A Magyar Kultúra napját igencsak méltó módon ünnepelte az Átrium Film- Színház, valódi ínyencséget szolgáltatva a közönségének. Összművészeti kuriózumban volt mindenkinek része, aki megnézte Szirtes Edina Mókus, Závada Péter és Vojnich Erzsébet trióját. Valami egész különlegeset hoztak létre.

  Szirtes Edina Mókus estjén vendégként Závada Pétert (költő, zenész, slammer) és Vojnich Erzsébetet (festőművész) köszönthettük, akik egy teljes estre kapcsolódtak be a hegedűművész világzenei forgatagába, hogy újradefiniálják a művészeti ágak kapcsolatát.

   A művésznő a hangszereivel, a looperrel és varázslatos hangjával egyszemélyes zenekarként megtöltötte a teret, és nem csak a színházét, hanem a Vojnich Erzsébet festményein lévőket is.

   A festőnő képei teljesen üres terek, amelyekben csak a geometriai formák emelkednek felül, olyan érzetet adva, mintha eltűnt volna belőle az élet. Állandó motívumként tér vissza képein a lépcső és medence. Végig próbáltam megfejteni, hogy bennem milyen érzést vált ki, nem tudtam eldönteni, hogy lehúzó és depresszív vagy megnyugtató az a steril világ, amit ábrázol. Végül azt hiszem nem is kellett állást foglalnom, mert a csodálatos hangzásvilág teljesen magával ragadott, és nem hagyott ezen rágódni, majd pedig amikor Szirtes Edina műsorvezetővé avanzsálódott, akkor őszinteségét, kedvességét és szerénységét olyan páratlan humorral fűszerezte, hogy azt hittem a sok nevetéstől még a könnyem is kicsordul. A stand-uposok helyében felkötném a gatyám.

   Závada Péterről megtudtuk, hogy nem érzi azt, hogy verseivel feltétlenül tanítania kellene, nem ilyen célzattal ír, mert ha erre oda kellene figyelnie, akkor az megbénítaná az alkotásban, és azt is, hogy ha valakinek feltehetne egy kérdést – aki már nincs az élők sorában -, akkor azt André Bretonnak, a szürrealizmus atyjának szegezné, mert tudni szeretné, hogy tudatosan alkotott ennyire eredetit vagy teljesen véletlenül. Erre mi is kíváncsiak lennénk.

   Később Vojnich Erzsébet is a mikrofon végére került, és ő is elárulta, hogy rendezett terei, mértani pontosságú ábrázolásai bármennyire is tudatos alkotásnak tűnnek, mégsem azok, hanem teljesen ösztönösek. Fotókat gyűjt vagy készít, azzal a szándékkal, hogy megfesti, de hogy végül melyikből születik festmény vagy éppen milyen, az csak akkor derül ki, ha elkészül.

   Edina kérdései eredetiek, frappánsak, és néha olyan hosszúak voltak, hogy ember legyen a talpán, aki meg tudja válaszolni, de szóljon mentségére, hogy nem is mindig kellett. Válaszolt ő maga. És azt is oly kedvesen és viccesen tette, hogy mindenki arcára mosolyt és szívébe derűt csalt.

    A festményeket a megzenésített versekhez álmodta, mert szavaival élve: szokott álmodni világot. Nagy költőink (Nagy László, József Attila, Radnóti Miklós, Szép Ernő) verseihez szeretett volna egy kortárs művészt is bevonni, aki mai és hozzánk szól, így jött képbe Závada Péter és versei. Volt olyan költeménye, amihez improvizált, és ott helyben találta ki a hangulatot, a dalt. És volt nyelvfeleselgetés, Reményik versére Závada verse válaszolt (vagy éppen fordítva), maga a költő és Edina tolmácsolásában.

   Az egész olyan volt, mintha nem is a zene lenne a főszerepben – persze nagyon is az volt - hanem az érzés, amit általa átadott.

   Reméljük, a művésznő álmodik még világot, amiben Péter a herceg, Vojnich Erzsébet a bölcs, ő maga pedig erdei kobold (megint elloptam a szavait).

   Szirtes Edina Mókus olyan érzést keltett, mint egy tornádó, jött, adott, tarolt, majd mindenkit magával sodort.

    Átrium Film-Színház: Ki viszi át… Magyar versek hang-szeren és festményen

    Az Európa kiadó legújabb szépirodalmi könyve egy kicsit becsapott, mert csupán egy jó kis irodalmat akartam, ehelyett kaptam egy már-már thrillernek nevezett művet. Tetszett. Tina Seskis első könyves író egész jót alkotott. Nem mondom, hogy nem volt benne egy-két érthetetlen szál, ami jobban magyarázatra szorult volna, és olyan, ami felett a végén akár át is siklottam volna, mert egyáltalán nem éreztem, hogy szorosan a történethez kapcsolódna. Eltekintve a végétől, amiben valóban volt csavar, és egy egészen feszes és izgalmas olvasmány adott, zavaró volt, hogy a végén kínosan igyekezett minden szálat elvarrni. Két egypetéjű ikertestvér életébe pillanthatunk be, akik nem éppen a szokásos álomtestvérpár szerepébe bújtak. Megtudhatjuk, mi van akkor, ha az élet egy kicsit átírja a szakirodalomból ismert testvéri szeretetet (főleg ikreknél), és ezt egész másképp rendezi meg. Felmerül bennünk az a kérdés is, hogy egyáltalán történhet-e ez másképpen. Emily életét kisebb-nagyobb bosszúságoktól eltekintve szinte ideálisnak nevezhetünk, míg húgáét, Caroline-ét mintha minden beárnyékolná. De hogy is tudna túllépni azon, hogy ő volt a nem várt gyerek? A regény választ ad arra is, hogy lehetséges-e ez vagy nem.

  Tina Seskis: Túl messzire mész

Európa Kiadó, 2014

  ...egy új könyvről, vagy esetleg régiről. Egy új sorozatot szeretnénk útjára indítani, ahol az éppen olvasott könyvről fogunk fülszövegelni: 1 percben egy fülszövegnyi ajánló.

   Azt gondoljuk, hogy olyan sok az információ, ami nap mint nap ellep bennünket, hogy legtöbbször tényleg nem szánunk többet egy percnél egy-egy hírre, cikkre vagy épp ajánlóra. Reméljük eme nyúlfarknyi írások is tetszeni fognak.

   Hát akkor induljon az 1Perc sorozat.

   Jó olvasást és kellemes időtöltést!

    A film, ami senkit nem hagyott hidegen. Az elmúlt hónapokban ki mellette, ki ellene, de letette a voksát. Rengeteg vitát generált, több tucat országban vetítették, számos díjat söpört be, köztük az egyik legnagyobbat, a Golden Globe-ot, magyar filmek közül először. Valljuk be, ez a siker igencsak ránk fér, és így talán még több nézőt vonz majd a moziba. És persze még az Oscar is hátravan…

   Őszintén bevallom, hogy elég ritkán ülök be a moziba, inkább az internet adta lehetőségeket aknázom ki, a Saul fia viszont hetek óta foglalkoztatott, és bár valahogy mindig elmaradt a megnézése, de ezen díj bejelentése után tudtam, hogy nem halogathatom tovább, látnom kell.

      Pesten már csak 2 moziban játsszák (Toldi és Uránia), a választásom azért esett az Urániára, mert annak az épületnek kívül-belül van egy ünnepélyes atmoszférája, amelyet szerintem ez a film megérdemel ennyi elismerés után. (szerk.megj. az Oscar jelölés óta több mozi is játssza: Művész, Palace Mammut, Tabán Kinotéka, Puskin, Corvin, Cinema City Aréna, Kino Café, Sugár Mozi)

   A kezdeti képkockák kicsit megijesztettek, nem ehhez a kameramozgáshoz vagyunk szokva, de idővel megértjük, hogy pont ez az, amivel magához ragad minket. Olyan, mintha mi is ott lennénk Saullal, aki szinte az összes képkockát kitölti, és alig van olyan rész, amikor nem ő lenne a vásznon. Vagyis végig visz minket is magával, nem maradhatunk le, nem szállhatunk ki, még csak el sem távolodhatunk tőle.

   A film hossza majdnem két óra, így számítani lehet rá, hogy az auschwitzi tábor nem fog érintetlenül hagyni senkit. A Sonderkommando egyik csoportját és annak pokoli munkáját követhetjük nyomon, de ahogy már utaltam rá, főként Sault, és az ő személyes történetét. Nemes Jeles László filmje olyan hiteles képekkel operál, ami igencsak ritka és szokatlan, ugyanis a gázkamrák kegyetlenségét szinte alig mutatja, élesben nem látunk semmit, nincs brutális vérfolyás, nem látunk direktben mutatott kínzást sem. Mindezt csak főhősünk elmosott hátterében sejtjük látni, mégis ahogy egyre inkább halad előre a film, úgy egyre erősebben nő egy gombóc a gyomrunkban, és a feszültség kezd mindinkább elviselhetetlen lenni. Erre nemcsak a sajátságos képi világ, hanem az erős hanghatások – gépek állandó zaja, emberek állandó kiabálása, sírása, nyelvek keveredése - is rásegítenek, ami sokszor pont olyan elviselhetetlen a vásznon kívül is, mint amennyire az ott élőknek lehetett. Semmi nem explicit, mégis mindennel tisztában vagyunk, és nem tolja le a torkunkon, hanem szépen lassan magától lecsúszik, majd telítődünk vele.

   Ebben a kilátástalanságban, ahol szinte huszonnégy órában egyebet sem csinálnak, mint az elgázosított „darabok” után takarítanak, Saul előtt egy cél lebeg fel: az egyik holttestben saját rég nem látott fiát fedezi fel. S míg másokat az tart életben, hogy talán sikerül lázadással megszökniük, addig őt az, hogy találjon egy rabbit fia tisztességes eltemetésére. Nem is tudjuk, hogy ez tényleg ennyire fontos neki, vagy egyszerűen csak kell valami, amibe bele lehet kapaszkodni, ami a realitás talaján tarthatja még egy ideig.

   Röhrig Géza Saul megformálására remek választás volt, legtöbbször rezzenéstelen az arca, mégis ott látjuk szemében a tehetetlenség fájdalmát és az abszurd helyzetbe való beletörődés kettősét. A végén pedig megdöbbenve konstatáljuk, hogy nemcsak látjuk, hanem érezzük mi magunk is.

   Nemes Jeles László valami újat és merészet alkotott, olyan perspektívából mutatta meg a zsidó holokausztot, ahogy eddig még senki. Ezt a filmes szakma díjesője is bizonyítja, de a legszebb jutalom mégiscsak egy Oscar lenne, ami még több emberhez juttathatná el.

   Én azt mondom, érdemes megnézni, és egy mozijegy árával támogatni, mert az igaz, hogy nem ad (jó érzést), hanem inkább elvesz, kivesz belőlünk, de hatással van ránk, ami manapság elég kevés filmről mondható el.