Nevetve vigadunk

   Háy János drámáját, A Gézagyereket a Pinceszínházban, ez év februárjában mutattak be, majd a Bakáts Feszt keretein belül úgy volt, hogy a szabadban is látható lesz, de sajnos a rossz idő miatt ez elmaradt. Viszont mindenképpen látni szerettem volna, mert regényeinek már régóta olvasója vagyok, így amikor csak lehetséges, akkor a színpadra került műveit is megnézem. A Gézagyerek Háy első drámája, amit a székesfehérvári színházi felkérésre írt, de végül nem ott tartották meg az ősbemutatót.

   A Pinceszínház színpadán, Soós Péter rendezésében látható ez a vidéki környezetben játszódó, egyszerű falusi emberek életét bemutató dráma. A címszereplő egy autista fiú, a Gézagyerek, aki a helyiek szerint csak szimplán “hibás”, akinek a napi teendője abból áll, hogy számolja a konyha kockaköveit, addig a napig, míg a környék egyetlen kenyérkereső helyének főnöke, Laci, fel nem keresi az anyját, és munkát ajánl a fiúnak. Nem lenne semmi más dolga, mint ülni egy régi buszülésben, és figyelni a munkaszalagot, és ha bármi problémát észlel, akkor meg kell nyomnia a piros gombot. Látszólag ez egy kedves dolog, a falusiak, akik egyben munkatársai, őszintén örülnek, hogy a Gézagyerek is munkába áll, talán csak a szomszéd házaspár tekint rá irigyen, ugyanis a tulajdonváltáskor a férfit elküldték, és azóta sem talált mást.

    A fiú szűk kis világában már ez a változás is nehezen illeszthető be, és erre még jön az, hogy az anya úgy gondolja, hogy ha már kenyérkereső lett, akkor azzal együtt a kocsmába járás is dukál, mint minden más férfinak a faluban, ahol a többiek rögtön úgy gondolják, hogy egy nő sem ártana neki. Géza jár is rendesen munkába, figyeli azt a szalagot lélegzetvisszafojtva, míg egy nap rá nem jön, hogy neki azt a bizonyos gombot soha nem kell megnyomnia, hiszen soha nem történik semmi, és ez számára azt jelenti, hogy nem csinál semmit, vagyis teljesen felesleges a munkája. A dráma iróniája az, hogy minderre a többiek is néha-néha, egy-egy józan pillanatukban rájönnek, hogy igazából sosem történik semmi, minden nap ugyanúgy telik, reggel munkába mennek, utána pedig irány a kocsma, ahol addig isznak, amíg mindezt el is felejtik. Géza viszont ezen nem képes túllépni, hiszen neki minden fekete vagy fehér, érdekes, hogy pont ő az, aki ezt szóvá teszi, aki a kérdéseket felteszi egyfolytában, mintha megfordult volna a világ.

    Háy János most sem fukarkodik a beszédes nevekkel, a két munkatárs, Banda Lajos és Herda Pityu, akiknek minden eszköze arra, hogy ne vegyenek tudomást az élet monotonitásáról az, hogy kocsmába járnak és állandóan viccelődnek, ha kell, akkor saját magukon is, képesek az öniróniára, és pont ettől lesznek ennyire emberiek ezek a karakterek.

   Az egész falu ismerős mindazok számára, akik valaha éltek egy ehhez hasonló vidéki környezetben - vagy aki már sok Háy könyvet olvasott  - , a kedves bolti eladó, aki minden hozzá betérőt ismer, és már szinte kérés nélkül adja ki az adagokat, a mindig ráérő és egymással örökké veszekedő szomszéd házaspár vagy éppen maga a falu

    A dialógusok autentikusak, tényleg elhisszük, hogy ezek a falu emberei, annyira egyszerűen és tisztán beszélnek, semmi felesleges sallang. Ez egy kis zárt faluközösség, mindenki ismer mindenkit, és tényleg érződik, és még egy kis szeretet is van, no meg összetartás. Géza számíthat rájuk bármikor, még ha ezt nem is tudja realizálni.

    Takács Géza annyira finoman és árnyaltan alakítja Gézát, az autistát, hogy mindvégig együtt tudunk érezni vele, és szurkolunk neki, hogy nehogy ez az egyszerű és tiszta szeretet, ami körülveszi, valamilyen tragédia által elvesszen. Anyjaként Börcsök Enikő (Rózsika néni), falusi asszonyként hihetetlen nagy érzékenységgel, empátiával és figyelemmel van fia iránt, megható látni, hogy ha kell, akár egész testével is megvédi a fiát bármitől. Hihetetlen erős és jól működik a párosuk, ahogy Kaszás Gergő (Herda Pityu) és Tóth Zoltán (Banda Lajos) kettőse is. Van köztük kémia, ismerik egymás gondolatait, megszokott élcelődésekkel szórakoztatják egymást, és még ha néha oda is vágnak a másiknak, arra ügyelnek, hogy egy határt ne lépjenek át. Sorsuk nem túl biztató, de ők mindenben megpróbálják a jót látni, és a sírás vagy panasz helyett a viccelődésben vigasztalódnak, mert a nevetés talán egy kicsit felold.

    A jószándék ott van mindenkiben, még ha néha ez a gúnyolódás álcázza, az egyetlen kilógó alak, a szomszéd páros női tagja (Tallián Mariann), aki azért emlékeztet minket arra, hogy mindennek van ellenpontja is. A férjével (Lázár Balázs) elhangzott dialógusokban olyan tenyérbemászó tud lenni, hogy végig azt hittem, ő lesz az az asszony, akit a férje egy hirtelen pillanatban eltesz láb alól.

   Juhász Réka kocsmatündérként hihetetlenül meggyőzően játssza a részeget, noha szinte meg sem szólal, az egyik legjobb illuminált állapot alakítás, amit az elmúlt években láttam.

    Szeretném megemlíteni az együttérző pénztárost (Varga Dóra), a szomszédasszony mindenbe beletörődő férjét (Lázár Balázs), a kocsma kötekedőjét (Némedi Árpád), a mindig késő buszsofőrt (Jánosi Ferenc) és az örökké idegeskedő igazgatót (Molnár Csaba), ez az este azért lett ilyen remek, mert ezek a tehetséges emberek egytől-egyig hitelesek tudtak lenni. 

    Horgas Péter realisztikus és sokszor csak jelzésértékű díszlete, a maga  egyszerűségében, méginkább  érzékeltette az egyhangú és statikus atmoszférát.

    Jó látni, hogy bár Géza karrierje nem igazán hosszútávú a kőfejtőben, nem történik semmi nagy változás az életében, a végén minden ugyanúgy folytatódik, még sincs minden veszve, mert tudják, hogy egymásnak ők mindig ott vannak. És lehet, hogy ez egy kis vidéki falu, ahol mintha teljesen megállt volna az idő, de érzelmi szinten lehet, hogy sokkal fejlettebbek, mint a haladó nagyvárosok rohanó emberei.

     Szereplők: Takács Géza, Börcsök Enikő, Kaszás Gergő, Tóth Zoltán, Némedi Árpád, Molnár Csaba, Lázár Balázs, Tallián Mariann, Varga Dóra, Juhász Réka, Jánosi Ferenc