Alvó szegek a jéghideg homokban. Végtelen tér, időtlenség. Minden kihalt és ember nélküli. A nap már rég lement, a kis gyereklábnyomok a forró tengerparti homokban, a strandon ottfelejtett puha fedelű regény, a félig lerombolódott homokvár csak álom, a valóság a fagyos éj. A mozdulatlan, kimért csend. A rozsdás szegek évezredek óta ott hevernek és néma tanúi a halálnak. Még emlékeznek, hogy fúródtak a puha testbe, hogy hatoltak a bőr alá, hogy lettek eszközei az embertelenségnek. Mi mással lehetne mindezt elviselni, mint örök álommal. Csak legalább a szél lebbenne néha, sokkal elviselhetőbb lenne az éjszakai homoktenger.

   Plakátmagányban ázó éjjelek. Késő őszi eső, kövér cseppekben hulló, mindent elmosó, jéghideg álom. Néptelenek az utcák, csak néhány fényreklám világít. A hirdetőoszlopokról lemállott az ócska papír, monotonon koppannak a cseppek a macskaköveken, mint cipők kopogása, épp olyan a hangjuk. Csak épp nincs benne semmi emberi.

   Égve hagytad a folyosón a villanyt. Álmatlanok az éjszakák. Hallom, ahogy az első hajnali óra előtt már megszólalnak lépteid a kövön. Jössz a neonfényben. Messziről, fokozatosan közeledsz, elviselhetetlenül lassan. Némán fekszem az ágyban, mozdulatlanul, gyerekként még. Körbeölel a védtelenség, takaróm sincs. Csak várom, hogy végre befordulj az ajtón. Addig némán mered ki a plafonból az egyetlen villanykörte.

   Ma ontják véremet. És összeszűkült a világ, aminek a közepén ismét ott maradtam én. Én és a bizonyosság, a fal, melynek ütköztem, rajta a felirattal: vége. Talán addig, míg valóban vége lesz, még ajándékba kapok egy percet, hogy áttekintsem a végtelent. Hogy feldaraboljam az időt, mint egy szelet húst és kiválogathassam belőle a legjobb falatokat az utolsó vacsorára.