„Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.” (József Attila)
- április 11-én született József Attila, akinek születésnapját 1964 óta a magyar költészet napjaként ünnepeljük. Talán kevesen tudják, hogy 5 évvel az említett dátum előtt, ugyanazon a napon született Márai Sándor is, aki ugyan inkább prózájáról ismert, de időnként kitekintett a líra tájaira is.
“A költészet az ember létezésének egyetlen konkrét bizonyítéka.” – írja Gabriel García Márquez. Bár a tudomány szemszögéből vizsgálva ez a kijelentés nyilvánvalóan alaptalan, mégis intenzíven fejezi ki azt az emberi alapélményt, amit egy vers megalkotása vagy befogadása okozhat. Az irodalom három tényezője: szerző, olvasó és anyag. A költő, aki papírra vet, a betű, a szó, vagyis a nyelv anyaga, mely hordozza a gondolatot és az ember, aki olvas, interpretál, érez. Kódolás és dekódolás folyamata ez, páros és intim, mint a tánc, ahol a két fél egymás nélkül értelmét veszti.
Bizonyára nem véletlen, hogy legendás poétáink egy-egy verssora örökre belénk ég. Történhet ez azért, mert a vers zenéje fülbemászó dallamként megtapad, vagy mert a költő olyan közös létélményt fogalmaz meg, amelyből kiérezhető valami racionálisan megmagyarázhatatlan. A melankólia, a szerelem, a mulandóság tudata vagy épp a magány olyan mindenki által jól ismert érzések, tapasztalások, melyeket versben olvasva hatalmába keríthet bennünket az érzés, hogy nem vagyunk egyedül. Megfogalmazni, nyelvileg, zeneileg tökéletessé és egyedivé tenni a mindenki által jól ismert emóciókat azonban csak igazán tehetséges költő képes.
A költészet egyik legintenzívebb paradoxona, hogy fájóan tud szép lenni. Ahogy Müller Péter írja: “nemcsak az égbe röpít, de ugyanakkor földhöz is csap.” Arra a kérdésre, hogy miért jó szenvedésről, bánatról, beteljesületlen szerelemről olvasni, egyetlen válasz lehetséges: Nem jó. Nehéz, mint egy terápia, hiszen olykor önmagunkkal is szembenézünk. Az a vers, ami igazán megérint, olyan érzést fogalmaz meg, amihez valóban közünk van. A többi csak esztétikai élmény.
Természetesen irodalmunk bővelkedik pozitív töltetű költeményekben is, bár számuk valószínűleg elmarad az elégikus, komor művektől. Ezek a versek olyanok, mint a puha érintés, mint a cukor édessége, mint a kegyelem. Mint a bizonyosság, hogy a harmónia létezik.
Mi lehet az oka annak, hogy bizonyos verseket elnyel az idő árja, míg mások halhatatlanokká válnak? Mi, olvasók emeljük ki azokat a költeményeket a mulandóságból, melyek a legigazabb, legőszintébb létélményeket konzerválják. Ahogy Fodor Ákos fogalmaz:
„Nagy Mű és Gaztett
avulhat - nem évülhet.
Példák. Örökre.”
József Attila: Szeretők lázadása
Eljön az az éjjel, melynek
minden csillaga szívig ég el.
Föllázadt szeretők szaladnak
lobogó hajakkal, zenékkel.
Nótázva hozza mind a partig
görnyesztő, piros drágaságát.
Megtárul morogva a tenger
s kincseiket ők bedobálják.
- Győztél, eljöttünk szerelemmel,
ízedet visszahoztuk néked,
nosza fogadd bilincseinket,
kötözd le fájó szívverésed.
Nosza, fogadd hát koronánkat,
a harangot, sapkánkon a csörgőt,
egy zacskó lisztünk s egy marék
elbúsult, ragaszkodó szőlőt.
Fogadd most - tépett ágainkat,
vedd jól csinált szerszámainkat,
fogadd seprőnket, tányérunkat,
de ágyunk helyett, nesze, magunkat.
S füstölgő, parazsas homlokkal
fiúk és lányok leguggolnak,
fölöttük reszketve ereszkednek
pártalanul nagy, teli holdak.
S a víz a sok vad ajándéktól
kijön értük, elönti őket,
hanem hiába zúg, - zúgása
erősbíti az éneklőket.
A lányok dalát: Tenger vagyunk,
keserű só vagytok ti bennünk, -
a fiúk dalát: Partok vagyunk,
keserű tenger vagytok bennünk.
S a víz habzó, kibomlott kontyán
ragyogó holtakat ringat csengve
és háborogván emlékezik
az elcsöndesült szerelemre.
Márai Sándor: Ajándék
És mégis, ma is, így is,
örökké mennyit ad az élet!
Csendesen adja, két kézzel,
a reggelt és a délutánt,
az alkonyt és a csillagokat,
a fák fülledt illatát,
a folyó zöld hullámát,
egy emberi szempár visszfényét,
a magányt és a lármát!
Mennyit ad, milyen gazdag vagyok,
minden napszakban,
minden pillanatban!
Ajándék ez,
csodálatos ajándék.
A földig hajolok,
úgy köszönöm meg.
Fotó: Rajnai Klára
