Mindannyian bűnösök vagyunk?
Minden filozofálásra hajlamos ember a szó pozitív értelmében véve felszisszen, ha szóba kerül Dosztojevszkij halhatatlan műve, a Bűn és bűnhődés. Az orosz irodalom megkerülhetetlen regényét színpadra állítani már önmagában is merész vállalkozás, kivégezni azonban valósággal bűn.
Michal Dočekal, a Cseh Nemzeti Színház igazgatója állította színpadra a művet, hatalmas kihívást és a kockázatot vállalva ezzel, hiszen rendkívül nehéz műről van szó, félreérteni viszont annál könnyebb. Dosztojevszkij lélektani regényét a színlap krimiként definiálja, ez már önmagában baljós előjel, és ami a színpadon zajlik, percről percre bizonyítja be, hogy itt valóban egy nyomozás történetét fogjuk végignézni, mely csak nyomokban tartalmaz filozófiát.
Raszkolnyikov (Orosz Ákos) erőteljes belépője reménykeltő, bár a szanatóriumszerű, steril színpadkép és a vitrines balta látványa erős gyanút kelt a nézőben arra vonatkozóan, hogy amit látni fog, az kőkemény színház.
A gyilkosság késleltetett megjelenítése az ötlet szintjén nem lenne rossz, ha aztán nem egy elnagyolt, közepes bűnügyi történetet idéző baltás jelenetbe torkollna, megtörve a történet ívét.
A tettes, Raszkolnyikov bűntudata és lelki gyötrődése látványos epilepsziás rohamokban nyilvánul meg, mely nagyon jól mutat ugyan a Vígszínház hatalmas színpadán, de talán szerencsésebb lett volna azt a lassú, ám igen mély folyamatot hangsúlyozni, amely a joghallgató diák teljes összeomlását eredményezte.
Az a filozófiai eszmefuttatás, mely elvezette őt a tettlegességig, sincs kellőképpen kifejtve a színpadon, elhangzik ugyan pár kérdés, feltevés arra vonatkozóan, hogy kinek van joga ölni vagy épp egyenlők vagyunk-e egyáltalán, de a hiányos felvezetés szinte indokolatlanná teszi az elkövetett gyilkosságot.
Orosz Ákos Raszkolnyikova tehát a maga nemében jó alakítás, de épp csak emlékeztet Fjodor Mihajlovics Raszkolnyikovjára.
Nem lehet szó nélkül elmenni a Stohl András alakította Profirij figurája mellett sem, aki a nyomozást lefolytatja az ügyben. Porfirij cinizmusa az egekig ér, és ez így van rendjén, de olyannyira ripacs, hogy sajnos egy vásári komédiából sem lógna ki. Motivációja és céljai azonban érthetőek, ő is egy eszme megszállottja, és valószínűleg nem kis színészi teljesítmény az sem, hogy lehetetlen benne szimpatikus vonást találni.
A női figurák közül kiemelkedik Szonya, a prostituált, akit Bach Kata alakít, nagyon jól. Karaktere átgondolt és jól felépített, szerethető. Neki köszönhetjük az erőteljes üzenetet hordozó, megható befejezést is.
A rendezői koncepció kissé szétesőnek tűnik, sok mindenbe belekap, de végül egyetlen motívum sem teljesedik ki igazán.
Szórakoztató és még elgondolkodtató is lehet a darab annak, aki nem Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésére kíváncsi, viszont megnézne egy jó krimit. Bőven találni ugyanis párhuzamot a mai világunkkal.
Aki viszont szereti és érti az eredeti művet, bizonyára hiányolja ebből a feldolgozásból a valódi lélektaniságot és talán abban is egyetért, hogy a mély és fontos gondolatokat egyszerűen nem kell kiabálni, mert még elsuttogva is hatalmas erővel bírnak.
Kép forrása: Vígszínház
