Az Ahol megszakad című kötete után Závada Péter tavaly újabb költeményekkel jelentkezett, Mész című műve pillanatok alatt beszédtémát szolgáltatott a kortárs magyar líra illetve a slam kedvelőinek.

   Elszakadva a klasszikus versformáktól, rímtől, metrumtól, hagyományoktól, Závada ezúttal a szabadverset választotta kifejezőeszközül olyan gondolatok közéléshez, amelyek egyszerre hordozzák magukon az emlékezés, a gyászmunka és a múlt feldolgozásának nyomait.

   Versszövegei azon túl, hogy hihetetlenül impulzívak, és magukkal húznak egy nyomasztó, olykor sötét, de izgalmas asszociációkkal teli lélekállapotba, feltűnően intenzíven tematizálják magát a nyelvet, grammatikai szakkifejezések válnak verscímekké, hasonlatokká, metaforákká.

   Megmutatkozik a nyelv teremtő ereje: „Megemlékezés egymás mondatban betöltött szerepéről…”, de az az erő is, ahogyan a nyelv képes rombolni, megszüntetni, semmissé tenni: „Ha olykor kérdez még rólunk bárki, válaszaidban minden határozatlan névelő én vagyok.”, „üres egyes szám, első személy”, „a névmások már jó ideje nem jelölnek senkit”.

 A posztmodern korra oly jellemző intertextualitás, mely szinte megkerülhetetlen, már-már automatikus „jelenség” kortárs szerzőknél, Závada verseiben is finoman megbújik. A „gazda aki bekeríti házát” megidézi Babitsot, vagy épp A szinkronúszó magányossága című vers, melynek kezdő sora: „Hosszú távra rendezkedtél be…” az irodalomban jártas olvasó eszébe juttathatja A hosszútávfutó magányossága című művet. Ez a szövegköziség, mondattöredékek párbeszéde leheletnyi játékossággal oldja fel az egyébként igen mély, helyenként depresszív szövegek melankóliáját.

   A Mész további érdekessége a versek felett található „hívószavak” sora, mely komoly fejtörést okozhat azoknak az olvasóknak, akik szigorú koncepciót szeretnének felfedezni a kötet megszerkesztettségét illetően. Valóban adhat egy másfajta olvasásélményt, esetleg többletjelentést a versszövegeknek az, ha e szavak mentén olvassuk őket, de ez már egy sajátos dekódolási folyamat, mely valószínűleg olvasónként különbözik.

   A versek témájukat, hangvételüket illetően meglepően személyesek. A merész, olykor egészen plasztikus, tárgyias hasonlatok néhol ellensúlyozzák ezt a kendőzetlen szubjektivitást, de az olvasónak mégis folyamatosan az az érzése lehet, mintha Závada nemcsak megengedné, hogy vele tartsunk egy komoly lélekutazáson, de erővel rántana magával.

   Ahogy írja: „egyetlen gondolatom sem maradéktalanul az enyém”.

  A Mész-kötet elolvasása után még sokáig érezhető ennek a mondatnak a megkérdőjelezhetetlen bizonyossága.