A 20. századi irodalom nálunk talán kevésbé ismert, de a horvátoknál ikonikusnak számító Miroslav Krleza nevű drámaíró, költő és esszéista A Glembay ház című művét a Radnóti Színház 2015 decemberében vette fel a repertoárjába Valló Péter rendezésében.
A mű a klasszikus polgári dráma jegyeit hordozza, hosszú, de cseppet sem unalmas előkészítés után előre megjósolható, mégis csattanószerű végkifejlettel mutatja be egy dúsgazdag család mélyen forrongó, majd felszínre törő titkait.
Az első felvonás látszólag nyugodt hangulattal indít, majd perceken belül feszültségbe csap át: először csak sejthető, majd egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy a Glembay-klán tagjai nemcsak befolyásos, az üzleti világ élén álló pénzéhes, gátlástalan figurák, de igen sok öngyilkosság, tisztázatlan haláleset is köthető a nevükhöz.
A család fekete bárányaként nyilvántartott Leone az egyetlen, aki tudatosan szembefordul ezzel a számára felszínesnek és erkölcstelennek tartott közeggel. Festő lévén a művészetben talál kiteljesedést, családja azonban elvetemült, neurotikus bohémnek tartja. Pál András formálja meg ezt a különc férfit, akinek éleslátása metsző szarkazmussal párosul.
A második felvonás Leone és a pap, Silberbrandt (Adorjáni Bálint) dialógusa, majd a festő és apja, Ignjat Glembay tettlegességig fokozódó vitája. Múltbéli sérelmek, egymás fejéhez vágott indulatos, kegyetlen kijelentések hangzanak el, titkok felfedésének lehetünk szem- és fültanúi. Az öreg Glembayt játszó Bálint András és Pál András végletekig izzó párbeszéde a darab gerince, olyan sodró lendületű, hogy a kissé hatásvadász égiháború beszűrődő zajairól is megfeledkezünk.
A harmadik felvonásban a Szávai Viktória által megformált Glembayné, azaz Castelli báróné vall: megkísérli eltorzult személyiségét hányattatott gyermekkora számlájára írni, de könnyei sanyarú múltjáért és a pénzügyi tranzakcióként megköttetett sikertelen, megalkuvó házasságáért nem vívják ki a néző együttérzését. Nem sajnálja meg őt Leone sem, aki a darab végére a már egyébként is egzaltált lelkiállapotából az őrület határáig jut el. Felismeri, hogy a benne élő Glembay ellen való küzdelem mindennél nehezebb, nem azért, mert ő maga is olyan erkölcstelen és hidegvérű, mint a rokonai, hanem mert épp azok az erők fordulnak ellene, amellyel felül akar kerekedni rajtuk, így válik egy rendkívül érzékeny és értékes személyiség nemcsak családjával, de önmagával folytatott csatája is szélmalomharccá.
Szlávik István egyszerű, ízléses díszletei pontosan érzékeltetik a család vagyoni helyzetét, de nem vonják el a figyelmet a színpadon elhangzó szövegről, mely kellőképpen filozofikus ahhoz, hogy a néző ne csak értse, de végig is gondolja a mű lényegét. A fajsúlyos, mély tartalmakat helyenként finom, vagy épp éles irónia váltja fel, gondoskodva arról, hogy a szöveg még véletlen se válhasson nehézkessé.
Aki „drámaírói igazságszolgáltatásra” vágyik, az csalódni fog, mert bár a mű végére a számító, hűtlen báróné és a mindenkin átgázoló, csak az anyagi érdekeit szem előtt tartó idős Glembay is elnyeri méltó büntetését, a sokat hangoztatott moral insanity és a Glembay-vér ellen heroikusan küzdő Leonén is beteljesedik a családi átok.
Aki viszont egy sötét hangulatú, izgalmas darabra vágyik és nem fél belenézni abba a görbe tükörbe, amelyet a Glembay-család tart elé, megtalálja számításait a Radnóti Színházban.
