Aki azt hinné, hogy a 18. század, a szabadkőművesség vagy Kazinczy Ferenc életútja a mai olvasó számára már nem tud újat mondani vagy épp nem kellőképp izgalmas, nagyot téved. Péterfy Gergely 2014-ben megjelent regénye egy PhD értekezésből formálódott irodalmi művé egy évtized alatt. (http://angelosoliman.blogspot.hu/)

   A szerző amellett, hogy bemutatja a szabadkőműves mozgalom eszmeiségét és terjedését, fokozatosan kibomló, gyönyörű képet fest Kazinczy Ferenc alakjáról, vele párhuzamosan pedig Angelo Solimanról, a fekete bőrű jakobinusról, majd kirajzolódik a regényből kettejük különlegesen mély barátsága. Mindezt a nyelvújító felesége, Török Sophie tolmácsolja, miközben a Természettudományi Múzeumban szemléli a fekete testet, a kitömött barbárt.

   A regény több szálon futó, szerteágazó cselekményét az anaforikus szerkesztésmód zökkenti időről időre vissza Török Sophie jelenéhez, akinek visszaemlékezéseiből megelevenedik előttünk a 18. század és annak két figurája, a regény két főhőse.

   Angelo Soliman, a hányattatott sorsú színes bőrű szabadkőműves egész életét a teste határozza meg: feketesége átok, az emberek viszolygása, kíváncsisága, ellenszenve, agresszivitása végigkíséri élete végéig, de halála sem hozhat megnyugvást, bőre túléli őt, kiszolgáltatva Angelót a nem kívánt örökkévalóságnak.

  Kazinczy Ferenc, a széphalmi kultúrember életének meghatározója nem a teste, sokkal inkább szellemisége, eszméi. A hallatlanul művelt Kazinczy felesége elbeszélései alapján érzékeny, vívódó férfiként jelenik meg, akinek az irodalom és a magyar nyelv épp oly nélkülözhetetlen, mint a levegő.   

  A regény nyelvezetében nem köszön vissza a 18. század, nem archaizál, de erre nincs is szükség, hiszen bár ma már nincs kolerajárvány és a szabadgondolkodókat sem fenyegeti haláluk után testük kitömetésének, ha úgy tetszik, meggyalázásának veszélye, a felvilágosodás kérdéseinek, problémáinak egy része még mindig aktuális. Ez által válhat a regény egy korrajzon túl minden gondolkodó ember számára izgalmassá, hiszen hordozza a felvilágosodás soha el nem avuló üzenetét: a gondolkodás megtörhetetlen, kivégezhetetlen, időtlen.

   “Elégették a könyveket és betiltották a szabadkőműves páholyokat és levágták a fejeket, amivel csak azt tették nyilvánvalóvá, hogy semmit sem értenek a gondolatok terjedésének természetéből.”

    Az SZFE-en egy igazán nem mindennapi Sirályt láthat a közönség. Természetesen Zsótér Sándor rendezésétől akkor lepődnénk meg igazán, ha egy hagyományos színházat kapnánk. Mindig izgalommal és egy kis félelemmel tölt el, ha az ő rendezéseit megyek megnézni. Izgalommal, mert biztosan valami egészen újjal fogok találkozni, és félelemmel, mert mindig kilebbenti a gondolkodásunkat, az elképzeléseinket a komfortzónából. Nála nem lehet csak úgy leülni, kényelmesen besüppedni a székbe, és csak szórakozni.

   A Sirály c. előadáson már az első percében felfedezhető, hogy nem azt fogjuk kapni, amit egy klasszikus rendezéstől úgy általában várnánk. Az előadás nem teremben, hanem az egyetem aulájában van, ahol máskor csak várakozni szoktunk. Egy kicsi és egyszerű térbe helyezi, díszletként pedig alig néhány elem szolgál, egy dohányzóasztal, pár szék, fotel, és egy szinte plafonig érő bírói szék.

   Míg mi nézők belakjuk ezt a kis teret, addig a színészek nagy része kint az utcán rendeződik koreográfiába, majd kezdésként rögtön egy musical betéttel rontanak be - ugye erre senki sem számított? -, méghozzá a Fame címadó dalával, ami annyira passzol ehhez a Csehov műhöz, hogy nem is értem, hogy nem jutott eddig még senkinek az eszébe. De talán pont jókor, pont jó helyen, hiszen ezeknek a negyedéves színészhallgatóknak ugyanilyen dilemmái lehetnek, ugyanennyit foglakoztatja őket a siker, a várakozás, hogy mi történik, ha kilépnek a „védett zónából”, amit ezen az este képletesen meg is tesznek, amikor kilépnek az aula ajtaján a Vas utcára.

   A Sirály főhőseit is ez foglakoztatja a leginkább, vegyük Arkagyinát, akinek a mindene a siker, pont emiatt is hanyagolja a fiát. Nyina hozzá hasonló, szinte szomjazza a sikert, és arra vágyik, hogy ő is elismert színésznő legyen.

    Trepljov és Trigorin abban hasonlítanak, hogy mindketten vágynak rá,  de nem a külvilág miatt, hanem mert maguknak akarnak bizonyítani. Trigorin már valamilyen szinten sikeresnek is mondható, míg Trepljov csak szeretne az lenni, de úgy érzi, a hely már foglalt, és ahogy az anyja árnyékából, úgy az íróéból sem tud kilépni. Végül pedig ez okozza vesztét is. Nem tudja feldolgozni a kudarcot.

   A másik jó rendezői húzás az volt, hogy a színészek folyamatosan váltották egymást, egyik pillanatról a másikba, ugyanabba a szerepbe teljesen másvalaki bujt, sőt nemcsak szerepet, de olykor még nemet is cseréltek. Ez eleinte furcsa, majd teljesen megszokottá válik, hiszen igazából alig van köztük igazi kommunikáció, inkább elbeszélnek egymás mellet, önreflexiót tartanak, és nem a másikra reagálnak. Mindegyiküknek megvan a maga baja, mindenki boldogtalan, és mindenki csak vágyakozik, így valahol érthető is, hogy nem tudnak egymásra figyelni. Elfilozofálgatnak önnön maguknak és a nézőknek.

   Az sem zavaró, hogy alig van díszlet, mert annyira magukkal sodornak minket a monológok, hogy amúgy sem érünk rá foglalkozni vele. A „negyedik” felvonásnál a fiatalok még nagyobb lendülettel adják elő ugyanazt a musical betétet, és arra kérnek minket, pimaszul az arcunkba mászva, hogy emlékezzünk rájuk. Fogunk, és nem csak emiatt, hanem mert az est vagy inkább éjszaka végére valóban elérik, hogy megjegyezzük a nevüket.

   A rendező maga is egy ponton a darab részévé válik, és bár addig is itt-ott felbukkan, de amikor az ablakon kívül 2 szál égő cigarettával az ördög szemét jeleníti meg, hát nem marad el a hangos kuncogás a nézők részéről. Sok szempontból emlékezetes marad ez az előadás. A meghökkentő rendezői húzások mellett,a fiatalok fantasztikus és már-már meglepően érett játéka miatt is. Ez most az az eset, amikor nem tudok kiemelni egy-egy nevet,  mert azt hiszem minden egyes szereplő nagyot alkotott, és volt is rá lehetősége. Ezen az estén egy betegség miatt Trokán Nórát is köszönthettük, mint beugró, így ez még különlegesebbé tette. Jó volt látni, hogy koruk ellenére is egy ilyen előadás, mint a Sirály nem fogott ki rajtuk, és mindvégig hitelesek tudtak maradni. Siker és szerelem nagy kérdései utat törtek maguknak, és egészen belénk hatolnak, átérezve és együtt érezve velük.

   Zárásként harmadjára is meghallgathattuk a Hírnév c. dalt, csak közben a lelkesedés kihunyt belőle, mintha ráébredtek volna, hogy a sikernek ára van, és nem mindig éri meg.

   Olyan érzésem volt, mintha a színház keveredett volna a performansszal, és ezzel valami egyedit hozva létre.

   Köszönet az előadásért nekik: Baki Dániel, Blahó Gergely, Dér Zsolt, Ember Márk, Figeczky Bence, Georgita Máté Dezső, Gyöngyösi Zoltán, Kiss Andrea, Medveczky Balázs, Olasz Renátó, Osváth Judit, Papp Endre, Trokán Nóra

   Rendező: Zsótér Sándor

   Díszlettervező: Ambrus Mária

   Fordító-dramaturg: Ungár Júlia

   Rendezőasszisztens: Ari Zsófi

   Fotó: DévényiZoltán (Forrás: Ódry Színpad Facebook)

        Az operát kedvelők által leginkább várt esemény, legalábbis Budapesten biztosan, a Shakespeare Estély. A szervezők szakítva a hagyományokkal az idei év tematikus bálját estéllyé alakították át, így 1214 vendég láthatta színháztermi kényelemben, élőben az est sztárvendégét, Placido Domingót.

   A főműsor az első bálozók táncával indult, mely mindamellett, hogy szemet gyönyörködtető látvány, a mozgásukban korlátozott fiatalok kerekes székes keringője révén egyben megható is volt. Ez a mozzanat kiválóan leképezte a bál tematikáját, hiszen az esemény a reneszánsz, az újjászületés korszakát hivatott megjeleníteni.

   A repertoár Shakespeare híres darabjai mellett Giordano, Erkel és Kylián-Mozart műveibe is betekintést adott a nézőknek. Dráma, tragédia, szerelem, komédia, vidámság szinte kéz a kézben bukkantak fel a színpadon. Főként a zene hangján keltek életre, de olykor táncra perdülve, mozgások formájában mutatták meg magukat. A közönség vastapssal ünnepelte az operaénekeseket, a balett-táncosokat, az énekkart, a zenekart és a sztárvendéget. Placido Domingo, az opera királya nem okozott csalódást a jelenlevőknek, újból tanúbizonyságot tett sokoldalúságáról. Egyszerre láttatta magát operaénekesként, Velazquez Besame mucho dalával is megörvendeztette a nagyérdeműt, és karmesteri tehetségét is megvillantotta.

   A színvonalas előadást egy jótékonysági árverés követte, a bevételt az Operaház az Országos Mentőszolgálatnak adományozta. A licitálók bőkezűsége és a tény, hogy minden árverésre bocsátott tárgy elkelt, az előadás sikerességét támasztják alá. Röviden annyit mondhatok, hogy egy újabb varázslatos tapasztalattal lettem gazdagabb, de ez nem méltó annak kifejezésére, ami akkor átjárta a lelkemet. Vannak helyzetek, érzések, melyeket bármennyire is szeretnénk szavakba önteni, nem lehet, azért nem, mert azzal csak részigazságot tudunk közvetíteni.

   Azt gondolom, most is ez áll fenn, éppen ezért csak azt javasolhatom, hogy aki szeretné megtapasztalni ezt a csodát, mindenképp nézze meg 2016 február 11-én 22 óra 10 perckor a Shakespeare Estély teljes műsoráról készült felvételt a Duna Televízión.

    Minden anya rémálma az, hogy valamilyen módon elveszti a gyermekét, vagy ne adj’ Isten elrabolják. Erről egy gyermekkori élményem jut eszembe, amikor még pár éves voltam, és nyaralni voltunk, egy strandon egy kisgyermek vízbefulladt. Szörnyű volt, mégsem kimondottan ezért maradt meg bennem a történet a mai napig, hanem mert nem sokkal utána kiderült, az ott lévő pár nem a kisfiú szülei voltak, hanem egy szomszéd házaspár, akik csupán szívességből hozták magukkal a gyermeket. Nos, Paula Daly regényében ugyanez történik, csak itt a legjobb barátnője kislányát rabolják el.   

   A szerző érdekfeszítően festi le egy család széthullását, a megbocsátás fázisait, már ha ilyen esetben beszélhetünk róla. Az önvád marcangoló és idegtépő óráit. Az elrabolt kislány családjában felmerülő több tucat kérdést, és lehetséges válaszokat. Hiszen akár úgyis elrabolhatták volna, ha otthonról megy iskolába, és nem éppen a családi barátoktól. És a végén a váratlan fordulat sem maradhat el, ami a thrillerek nélkülözhetetlen eszköze.

   Mindenképpen érdemes beszerezni, nem okoz csalódást.

Paula Daly: Milyen anya az ilyen

Gabo Kiadó, 2014

   A Nemzeti Színház zenés fantasy-je olyan nevekhez fűződik, mint Szarka Tamás a Ghymes alapító tagja, és Bozsik Yvette, a Bozsik Yvette társulat koreográfusa, az előbbi a dalokért és a szövegért felelős, az utóbbi pedig rendezte és koreografálta a darabot. Mindkét név minőséget sugall, és előre megszavazott bizalommal ültem be az Éden földönre.

   A nyitány csodálatosan szép volt, egy pillanatig sem volt kétséges, hogy ez az éden, még annak ellenére is, hogy picit steril volt, és a fehér szín dominált, de sokszor a mennyországot is ilyennek képzeljük. Az állatjelmezbe bújtatott emberek fantasztikusan voltak, csodálatosan és aprólékosan kidolgozottak. Tóth Auguszta kócsaga, Kó, kecses és légies, Trokán Anna sasmadara, Égia, állandóan figyelő és erőt sugárzó, Olt Tamás szőrmébe bújtatott farkasa, Burkus, bátor és védelmező, mindegyikük nagyon élethű volt. Berzsenyi Krisztina részletgazdag ruhái igényesek és ámulatba ejtőek voltak.

   A színpadkép összhangban volt a jelmezzel, közepén egy csodálatos fehér öreg fa, akár a tudás fájának is nevezhetjük, és a hófehér madárfészek, ami a ringó bölcsőt is jelképezheti, és mindezt körbevették, kiegészítették az organikus díszként is funkcionáló táncos lányok, mint hajladozó nádszálak. Cziegler Balázs kreativitása köszönt itt vissza.

   Szarka Tamást egy régi magyar legenda ihlette meg: Hany Istók egy lápos, mocsaras vidéken élő fiú, akit az állatok neveltek fel.  Később elfogták és elvitték a közeli kastélyba, ahová soha nem tudott beilleszkedni, és számos szökési kísérlet után egy nap végleg eltűnt. Az elvadult fiú szerepében Berettyán Nándor egyetemi hallgatót láthattuk, aki mindvégig hozta a naiv és még mindig elveszett fiú szerepét, de igazán nagy tere nem volt a kibontakozásra, annak ellenére, hogy az övé volt a főszerep.

   A második rész díszlete gyökeres ellentéte az elsőnek, egy rideg cybervilágba kerültünk. Ebben a világban az volt ironikus, hogy bár itt emberek éltek, mégsem értettük a beszédüket, míg az állatokét tökéletesen. Nekem problémám volt ezzel a halandzsával, néha tudtam értelmezni szövegfoszlányokat, vagy a hangsúlyokból, vagy Istók válaszaiból következtettem, de mégis zavaró volt, hogy nem mindig értettem, viszont lehet, hogy a gyermeki agy kreatívabb (és ez főként őket célozta meg).

   Ez a világ egy görbe tükröt mutatott a mai felgyorsult, sokszor sekélyes társadalomnak, kifigurázva egy-egy emberi tulajdonságot. Az eltúlzott jelmezek is ezt erősítették, kidomborítva negatív tulajdonságaikat. De mivel ez mégiscsak egy gyerekeknek szánt előadás, így pár humorfaktort is csepegtettek bele. Pl. amikor Istókot iskolába viszik, akkor a nyúltagyú gyerekek egyszer csak teljes káoszba „rendeződnek”, és egy vicces dallal szórakoztatják a közönséget egy jópofa, szó szerint kockafejű professzorral (Vati Tamás) megspékelve.

   Természetesen a szerelem sem maradhatott ki, így Istók a vicces várkapitány (Schnell Ádám) szépséges lányába (Tompos Kátya) bódult bele, akit állandóan két „picike plázacikornya” kísért, és a legváratlanabb pillanatban lőttek el egy-egy látványos szelfit. A szerelem viszonzásra talált, ám mégsem teljesülhetett be, mert az apa másnak szánta egy szem kislányát. Megtartották a lakodalmat is, ahol Istóknak lehetősége lett volna megszöktetni a menyasszonyt, de ő mégis egyedül ment el, méghozzá vissza oda, ahová tartozott, és ahol felnőtt, a mocsaras lápba. Ők sem lehetnek együtt, ahogy a civilizáció és a természet is mindig viaskodik egymással, nem férnek meg egymás mellett. Az ember nem figyel eléggé nem csak a természetre, hanem a közvetlen közeli környezetére sem.

   Összességében nekem nem állt össze egy teljes végiggondolt történetté, így nekem a konklúzió is hiányzott, de maga a látvány, a tánc (Bozsik Yvette Társulat) és a csodálatos zene mindezt kárpótolták. Tompos Kátya csodálatos hangja most is egy másik világba röpített, ahogy a Szarka Tamás által komponált Ha szeret, ha nem szeret c. dal is, ami visszatérő motívumként vonult végig a darabon, és teljesen a szívembe lopta magát.

   Jó érzéssel jöttem el, és azt hiszem egy előadás lényege az, hogy valamit adjon, ne engedjen el érintetlenül. Ez megtörtént.

Fotók: Nemzeti Színház (a szünetben ezeket a kártyákat kellett a gyerekeknek összegyűjteniük különböző helyekről, és csak halkan jegyzem meg, hogy egy pillanatra én is annak éreztem magam - ez nagyon ötletes volt)

"Jobbat keresve gyakran jót veszítünk. "

(William Shakespeare: Lear király)

   Mi a mércéje az igazi szeretetnek, a szavak vagy a tettek? Hogyan befolyásolhatják az indulatok a józan ítélőképességet? Mi lehet az árulás, számítás, gyilkosság motivációja? Egyáltalán: hogy lehet Shakespeare halála után 400 évvel még mindig ilyen elsöprő sikere drámáinak?

    Az “avoni hattyú” jól ismerte az emberi lélek sötét oldalát és ezt nem félt kendőzetlenül bemutatni sem, a korabeli közönség megszokta, igényelte a kegyetlenséget, a vért és a halált a színpadon. A 21. század embere sem különbözik reneszánsz elődeitől -  mintha vágynánk a borzongásra.

    A szerző egy kelta mondát vett alapul a történet magvához: az idősödő Lear egy nap elhatározza, hogy felosztja birodalmát három lánya között annak arányában, hogy azok mennyire szeretik őt. Az idősebbek, Goneril és Regan szépen csengő, de hamis szavakkal elérik, hogy apjuk bőségesen juttasson nekik a javaiból, a hízelgésre képtelen, de őszinte Cordelia jussa azonban apja féktelen haragja és száműzetés lesz.

   A továbbiakban a két idősebb nővér számára már nemkívánatos apának mindkét lányával végleg elmérgesedik a kapcsolata, hiszen ráébred, hogy gyermekei csak addig voltak ékesszólóak, míg földhöz és vagyonhoz nem jutottak, szívük viszont kemény, jellemük romlott.

   A felismerés szinte egyik pillanatról a másikra az őrületbe kergeti a már egyébként is gyenge idegrendszerrel bíró Leart, aki mellett még így is kitart udvari bohóca és álruhás, korábban kitagadott szolgálója, Kent.

   A király és leányai történetével párhuzamosan fut  Gloucester és fiai, Edmund és Edgar sztorija, ahol az apa nem ismeri fel, hogy két fia közül melyik az áruló és melyik az igaz ember, később mindannyian súlyos árat fizetnek a tévedésért.

   A mű végén győzhetne az írói igazságszolgáltatás, hiszen minden romlott karaktert utolér a végzete és végül Lear is rendezi viszonyát az időközben előkerülő Cordeliával, de Shakespeare tolla nem ilyen kíméletes, végez a főhőssel és az ártatlan lánnyal is.

A Radnóti Színház repertoárjában szereplő darabot Alföldi Róbert rendezte, aki ismét elérte, hogy a nézőt a székbe préselje az a sok inger, amit a színpadról kap Shakespeare történetén túl is. A modern környezetbe ágyazott sztori jelzi az aktualitást, az időnként meghökkentő szituációk pedig kiszolgálják a 21. századi igényeket, de akár kérdéseket is felvethetnek, továbbgondolkodásra késztethetnek.

Az egyszerű, minimalista színpadkép központi eleme, a hatalmas asztal több funkciót is betölt a darab során a klasszikus étkezőasztali szerepen felül, az eredeti műben szereplő kalodát tolószék és szigetelőszalag, Edgar álruháját egy tál spenót helyettesíti, a szereplők öltözéke modern, néhol (részlegesen vagy teljesen) hiányos.

   A megjelenő karakterek nem sokban különböznek Shakespeare eredeti figuráitól. A főszereplő, a saját elméjének börtönébe zárt Lear László Zsolt alakításában félelmetes zsarnok, akinek fájdalma és megzavarodása hihetetlen indulatai miatt kezdetben csak részben, később, lelki viharainak csillapodtával intenzívebben vált ki érzelmi azonosulást a nézőkből.

   A három lány szerepében három fiatal színésznőt láthatunk. A Szávai Viktória alakította Goneril talán a legkeményebb Lear gyermekei közül, nemcsak apját, férjét is semmibe veszi, de az sem okoz neki lelkiismeret-furdalást, hogy meggyilkolja időközben a tervei megvalósításában keresztbe tevő húgát.

   Regant Andrusko Marcella játssza, Gonerilhez hasonlóan a gonoszság megtestesítője, különös kegyetlenségét mutatja a Kent megkínzásában vagy Gloucester szemének kivájásában lelt élvezete.

   A legkisebb királylány, Cordelia szerepében Sodró Eliza kezdetben éretlen tinilányt, majd felnőtt, a szeretetről, gondoskodásról minden más szereplőnél többet tudó lányt alakít.

   A darab színfoltja Kováts Adél bohóca. Udvari bolond, de mégsem csal őszinte mosolyt senki arcára. Sokkal inkább filozófus, aki versben mond ki kíméletlen igazságokat, mégsem tudja felnyitni sem Lear, sem a többiek szemét.

  Lear helyzetét részben átérző, hasonló szituációt megélő Gloucester szerepében Schneider Zoltán látható, aki megvezetett apaként mindvégig fenntartja a nézők szimpátiáját. Megvakítása, vakságában megvilágosodása, tragikus öngyilkossága a darab legmegrendítőbb pillanatai.

   Edmund szerepében Pál András olyannyira komikus hatást kelt, hogy szinte elnyomja egyébként mérhetetlen gonoszságát; testvére, Edgar megformálójaként Szatory Dávid sokkal szimpatikusabb figura, Cordeliához hasonlóan hű és érzékeny.

  Kiemelendő még Kent szerepében Csomós Mari, aki elsősorban a király iránti hűségével áll be a pozitív karakterek sorába.

   Ha túltesszük magunkat a véres jelentek okozta apró sokkhatásokon, lassan kirajzolódik a lényeg: a Lear király időtlen emberi érzelmek és alapvető jellemek drámája. Az apáé, aki patikamérlegen méri lányai szeretetét és a hamis csillogás mellett nem látja a valódi értéket. A gonosz leányoké, akikben erősebb a hatalomvágy és a számítás, mint a családi kötelék tisztelete.

   A hűség, az igazmondás, de a kegyetlenség és az árulás is megjelenik egy-egy figura testébe zárva. Az már a tragédia műfajának alapvető sajátossága, hogy végzete jónak-rossznak egyforma: a halál.

   Mindegy, hogy a reneszánsz korban vagy az ezredforduló után vagyunk, az ember nem változik.

  Nem változunk. Ez a felismerés ijesztőbb lehet minden véres jelenetnél. Talán Shakespeare is tudta ezt és valószínűleg egy cseppet sem csodálkozna drámájának modern kori sikerén.

   Volt idő, amikor nagyon sok SZFE-s darabot néztem meg, majd a körülmények úgy hozták, hogy kicsit elszakadtam a színháztól, nem teljesen, de csak nagyon ritkán néztem meg egy-egy előadást. Idén viszont úgy döntöttem, hogy újult erővel belevágok, hiszen Váradi Hédit idézve: „A színház a kiválasztottaké. S ebben nincs arisztokratizmus. Hiszen a kiválasztás önhatalmú. Mindenki kiválaszthatja magát.”

   A héten megint beleszagolhattam az Ódry Színpad meghitt miliőjébe, és újra csodálatos élményben volt részem.

   Az előadást a negyedéves bábszínházi rendező szakos hallgató, Szilágyi Bálint fordította újra és rendezte. Mivel különös kötődése van a német nyelvterülethez, így számára nem is igen volt kérdés, hogy egy német művet rendez meg. Választása egy német nemzeti hősre, Wilhelm Voigtra esett, akit könyvből, filmből vagy színdarabból, de már sokan ismerhetünk. A köpenicki kapitányként elhíresült szélhámos kalandos életét vitte színre, aki a Poroszországi Tisitben egy cipész családba született, és már kamaszként elítélték lopásért, majd ki is rúgták.

   Az elkövetkező években számos csalást vitt véghez (sikkasztás, okirathamisítás és lopás). Élete nagy részét börtönben töltötte, ebből is a leghosszabb az a 15 év volt, amit lopásért mértek ki rá. 1906-ban, 56 évesen szabadult, és ekkor vitte véghez azt a tettét, amiért később elhíresült.

   A rendező főként színművészetiseket választott a darabjához, de két végzős hallgató is meghívást kapott, a 2013-as bábszínész osztályban végzett Eke Angéla és Márkus Sándor, akiknek azóta egyre csak felfelé ível a karrierjük (Nylon Group alkotócsoport).

   „A köpenicki kapitány” egy nagyszínpadi előadás rengeteg szereplővel, ezt természetesen kicsit átformálták, és ugyanazok játszottak több szerepet is, viszont az a párhuzam figyelemre méltó, hiába bújtak más-más karakterbe, emberi jellemzőik megmaradtak mindvégig.

   A címszerepet formáló Feczesin Kristóf tettei ellenére is pozitív hős maradt, Szilágyi Bálintnak láthatóan fontos volt, hogy a kapitány humánus oldalát domborítsa, megmutatva, hogy milyen az az út, ami idáig vezet.  Mindvégi hiteles volt a szerepében, nem volt nehéz együttérezni vele. Bár volt olyan pillanat, amikor azt hittem, hogy maga a végső csínytevés már el sem következik

   Az előadás kissé szokatlan időpontban kezdődött, este fél tizenegykor, ami kissé befolyásolhatta volna a nézői visszajelzéseket, de hál’Istennek mindenki együttműködő volt, és a színpadról lepattanó poénok nagyon jól működtek. A darab dinamikus volt, feszes tempóval haladt előre, és mindvégig fenntartotta a publikum figyelmét, ami egy ilyen késői órában abszolút nem hátrány. Jól csapódtak le azok a kis humormorzsák, amik érezhetően belső poénok voltak, amikor Ember Márk önmagát ironikusan jellemezte, hogy miért is nem lett színész, mert túl sok a színpadon és modoros is. Nos, ezen az estén ezt megcáfolta, vagy ha nem, akkor nem is kellett, mert a szerepe megengedte neki.

   A lányok helyzete nem volt egyszerű, hiszen a darab nem túl sok lehetőséget adott nekik, de mégis színesítették a színpadképet. Talán Eke Angéla képezett kivételt, Wilhelm nővéreként.

   Megmosolyogtató volt Márkus Sándor laza és flegma figurája, aki hol fapofával éppen uborkát zabált, miközben emberi sors felett kellett volna döntenie, hol „vasparipáján” vágtatott szívecskés napszemüvegben, vagy éppen karácsonyi fényben villódzó pulóverével nyugtázott egy-egy eszmét.

   Az igazi német tisztet is alakító Papp Endre nagyon hű képet festett fegyelmezettségével, precizitásával az életét a rendszernek mindent alárendelő német katonáról.

   Komikus volt, s egyben szomorú is látni, hogy egy egyenruha mire képes, hogy nincs senki, aki megkérdőjelezné viselőjét, és elvakultan követik még azt a parancsot is, aminek látszólag semmi értelme.

  Wilhelm Voigt esete nem volt egyedülálló, éppen ezért lehet vele akár azonosulni, hiszen egy ördögi körbe került, ha nincsenek papírjai, akkor nem kap munkát, ha nincs munkája, akkor nem juthat papírokhoz. Mit tehet ilyenkor egy ember? Itt jó lehetőség nincsen, és ezen keresztül a német néplélekről nagyon markáns képet kapunk, ami a huszadik század első felét is előrevetíti. A feltétlen szabálykövetés és a rendszer hierarchiájának már-már vallásos tisztelete, ami végül éppúgy egy embertelen működéshez tud vezetni, mint ezek hiánya és az ebből fakadó korruptság.

   Mindezek ellenére mégis egy fantasztikus humorú vígjátékot kaptunk, sokkal több nevetéssel, mint sírással.

   Én megadom a jelest Szilágyi Bálintnak... remélem a vizsgabizottság is.

 FOTÓ: Szkárossy Zsuzsa (forrás: SZFE Facebook Oldal)

Szereplők: Feczesin Kristóf, Kókai Tünde, Eke Angéla, Ember Márk, Márkus Sándor, Szántó Balázs, Papp Endre, Konfár Erik, Nagy Katica, Koroknai Sándor

Rendező: Szilágyi Bálint

Dramaturg: Németh Ákos

Látvány: Molnár Anna

Látvány asszisztens: Petrovics Eszter

Zene: Tarr Bernadett

Asszisztens: Ari Zsófia

HELYSZÍN: ÓDRY SZÍNPAD

ELŐADÁSOK: február 4. 15:00, február 10. 19:00

AZ ELŐADÁS HOSSZA: 1 óra 50 perc

Jegyek: Itt

    Ha van regény, amelyet elolvasás után csendes döbbenettel teszünk vissza a polcra, akkor ez az. Majdnem a teljes Szabó Magda-életművet ismerve került a kezembe ez a könyv, mint egy hiányzó láncszem, csodálkozva lapoztam bele, hogy maradhatott ki ennyi éven át, pedig benne áll egy névnapi üdvözlet és alatta az évszám: 2004. Egyetemista éveimre visszaemlékezve eszembe jutott a lány, akitől a könyvet kaptam, a pillanat, amikor átadta, de valamiért akkor felkerült a polcra és 12 év elteltével nyitottam csak fel sötétkék fedelét.

    A címről azonnal eszembe villant a görög mítosz, Danaosz király ötven leánya, akik a nászéjszakán egyikük kivételével meggyilkolták férjüket, akikhez feleségül kényszerítették őket. A Danaidák alvilági büntetésként örökös vízhordásra ítéltettek: lyukas hordóba hordták a vizet az idők végezetéig, a hiábavalóság folytonos tudatával.

   Előzetes mitológiai ismereteim alapján találgattam, vajon a főhős, Csándy Katalin a gyilkos Danaida-e vagy az az egy, aki nem mert ölni saját szabadsága érdekében, vagy talán az istenek haragjától félve nyugodott bele sorsába.

   Katalin élettörténetét olvasva egy elátkozott sorsú könyvtárosnő mindennapjaiba nyertem betekintést, akinek életét végigkísérik a tragikus gyermekkor árnyai, egy szerencsétlen végkimenetelű szerelmi viszony szégyene, egy házasság kudarca, a meg nem szült, majd ajándékba kapott, de eltűnt gyermek miatt érzett fájdalom.

   A regény három nagy egysége Csándy Katalin életének három főszereplőjéről kapta a címét: Dániel, Elek és Melinda. Dániel, a féltestvér, akit Katalin úgy szeretett, hogy árulásra is képes volt érte már gyerekkorában, Elek, a férj, aki iránti szerelme 10 év alatt oly lassan párolgott el, hogy Katalin utólag sem nagyon tudta rekonstruálni, mikor és pontosan miért alakult ki és aztán nőtt köztük akkorára a szakadék, hogy szinte idegenekként váltak el egymástól, és Melinda, a diáklány, akit Elek szerencsétlen sorsú tanítványaként befogadtak, gyermekükként neveltek, és akit Katalin úgy szeretett, hogy azt sem bánta, a lány az ő helyét veszi át, a könyvtárosnő életének, sorsának meghatározó alakjai.

   Az átlagos, tisztességes, sok fájdalmat megélt, de gyenge, az életén igazán változtatni nem tudó Katalin történetét olvasva azt vártam, mikor következik el végre a feloldozás, mikor bukkan ki élete sötét fellegei közül legalább pillanatokra a nap, de ez nem következett be és talán törvényszerű volt, hogy nem fog. „Mit csináljak? Mit csinálhatok? Miért nem válaszolsz soha te? Mért csak az árnyak? Mért mindig csak az árnyak?”

   Csándy Katalin ölt, ha nem is a férjét gyilkolta meg, mint mitológiai névrokonai, de saját magát. Önmagát temette el minden nap, amikor nem vette kezébe élete fonalát, amikor hagyta, hogy döntsenek sorsa felett, amikor nem állt ki az igazáért, amikor felvállalta egy nyomasztó lét mindennapjait. Lyukas hordóba hordta a vizet és nem értette, miért e hiábavalóság. Árnyként élt, hát nem is felelhetett kérdéseire Isten, ahogy várta, csak az árnyak.

    „Nem születtél anyának” Regős Judit első könyvének címe. Judit a Szülők Háza program megalkotója, szociálpolitikus, családi tanácsadó és négy gyermek édesanyja. Könyvében kendőzetlenül ír több évtizedes munkájának tapasztalatairól.

   Elmondása szerint a könyv címe nem más, mint egy feloldozás. Bár biológiai értelemben minden nő egyben anyának is születik, Judit úgy gondolja, hogy az anyává válás és a családdá válás is egy folyamat, vagyis pusztán a házasságkötés, majd a gyerek érkezése révén nem születik meg a család, nem fogja mindenki rögtön tudni, hogy hogyan is kellene eleget tenni az új szerepeknek. Könyve tehát nem csak a nőknek szól, hanem a leendő vagy már gyakorló apukáknak, nagymamáknak, nagynéniknek (és még sorolhatnánk) is, vagyis minden családtagnak. Ez nem egy recepteskönyv, nem jól bevált praktikákat fogalmaz meg a szerzőnő, hanem a családdá válás útján törvényszerűen bekövetkező veszélyekre hívja fel a figyelmet. Tabuk nélkül ír például a gyermekvállalás előtt álló nők aggodalmairól, a szexualitásról, a váláshoz vezető útról, és a gyerek elvesztésével járó nehézségekről.

   A könyvbemutató családias hangulatban zajlott, a szerzőnő beszélgetőtársa Nagy Anna újságíró volt, akinek zavarbaejtő kérdései hűen mintázták a könyv szókimondó stílusát is. Számomra a legmegnyerőbb az volt, hogy Judit válaszai, és személyes törtenete révén hitelességről tett tanúbizonyságot. Azt az érzést keltette, hogy nem azért írta ezeket a sorokat, mert jól hangzanak, hanem, mert valóban így is gondolja, és eszerint éli életét. Őszintén beszélt arról, hogy ez nem egy könnyű út, de minden nehézségével együtt érdemes energiát fektetni a családdá válásba, hiszen az legalább annyi boldog pillanatot is adományoz nekünk. A fentebb említett témakörök átbeszélésével zajlott az esemény, mely dialógusoknak Borbás Erika színésznő által felolvasott részletek adtak keretet. A könyv nemcsak nőknek szól, így a bemutatón egy gyakorló apuka is szerepet kapott, aki nem volt más, mint a könyvben is megszólaló Kemény Dénes. Három fiúgyermek apjaként, és korábban a vízilabda válogatott edzőjeként számos tapasztalattal rendelkezik a családdá, csapattá formálódás kihívásairól. Történeteit humorral fűszerezve tárta a résztvevők elé. Számomra - nőként - ugyanakkor az volt a leginkább szívet melengető, ahogyan arról az élményéről vallott, amit a fogantatástól a szülésig vezető úton megélt. Szeretettel mesélt arról, hogy miként változott a nő mind fizikai, mind érzelmi síkon, és ez hogyan hatott rá. Mindannyian tudjuk, még ha nem is tapasztaltuk, hogy áldott állapotban lenni nem mindig örömteli, éppen ezért is volt megható, ahogy Dénes ennek az állapotnak a szépségét hangsúlyozta.

   Ha néhány szóban kellene megfogalmaznom, hogy mit hoztam el magammal a bemutatóról, mit tanultam a könyvrészletekből, a személyes történetekből, azt mondanám, hogy: odafigyelés, megértés, elfogadás és szeretet. Ahogy a családdá válás sem olyan, mint az instant kávé (lásd: Instant család...?), úgy az ehhez sem elegendő egy pohár forró víz. Nem könnyű mindig odafigyelni, megérteni, elfogadni és szeretni a másikat, de ez fordítva is igaz. Velünk sem mindig egyszerű együtt élni. Ez a könyv mankóként szolgálhat az együttélés rögös útján, éppen ezért kivétel nélkül ajánlom mindenkinek.

 Regős Judit: Nem születtél anyának

Kiadó: Tea Kiadó, 2015

­­­­­­­­

   “Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.”­-­­­­­­­

    1919. január 27-én halt meg a magyar modern költészet különleges, megosztó alakja: Ady Endre. Felbolygatta az irodalmi életet, voltak, akik hazafiatlannak, erkölcstelenek vélték, voltak, akik ragyogó tehetségnek, igazi újítónak. Egy biztos, mindenkinek volt és van véleménye Ady Endréről.

   Ady élete első éveinek színtere a mai Románia területén fekvő Érmindszent, Nagykároly, Zilah és Nagyvárad voltak. Újságíróként kezdte pályáját, prózája már ekkor kifejlődött, híres volt színes, indulatos, nagy lendülettel írt publicisztikájáról. Megpróbálkozott a jogi egyetemmel is, de kicsapongó életét nem tudta összeegyeztetni az kar szigorú elvárásaival.

     1903 jelentős dátum az életében, hiszen ekkor ismerte meg Diósy Ödönné Brüll Adélt, azaz Lédát, a „könnyek szfinksz asszonyát”. Viharos szerelmük nemcsak őket magukat viselte meg, de megbotránkoztatta környezetüket is, hiszen a férjes Adél jóval idősebb is volt a már akkor híresen züllött költőnél. Szenvedély, „örök harc és nász” jellemezte kapcsolatukat, mely szinte a függőségig fajult: “vágy szaggatott föl, csók vérezett meg, /seb vagyok, tüzes, új kínra éhes, / Adj kínt nekem, a megéhezettnek: / Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.”

   Héja-nászuknak aztán maga a költő vetett véget híresen-hírhedten kegyetlen Elbocsátó, szép üzenetével.

   1908-ban az induló Nyugat azonnal közölte Ady verseit, a költőt magával ragadta a kor szellemi áramlatnak sodrása. Sorra jelentek meg kötetei, melyeknek többsége nagy visszhangot keltett merész témáival, egyedi képalkotásával, szimbólumaival. Nemcsak az irodalmi kritika kísérte figyelemmel az öntörvényű zseni megjelent műveit, lányok, asszonyok tömege rajongott érte, mint férfiért is.

   1911-ben kezdett levelezni egy “rajongójával”, az akkor még diáklány Boncza Bertával, azaz Csinszkával, akit 4 évvel később feleségül vett a lány apjának határozott tiltása ellenére. A költőnél jóval fiatalabb lány nemcsak szerette, de mérhetetlen türelemmel viselte el az akkor már igencsak beteg Ady minden szeszélyét, betegségén, alkoholizmusán, gyógyszerfüggőségén azonban nem tudott segíteni. A költő persze tudta, mit köszönhet feleségének: “ha te nem jöttél vóna /, ma már tán panaszló szám se szólna”.

   Házasságkötésék után 5 évvel súlyos betegen, 41 évesen halt meg Budapesten. Bár életében mindvégig foglalkoztatta az elmúlás, a végletekig szeretett élni:

   „Vallom és hirdetem, hogy nincs értékesebb, hatalmasabb és szebb mint az élet.”