A Magyar Kultúra napját igencsak méltó módon ünnepelte az Átrium Film- Színház, valódi ínyencséget szolgáltatva a közönségének. Összművészeti kuriózumban volt mindenkinek része, aki megnézte Szirtes Edina Mókus, Závada Péter és Vojnich Erzsébet trióját. Valami egész különlegeset hoztak létre.

  Szirtes Edina Mókus estjén vendégként Závada Pétert (költő, zenész, slammer) és Vojnich Erzsébetet (festőművész) köszönthettük, akik egy teljes estre kapcsolódtak be a hegedűművész világzenei forgatagába, hogy újradefiniálják a művészeti ágak kapcsolatát.

   A művésznő a hangszereivel, a looperrel és varázslatos hangjával egyszemélyes zenekarként megtöltötte a teret, és nem csak a színházét, hanem a Vojnich Erzsébet festményein lévőket is.

   A festőnő képei teljesen üres terek, amelyekben csak a geometriai formák emelkednek felül, olyan érzetet adva, mintha eltűnt volna belőle az élet. Állandó motívumként tér vissza képein a lépcső és medence. Végig próbáltam megfejteni, hogy bennem milyen érzést vált ki, nem tudtam eldönteni, hogy lehúzó és depresszív vagy megnyugtató az a steril világ, amit ábrázol. Végül azt hiszem nem is kellett állást foglalnom, mert a csodálatos hangzásvilág teljesen magával ragadott, és nem hagyott ezen rágódni, majd pedig amikor Szirtes Edina műsorvezetővé avanzsálódott, akkor őszinteségét, kedvességét és szerénységét olyan páratlan humorral fűszerezte, hogy azt hittem a sok nevetéstől még a könnyem is kicsordul. A stand-uposok helyében felkötném a gatyám.

   Závada Péterről megtudtuk, hogy nem érzi azt, hogy verseivel feltétlenül tanítania kellene, nem ilyen célzattal ír, mert ha erre oda kellene figyelnie, akkor az megbénítaná az alkotásban, és azt is, hogy ha valakinek feltehetne egy kérdést – aki már nincs az élők sorában -, akkor azt André Bretonnak, a szürrealizmus atyjának szegezné, mert tudni szeretné, hogy tudatosan alkotott ennyire eredetit vagy teljesen véletlenül. Erre mi is kíváncsiak lennénk.

   Később Vojnich Erzsébet is a mikrofon végére került, és ő is elárulta, hogy rendezett terei, mértani pontosságú ábrázolásai bármennyire is tudatos alkotásnak tűnnek, mégsem azok, hanem teljesen ösztönösek. Fotókat gyűjt vagy készít, azzal a szándékkal, hogy megfesti, de hogy végül melyikből születik festmény vagy éppen milyen, az csak akkor derül ki, ha elkészül.

   Edina kérdései eredetiek, frappánsak, és néha olyan hosszúak voltak, hogy ember legyen a talpán, aki meg tudja válaszolni, de szóljon mentségére, hogy nem is mindig kellett. Válaszolt ő maga. És azt is oly kedvesen és viccesen tette, hogy mindenki arcára mosolyt és szívébe derűt csalt.

    A festményeket a megzenésített versekhez álmodta, mert szavaival élve: szokott álmodni világot. Nagy költőink (Nagy László, József Attila, Radnóti Miklós, Szép Ernő) verseihez szeretett volna egy kortárs művészt is bevonni, aki mai és hozzánk szól, így jött képbe Závada Péter és versei. Volt olyan költeménye, amihez improvizált, és ott helyben találta ki a hangulatot, a dalt. És volt nyelvfeleselgetés, Reményik versére Závada verse válaszolt (vagy éppen fordítva), maga a költő és Edina tolmácsolásában.

   Az egész olyan volt, mintha nem is a zene lenne a főszerepben – persze nagyon is az volt - hanem az érzés, amit általa átadott.

   Reméljük, a művésznő álmodik még világot, amiben Péter a herceg, Vojnich Erzsébet a bölcs, ő maga pedig erdei kobold (megint elloptam a szavait).

   Szirtes Edina Mókus olyan érzést keltett, mint egy tornádó, jött, adott, tarolt, majd mindenkit magával sodort.

    Átrium Film-Színház: Ki viszi át… Magyar versek hang-szeren és festményen