Margitsziget, vasárnap.

Emberek hömpölyögnek, csodálatos napsütés van, bár az idő hűvösebb a nyáron ilyenkor megszokotthoz képest.

Focivébé-közvetítések, szabadság, szigeti hangulat.

Mi a barátnőmmel az idén 80 éves Margitszigeti Szabadtéri Színpadra tartunk, este 8-kor Balázsék zenélnek (Szabó Balázs bandája - a szerk.), a Modern Art Orchestra-val.

Beszélgetünk, már régen is találkoztunk, sietünk a koncertre. Próbálom kitalálni arcokból, öltözetekből, ki az, aki hozzánk hasonlóan oda tart még.

Megérkezünk, szinte telt ház.

Furcsa kissé, hogy még elég világos van, pedig, már este nyolc. Még furcsább számomra, aki korábban sok Balázs-koncerten is jártam már, hogy itt mindannyian ülünk, s ez egy "csöndesebb-ülősebb" koncert lesz - a beharangozó szerint.

Hatalmasnak tűnik a színpad, pedig, mi elég távol is ülünk, a hátsó traktusban. 

Hogyan fogja ezt a zenekar "bezenélni", bejárni?! Ilyen gondolatok cikáznak a fejemben. 

Kijön a színpadra Balázs (Szabó Balázs - a szerk.), egy szál gitárral, rendkívül elegánsan; nyakkendőben, fehér ingben, fekete nadrágban, fekete cipőben. Szokatlan ez is; kissé idegennek hat.

A maga alázatos-lelkes módján felvezeti a koncertet, s még azt is elhihetnénk neki, hogy (ahogyan mondja) egyedül fog zenélni, és bizony, rá is kezdi, kezében a gitárral.

Elénekel egy dalt az új lemezről, majd egy másik régebbi szerzeményt, a Miért pont ez című dalt.

Közben mesél, zavarban, de tele lelkesedéssel.

Megérkeznek a zenekar további tagjai is: Acsády Soma - basszusgitár, Ferencz László - billentyű, Harangozó Sebestyén - gitár, Ölveti Mátyás - cselló.

Az egyik zongorát Kákonyi Árpád veszi birtokba, aki az Örkény Színház zenei vezetője, és együttműködött Balázsékkal az új lemezük készítése során is.

Szintén mindenki elegánsan, mintha esküvőre készülnének. Balázs mondja is, hogy az érettségi találkozóra öltöztek ki ennyire utoljára.

Kezd sötétedni, felcsendülnek a régi és az új slágerek is; háttérben kivetítve videók a dalok hangulatához passzolva.

A MAO-nak (Modert Art Orchestra - a szerk.) még semmi nyoma, bár, a színpad jobb oldalán van néhány szék és kottatartó, a háttérben pedig egy másik zongora is, ami arra enged következtetni, hogy csak megérkeznek még az este során.

Az új, Rajtad felejtett szavaim című albumról érkeznek sorra a dalok: Hogyha gondot viselnél rám, Ikarosz, a csodálatos refrénjével:

"Most nem azért nézek a napba,
hanem csak azért, hogy más is kutassa,
most nem azért szállok a fénynek,
hanem magamért, hogy tudjam, hogy élek.",

s az Egyperces, Tanulhatatlan, Lélekkeltető. 

Balázs beszél-beszél, mondja az összekötő szövegeket, lelkes, de érezni rajta is, hogy szokatlan számára is ez az "ülögetős", rendhagyó koncert. Mondja is bájosan: köszöni, hogy figyelembe vesszük a taps során, hogy ez egy "csöndesebb" koncert. 

Érezni, hogy leugrana legszívesebben a nézők közé vagy az első sorokban ülőket buzdítaná, álljanak csak fel, s mulassanak. Hiszen, az ő zenéjük erről szól: az örömről, arról az elemi erőről, ami benne lakik talán mindannyiunkban, amikor igazi, szívhez szóló muzsikát hall; népzenei betétekkel, s egy olyan szenvedélyes hanggal, mint amilyen a Balázsé.

Pilinszky-feldolgozásaik közül a Ne félj!, Radnótitól pedig az örökzöld Bájoló csendül fel. Minden másként szól most, mint egy "átlagos" koncerten. A Bájoló is, ami - megkockáztatom - máig a legismertebb, legtöbbet énekelt-játszott daluk, a koncert közepén hangzott fel, nem a végén.

Már sötét van kellőképpen; megérkezik végre az Orchestra is, csupa férfi: tubával, trombitával, kürttel.

Különleges hangzása van a szabad ég alatt az áthangszerelt daloknak. Nagyon különös, de mégis "rendben van", nem érzi az ember, hogy nem illeszkednek ezek a hangszerek a dalokhoz.

Következnek még dalok az új albumról: Fércelt álom, Halak laknak, Mulandó, Valahogy legyen.

A korábbi lemezekről a Hétköznapi, az Apám a vadludakkal című gyönyörű ballada, az Embervédő állatok, valamint a szintén nagyon népszerű, a legelső slágerük, a Zaj is megérkezik; teljesen más, lassabb ütemben, új hangszereléssel.

Hálás ez a szerzemény is egyébként: korábbi koncerteken szintén hallottam már, s akkor is "új köntöst" kapott, jól szól különféle hangszerelésekben.

Közeleg az este tíz óra, már teljesen sötét van, de kegyes az időjárás is: tiszta az idő, s a hangulat is fokozódik, már bátrabbak a tapsok, az ujjongások a dalok végén, a biztatások. Néhány lány kijön a sorból, ahol ül, s oldalt táncolnak, mulatnak, nem bírnak ülve maradni.

Nekem sem sok hiányzik ehhez, de végül, csak a kezeimmel teszem, amit a lábaimmal szoktam máskor egy-egy koncerten.

Véget ér a koncert, felcsendül az utolsó dal is.

Vagyis, az utolsó előtti, mert egy ráadást még kapunk.

Tapsolunk; állva, örömmel.

A két teljes zenekar, mindenki, aki a színpadon van, feláll, s mi is hatalmas tapsot kapunk. Integetünk egymásnak; hiába, a "szokásos" koncerthangulat csak beszivárog erre a hatalmas nagyszínpadra, a szabad ég alá is: az érzés, hogy mi, akik részesei vagyunk ezeknek a daloknak, a "lélektől lélekig" érzésnek, bizony, nem jövünk el egy nagy adag jelképes ölelés, és "lélekfagyi" nélkül.

S milyen jó, hogy még előttünk a nyár, a koncertszezon, és sok-sok helyen láthatjuk-hallhatjuk még ezt a kedves zenekart.

Vélhetően már ugrálva-táncolva is.