Ullmann Mónika neve tényleg mindenki számára ismerősen cseng. Egészen kiskorától végigkísérhetjük sikeres pályáját. Ártatlan kislányként az Égigérő fűben varázsolt el minket, majd a Szeleburdi családban mindezt folytatta, később pedig a sorozatokba is belekóstolt, és a színházbajárók tudják, hogy nincs olyan szerep, ami ne állna jól neki. Mindenben hiteles, és tehetségéről már rég meggyőzött mindenkit. A kezdetekről és az idei évben debütált szerepeiről beszélgettünk. És aki kíváncsi arra, hogy tényleg igazam van-e, az jövőre a Hatszín Teátrumban, az új darabjában, a Heisenbergben (január 24-én) megbizonyosodhat minderről.

   Beszéljünk pár szót a kezdetekről. Balettintézetben kezdted, végül a tánc helyett mégis a színészet vette át a főszerepet az életedben. Ez hogy történt?

Ullmann Mónika: A Balettintézetből a Honvéd Táncegyüttesbe szerződtem, Novák Ferenc olyan táncjátékokat rendezett, amik már komplexebbek voltak, beszélni, énekelni, táncolni kellett, és úgy éreztem, hogy ha színpadon beszédre van szükségem, azt meg kell tanulnom.

   Amikor anno elmentél a József Attila Színházból, akkor az egyik fő ok az volt, hogy ezután szabadon választhatsz, és csak azt vállalod el, ami tényleg érdekel, amiben látod magad. Majd jó pár évet a Miskolci Nemzeti Színházban töltöttél. Ott mennyire kellett kompromisszumot köss, mennyire volt szabad választásod? Melyik találkozást emelnéd onnan ki? – gondolok itt darabra, rendezőre. Mi az, ami kimozdított az addigi komfortzónádból?

U.M.: Amikor 16 év után eljöttem a József Attila Színházból, annak valóban több oka volt, amit említettél, az csak az egyik. Szerettem volna találkozni színészkollégákkal, rendezőkkel, több fajta színházi stílussal. Sok jó találkozásom volt azóta színészekkel, rendezőkkel egyaránt.

A Miskolci Nemzeti Színház struktúrája megengedte, hogy a drámától a zenés darabokon át a színművekig nagyon sok jó darabban kipróbálhassam magam. Lukáts Andor, Zsótér Sándor, Szabó Máté, Rusznyák Gábor, Keszég László vagy Kulcsár Noémi koreográfus is mind izgalmas és bonyolult feladatokat bíztak rám; a komfortzóna számomra nem létezik.  Szeretem a munkámat, lehetőségem van általa olyan emberi történetekkel foglalkozni és egy-egy szerep kapcsán olyan önvizsgálatot tartani, olyan mély beszélgetésekben részt venni, amiért lehet, hogy más pszichológushoz megy.

   Azt gondolom, szerencsés helyzetben vagy, mert rengeteg féle szerep megtalál. Láttalak már vidám és csalfa feleségként, bohém és vicces nőként, de komoly és kőkemény üzletasszonyként, vagy éppen a gyerekeiért dolgozó anya szerepében. Azt hiszem, nemigen van olyan szerep, amit te ne tudnál könnyedén hozni. Ez tényleg így van, vagy azért voltak olyan szerepek, amikkel eléggé megküzdöttél?

U.M.: Örülök, ha így látszik, hogy ezek könnyen mennek, őszintén, de nekem az oda vezető út soha nem egyszerű. Ha csak a Boldogtalanokra gondolok, azért mert tegnap eljátszottam, nem tudok hátradőlni és nyugodt lenni a holnapi miatt.  Ettől függetlenül megfogalmazhatatlan öröm, amikor az ember benne van.

   A vidéki színházi lét után most leginkább Budapesten találkozhat veled a közönség. Nemrég volt szerencsém látni téged egy Orlai Produkcióban, a Tagadj, tagadj, tagadj c. darabban, ami az élsportolók erkölcsi dilemmáiról szól, de ezen túllépve az emberek élethazugságait is pellengérre állítja. Ez azt hiszem egy eléggé különleges szerep volt számodra. Hogy talált meg ez a szerep és mi fogott meg benne?

U.M.: Orlai Tibor kért fel. Nem találkoztam még olyan művel, ami a sporttal foglalkozna a színpadon. Érdekel ez a világ, szeretem a sportolókat, és ez a darab rámutat egy olyan problémára, amivel mindig csak felületesen foglalkozunk a média által. Kicsit mélyebb bepillantást enged abba, hogy bizonyos döntések mögött milyen kényszerhelyzetek vannak. Sokat beszélgettünk sportolókkal, szakértőkkel és ezáltal egy olyan zárt világba engedtek bepillantást, ahol az okok és az okozatok szorosan összefüggnek. Az emberi tűrőképesség fizikai határait feszegetve dolgoznak ezek az emberek mindennap egy áhított cél, az aranyérem érdekében, feláldozva emberi kapcsolatokat és a saját egészségüket. Örülök, hogy ez a darab megmutatja a történetnek ezt az oldalát is.

    Nemrég ismét egy új előadásban láthattunk a Mozsár Műhelyben, az Élet.történetek.hu-ban, ami, bár ketten vagytok benne, mégis egy monodráma. Szerintem az egyik legizgalmasabb és egyben talán a legnagyobb feladat egy színész számára, hiszen végig neked kell fenntartanod a nézők figyelmét. Bella egy, ha úgy tetszik, testét áruba bocsátó nő. A történetét hallgatva mégsem tudom egy percig sem elítélni, és még csak abban sem vagyok biztos, hogy sajnálni kellene őt. Valamilyen szinten szinte irigyeltem a kitartását, és kicsit ellentmondásos, de az emberségét is. Neked mi a véleményed róla?

U.M.: Igazad van, nem kell őt sajnálni és szerintem egyáltalán nem ellentmondás, hogy ő emberséges. Az emberség foglalkozástól független dolog. Egy jó anya, aki most ebből tudja biztosítani a gyermekei mindennapjait, kifizetni a fűtésszámlát, vacsorát adni, vagy akár az egyetemet kifizetni. Szerintem nőként az anyaságában teljesedik ki, a testét pedig munkaeszköznek tekinti. A saját határain belül megtalálja a boldogságot és törekszik is erre. Sok mindenen ment már keresztül és kapaszkodik a boldog pillanatokba.

    Mint kívülálló, mindig szerettem volna megtudni, hogy hogyan is zajlik egy monodráma próbája? Mert egy előadást egy rendező irányít, az egyértelmű, sok mindent kell összefogni, a szálakat és a színészi játékot egyaránt, de itt az gondolná az ember, hogy a színész ráérez a történetre, és kész az előadás.

U.M.: Ez nem így van. A színész jó esetben valóban ráérez a történetre, de azon belül, hogy mi legyen hangsúlyosabb, mi az, ami jobban kifejezi azt, amit egyébként én is szeretnék, azt egy rendező látja kívülről a legjobban. Én a saját logikai menetem szerint építem fel a történetet, de ha egy kívülálló kinyit egy másik ajtót is, az sokban gazdagíthatja a történetet. A monodráma tényleg nagyon új műfaj nekem, de nagyon izgalmasnak találom, hogy míg egy normál előadásban csak a partner létezik, itt a közönség a partner.

Képek: Orlai Produkciós Iroda

   Lassan több mint egy éve történt, hogy először találkoztam Mikecz Estillával a Nemzeti Színház nyílt napján, ahol éppen a háziasszony szerepét töltötte be, és ugyanakkor született meg az első interjú gondolata is. A filmvászonról már ismertem, de kedvessége és közvetlensége az első beszélgetésünk alkalmával teljesen lenyűgözött. Azóta volt szerencsém végigkísérni az előadásait, és szinte a szemem előtt vált diákból igazi színésznővé. Mellette megismerhettem Krausz Gergőt is, aki nemcsak a színpadon nagyszerű társa, de az életben is. A két pályakezdő és tehetséges fiatal művészt kérdeztem arról, hogy milyen az egyetem falait végre elhagyva egy teljesen új helyen, a Kaposvári Csiky Gergely színházban helytállni.

    Idén végeztetek a Kaposvári Egyetem (Rippl-Rónai Művészeti Kar) színművész szakán, a gyakorlatot pedig az ország egyik legnagyobb színházában, a Nemzeti Színházban töltöttétek, osztályfőnökötöknek, Vidnyánszky Attilának köszönhetően.  És most együtt léptek ki a – tudom, közhelyes - nagybetűs életbe, méghozzá a Kaposvári Csiky Gergely Színház deszkáira. Hogy kerültetek oda?

Krausz Gergő: A Nemzeti Színházban együtt dolgoztunk Bozsik Yvette-tel, és még Az Úr komédiásainak próbafolyamata alatt kérdezte meg tőlünk, hogy szeretnénk-e lemenni Kaposvárra, ugyanis ő lett ott a művészeti tanácsadó, és mindenképpen szeretett volna pár fiatal színészt szerződtetni. Eléggé adta magát a helyzet, hiszen jó volt a közös munka, ezáltal megismert minket, így gondolom emiatt esett ránk a választása.

   Maradni nem szeretettek volna? Vagy ez fel sem merült?

K.G: Igazából a döntésünk úgy nézett ki, hogy vagy maradunk a Nemzetiben, és egy-két szerepet kapunk egy évadban, vagy pedig lejövünk Kaposvárra, ahol folyamatosan foglalkoztatva vagyunk. A Nemzetiben rengetegen vannak, így nagy valószínűséggel nem kaptunk volna olyan lehetőségeket, mint itt, és hát az első években egy pályakezdőnek fontos, hogy minél többet legyen színpadon, és minél több szereppel legyen megkínálva, hogy ezáltal is fejlődjön, erre pedig szerintem a legjobb egy vidéki színház.

Mikecz Estilla: Igen, Yvette úgy keresett meg minket, hogy konkrét szerepajánlatai voltak, és ezeket a lehetőségeket nagyon kecsegtetőnek találtuk, ahogy már Gergő is mondta. Így azt gondoltuk, hogy akkor megpróbáljuk a vidéki színházi létet. Régen, ha jól tudom, be volt építve a képzésbe, hogy minden egyes kezdőnek vidéken kell töltenie az első két évet.

   Eléggé össze voltatok zárva ez alatt az öt év alatt. Az osztályotok több darabban is bizonyíthatott, több fesztiválra is meghívást kaptatok. Egy viszonylag biztonságos kis közegben mozogtatok, akár nevezhetnénk egy kis társulatnak. Ijesztő volt ebből a burokból kilépni?

M.E.: Hogy őszinte legyek, nekem jó érzés volt már kilépni a kis osztályközösségből, és teljesen más emberek között is megmérettetni magamat. Vágytam új dolgokra, új arcokra, az önállósodásra. Viszont az is jó, hogy vissza kell menni a közös előadásokban játszani, hisz azért van pár ember, akivel örökké tartó barátságot kötöttünk.

K.G.: Már az egyetem alatt is nagyon sok irányba bontogattam a szárnyaimat, így a negyedik évben több gyakorlaton is „kint” voltam. Pintér Bélánál a Fácántáncban, egy mozgásszínházi előadásban, valamint egy musicalben is játszhattam, és nagyon élveztem. Az egy nagyon biztonságos érzés, hogy az ember mögött ott van az egyetem, de közben meg azt játssza, hogy szabadúszó. Az osztállyal együtt dolgozni annyival volt könnyebb, hogy öt év alatt lassan fél szavakból is megértettük egymást, ismertük egymás reakcióit, tudtuk, hogy improvizáció esetén hogyan fog reagálni a másik, de jól vettük azt is, ha meglepett. Ez nagyon kényelmes, de szerintem kell a változatosság, és nekem az egyetem alatt is jó volt, hogy néha ki tudtam ebből szakadni.

   A „nemzetis” előadásokon kívül már eddig is több darabban játszotok együtt, úgy, mint a Kör négyszögesítése (Zenthe Ferenc Színház, Salgótarján) vagy a Megadom magam (Váci Dunakanyar Színház), így akkor gondolom annak is örültetek, hogy egy színházhoz szerződtetek. Tudatos döntés volt a részetekről, hogy együtt folytassátok tovább, vagy csak így alakult?

K.G.: Tudatos, persze, hogy tudatos... egy pár vagyunk és együtt is élünk. Nem szerettük volna, hogy ez megváltozzon, így tényleg nagy szerencsénk volt, hogy Yvette mindkettőnknek felajánlotta ezt az állást, ráadásul remek szerepekkel.

   Mennyire működtök jól együtt a színpadon?

K.G.: Ha szabad ilyet mondanom, akkor azt hiszem, hogy elég jól. Már a felvételin is volt egy közös jelenetünk, és igazából az egyetem alatt is, ha együtt kellett dolgoznunk, akkor az nekem mindig jó élmény volt, mert Estillával nagyon jó együtt alkotni.

M.E.: Végülis, talán azt is mondhatjuk, hogy a munka hozott össze minket. Már a felvételin is együtt mutattunk be jelenetet, egy Woyczek etűdöt, és ez az egyetem alatt sem változott, nagyjából minden fontosabb munkában együtt voltunk. Még egy zenekart is alapítottunk, amiben még pár osztálytársunk is benne van. Szerencsére még nincsen elegünk egymásból.

   Milyen volt a fogadtatás? Sikerült könnyen beilleszkednetek, vagy azért még tart a folyamat?

K.G.: Hát még tart, igaz, én már a harmadik próbafolyamatban vagyok, de megmondom őszintén azt hittem, hogy sokkal nehezebb lesz. Hiszen itt egy csomó ember van, ők már összeszoktak, ismerik egymást ezer éve, és akkor megérkezünk mi.  De igazából mindenki rendkívül nyitott és segítőkész volt. A Vízkereszt, avagy bánom is én c. Shakespeare darabban kezdtem, egy kisebb szereppel, ami abból a szempontból is jó volt, hogy többet figyelhettem a próbák alatt, beleláttam abba, ki hogy dolgozik, hogy szeret próbálni, stb. Így a második előadásom, a Turbin család napjainak próbáin már eggyel otthonosabban tudtam mozogni.

M.E.: Én azt gondolom, hogy nekem még mindig tart ez a beilleszkedés. Az első darabom a Turbin család napjai, egy Bulgakov darab volt, amit Németh Ákos rendezett, és csak férfiakkal játszottam együtt. Szóval ez érdekes helyzet volt, mert ebből kifolyólag a társulat nő tagjait még nemigen ismertem meg. Viszont most már elkezdtük a Cabaret próbáit, és szerencsére még több emberrel találkoztam, nem csak színészek, hanem ügyelők, súgók, öltöztetők, fodrászok... Jó érzéssel tölt el, hogy velük dolgozhatok, és azt hiszem, hogy ez egy igazán egészséges környezet számomra. Ezt tényleg komolyan gondolom. Úgy érzem megbecsülnek, és ez nagyon, de nagyon fontos.

   Lassan beindult az évad, sőt te, Gergő, már túl is vagy két premieren (Vízkereszt, vagy bánom is én, Turbin család napjai). Milyenek voltak a próbafolyamatok?

K.G.: A Vízkereszt, abból kifolyólag, hogy nem volt nagy szerepem és keveset vagyok a színpadon, eggyel lazább volt, mint most a Turbin család napjainál. Ott nagyobb hangsúly helyeződött a zenére. Zakariás Zalán megtudta, hogy zenélünk, és hozott egy nótát, amit több hangszereléssel is megcsináltunk. Így nekem ezzel telt el az az egy-másfél hónap, amíg ezt próbáltuk, közben pedig játszottunk Budapesten meg „szerte a világban”.

   A Turbin család napjai már teljesen más volt. Sokkal közelebb hozott a társulathoz, a kollégákhoz. Nagyon jó szerepem van benne, szeretem csinálni, ráadásul sokféleképpen lehet csinálni. Ezt úgy értem, hogy nem ér véget a munka a bemutatóval. Szerintem nem szabad kétszer ugyanazt csinálni, érdemes folyamatosan keresgélni. Ehhez nagyon jó Servinszkij karaktere.

    Milyen a kaposvári közönség? Milyen volt a visszajelzés?

K.G.: Nagyon hálásak, fantasztikusan jó fejek, jó érzés, hogy állandóan teltház van, és az is izgalmas, hogy vegyes a közönség. Az idősebb korosztálytól az egyetemistákig, vagy a még gimnazistákig mindenki jelen van, és szívesen jár színházba, így rengeteg energia jön a nézőtérről. Nyilván ez azért is van, mert most egy kisebb környezetben, az Agórában (szerk. Együd Árpád Kulturális Központ) játszunk, ami egy művelődési központ, így sokkal közelebb vagyunk a nézőkhöz, ezáltal egy sokkal közvetlenebb kapcsolat jön létre.

M.E.: Én még erről nem nagyon tudok beszélni, mert nem volt sok előadásom, de Kaposvár egy művészetpártoló városként él a köztudatban, igen komoly színházi múltja is van, szóval reméljük jól fogadnak majd. ☺

   Mindezeken kívül pedig még más projektekben is részt veszel, sőt idén egy monodrámát is előadtatok a debreceni Csokonai Színházban. Kinek az ötlete volt, látható lesz-e még valahol vagy ez csak egyszeri munka volt?

K.G.: Kovács Andrással, aki volt osztálytársam, és Debrecenbe szerződött le, már régi vágyunk volt létrehozni egy olyan műhelyt, ahol azt a fajta színházat csinálhatjuk, ami tényleg a miénk, ahol arról beszélhetünk, amit fontosnak tartunk. Az előadás úgy született meg, hogy egy nap felhívott, hogy van egy Csehov novella, A bérzongorista, olvassam el, és aztán beszéljük meg, hogy mit gondolok róla. Amint befejeztem, rögtön felhívtam, és mondtam neki, hogy igen, ez az, amiről én most beszélni akarok, csináljuk meg. Az volt a kikötésem, hogy mindenféle pályázat nélkül, saját anyagból, saját ötletekből és saját pénzből hozzuk létre. Adorjáni Beáta dramaturggal Csehov és Hoffmann novellákból megírták a szöveget, évközben tréningeztünk, aztán nyáron, egy rövid, de annál intenzívebb próbafolyamat alatt összeraktuk. Annyit és úgy kísérletezhettünk, ahogy akartunk és még az utolsó három napban is háromféle vége volt az előadásnak. Nagyon izgalmas munka volt. Szerintem mindannyian rengeteget tanultunk belőle. Reményeim szerint Debrecenben és Kaposváron is látható lesz majd az évad folyamán.

   Nem érezted túl nagy falatnak, hogy egyedül vagy a színpadon végig és rajtad áll vagy bukik az egész?

K.G.: Nem éreztem, legalábbis ezt szerettem volna csinálni, hittem és most is hiszek abban a mondanivalóban és abban az üzenetben, amit képviselt ez a darab. Ez a közlési vágy elnyom bennem bárminemű félelmet azzal kapcsolatban, hogy ez túl nagy falat-e vagy nem.

    Azon kiváltságosok közé tartozol, akik Pintér Béla Társulatában is kaptak szerepet, ami egy kezdő színésznek óriási lehetőség, hiszen tudjuk, hogy eléggé állandó csapattal dolgozik. Mennyiben más nála a légkör, vagy egy próbafolyamat, mondjuk a kőszínházakhoz képest?

K.G.: Béla maga írja a darabjait, ráadásul, hogy ha abba is belegondolsz, hogy hányan függnek attól, hogy Pintér Béla megír-e egy darabot, akkor gondolhatod, hogy mekkora rajta a nyomás. Ehhez képest egy rendkívüli lendülettel és energiákkal dolgozó alkotó. Mindig tudja, mit akar mondani. Mindenki véleményét egyenként megkérdezi, és mindenkit meghallgat; ez egy iszonyatosan pozitív dolog volt számomra. A szöveg ereje és mondanivalója teljesen más értelmet nyer nála, ezért sokkal inkább nevezném „szerzői” színháznak az övét, szemben a „rendezői„ színházzal, ami ma gyakorlatilag mindenütt dominál, és ez számomra sokkal szimpatikusabb. Összességében nagyon mázlista voltam, hogy mindezt megtapasztalhattam, rengeteget tanultam belőle.

   Estilla, te sem panaszkodhatsz, hiszen a filmszerepek (Csak színház és más semmi, A tanár) és a Nemzeti Színházban játszott előadások mellett itt is szép szerepek találtak meg. Októberben a Turbin család napjaival álltál először a kaposvári közönség elé, majd decenberben, nem kisebb szereppel, mint a Cabaret-ból Sally Bowles-ével. Azt hiszem, ez egy igen szép és kihívásokkal teli szerep. Itt most a próza mellett a tánc- és az énektudás is igencsak dominál. Hogy állsz ezekkel?

M.E.: Őszintén szólva gyerekkori álmom vált valóra azzal, hogy a Cabaret-ban Sally Bowles-t eljátszhatom. Na jó, kicsit túloztam, nyilván nem gyerekkori, mert ez nem gyerekeknek való darab, de amint meghallottam először a Mein Herr című számot, rögtön megfogant bennem a gondolat, hogy de jó lenne ezt egyszer eljátszani… Aztán amikor Yvette mondta, hogy rám gondolt a szerep kapcsán, és mit szólnék hozzá, teljesen ledöbbentem. Az utolsó egyetemi énekvizsgán is pont a Maybe this time-ot énekeltem… Iszonyatosan megörültem neki, és be kell valljam, főként ez volt az oka, hogy a Csiky Gergely Színház mellett döntöttem. Nagyon szeretek táncolni, énekelni is, és bízom benne, hogy a premierig még nagyon sokat fejlődöm.

   Most, hogy már túl vagy a próbákon, és volt is pár előadásod, hogy érzed, sikerült megragadnod a Jelena karakterét, vagy még dolgozol vele? Könnyen vagy nehezen azonosulsz a figuráiddal vagy ez ennél összetettebb?

M.E.: Lehet, hogy ez kicsit bután hangzik, de nagyon-nagyon szeretem a kosztümös filmeket, és sokat merítettem belőlük. Rengeteget olvastam a huszadik század eleji orosz irodalmat, például az Anna Kareninát. Azt hiszem, hogy Jelena Vasziljevna, akit alakítok a Turbin család napjaiban, kicsit hasonló hozzá, nem azt mondom, hogy ugyanolyan, de azért mégis van bennük sok közös vonás. Itt is van egy szerelem, ami a házasság mellett szövődik, egy már megromlott házasságban, és feltevődik a kérdés, hogy el lehet-e válni, mennyire kell visszafojtani az érzelmeinket, milyen egy erős nő a századelőn… Nem volt nehéz azonosulni Jelenával, a visszafogottságát és az eleganciáját viszont még finomítanom kell, úgy érzem. Én sokkal szertelenebb típus vagyok.

   A Turbin család napjai nem éppen Bulgakov legjátszottabb darabja, így talán nem is ismerik olyan sokan. Mesélnél kicsit nagyvonalakban arról, hogy szerinted miért érdemes megnézni?

M.E.: A történet Ukrajnában, a háború kellős közepén kezdődik, ahol a főhősnő férje elmenekül, és hátrahagyja fiatal feleségét, aki még azon túl tudta volna tenni magát, hogy már eléggé elhidegültek egymástól, de azon kevésbé, hogy cserben is hagyják, és innentől kezdve egészen másképp áll a házasságukhoz. Izgalmakban sincs hiány, hiszen képbe jön egy fiatal udvarló is, és szép lassan egy új szerelem kezd kibontakozni. A fordulatos történeten túl szerintem azért is érdemes megnézni, mert nagyon jó színészek vannak benne, jó alakításokkal, és mindamellett, hogy ez egy nagy dráma, mi mégis megpróbáljuk kidomborítani a vicces részeket is, így remélem, hogy az előadás olyan, mint maga az élet, a tragédia mellett jelen van a komédia is.

   Azt mondják a vidéki színház minden színész számára szinte szükséges, mint a szamárlétra, gondolom azért, mert itt többféle szerep talál meg, és talán a feladat is több. Mégis azt gondolom, hogy aki egyszer belekóstolt egy olyan színházi forgatagba, és egy akkora színpadon kapott lehetőséget, mint a Nemzeti Színház, annak azért nem lehet könnyű mindebből visszavennie. De cáfoljatok meg, ha nem így van.

K.G.: Visszavenni nem kellett, most is ugyanúgy dolgozok, mint ahogy akkor dolgoztam, csak itt mást kérnek. Igazából munka és munka között soha nem tettem különbséget, akkor sem, ha egy kis vidéki színházban játszottunk, és akkor sem, hogyha a Nemzetinek a nagyszínpadán. Azt gondolom, hogy muszáj ugyanúgy beleállni, különben nincs értelme csinálni ezt az egészet.

M.E.: Sokkal felszabadultabbnak érzem magam, lehet hogy azért, mert már hivatalosan is színész vagyok. Itt a Csiky Gergely Színházban nem úgy kezelnek, mint egy egyetemistát, akiből lesz majd valami, és akinek mindig tanítani kell, hogy hogyan játsszon, hogyan álljon ki, hanem kollégaként és partnerként tekintenek rám. A Nemzetiben diák státuszban voltunk, ami ugye teljesen mást jelentett. Ahogy az elején is mondtam, felszabadult vagyok, és nem tudom, hogy a közegnek köszönhető-e vagy az én hozzáállásom változott, de egyáltalán nem vagyok olyan görcsös, mint tanulóként voltam. Jó, hogy teljesen más impulzusokat is szerzünk, és egy teljesen más helyen rendezkedünk be. Nagyon jó volt a Nemzetiben is, viszont én örülök, hogy most egy másfajta helyen is megállhatom a helyem.

   Az elmúlt években melyik szerep, rendezés vagy előadás volt az, amit úgy éreztetek, hogy meghatározó volt, és kimondottan hozzátett ahhoz az emberhez, színészhez, akik most vagytok. Mert igen, jól hangzik, hogy minden szerep hozzátesz, de valljuk be, vannak gyenge szerepek is, és vannak igazi nagy tanulópénzek. Én erre lennék kíváncsi…

M.E.: Nekem a beugrások voltak azok, amik rendkívül megedzettek, és úgy gondolom, hogy nagyon-nagyon hozzájárultak ahhoz, hogy milyen ember és milyen színész vagyok most. Nyilván ez minden szereppel így van, de azok eléggé meghatározóak voltak, mert annyira koncentrált figyelemmel kellett jelen lenni. Nagyon friss dolgokat kellett úgy előadni, mintha azok a világ legtermészetesebb dolgai lennének, úgyhogy én mindenképpen az Isten Ostorát emelném ki, de ugyanúgy fontos megmérettetés volt az Éden-földön, mikor másfél nap alatt kellett megtanulnom koreográfiákat, dalokat és szöveget is…  A Váci Dunakanyar Színházban is átvettem egy szerepet a Megadom magam című előadásban, az is elég nehéz volt, mert igazából egy színpadi próbám volt belőle… A beugrások mellett még a Psyché próbafolyamata volt különösen meghatározó számomra, ott sok mindenre rájöttem magammal kapcsolatban.

K.G.: Nem tudom… engem nem nagyon kínáltak meg nagy szerepekkel a Nemzeti Színházban. Van olyan, amiért igazán hálás vagyok, például, hogy Bodrogi Gyulával játszhatok együtt a Tóth Ilonkában, de nekem a Psyché nem olyan, amit kiemelnék, hiszen mi fiúk nem olyan feladatot látunk el benne, mint a lányok. Amik így igazán hozzáadtak az életemhez, azok a külsős előadások voltak. Az egyetemen Dan Artus improvizációs kurzusai sokat segítettek, és az is hasznos volt, hogy egy időben eljártam varietézni, a TÁP Színház Minden rossz varietéjébe. Abban az a lényeg, hogy a színész merjen rossz lenni, és ez nehéz. Ezt például minden egyetemistának kötelezővé tenném. Ami viszont a legtanulságosabb volt számomra, minden téren, az A bérzongorista. Ott tényleg volt ilyen flash, hogy azta, most végetért ez az öt év, és pont ez kell hogy legyen a vége.

M.E.: Most jut eszembe, hogy én még a Cyrano-t is nagyon szerettem, pedig az elején egyáltalán nem éreztem rá, mit akar a rendező David Doiashvili... Vele azért is jó volt dolgozni, mert annyira máshogy képzelt el mindent, olyan dolgokra világított rá a szerepekkel és a darabbal kapcsolatban, amik nekem soha nem jutottak volna az eszembe. Persze minden rendezőnek ez a feladata, de ő nagyon szélsőséges volt ebben. Nem lett egy hagyományos előadás.

   Gergő, neked nagyon határozott véleményed van a színházról, a színész feladatáról, és úgy en bloc erről a szakmáról, olyannyira, hogy még a szakdolgozatod témája is ez. Peter Brook könyvét vetted alapul, aki ezt 1968-ban írta, mégis úgy tűnik, hogy mindaz, amit a könyvében felvet, még ma is éppannyira aktuális, sőt. Ennyire nehéz ma „jó” színházat csinálni?

   K.G.: Nem nehéz jó színházat csinálni, csak az embernek nem szabad megelégednie önmagával, pláne színészként. Ha valaki belekényelmesedik, és úgy érzi, hogy a szerepe már teljesen megvan, akkor az biztos, hogy sosem lesz jó. A bérletrendszerben huszonvalahányszor eljátszol egy előadást ugyanúgy, akkor azért megcsömörlesz. Nyilván attól színház a színház, hogy akkor és ott történik, és nem lesz kétszer ugyanolyan. Az a jó a színésznek is, ha mindig keresi azt, amitől egyre jobb lehet. Peter Brook olyan jól leírja ennek a szakmának az abszurditását. Egy ember magyaráz egy csomó másik embernek, hogy mit csináljanak, majd utána megbeszélik, hogy az “jó” volt-e. Szerintem ez nagyon vicces. És, hogy mitől volt az jó vagy nem? … Annyira relatív. Nyilván érezzük, hogy mi működik, de valójában az kell, hogy mindez folyamatosan fejlődjön, újuljon és alakuljon. Szóval nem is azt mondom, hogy nehéz, csak azt vettem észre, hogy sokszor úgy állnak hozzá, hogy “jó lesz az úgy”, pedig nem lesz. Ha nem akar az ember egy kicsit ebbe beledögleni, akkor nincs semmi értelme… Szóval igazad van, mégiscsak nehéz dolog :D

   Egyetértesz-e a Brook által felvázolt „közvetlen” színházzal?  Mennyire tartod ezt megvalósíthatónak?

K.G.: Ha már az általa felvázolt színházakról beszélünk, akkor a “szent “színház áll a legközelebb hozzám. Azt gondolom, hogy az emberben azért van alkotási vágy, mert van benne egy “Isteni szikra”. Ezért alkotunk. Ezért vannak bennünk a “miértek”. Más élőlényekben ez nincs (vagy nem tudunk róla). Ellenben a többi művészeti ággal szemben a színház a pillanat művészete. A festő alkotása maradandó. A színházi előadás viszont akkor és ott történik. Ebben a műfajban tehát máshogy nyilvánul meg ez az Isteni szikra. Ugyanis nem látható. Mi tehát a színház feladata? Peter Brook úgy fogalmaz, hogy “láthatóvá tenni a láthatatlant”. Az óriási, amikor egy pillanatra megtörténik a csoda a színpadon. És itt nem a katarzisról beszélek. Egy sima jelenetről, vagy jól eltalált hangsúlyról, mikor egy apróság felülírja az estét, mert történik ott valami. Nem tudjuk megmondani, hogy mi, de érezzük, látjuk és halljuk. Ezekben a pillanatokban látszik meg a színház igazi értéke.

“Siker alatt nincs előadás!”-mondta nekem Bodrogi Gyula. A siker a zérópont. A fölött jöhet szóba a csoda. Ezért a csodáért érdemes ezt az egészet csinálni. Ezért értek egyet Brookkal abban, hogy a feladatunk láthatóvá tenni a láthatatlant. Ez nagyon nehéz, de érdemes.

   Kicsit eltértünk a témától, mármint a színháztól nem, de attól az apropótól, hogy éppen az új játszóhelyetekről, új lehetőségekről és új találkozásokról beszélünk. Szerintetek jó helyen vagytok most?

M.E.: Én azt gondolom, hogy igen. Jól érzem itt most magam. Igaz, hogy nemrég óta vagyunk itt, és nem lehet még teljesen leszűrni azt, hogy ez hosszútávon hogy is lesz, de most szeretek itt lenni.

K.G.: Nekem már itt is volt ilyen, hogy Jézusom, mi értelme van ennek, de ez nálam mindig így van, minden egyes munkafolyamat alatt. Ez persze egyáltalán nem a színház ellen irányul. Hajlamos vagyok nagyon kétségebe esni és beledögleni dolgokba, mert úgy érzem, hogy onnan tudok nagyot ugrani, ha nagyon lenullázom magam. Amúgy meg jó helyen vagyunk, azt mondja Peter Brook, hogy a színészek nagy mázlisták, mert van bennük egy közös dolog: mindegyik dolgozni akar, és én ezt itt tapasztaltam meg először, ebben a formában. Itt tényleg mindenki melózni akar, és mindenkinek nagyon jó szeme és igénye van a jóra.

Portréfotó: Puszt Zsófia (Mikecz Estilla)

    Nevetve vigadunk

   Háy János drámáját, A Gézagyereket a Pinceszínházban, ez év februárjában mutattak be, majd a Bakáts Feszt keretein belül úgy volt, hogy a szabadban is látható lesz, de sajnos a rossz idő miatt ez elmaradt. Viszont mindenképpen látni szerettem volna, mert regényeinek már régóta olvasója vagyok, így amikor csak lehetséges, akkor a színpadra került műveit is megnézem. A Gézagyerek Háy első drámája, amit a székesfehérvári színházi felkérésre írt, de végül nem ott tartották meg az ősbemutatót.

   A Pinceszínház színpadán, Soós Péter rendezésében látható ez a vidéki környezetben játszódó, egyszerű falusi emberek életét bemutató dráma. A címszereplő egy autista fiú, a Gézagyerek, aki a helyiek szerint csak szimplán “hibás”, akinek a napi teendője abból áll, hogy számolja a konyha kockaköveit, addig a napig, míg a környék egyetlen kenyérkereső helyének főnöke, Laci, fel nem keresi az anyját, és munkát ajánl a fiúnak. Nem lenne semmi más dolga, mint ülni egy régi buszülésben, és figyelni a munkaszalagot, és ha bármi problémát észlel, akkor meg kell nyomnia a piros gombot. Látszólag ez egy kedves dolog, a falusiak, akik egyben munkatársai, őszintén örülnek, hogy a Gézagyerek is munkába áll, talán csak a szomszéd házaspár tekint rá irigyen, ugyanis a tulajdonváltáskor a férfit elküldték, és azóta sem talált mást.

    A fiú szűk kis világában már ez a változás is nehezen illeszthető be, és erre még jön az, hogy az anya úgy gondolja, hogy ha már kenyérkereső lett, akkor azzal együtt a kocsmába járás is dukál, mint minden más férfinak a faluban, ahol a többiek rögtön úgy gondolják, hogy egy nő sem ártana neki. Géza jár is rendesen munkába, figyeli azt a szalagot lélegzetvisszafojtva, míg egy nap rá nem jön, hogy neki azt a bizonyos gombot soha nem kell megnyomnia, hiszen soha nem történik semmi, és ez számára azt jelenti, hogy nem csinál semmit, vagyis teljesen felesleges a munkája. A dráma iróniája az, hogy minderre a többiek is néha-néha, egy-egy józan pillanatukban rájönnek, hogy igazából sosem történik semmi, minden nap ugyanúgy telik, reggel munkába mennek, utána pedig irány a kocsma, ahol addig isznak, amíg mindezt el is felejtik. Géza viszont ezen nem képes túllépni, hiszen neki minden fekete vagy fehér, érdekes, hogy pont ő az, aki ezt szóvá teszi, aki a kérdéseket felteszi egyfolytában, mintha megfordult volna a világ.

    Háy János most sem fukarkodik a beszédes nevekkel, a két munkatárs, Banda Lajos és Herda Pityu, akiknek minden eszköze arra, hogy ne vegyenek tudomást az élet monotonitásáról az, hogy kocsmába járnak és állandóan viccelődnek, ha kell, akkor saját magukon is, képesek az öniróniára, és pont ettől lesznek ennyire emberiek ezek a karakterek.

   Az egész falu ismerős mindazok számára, akik valaha éltek egy ehhez hasonló vidéki környezetben - vagy aki már sok Háy könyvet olvasott  - , a kedves bolti eladó, aki minden hozzá betérőt ismer, és már szinte kérés nélkül adja ki az adagokat, a mindig ráérő és egymással örökké veszekedő szomszéd házaspár vagy éppen maga a falu

    A dialógusok autentikusak, tényleg elhisszük, hogy ezek a falu emberei, annyira egyszerűen és tisztán beszélnek, semmi felesleges sallang. Ez egy kis zárt faluközösség, mindenki ismer mindenkit, és tényleg érződik, és még egy kis szeretet is van, no meg összetartás. Géza számíthat rájuk bármikor, még ha ezt nem is tudja realizálni.

    Takács Géza annyira finoman és árnyaltan alakítja Gézát, az autistát, hogy mindvégig együtt tudunk érezni vele, és szurkolunk neki, hogy nehogy ez az egyszerű és tiszta szeretet, ami körülveszi, valamilyen tragédia által elvesszen. Anyjaként Börcsök Enikő (Rózsika néni), falusi asszonyként hihetetlen nagy érzékenységgel, empátiával és figyelemmel van fia iránt, megható látni, hogy ha kell, akár egész testével is megvédi a fiát bármitől. Hihetetlen erős és jól működik a párosuk, ahogy Kaszás Gergő (Herda Pityu) és Tóth Zoltán (Banda Lajos) kettőse is. Van köztük kémia, ismerik egymás gondolatait, megszokott élcelődésekkel szórakoztatják egymást, és még ha néha oda is vágnak a másiknak, arra ügyelnek, hogy egy határt ne lépjenek át. Sorsuk nem túl biztató, de ők mindenben megpróbálják a jót látni, és a sírás vagy panasz helyett a viccelődésben vigasztalódnak, mert a nevetés talán egy kicsit felold.

    A jószándék ott van mindenkiben, még ha néha ez a gúnyolódás álcázza, az egyetlen kilógó alak, a szomszéd páros női tagja (Tallián Mariann), aki azért emlékeztet minket arra, hogy mindennek van ellenpontja is. A férjével (Lázár Balázs) elhangzott dialógusokban olyan tenyérbemászó tud lenni, hogy végig azt hittem, ő lesz az az asszony, akit a férje egy hirtelen pillanatban eltesz láb alól.

   Juhász Réka kocsmatündérként hihetetlenül meggyőzően játssza a részeget, noha szinte meg sem szólal, az egyik legjobb illuminált állapot alakítás, amit az elmúlt években láttam.

    Szeretném megemlíteni az együttérző pénztárost (Varga Dóra), a szomszédasszony mindenbe beletörődő férjét (Lázár Balázs), a kocsma kötekedőjét (Némedi Árpád), a mindig késő buszsofőrt (Jánosi Ferenc) és az örökké idegeskedő igazgatót (Molnár Csaba), ez az este azért lett ilyen remek, mert ezek a tehetséges emberek egytől-egyig hitelesek tudtak lenni. 

    Horgas Péter realisztikus és sokszor csak jelzésértékű díszlete, a maga  egyszerűségében, méginkább  érzékeltette az egyhangú és statikus atmoszférát.

    Jó látni, hogy bár Géza karrierje nem igazán hosszútávú a kőfejtőben, nem történik semmi nagy változás az életében, a végén minden ugyanúgy folytatódik, még sincs minden veszve, mert tudják, hogy egymásnak ők mindig ott vannak. És lehet, hogy ez egy kis vidéki falu, ahol mintha teljesen megállt volna az idő, de érzelmi szinten lehet, hogy sokkal fejlettebbek, mint a haladó nagyvárosok rohanó emberei.

     Szereplők: Takács Géza, Börcsök Enikő, Kaszás Gergő, Tóth Zoltán, Némedi Árpád, Molnár Csaba, Lázár Balázs, Tallián Mariann, Varga Dóra, Juhász Réka, Jánosi Ferenc

    Gyűlölet vs. szeretet

    Filmből készíteni színpadi adaptációt mindig nehéz, ezt már sok helyen és sok fórumon kitárgyalták, legyen elég annyi, hogy talán még egy nagyregénynél is nehezebb, mert sokkal erősebb a képi hatás és sokkal nagyobb az elvárás, amit a színházba látogató támaszt vele szemben. A Radnóti Színház mégis bevállalta, egy olyan rendezővel, akinek egy ilyet már sikerült megugrani, egy olyan művel, mint az Ádám almái, aminek az ősbemutatója szintén idén debütált a Pécsi Nemzeti Színházban.

   A dán filmnek a szövegadaptációja Kovács Krisztina tollából született, ami egy kissé nagyobb színpadot kívánt volna meg, így a rendező átdolgozva illesztette a Radnóti Színház kicsiny deszkáira. Szikszai Rémusztól lassan megszokhattuk, hogy szeret igazán érdekes darabokkal dolgozni, és nem a szokott klasszikus drámákkal, mégis elsőre nem akarta elvállalni, ám Kovács Krisztina szövege és maga a lehetőség mégis meggyőzte.

    A film sokak számára ismerős, így természetesen a legtöbb néző prekoncepcióval ül be rá,  és ez az, amit egy jó rendező át kell hidaljon, mindent szépen lebontania, majd a saját elképzelése szerint újraépítenie, mindezt hitelesen. Elöljáróban elárulom, ezen az estén ez sikerült.

    A filmet vígjáték kategóriába sorolják, de ez talán nem teljesen felel meg a valóságnak. Tragédia ez a javából, de számos humoros megoldással fűszerezve, hogy enyhítse a valóság súlyosságát. A darab elején rögtön megismerhetjük a neonáci Adamot, aki egy plébániára érkezik, ami amolyan rehabilitációs központként is működik, és ahol három hónap közmunkát kell végeznie. Maga a munka nincs megszabva, mindenki maga választ ki egy célt. Ez annyira meglepi a börtönviselt Adamot, hogy viccesen felajánlja, hogy majd a kertben álló almafa gyümölcséből süt egy pitét. Természetesen látszik, hogy ezt egyáltalán nem gondolja komolyan, így újabb döbbenetben van része, amikor Ivan, a pap, ezt tökéletesen komoly feladatnak találja és boldogan rábólint. Itt még azonban nem sejti, hogy ez a legkevésbé fura dolog, ami még ezután vár rá. Sorra bemutatják neki a ház lakóit, akik szintén a társadalomba való visszailleszkedés miatt érkeztek ide, és Adam néha nem hisz a szemének vagy éppen fülének. Értetlenül nézi a díszes társaságot, Gunnart, az egykori teniszcsillagot, aki bukása után alkoholba fojtotta bánatát, miközben védtelen nőket erőszakolt meg. A pap szerint mar egész jól halad, már nem iszik, miközben azt látjuk, hogy Gunnar most is lelkesen simogatja az Unicumos üveg nyakát, meg-meghúzva néha azt. De ugyanúgy furán nézi Khalidot, az arab bevándorlót, aki gondolkodás nélkül képes elő kapni a fegyverét, ha ideges, és még lőni is képes, ha úgy hozza a helyzet, de akár akkor is, ha nem, de mindeközben előszeretettel hallgatja a Take That fiúzenekar legérzelmesebb számait. Sőt, megvetéssel tekint Paulra, az öregre, aki éveket töltött koncentrációs táborban, egészen addig a pillanatig, míg ki nem derül, hogy nem áldozatként, hanem őrként. Ekkor viszont áhítat váltja a megvetést.

    Egyetlen női szereplője a darabnak, Sarah, a kissé nimfomániás és szintén alkoholproblémákkal küszködő lány, aki igencsak hezitál azon, hogy megtartsa kisbabáját, aki az ivás miatt valószínűleg sérülten születne, és akinek még az apját még csak nem is sejti. Ezek után Adam már nem is tűnik olyan problémásnak, bár az a pillanat, amikor a keresztet habozás nélkül lecseréli Hitler képére a szobájában, pont annyira megmosolyogató, mint amennyire ijesztő.

     Adam ellentéte pedig Ivan, a pap, aki állandó üdvözült mosollyal, és valami kiapadhatatlan jósággal fordul mindenki felé, és mindenben csakis a jót hajlandó meglátni. Hite rendíthetetlen, és még azt a vicces, majd egyre abszurdabb tényt, hogy az almákat valami örökké megtámadja, vagy a varjak, vagy a férgek, s legvégül a villám, amolyan isteni próbatételnek látja.

   Adam a helyi orvos ellenállhatatlan pletykálkodási kedvének köszönhetően megtudja, hogy Ivan múltja igen kegyetlen, és ez elől menekülve, egy sajátságos világot teremt maga körül, és csak azt hajlandó elhinni, ami nem okoz fájdalmat. Kizár minden negatív élményt vagy történést az életéből, és még a kerekesszékben élő fiáról is teljes nyugalommal és büszkeséggel meséli, hogy milyen jókat futkos a kertben, ráadásul egy matekzseni.

    Adam nem akarja elfogadni, hogy Ivan ebben a burokban él, és mindenáron ki akarja nyitni a szemét, még akkor is, ha az éppen a halálát okozná. És itt jön képbe bibliai történet, Jób története, ami lehet, hogy nem véletlenül nyílik mi minden alkalommal ott, ha éppen leesik a Biblia.

A példázat tökéletesen ráilleszthető az előadás történetére is, hiszen Ivan sorsa (ahogy az almáké is) szintén elég kegyetlen, állandó sorscsapásoknak van kitéve, de ő mégis hinni akar. A hit és a szeretet az, ami életben tartja őt, és ez az, amit Adam le akar rombolni, amikor a papot is szembesíti azzal, hogy az ő Istene nem is szereti, hiszen gondolkodás nélkül átadta őt az ördögnek, hogy kénye kedvére büntesse őt. De pont erről nem hajlandó Ivan tudomást venni.  

    Pál Andrást mindig megtalálják a testhez álló szerepek, ő az a színész, akinek kimondottan jól áll a gonoszság, így most ebben a szerepben is brillírozik, nem tudja elrontani, ahogy László Zsolt is zseniális a mindig jóhiszemű és kegyes pap gúnyájában, letörhetetlen optimizmusa és az a képessége, hogy nem látja rosszat semmiben, hibátlanul átjön. Schneider Zoltán megtört teniszcsillaga is okoz pár vicces pillanatot, sőt, attól függetlenül, hogy „csak” mellékszereplő, mégis emlékezeteset alkot, és érdekes felfedezni, hogy a filmben Gunnar szinkronhangja most a valóságban is ott van előttünk. Rusznák András Khalidja hitelesen hozza a sztereotípiákkal megtűzdelt pakisztáni bevándorlót, rövid, de velős szövege humora ellenére sem mindig csak nevettet, olykor el is borzaszt. Radnay Csilla szerepe talán kisebb, de mégis együttérzést vált ki a nézőből, és árnyalt játékával gazdagítja azt. Gazsó György, a cinikus és kissé életunt orvos szerepében, a legszórakoztatóbb figurája az előadásnak, annak ellenére, hogy talán az ő szájából hangzik el a legtöbb borzalom, de ezáltal az igazság is.

    Szikszai Rémusz egy remek színészi gárdát fogott össze, kiváló színészek mellett igazán kreatív díszletet (Pater Sparrow) sikerült a színpadra varázsolni, a filmhez hasonló jelmezeket használva (Kiss Julcsi). Hiányérzetem nem volt, végre úgy éreztem, hogy egy jó előadást kaptam, ami mostanában nem gyakran történik meg, inkább egy-két felesleges megoldás volt, de azt talán még elbírta.

    A darab egyik fő üzenete az, hogy ha az embert elfogadják és szeretik, akkor talán képes a változásra, ami pozitív, az viszont aggasztó, hogy ehhez nagyon sok Ivanra lenne szükség, és sajnos nagyon kevés van belőle. Az újabb közmunkások érkezésével rá kell döbbennünk, hogy a világ örök körforgásban van, mindig lesz gyűlölet, de ha szeretet is, akkor talán túlélhetjük mindezt, vagy legalábbis élhetünk.

(U.I.: Sokáig gondolkoztam, hogy ezt megemlítsem-e vagy nem, végül úgy döntöttem, hogy igen, mert ez kissé rontotta a színházi élményt: a rendező úr is ott volt a nézők között, és finoman szólva sem fogta vissza magát, azt nem tudtam eldönteni, hogy éppen tetszésének vagy nemtetszésének adott hangot, de azt igen, hogy ez a hangos diszkurzus a vele ottlévővel igencsak zavaró hatással volt mindenkire. Szerintem tiszteletben kellett volna tartania a publikumot, és ha valami nem tetszik neki, akkor azt később, az előadás végén a takarás mögött ossza meg. Ettől függetlenül még egyszer szeretném neki megköszönni ezt a jól összerakott előadást.)

 Előadás időpontok: ITT

    Előadások, amelyek hatással vannak rám

    Érdekes előadásnak lehettem a tanúja október hatodikán, amolyan kísérleti jellegű, de leginkább azt hiszem az interaktív színház kifejezés illik rá a legjobban. Pokorny Liának egy monodrámát rendezett Horgas Ádám a Lepkegyűjtő Produkció keretén belül. Összeszokott kis csapat, nem először dolgoznak együtt, a rendezőt (A lepkegyűjtő, Pillanatfelvétel) már-már mondhatjuk állandó társnak a produkciókban, ahogy a művésznőt is (Pillanatfelvétel).

   Az Átrium Színház után ismét a Centrál Színházba költöztek, és Duncan MacMillan kortárs drámaíró és rendező „Dolgok, amikért érdemes élni” c. előadását hozták el a Kisszínpadra. Angliában már igencsak szép sikereket ért el, így az itteni gárdának bizalmat szavazva, ismerve az eddigi tető alá hozott produkciókat, valószínűleg ők is elismeréseket söpörnek majd be vele.

   Az előadás előtt Pokorny Lia hosszú sárga cetlivel sétál körbe, és néha egyet-egyet odaad a nézők közül valakinek, megkérve őket arra, hogy vigyázzanak rá. Amint megkezdődik az előadás, azt is megtudjuk, hogy mi célt szolgálnak ezek a papírosok, de ez maradjon egyelőre titok, hiszen minden poént nem akarok lelőni.

   Én személy szerint rettegek attól, hogy részese legyek egy előadásnak, vagy hogy idegenek előtt beszéljek, no nem egy-két ember előtt, hanem mondjuk sokaság előtt, és itt éppen a nézőkre gondolok. Ha azt hittem, hogy kimaradok a szórásból, hát tévedtem, de erről is kicsit később.

   A főhősnő gyerekkori emlékeit kezdi el mesélni, ami rögtön egy tragédiával kezdődik, és később ez többször megismétlődik. Azt, hogy ezt némiképp fel tudja dolgozni, egy egészen sajátos védekezési mechanizmust alkalmaz, de akár nevezhetnénk terápiának is, elkezd egy listát, amire azokat a dolgokat írja le, amikért érdemes élni. Nem kell rögtön nagy dolgokra gondolni, hiszen ugyanannyira fontos egy fagyi gyerekkorban, mint felnőttként egy romantikus séta a parkban, vagy éppen meghallgatni kedvenc együttesünk új lemezét.

    A történet, amit megismerünk sokszor igazán szívbemarkoló, de a listán lévő, sokszor teljesen banális dolgok ugyanannyiszor csalnak mosolyt is az arcokra.  

   Pokorny Lia brilliánsan vezette a szálakat, improvizatív készsége, amit a Beugróban profin elsajátított, most igazán megmutatkozott. Az interaktivitásnak ugyan megvan az a veszélye, hogy nem a megfelelő ember kap lehetőséget, de a színésznőnek ehhez is fantasztikus szeme volt, mert pillanatok alatt kiválasztotta azokat az embereket, akik részesévé váltak az előadásnak.

   Ahogy már az elején írtam, mindig is nagyon ódzkodtam az ilyen jellegű szerepléstől, és amikor rájöttem, hogy akár én is részese lehetek, már készültem magamban a szépen megfogalmazott, de finoman elutasító válasszal. A pontos mondat még meg sem született, amikor egyszer csak én is szereplővé avanzsálódtam, és mindez olyan természetesen történt, hogy egy pillanatig sem jutott eszembe az, hogy nemet mondjak. Lia olyan mélyről eredő bizalommal és kedvességgel szólított meg, hogy minden félelmem egy pillanat alatt leomlott bennem, és az előadás után még órákig valami csodálatos izgalom járt át. Ez a katarzis szerintem az egész nézőteret átjárta, mindenki úgy érezte, hogy valami csodálatos közösségi élményben van része, amit a végén tomboló állótapssal jutalmaztak.

   A színésznő zseniálisan vitte végig az előadást, energiája az egész teret betöltötte, annyira inspiráló volt, hogy azon estén én is eldöntöttem, hogy listát írok, és szerintem ez mindenkinek egy jó tanács lehet, mert néha észre sem vesszük, hogy mennyi apró kis dolog van, amiért hálásak lehetünk.

    Az első az én listámról már teljesült is: „Előadások, amelyek hatással vannak rám!”

Színlap:
Eljátssza – Pokorny Lia

Szerző – Duncan MacMillan
Társszerző – Jonny Donahoe
Fordították – Csukás Márton és Csukás Barnabás
Rendező – Horgas Ádám
Producer – Bereczki Zoltán, Ferenczi Orsolya

     Flower power utóhatásai

   Réthly Attila legújabb rendezése a Belvárosi Színház otthonos kis színpadán látott napvilágot, melynek sajtópremierje október 5-én volt. Olyan ismert és elismert neveket nyertek meg az előadásnak, mint Schruff Milán, Nagy Dániel Viktor, Péter Kata, Gubik Petra/Szabó Irén és Dékány Barnabás.

   A darab a 60-as évek végén kezdődik, konkrétan az első nagy élő tévéközvetítéssel, a flower power generáció bemutatásával, amikor is a szexuális forradalom útjára indult, és egyfajta felszabadulás lett úrrá a fiatalságon. A rock&roll, a szabad szerelem és a kábítószer szinte elfogadott volt, ahogy az is, ha éppen iskola és könyvtár helyett otthon egy szál marihuánával akarták megvédeni a világbékét. Ebben az időszakban ismerkedik meg Kevin és Sandra, akikben nemcsak az a közös, hogy egy egyetemre iratkoztak be, hanem az is, hogy nem igen látogatják azt. És bár Sandra úgy kerül a fiú közelébe, hogy éppen a bátyjával jár, de az újhullámos szerelem nevében nem okoz neki nagy fájdalmat annak lecserélése.

   A második jelenetben már középkorúak, ahol immár két gyermekük is van, de a külső jegyeken kívül nemigen látni változást rajtuk, mintha megállt volna az idő. Ugyanolyan szabadok és bohémek, és az sem okoz lelkifurdalást Sandrának, hogy éppen elfelejti lányának az előadását, ráadásul mindezt annak a 15 vagy 16-odik szülinapján, de még ebben sem igen biztosak. Egy év ide vagy oda nem nagy ügy, legalábbis számukra. Kemény látni, hogy annyira önzőek, hogy a szeretetből önmagukon kívül másra már nem jut, még a saját gyerekeinkre sem. Az életük ugyanúgy megy tovább, szép házban élnek, jól keresnek, és ezt élvezik is. Észre sem veszik, hogy viselkedésükkel és vitáikkal mit okoznak az éppen kamaszodó fiuknak és serdülő lányuknak.

   A harmadik jelenetben már valósággá válik, amit a másodikban még csak egy könnyelmű kijelentésnek tűnik. A szülők elválva külön élnek, és elérkezünk a jelenbe, abban a jelenbe, ahol mindenki magára ismerhet. Az anya, az apa vagy éppen a fiú és a lány, akik ott ülnek a székeken. Ez a felismerés meg is történik, én is ott láttam magam a színpadon egy pillanatra, de nem csapott meg eléggé. Azt éreztem, hogy valamiért hiányérzetem van, hogy valamiért egyik szereplő sem került közel hozzám, egyiket sem ismertem meg eléggé, egyikről sincs egy kialakult véleményem, hogy mit és miért csinált, vagy éppen miért jutott oda ahova.

   Ezek utána még egy-két napig töprengtem, hogy miért, és arra a következtetésre jutottam, hogy a karakterek nem voltak eléggé kidolgozva, túl hosszú időt ölelt fel az előadás, és túl keveset kaptunk belőlük. Ettől függetlenül mégis azt mondom, hogy érdemes volt megnézni, mert egy erős társadalomkritika azért megfogalmazódik, és igaz, hogy igencsak humoros köntösbe van burkolva, de a sok nevetés mögött, erősen érződik, hogy itt nem komédiát, hanem egy drámát látunk. Annak a drámáját, hogy mi történik egy családdal, ha két generáció nagyon különbözőképpen nő fel, nagyon más a gondolkodása, és mindemellett nincs meg az odafigyelés és a szeretet. Minden csak felszínesség jegyében zajlik, hiába üvölt a tévéből teljes a hangerővel a Love, love, love.

   Péter Kata Sandrája lehengerlő, energikus és minden figyelmet megkövetelő, az est egyik igazi főszereplője. Schruff Milán is jól hozza a léha és felszínes apát, de az ő karaktere talán egy kicsit szerethetőbb, talán mert visszafogottabbnak tűnik felesége harsány természete mellett. Fiúknak, Jamie-nek, akit Dékány Barnabás formál meg, igazán hálás szerep jutott, hiszen mindig érdekes megformálni egy normálistól eltérő személyiséget. Remekül lavíroz a kissé autista fiú szerepében, akit szülei válása annyira megvisel, hogy míg fiatalon még csak enyhe jeleit mutatja annak, hogy talán valami nincs rendben vele, addig felnőtt korára egy teljesen saját világában élő, konfliktusokat nem tűrő alkoholista lesz, aki némi munka mellett, apja mellett tengeti a felnőtt életét.

   Nagy Dániel Viktor szerepe rövid, csak az első felvonás talán első fél órájában van színpadon, és visszafogottsága olyan erős, hogy teljesen eltörpül a két hippi találkozása után. A csendesebb, de felelőségteljesebb testvért viszont ugyanolyan nagyszerűen adaptálja színpadra, mint ahogy a szerepei többségét, ha valaki mégis remekelni szeretné látni, akkor nagyon ajánlom a Tajtékos napok c. előadás megnézését az Ódry Színpadon. (http://kultonline.blog.hu/2016/10/17/tajtekos_napok_798)

   A legmegérthetőbb és legjózanabb gondolkodású figura, a Gubik Petra által kiválóan színpadra vitt Rose, akin csattan szüleinek felelősségmentes gondolkodása. Ő az, aki felteszi azokat a kérdéseket, amiket talán mi magunk is feltennénk a flower power generációnak. Megérte-e, hogy nem vállaltak felelősséget szinte semmiért, és ezért egy olyan gyereket neveltek, aki a megváltozott körülmények miatt egy teljesen élhetetlen életet él? Nem éreznek-e bűntudatot amiatt, hogy gyermekeik hibát hibára halmoznak?

   A kérdések megválaszolatlanul maradnak, vagy legalábbis nem találnak megértő fülekre, így mi is kicsit keserű szájízzel jövünk ki, mert rájövünk, hogy erre máshol sem igen találunk választ.

   A modernkori fauszti dráma

    Jonathan Maitland neve Magyarországon talán sokak számára ismeretlenül cseng, pedig a Tagadj, Tagadj, Tagadj c. drámája immár a harmadik, amit a londoni Park Theatre-nek írt. Címe pedig nem másra utal, mint a sportolók dopping kézikönyvében lévő első és legfontosabb szabályra: „Tagadj mindent, amíg csak képes vagy!”.  Az élsportolók és a dopping témakörét járja körbe a darab, amelyet az Orlai Produkciós iroda hozott el Budapestre, viszont most nem a Belvárosi Színházba tekintheti meg a nagyérdemű, hanem a nemrég született Hatszín Teátrum színpadán.

   A színház maga nem túl nagy, ám mégis tágas és kellemes teret ad. A színpad szintén kicsi, de ehhez az előadáshoz nem is szükséges nagyobb. Ezen az estén nem a látszat volt a fontos, hanem pont az, ami mögötte van.

   A történet fókuszában a nagyon elszánt és célratörő Eve áll, aki egész életét arra tette fel, hogy egy nap rövidtávfutásban olimpiai bajnok legyen. Pályája csúcsához közeledve megismerkedik a racionális és kemény gondolkodású edzővel, Ronával, aki azt állítja, hogy garantálni tudja a hőn áhított aranyat. A lány vakon megbízik edzőjében, ami az elitsporthoz természetesen elengedhetetlen, és mindent alávet az edzéseknek. Idővel még az addig jól működő kapcsolatát sportújságíró barátjával, is képes beáldozni, hogy a dobogó csúcsára állhasson, ám hiába az emberfeletti erőfeszítés, egy bizonyos szinten nem tud túllépni. Edzője egy új módszerrel áll elő, ami nem illegális, hiszen még nem is ismerik, de mégsem lehet nyilvánosságra hozni. A lánynak dilemmát okoz, hogy morálisan mennyire etikus, ha ő ezzel a „kiegészítő kezeléssel” előnyhöz jut. A kérdés az, hogy hajlandó-e átlépni egy bizonyos határt, ha ezzel valóra válthatja azt, amiért évekig küzdött. És erre a kérdésre Rona meg is adja, hogy már azzal megtette ezt, hogy egyáltalán elgondolkodott rajta. Azt, hogy végül ezt a döntést ki vagy miért hozza meg valójában, a hihetetlen nyomás miatt, vagy a saját maga miatt, már nem is olyan lényeges, mert az alku megkötetett, és itt válik a történet egy modernkori fausti drámává, ahogy a szerző maga is többször nevezte az interjúiban.

   Megdöbbentő látni ezt a világot belülről, és még ha elég sokszor felröppen is a sajtóban egy-egy doppingbotrány, hajlamosak vagyunk azt hamar elfelejteni, és nem gondolni arra, hogy nem csak egy egyedi eset. Ahogy az a tanulmány is ijesztő, amit Rona oszt meg Eve-vel, amit egy pszichológus végzett az elit sportolók körében, ahol többek között azt a kérdést is feltette, hogy ha lenne egy olyan gyógyszer, amely száz százalékosan nem lenne kimutatható, de biztos garancia lenne az első helyre, viszont öt éven belül belehalnának, mit tennének. A megkérdezettek több mint 50%-a igent mondott rá. Azért ez sok mindent elárul.

    A darab másik szereplője (Sztárenki Dóra), a szintén élsportoló futólány, aki egy ideig a csapattársa és egyben ellensége is, ám egy ponton túl elválik az útjuk. A nyomás, ami alatt egy profi sportoló van, nagyon jól lejön a darabból, és az, hogy a másik lány amiatt lépett-e ki, mert nem akart mindebben részt venni, vagy pont azért, mert ő nem kapta meg ezt a lehetőséget, az a darabból nem derül ki egyértelműen, ahogy az sem, hogy tényleg mindenki él-e valamilyen „külső” segítséggel.  

   A színpadi behatároltság természetesen nem engedi meg, hogy akár csak egy százméteres síkfutást is leképezzenek, de kreatív módszerrel, mint egy lassított felvételen, a szereplők minden mimikai izmot kiaknázva, tökéletesen hozzák a győzelemhez vezető érzés összes apró rezdülését.

   A díszlet minimál, szinte nincs is, ami a hangsúlyt abszolút a szövegre helyezi, de egyben jelzi azt is, hogy a darab a jövőben játszódik. A jelmez hiteles, ami illik a futurisztikus világképbe, de akár 2017-be is, talán nem véletlenül.

   A dráma igaz, hogy nagyon komoly témát dolgoz fel, és ezt nem csak felszínesen szeretné érinteni, de azért olykor-olykor egy kis humort is belecsempészett a szövegbe, enyhítve ezzel az amúgy feszes tempójú dramaturgiát. Az előadás közben nem igazán hagy gondolkodni, állandó figyelést igényel, és a feszültség is mindvégig csak nő a szemlélőben.

   Lovas Rozi futónője hitelesen hozta az elején még igazán jóhiszemű és naiv sportolót, aki hisz abban, hogy a fair play eszközökkel is medaliont nyerhet, viszont szép lassan a szemünk előtt alakult át azzá az emberré, akivé egy ilyen döntés következményeként szükségszerűen válik. És végül látjuk, hogy nála a tagadás annyira sikeres, hogy saját maga is elhiszi, így elég nehéz pálcát törnünk felette. Ullmann Mónika is brillírozik a szerepében. Egy nagyon konzekvens, átgondolt, és manipulatív edzőnőt alakít, akit a győzelem felé haladó úton is teljesen higgadt tud maradni, és mindig mindenre racionális és precíz észérvekkel alátámasztó választ ad.  Ezt a határozottságot és rideg fejjel való gondolkodást a színésznő nagyszerűen hozza.  

   A sportújságírót alakító Nagy Dániel Viktor is fontos szereplője a darabnak, ő az úgymond biztos talaj a lány életében, mégis egy ponton túl már nem tud támogatást nyújtani Eve döntéseiben. Realisztikusan formálja meg a szerető párt és aggódó publicistát.

   Az előadás viccfaktoraként működik Ficzere Béla többször is átalakuló figurája, aki több ponton is remekül ellensúlyozza a sokszor súlyosan drámai hangulatot.

   És bár az előadás a sportról, és az annak farkastörvényeiről szól, mégis ezek a dilemmák teljes mértékben kivetíthetőek a mindennapi problémákra is. Nap mint nap hozunk meg helyes vagy helytelen döntéseket, nap mint nap alkut kötünk, ha kell az ördöggel is, és ha nem is olyan látványosan, de nap mint nap megvívjuk a mi kis játszmáinkat, ahol mi is képesek vagyunk átlépni egy bizonyos határt. Az, hogy ezt vállaljuk, vagy éppen tagadjuk, már csak rajtunk múlik. De azt hiszem, mindenkinek megvan a saját maga tagadása, amit lehet, hogy néha észre sem vesz, olyannyira elhiszi.

    Nem egy könnyű előadás, és nem is akar ítélkezni a döntéshozók felett, de mindenképpen elindít a nézőkben is egy sor kérdést, amin még utána napokig gondolkodni tud, és még annak is nagyon érdekes lehet, akit nem különösképpen érdekel a sport, mert ez az előadás túlmutat az élsport erkölcsi dilemmáin, azon keresztül szól általában az emberek élethazugságairól, a tagadásról, mint életstratégiáról.

Szereplők: Lovas Rozi, Ullmann Mónika, Sztarenki Dóra, Nagy Dániel Viktor, Ficzere Béla

Díszlet-jelmeztervező: Ondraschek Péter

Plakát: Csáfordi László

Rendező munkatársa: Szakács Zsuzsa

Rendező: Szabó Máté

Producer: Orlai Tibor

Előadás időpontok: Orlai Produkciós Iroda

Fotó: Orlai Produkciós Iroda

Színháztörténeti séták, nyílt próbák, slampoetry, premierek

Újra Színházak Éjszakája

    Szeptember 16-án hatodik alkalommal hívja közös, egy éjszakás kalandra a cooltúrára vágyókat Budapest Főváros Önkormányzata támogatásából megvalósuló Színházak Éjszakája. Idén 35 színház több tucat programmal várja a karszalaggal rendelkező érdeklődőket. A Színházak Éjszakája keretében először szerveznek az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézettel együttműködve színháztörténeti sétákat, melyek során a résztvevők nyomozásba kezdhetnek a nemzeti színházaink hűlt helyei, az eltűnő és megszülető budai színházak, az első hivatalos társulat és a pesti broadway után, vagy épp barangolhatnak Újlipóciában. Mind a harmincöt színházban az önkéntesek pultjánál egy színházi puzzle várja majd a játékos kedvűeket. A rendezvényre a résztvevő színházak jegypénztáraiban, és online is vásárolhatók karszalagok szeptember 1-jétől.

    A hagyományokhoz híven a programsorozat már délután elkezdődik és egészen másnap hajnalig tart: lesz karaoke Az Őrült Nők Ketrece sztárjaival és duett a Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés színész növendékeivel; kulisszajárás Budapest egyik új színházában, a Hatszín Teátrumban és az Operaház titkos tereiben; nyílt tánc-, olvasó- és előadáspróbák; nyilvános  munkarendi értekezlet és beépítés; slampoetry és stand up est; kézműves foglalkozások és mesejátékok gyerekeknek; premier filmvetítés és színházi bemutatók; impró- és részvételi színházas workshopok; tiszteletbeli bábszínész képzés és beszédtechnika óra; jelmezpróba és túrós csusza party; vidéki vendégjáték és mester-tanítvány találkozás; táncos mulatság hajnalig – együtt, közösen.

   Erről szól idén a Színházak Éjszakája: az összetartozásról, a közös játékról. Ezen az estén leomlik a színpadot és nézőteret elválasztó láthatatlan fal, nem lesznek nézők és szereplők, csupán résztvevők, akik közösen ünneplik a Színházat. Rakjuk össze – ez a 2017-es Színházak Éjszakája mottója, mert az idei szervezők szerint igazán jó dolog csak akkor születhet, ha közösen hozzuk létre.

   „A játék izgalmát szeretnénk a szervezőkkel együtt megtartani és továbbadni. Nem véletlenül jelent meg a kommunikációban is a játékos kirakó motívuma. A színházak, színészek, szervezők és a nézők is összerakják mindazt, ami a színházi kultúra területén egy éjszaka alatt összetehető. Idén a játékkal is, de a program kialakítása során is még inkább a gyerekek, fiatalok kerülnek a középpontba. Kibővült a szervezői kör és belépett a Radnóti csapatába a Jurányi is. Így együtt próbálják meg a fiatal közönséget hangsúlyosabban megszólítani és színházba hívni.” Szalay-Bobrovniczky Alexandra, humán főpolgármester-helyettes.

    Az idei programsorozatnak többek között az is a célkitűzései között szerepelt, hogy új, fiatalos lendületet vegyen, valamint, még szélesebbre tárja a kapuit, hogy azok is kedvet kapjanak a nyílt naphoz, akik szabadidejükben csak ritkán vagy egyáltalán nem járnak színházba. Ezért tartották fontosnak a szervezők, hogy már nyáron, a különböző művészeti fesztiválokon is arra buzdítsák a fiatalokat és a családosokat, hogy váltsanak karszalagot az Éjszakára. Egy hatalmas tértetris fogadta a Thealter, a Művészetek Völgye és az Ördögkatlan fesztiválozóit: a motiváció is adott volt, hiszen akik aznap a leggyorsabban kirakták a Színházak Éjszakája kockáját, páros belépőt nyertek a szeptemberi eseményre.

   A The Biebers csapatának köszönhetően saját dallal – Rakjuk össze – is előrukkolt a Színházak Éjszakája, mely amellett, hogy új közönségréteget kíván megszólítani, szeretné, ha a színház kilépne a komfortzónájából és megmutatná a fiataloknak – Puskás Petiék szavaival élve – hogy a színház is lehet #galaktikusan szexi. 

   Az est során rengeteg újdonság várja még a résztvevőket: az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet a programsorozat keretében színháztörténeti sétákat szervez, melyek során a résztvevők nyomozásba kezdhetnek a nemzeti színházaink hűlt helyei, az eltűnő és megszülető budai színházak, az első hivatalos társulat és a pesti broadway után, vagy épp barangolhatnak Újlipóciában. Mind a harmincöt színházban az önkéntesek pultjánál egy színházi puzzle várja majd a játékos kedvűeket, melynek sikeres kirakása után választani lehet egyet a résztvevő színházak logóival ellátott puzzle-alakú hűtőmágnesek közül.

    „Ez az este bizonyítja számukra, hogy mennyire sokszínű, pezsgő és fantasztikus színházi élet van Budapesten, amely igazi színházi főváros. Ez világszinten is egyedülálló érték. Ezen a napon belevethetjük magunkat a város színházi forgatagába, és megismerhetjük a teátrumok stílusát, színészeit, társulatát.” Komáromi György, Színházak Éjszakája projektvezető 

A résztvevő színházak listája:

Átrium, Baltazár Színház, Bethlen Téri Színház, Budapesti Operettszínház, Budapest Bábszínház, Centrál Színház, Dumaszínház, Fórum Színház, Hatszín Teátrum,  Játékszín, József Attila Színház, Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház, Karaván Színház, Karinthy Színház, Katona József Színház, Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház, Madách Színház, Magyar Állami Operaház, Momentán Társulat, MU Színház, Örkény István Színház, Pesti Magyar Színház, Pinceszínház, Radnóti Miklós Színház, Rózsavölgyi Szalon Arts& Café, RS9, Ódry Színpad (Színház- és Filmművészeti Egyetem), Szkéné Színház, Thália Színház, Trafó, Trip Színház, Turay Ida Színház, Újszínház, Vidám Színpad, Vígszínház

Karszalagvásárlás:

Szeptember 1-jétől a résztvevő színházak szervezési osztályán vagy jegypénztárában, illetve a www.szinhazakejszakaja.hu és www.jegy.hu oldalon lehet vásárolni.

www.szinhazakejszakaja.hu

www.facebook.com/szinhazakejszakaja
www.instagram.com/szinhazakejszakaja

Rakjuk össze! - A dal, ami elindít a Színházak Éjszakájára

    „Gyere, rakjuk össze az éjszakát. És tartsuk egyben hajnalig. Nekem az se baj, ha nálam vagy nálad. Pár percre szétesik.” – A 2017. szeptember 16-án látogatható Színházak Éjszakája hivatalos dala kezdődik így, amelyet a The Biebers és Puskás Peti alkottak meg. A dalhoz készített klipben Lovas Rozi, Borbély Alexandra, Trokán Nóra, Görgényi Fruzsina, Kopek Janka és Eke Angéla szerepelnek.

    A Színházak Éjszakája célja, hogy széles közönség számára bemutassa Budapest színes színházi kavalkádját, amire ráerősít a The Biebers a Rakjuk össze! című szám bulihangulatával, különleges hangzásvilágával és megjelenésével is, a nyárutó fesztiválok hangulatát idézve.

    A 2012-ben alakult zenekarról eleinte senki sem tudta, hogy kikből áll. Az eleinte még csak angol nyelven működő zenei projekt olyan slágereket alkotott titokzatosan, mint a Sorry vagy a Stay. Akkor sem volt publikus a névsor, amikor a Sorry lett az év hazai modern pop-rock hangfelvétele a Fonogram-díjkiosztón. Később kiderült, hogy Puskás Peti is az alapítók között van, és még néhány tag neve kiszivárgott a sajtóban és a koncertek alatt. A The Biebers szerencsére már magyar nyelven is alkot, a legtöbben már magyar nyelvű slágereik (Minden a Miénk, Vár a Holnap) után ismerhetik a fesztiválkedvenc zenekart. A Színházak Éjszakája idején már a könnyűzene rajongók pontosan tudják, kikkel is azonosítsák a bandát.

   A Rakjuk össze! dal videóklipjében hat fiatal színésznő, Lovas Rozi, Borbély Alexandra, Trokán Nóra, Görgényi Fruzsina, Kopek Janka és Eke Angéla formálják meg a The Biebers zenekar tagjait, nem is akárhogyan.

A klip itt látható.

   A 2017-es Színházak Éjszakáján egy karszalaggal, mely már online is megvásárolható a hivatalos oldalon, 35 budapesti színház programjain vehetnek részt az érdeklődők.

   Átrium, Baltazár Színház, Bethlen Téri Színház, Budapesti Operettszínház, Budapest Bábszínház, Centrál Színház, Dumaszínház, Fórum Színház, Hatszín Teátrum, Játékszín, József Attila Színház, Jurányi Inkubátorház, Karaván Színház, Karinthy Színház, Katona József Színház, Kolibri Gyermek – és Ifjúsági Színház, Madách Színház, Magyar Állami Operaház, Momentán Társulat, MU Színház, Ódry Színpad (Színház- és Filmművészeti Egyetem), Örkény István Színház, Pesti Magyar Színház, Pinceszínház, Radnóti Miklós Színház, Rózsavölgyi Szalon Art&Café, RS9 Színház, Szkéné Színház, Thália Színház, Trafó, Trip Színház, Turay Ida Színház, Újszínház, Vidámszínpad, Vígszínház 

   A balett és Freddie Mercury

   Idén a sok színdarab, koncert mellett szintén nagy szerepet kapott a kortárs tánc is, így egy csodálatos csapat is meghívást kapott a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra, a világhíres svájci székhelyű, Maurice Béjart által alapított Béjart Ballett Lausanne. Egy olyan koreográfiát hoztak el, amely talán a repertoárjuk legfontosabbja, a Ballet for Life c. előadást (Balett az életért).

   Ez a darab már lassan több mint két évtizede él, és a tíz éve elhunyt Maurice Béjart keltette életre, hogy olyan emberek előtt tisztelegjen, mint a korán eltávozott Mozart, Freddie Mercury, vagy éppen a múzsája, Jorge Donn előtt, és most már maga Béjart is ide tartozik.

   Az előadás zenei világa nagyon érdekes, mert látszólag két egymástól nagyon távol álló zenei műfajt hoz össze, Freddie Mercury zenéjét ötvözi Mozart muzsikájával, és ezen belül a klasszikus balett is keveredik a modernnel, így egy lehengerlően dinamikus és csodálatos estét alkotva.

   A jelmezek sem mindennapiak, hiszen olyan elismert divatikon álmodta színpadra őket, mint Gianni Versace, akinek nem ez volt az első közös munkája Béjart- al. Kicsit olyan az egész, mintha egy kifutón egy új kollekció futna végig, mindegyik kapcsolódik a másikhoz, de mégis mindegyik más. A fekete és fehér szín dominál, így szemet gyönyörködtető, amikor az a pár színes extravagáns ruha megjelenik a színpadon. Hihetetlen energiákat mozgatnak meg, csodálatos, ahogy a test szépségét tárják elénk és az, ahogy a test határait képesek feszegetni, mindezt úgy, hogy esztétikailag egy varázslatos képet alkotnak. És igaz, hogy Béjart abban az országban született, ahol maga a klasszikus balett is, ő maga mégis egy teljesen más irányba indult el, és innovatív ötleteivel egy teljesen új nyelvet fogalmazott meg a balett világában. Az első társulatát még Franciaország égisze alatt hozta létre, és XX század balettje nevet adta nekik, később átette székhelyét a svájci Lausanne-ba, ahol a nevet is megváltozatta, és azóta is a Béjart Ballet Lausanne nevet viseli, és mesterük halála után is folytatják az általa elindított irányt hatalmas sikerrel és rengeteg fellépéssel.

   Béjart ezzel az előadással azt szerette volna, ha csak arra a kis időre is, de ezek a már saját korukban is legendás művészek egy pillanatra visszatérnének az élők közé. A Balett az életért ezt tökéletesen abszolválta, mert ezen az estén nemcsak Freddie Mercury szelleme, de Mozart és Jorge Dunn is ott volt. Sosem hittem volna, hogy a Queen és a balett elfér egy színpadon, még nem láttam a Béjart Ballet laussane előadást. Engem végérvényesen meggyőztek, katartikus élmény volt látni azt, ahogy a holtak megelevenednek.

Francia cím: Le Presbytère n’a rien perdu de son charme, ni le jardin de son éclat / A presbiter mit sem veszített sármjából, sem a kert a ragyogásából

Koreográfia: Maurice Béjart
Zene: Queen, Wolfgang Amadeus Mozart
Jelmezterv: Gianni Versace
Jelmezkivitelezés: Henri Davila
Fényterv: Clément Cayrol
Fénytechnika: Dominique Roman
Videóvágás: Germaine Cohen

Fotó: Éder Vera/ Budapesti Nyári Fesztivál