“A sötétben szikra is világít,
Jó reményem, el ne hagyj.”
Vörösmarty Mihály jól ismert drámai költeménye mindig feladja a leckét a rendezőknek, nem véletlenül. Ennek legfőbb oka az a csaknem kétszáz évvel ezelőtti nyelvezet, mely már saját korában is sokkal inkább líra volt, semmint színpadra alkalmas szöveg, a ma embere azonban kétszeresen megküzd az erősen metaforikus, mai fülnek már kissé archaikus szókészlettel. Hiba volna azonban megfosztani a történetet ettől a nyelvezettől, hiszen nehézségével együtt a szépségét is ez adja a Csongor és Tündének.
Vidnyánszky Attila rendezésében láthatja a közönség a Nemzeti Színház nagyszínpadán a romantika korabeli klasszikust. A rendező érezhetően mindent megtett azért, hogy az eredeti szöveg megtartása mellett könnyeddé, befogadhatóvá, élvezhetővé tegye az alkotást. Hozzájárul ehhez a részletesen kidolgozott, látványos színpadkép és díszlet, mely valóban mesevilágot képes idézni, a különleges jelmezek és a szinte folyamatos zenei aláfestés.
Fehér Tibor Csongor szerepében olyan fiút alakít, aki életét arra tette fel, mint kimondva vagy kimondatlanul mindenki: a boldogság megtalálására. A szerep hálás, valószínűleg könnyű vele azonosulni, nehézsége talán abban áll, hogy ne egy valóságtól elrugaszkodott ábrándozót, hanem egy hús-vér, igazi kérdésekre igazi válaszokat váró embert mutasson. Fehér Tibornak ez sikerül.
Az Tünde szerepét játszó Ács Eszternek nincs könnyű dolga, a tündérlány alakját nehéz úgy megformálni, hogy ne bosszantsa a nézőt az a patetikus szenvelgés, ami a halhatatlanság biztos tudatában nem sarkallja tettekre a lányt. Valószínűleg tudatos rendezői döntés, hogy Tünde minden megszólalása manírosan fennkölt, de legalább éles ellentétben áll az emberi világ egyik vicces és szerethető alakjával, Ilmával. Legalább pontosan látható, hogy egy égi világ képviselője, ahová ember nem léphet be. Így a darab végi áldozatvállalása, ami nem kevesebb, mint a halandóság felvállalása szerelme kedvéért, végül mégis képes közelebb hozni hozzánk ezt a tündér-figurát.
A szerelmesek közé folyamatosan akadályokat gördítő Mirígy szerepében Nagy Marit láthatjuk. Mirígy motivációja Csongor és Tünde életének megkeserítésére a kezdetektől fogva indokolatlan, ha csak nem elégszünk meg azzal, hogy boszorkány és mint olyan, kötelező jelleggel próbál minden jónak elrontója lenni. A cél szentesíti az eszközt filozófiáját követve nem rest lányát, Ledért (Tóth Auguszta) sem felhasználni a terveinek kivitelezéséhez, azonban mégsem teljesen ellenszenves a figura.
Igazi színfolt a darabban Ilma és Balga párosa, akiket Szűcs Nelli és Szarvas József játszik. A népmesei alakokból hiányzik mindaz az elvont kifinomultság, ami Tündérhon lakóira jellemző, viszont jó humorúak, hevesek és őszinték. Hűen kísérik Csongort és Tündét, miközben egymást is keresik, kedves alakjukat biztos, hogy minden néző azonnal a szívébe zárja.
A darab egyik csúcsjelenete az Éj monológja, mely nem megszokott módon archív felvételről szólal meg. Az igen mély fiozófiai tartalmakat kinyilvánító szöveg nagyon intenzív, minden szava elgondolkodtat. A darab vége felé járva rá is fér a nézőre, hogy belegondoljon: mi az, amiért a két szerelmes küzd?
A tudós, a kalmár és a fejedelem, akik a mű elején a hármas útnál egy-egy életút lehetőségét villantották fel Csongor előtt a boldogság illúziójával együtt, immár megcsömörlötten fekszenek saját céltalanságukban. Elrontott életük erőteljes példa arra, hogy mi az, amiért nem érdemes mindent feltenni egy lapra.
Ha évszázadok óta mindig ugyanazt a következtetést vonja le az ember, hogy sem pénz, sem hatalom, sem tudás önmagában nem boldogít, csak a szerelem, bármily közhelyessé is koptatta az idő ezt a szentenciát, talán ideje elfogadni, hogy van benne igazság.
A Csongor és Tünde végső soron az útkeresésről, a boldogságkeresésről szól. Az, hogy a szerelmesek útja végül összefut, nemcsak mesei igazságszolgáltatás, hanem annál sokkal több és szebb: remény.
