Egy kis nyáresti zápor
Az Operettszínház már 2016 nyarán a Szegedi Szabadtéri Színpadra alkalmazta az Ének az esőben c. sikeres film adaptációját, amit ugyanez év őszén a kőszínházba is átvittek, és azóta eltelt egy kis idő, így mára már kiforrta végleges formáját, és valószínűleg mindent beletettek, amit tudtak.
Pünkösd vasárnapján néztem meg az előadást, a három órásit, főszerepben Adorjáni Bálinttal és Bordás Barbarával, mellettük Serbán Attila, Peller Anna, Kisfaludy Zsófia, Csere László, Gálvölgyi János és Szabó P. Szilveszter játékát is láthattam.
Tudom, hogy az Ének az esőben egy kultikus film, és gyerekkoromban láttam is, a történetét nagyvonalakban ismerem, de őszinte leszek, magára a vásznon látottakra alig emlékszem, így az a veszély most nem fenyegetett, hogy összehasonlítsam, így igazán előzetes elvárásaim sem voltak, csak egy egyszerű és szórakoztató előadást szerettem volna megnézni.
Meglepően sok volt a próza az eddigi operettszínházi előadásokhoz képest, amit a színészek nagy része jól hozott, de ezzel a részével nekem nem volt problémám eddig sem. Sokakkal ellentétben nem gondolom azt, hogy a zenés előadásokban a színészeknek csak annyi a dolga, hogy kiáll a színpad közepére, - mondjuk láttam pár ilyet is - és csak dalol, hanem pontosan ugyanannyi színészi játékot nyújt, mint a főként szöveges előadásokban. Ezzel ebben a teátrumban szerintem sosem volt gond, ahogy az énekléssel is ritkán. A Budapesti Operettszínház azon kivételes színházak köze tartoznak, ahol komolyan veszik azt, hogy a színész ugyanolyan jó énektudással rendelkezzen, mint színjátszási képességgel. A gond leginkább a rendezéssel vagy a szöveggel szokott lenni: néha nagyon lebutítanak egy darabot, vagy túlságosan egyszerű szöveggel operálnak, és mondjuk még az is szájbarágósra sikerül.
Ennek az előadásnak nem a mondanivalóján van a hangsúly, legalábbis nem olyan oldalról közelítette meg, hanem ha már Hollywood és a showbiznisz köré épül minden, akkor a látvány és a szórakoztatás, a figyelem fenntartása lenne a cél, és őszinte leszek, ez nem mindig sikerült. Az első felvonás legjobb és léglebilincselőbb jelenete pont a záró rész volt, Adorjáni Bálint tolmácsolásában a főcímdal. Most mondhatnám, hogy meglepetésként ért a hangja és a tánctudása, mivel főként egy prózai darabokat játszó színházból (Radnóti Színház) igazolt el nem is olyan régen, de hazudnék, mert már hallottam őt énekelni, s talán táncolni is láttam, így tudtam, hogy ezt remekül megoldja. Igazam lett.
Serbán Attila komikus énjével is találkoztam már, ő az a színész, akitől szerintem nem tudnak lehetetlent kérni, és mindent a legnagyobb profizmussal old meg, arról nem is beszélve, hogy az ő hangjának színe és karaktere van, ami egyre ritkább a szakmában. Sőt megkockáztatom, hogy bár mellékszereplő volt, mégis ellopta a főszerepet. Ezen az délutánon tündökölt, minden megjelenése felrázta a darabot.
Ahogy hármasuk Gálvölgyi Jánossal és Szabó P. Szilveszterrel is feldobta a néha igen lassan döcögő történetet, bár két jelenetük volt összesen, az igazán vicces és vibráló volt.
A dalok nem annyira dallamosak, kivéve a főcímdalt, hogy hazafelé menet dúdoljam, így az kevésbé maradt meg bennem.
Kisfaludy Zsófia buta dívája szintén sokszor volt nevetésre fakasztó, és igazán hitelesen hozta az öntelt, de szörnyen ostoba sztárocskát.
Bordás Barbara hangja most is ragyogott, és jelenléte is energiával telítve volt, de karaktere eléggé egysíkura sikeredett, nem ismerhettük meg, és nem tudtunk meg többet róla annál többet, minthogy beleszeret Don Lockwoodba.
A koreográfia viszont dinamikus és friss lett, segített abban, hogy az előadás pörgősebbnek tűnjön, haladjon előre.
Kellemes kikapcsolódás nyár estére, de óriási izgalomra senki nem számítson, csak úgy folydogál a maga medrében.
Színlap: Budapesti Operettszínház
