Csehovnak ezt a korai művét (1881) gyakran előveszik a színházak, bár terjedelme miatt teljes egészében nem lehet színre vinni, sok órás előadás lenne belőle, éppen ezért viszont hálás darab, mert minden rendező maga dönt, hogy melyik fontos motívum alapján indul el. Leginkább pedig a dramaturgon múlik, hogy mit húz ki belőle, így szinte mindenki egy teljesen egyedi előadást tud létrehozni, más-más aspektust kiemelve.

   A Radnóti Színházban próbálták a szereplők nagy részét megtartani, de még úgy is kénytelenek voltak a kevésbé fontosakat kihagyni, hogy maga az előadás eléggé hosszú. Dramaturgként Vörös Róbert jegyzi, aki a főbb szereplők megtartásával próbálja plasztikussá tenni a darabot, és főként a címszereplő köré sűríteni az egészet. Platonov az előadás kulcsfigurája, és az ő személyiségét a viszonyain és a társadalomról elképzelt gondolatain keresztül tárja a nézők elé. Az már a felvezetésben, a többiek diskurálásán keresztül kitűnik, hogy egy zseniális emberről van szó, aki sokra hivatott, és valahol mégis megrekedt. Legelőször akkor lesz ez igazán szembetűnő, amikor az első felvonásban régi szerelme, addigra már barátja felesége, Szofja, megtudva, hogy Platonov falusi tanító, megdöbbenve teszi fel neki a kérdést: „De hát miért nem több?” Ezen minden jelenlévő, és maga Platonov is megrökönyödik, és innentől kezdve nemcsak Szofjának, hanem mintegy saját magának is erre próbál meg választ találni.

   Idővel persze kiderül, hogy itt szinte senki nem az, akinek mutatja magát, a darab egy könnyed tavaszi találkozással kezdődik, majd egy esti bálozásba megy át, ahol nemcsak a gátlások, hanem a szándékok is, így vagy úgy, de kiderülnek.

    Szofja mégsem annyira boldog, mint egy friss feleségnek illendő, pillanatok alatt képes kilépni házasságából. A vendéglátó özvegy tábornoknét, Anna Petrovnát nemcsak baráti szálak fűzik hősünkhöz, és egy kis románcért még női mivoltát is képes sárba tiporni. Ahogy a fiatal Grekova is sokkal többet érez iránta, amit Platonov egy csók kíséretében ki is használ, azért, hogy utána durván eldobja magától, és gúnyosan kinevesse.

   A negyedik nő, a címszereplő ifjú felesége, Szása, egyszerű lány, férje, bár kedvesen, de azért mégis cinikusan nem rest folyton a fejéhez vágni degradáló véleményét szellemi képességéről. Ezt még az is tetézi, hogy Szása látszólag nem is akar tudomást venni férje ügyeiről, amik valóban nem egyértelműek. A rendező teljesen ránk bízza, hogy döntsük el, milyen is Platonov viszonya a nőkkel.

   A második felvonás az, ahol az elsőben még csak főként gondolatok és szavak mentén kibontakozó szándékok utat törnek maguknak, és cselekvésbe mennek át, az addig eléggé statikus történet mindenkit kimozdít a komfortzónájából. A szerelmi szálak immár kézzelfoghatóvá válnak, és eljön a színvallás ideje, ami a konfliktusokat kirobbantja.

   Alföldi Róbert Platonovja mindvégi titokzatos marad, és igaz, hogy gyakran osztja meg a gondolatait, de azok sokszor csapongóak, ahogy frusztráltsága az elfuserált élete miatt is olyan méreteket ölt, hogy nemcsak mi, de ő maga sincs tisztában vele, hogy ki iránt is vannak őszinte érzelmei, vagy mit is akar igazán, és hogyan is jutott el idáig. Az viszont hamar világossá válik, hogy a nőkre végzetes hatással van. Ott van a tapasztalt, de még mindig nagyon csinos tábornokné, Anna Petrovna, akinek ügyes szavai majdnem képesek meggyőzni őt arról, hogy kapcsolatuk beteljesedhet bárminemű következmény nélkül. Hamarosan kiderülnek Szofja érzelmei is, aki az elutasítástól egy igencsak rövid fázis után a mindent odaadásba vált. Sőt Grekova, a megalázott és eldobott nő sem tud sokáig haragudni rá, elég neki egy pár soros, minden tartalom nélküli levél, és máris feloldást adna neki, befogadva őt akár a házába is. Meglepő módon pont a butácska felesége az, aki miután azt hiszi, férje megcsalta a tábornoknéval, szó nélkül visszaköltözik apjához, és nem könyörög mindenáron a férfi szerelméért, talán ő az egyedüli, aki megőrzi máltóságát és tiszta marad.

   Lassan mindenki számára kirajzolódik ez a bonyolult viszonyrendszer, ami magával hozza végül a teljes összeomlást. Nemcsak Platonov élete esik szét, hanem feleségéé, aki egyedül marad beteg gyermekükkel, a tábornoknéé, aki rádöbben, hogy nőként szerzett diplomája ellenére semmi hasznosat nem végez a világban, de Szofja is teljesen összeroppan, amikor rájön, hogy szerelmének érzései mégsem annyira stabilak, amennyire ő áltatja magát velük, és ugyanúgy összetörik férje is, akinek kegyetlen hidegvérrel beismer mindet.

   Grekova ebben a változatban csak egy epizódszereplő marad, akiről szinte nem tudunk meg semmit, ugyanúgy, ahogy az elején egy rövid időre megjelenik, úgy a végén is felbukkan enyhítést akarván nyújtani főhősünknek, de kapcsolatuk eredetét, és szerelmének pontos előzményét nem árulják el.

   A darab elején még csak ártatlan játéknak tűnik minden, egy vidéki szállón pár barát találkozik, a tavaszi levegőn talán mind egy kicsit megszédülnek, és ami akár mindegyikük számára lehetne flört, vagy múló kaland, az a végére véresen komoly tragédiába torkollik. A szerelmi szálban érintettek nem igazán látnak kiutat, így feszültség egyre inkább kézzel foghatóvá válik, előrevetítve azt, hogy ezt az állapotot csak egy óriási katasztrófa képes megszüntetni.

   Alföldi nagyon jó érzékkel válogatja össze színészeit. László Zsolt ismét zseniálisat alakít, Platonovja az elején még energikus, de egyben idegesítő figura, aki lassan nem csak a jelenlévők, hanem a közönség ellenszenvét is kivívja, aztán ahogy egyre inkább betekintést nyerünk a gondolataiba, mégis inkább szánalmat érzünk, vagy valami együttérzésfélét.

   A darab másik igazán kimagasló játékát Kováts Adélnak köszönhetjük, aki az elején egy higgadt, helyzetével látszólag megelégedő, női szépségének tudatában lévő nő, majd ahogy egyre telik az idő, szó szerint is, - mert Menczel Róbert egyik ikonikus díszleteleme, a zuhanyzó fölött, a falon real-time-ban működő óra,- leveti álarcát, és a maga esendőségében mutatkozik meg. A színésznő árnyalt finomsággal jut el egyik állapotból a másikba.

   Fontos nő Platonov életében Szofja is, akit Petrik Andrea remekül hoz, az elején még hideg, közömbösséget tettető nő, akiben van valami olyan végzetes vonzerő, ami viszont mégsem elég ahhoz, hogy a férfit végleg magához láncolja. A végén a többiekkel együtt ő is leépül, lassan, de biztosan elveszíti a méltóságát, és azzal együtt minden nőiességét.

   Schneider Zoltán karaktere mellett sem lehet elmenni szó nélkül, hitelesen formálja meg a már kiégett, alkoholista orvost, akit nem lehet teljesen komolyan venni, és megdöbbentő, hogy még húga öngyilkosságából is képes egy kisebb tréfát űzni.

   Kiemelkedő még Mészáros András alakítása. Igazi rosszarcként villan be a társaságba, akiről mindenki jól tudja, hogy alávaló bűnöző, jó pénzért mindenre bármire kapható, és meg is vetik mindannyian. Mégis, mintha ő lenne az egyetlen, aki erkölcsileg felette áll ennek a vendégseregnek, bátran a képükbe vágja az igazságot, nem tartva a következményektől. Mészáros András határozottsága hihetetlen erővel van jelen a színpadon.

   Több tipikus karakter is megjelenik: a gazdag zsidó, az értelmiségi zsidó, pénzes földbirtokos, tékozló egyetemista, önző apa. Ezek pedig mind remekül ki vannak domborítva a jó színészi játéknak köszönhetően, és ők azok, akik igazából előkészítik Platonov figuráját, és mindvégig a „keze alá dolgoznak”. Menczel Róbert díszlete egyszerű és kopár, semmi cicoma, mintha az emberi lélek sivárságát vetítené ki annak környezetére.

    A színlapon komédiaként titulált darab sokkal inkább hatott lélektani drámának, ahol az elején még valahol nagyon mélyen bugyogó érzések, megfékezett szenvedélyek a végére teljes erővel, megfékezhetetlenül a felszínre törnek, a szereplők vesztét okozva.

   Csehov drámája Alföldi értelmezésében inkább elgondolkodtat, mint szórakoztat, és ez így van jól.

Dramaturg: Vörös Róbert
Díszlettervező: Menczel Róbert
Jelmeztervező: Nagy Fruzsina
Világítás: Baumgartner Sándor
A rendező munkatársa: Őri Rózsa
Rendező: ALFÖLDI RÓBERT

Fotó: Dömölky Dániel