ez a puzzle darab előkerülne, akkor ez egy igazán megrázó élményt is nyújthatna.

 

Fotó: Puskel Zsolt

 

A bejegyzés trackback címe:

https://kultonline.blog.hu/api/trackback/id/tr2113530713

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.