Az érem két oldala
A Találkozások tehetségprogramot még 2015-ben indította a Bethlen Téri Színház és a Manna közösen, aminek kapcsán évente két előadás szokott megvalósulni. A pályázat lényege, hogy a bemutatni kívánt előadás két színészes legyen, és köztük a korkülönbség két generációnyi, a rendező pedig pályakezdő, akinek egy mentort kell megjelölnie maga mellé.
Idén az első nyertes produkciót január 8-án mutatták be a Bethlen Téri Színházban, ahol a fiatal, Marosvásárhelyen végző Csábi Anna rendező nem kisebb neveket nyert meg a projektjéhez, mint Udvaros Dorottya és Földes Eszter, generációjuk két kiemelkedő tehetségét. Nem árulok el sokat, ha azt mondom, hogy mindkét színésznőt évek óta követem, és szinte kivétel nélkül lenyűgöznek az alakításaikkal.
Az előadás témája örökérvényű, anya-lánya viszonyokat boncolgat, két családon keresztül: az első egy tipikus hollywoodi álomkapcsolatot mutat be, és aztán ezzel is végződik az előadás, mintegy keretbe foglalva a másik történetet, kissé azt sugallva, hogy ez lehetne így is, de mindnyájan tudjuk, hogy nem ez az általános. A közbülső, a gerinc, pedig egy sokkal nyomasztóbb, a színlapot idézve, „bergmani” gyerek-szülő köteléket tár elénk.
Mindkét párost a két színésznő kelti életre, és ahogy az előbb már említettem a bevezetőben, egy olyan anyának és lányának a párbeszédét látjuk, akiknek idillikus kapcsolata irigylésre méltó, és rögtön kiderül, hogy már úton van a következő generáció is, akinek a látottak alapján valószínűleg ugyanilyen harmonikus és sok apró titkokkal teli szoros viszonya lesz.
A második jelenetben már egy sokkal reálisabb, de igazából annál azért sokkal sötétebb viszonyrendszer bontakozik ki, ahol nem csak viselkedés dinamikája, hanem a generációs hibák is tovább öröklődnek. Láthatjuk, hogy a fiatal lány bármennyire is szeretne kilépni az anyja árnyékából, és mindenen felülemelkedve egy jobb minőségű szeretet átadni saját gyermekének, az út nem annyira egyértelmű, és a megvalósítás sem mindig kézenfekvő.
És akkor ezek láttán feltevődik minden ott ülőben a kérdés: lehet-e dolgozni azon, hogy ugyanazokat a hibákat ne kövessük el, amelyeket a szüleink elkövettek? Ha már tisztában vagyunk azzal, hogy mi az, ami nekünk kárt okozott, akkor már automatikusan ki is tudjuk azokat javítani? Mennyire befolyásolja a szülővel való kapcsolatunk a születendő gyermekünkkel való kapcsolatot? Jó szülő-e az, aki saját hite szerint csak jót szeretne gyermekének, és ezzel szinte észrevétlenül a saját vágyait testálja rá? Meddig terjed ki a jogunk szülőként, és mi az a pont, amikor már a gyermekből felnőtt lesz saját, önálló döntésekkel?
Az előadás rengeteg kérdést tesz fel, és természetesen választ most sem kapunk, pedig szinte minden nézőben elindít egy gondolatmenetet, mint egy jó terapeuta, de az irányt és a válaszokat magunknak kell megtalálni.
A két színésznő nagyon jól működött együtt. Földes Eszter jó volt szerethető lányként, de még jobb, amikor a megtört és önmagába zuhanó nőként láthatjuk, ahogy rádöbben, hogy a múlt elől menekülni nem lehet, mert az előbb-utóbb szembe jön velünk, és akkor úgyis megfizetjük az árát.
Udvaros Dorottya a kissé bohókás, ámde imádnivaló anyaként ugyanúgy színt visz a játékába, és mosolyt csal az arcunkra, ahogy kissé pszichopata nővérként, ugyanazt a mosolyt pillanatok alatt kész azt ráfagyasztani. Hihetetlen, hogy ugyanaz az ember, mégis egy teljesen másik személyiséget képes a színpadra varázsolni pillanatok töredéke alatt.
A Bethlen téri kis színház intim közegében amennyire könnyű a közönséghez közel kerülni fizikailag, pont annyira nehéz egy ilyen pőre, szinte díszlet nélküli darabban két embernek a figyelmet elnyernie, vagy éppen fenntartania, de Csábi Anna rendezése jó tempót diktált és két ilyen fantasztikus színésznővel mindez bravúrosan véghez vitték.
Szereplők: Udvaros Dorottya, Földes Eszter
Rendezőasszisztens: Fazekas Anna
Mentor rendező: Jordán Tamás
Rendező: Csábi Anna
Fotó: Udvarhelyi Gergely (forrás: Bethlen Téri Színház)
