A Nemzeti Színház zenés fantasy-je olyan nevekhez fűződik, mint Szarka Tamás a Ghymes alapító tagja, és Bozsik Yvette, a Bozsik Yvette társulat koreográfusa, az előbbi a dalokért és a szövegért felelős, az utóbbi pedig rendezte és koreografálta a darabot. Mindkét név minőséget sugall, és előre megszavazott bizalommal ültem be az Éden földönre.

   A nyitány csodálatosan szép volt, egy pillanatig sem volt kétséges, hogy ez az éden, még annak ellenére is, hogy picit steril volt, és a fehér szín dominált, de sokszor a mennyországot is ilyennek képzeljük. Az állatjelmezbe bújtatott emberek fantasztikusan voltak, csodálatosan és aprólékosan kidolgozottak. Tóth Auguszta kócsaga, Kó, kecses és légies, Trokán Anna sasmadara, Égia, állandóan figyelő és erőt sugárzó, Olt Tamás szőrmébe bújtatott farkasa, Burkus, bátor és védelmező, mindegyikük nagyon élethű volt. Berzsenyi Krisztina részletgazdag ruhái igényesek és ámulatba ejtőek voltak.

   A színpadkép összhangban volt a jelmezzel, közepén egy csodálatos fehér öreg fa, akár a tudás fájának is nevezhetjük, és a hófehér madárfészek, ami a ringó bölcsőt is jelképezheti, és mindezt körbevették, kiegészítették az organikus díszként is funkcionáló táncos lányok, mint hajladozó nádszálak. Cziegler Balázs kreativitása köszönt itt vissza.

   Szarka Tamást egy régi magyar legenda ihlette meg: Hany Istók egy lápos, mocsaras vidéken élő fiú, akit az állatok neveltek fel.  Később elfogták és elvitték a közeli kastélyba, ahová soha nem tudott beilleszkedni, és számos szökési kísérlet után egy nap végleg eltűnt. Az elvadult fiú szerepében Berettyán Nándor egyetemi hallgatót láthattuk, aki mindvégig hozta a naiv és még mindig elveszett fiú szerepét, de igazán nagy tere nem volt a kibontakozásra, annak ellenére, hogy az övé volt a főszerep.

   A második rész díszlete gyökeres ellentéte az elsőnek, egy rideg cybervilágba kerültünk. Ebben a világban az volt ironikus, hogy bár itt emberek éltek, mégsem értettük a beszédüket, míg az állatokét tökéletesen. Nekem problémám volt ezzel a halandzsával, néha tudtam értelmezni szövegfoszlányokat, vagy a hangsúlyokból, vagy Istók válaszaiból következtettem, de mégis zavaró volt, hogy nem mindig értettem, viszont lehet, hogy a gyermeki agy kreatívabb (és ez főként őket célozta meg).

   Ez a világ egy görbe tükröt mutatott a mai felgyorsult, sokszor sekélyes társadalomnak, kifigurázva egy-egy emberi tulajdonságot. Az eltúlzott jelmezek is ezt erősítették, kidomborítva negatív tulajdonságaikat. De mivel ez mégiscsak egy gyerekeknek szánt előadás, így pár humorfaktort is csepegtettek bele. Pl. amikor Istókot iskolába viszik, akkor a nyúltagyú gyerekek egyszer csak teljes káoszba „rendeződnek”, és egy vicces dallal szórakoztatják a közönséget egy jópofa, szó szerint kockafejű professzorral (Vati Tamás) megspékelve.

   Természetesen a szerelem sem maradhatott ki, így Istók a vicces várkapitány (Schnell Ádám) szépséges lányába (Tompos Kátya) bódult bele, akit állandóan két „picike plázacikornya” kísért, és a legváratlanabb pillanatban lőttek el egy-egy látványos szelfit. A szerelem viszonzásra talált, ám mégsem teljesülhetett be, mert az apa másnak szánta egy szem kislányát. Megtartották a lakodalmat is, ahol Istóknak lehetősége lett volna megszöktetni a menyasszonyt, de ő mégis egyedül ment el, méghozzá vissza oda, ahová tartozott, és ahol felnőtt, a mocsaras lápba. Ők sem lehetnek együtt, ahogy a civilizáció és a természet is mindig viaskodik egymással, nem férnek meg egymás mellett. Az ember nem figyel eléggé nem csak a természetre, hanem a közvetlen közeli környezetére sem.

   Összességében nekem nem állt össze egy teljes végiggondolt történetté, így nekem a konklúzió is hiányzott, de maga a látvány, a tánc (Bozsik Yvette Társulat) és a csodálatos zene mindezt kárpótolták. Tompos Kátya csodálatos hangja most is egy másik világba röpített, ahogy a Szarka Tamás által komponált Ha szeret, ha nem szeret c. dal is, ami visszatérő motívumként vonult végig a darabon, és teljesen a szívembe lopta magát.

   Jó érzéssel jöttem el, és azt hiszem egy előadás lényege az, hogy valamit adjon, ne engedjen el érintetlenül. Ez megtörtént.

Fotók: Nemzeti Színház (a szünetben ezeket a kártyákat kellett a gyerekeknek összegyűjteniük különböző helyekről, és csak halkan jegyzem meg, hogy egy pillanatra én is annak éreztem magam - ez nagyon ötletes volt)