Olasz Renátót az Aranyélet c. HBO-s sorozat országosan ismertté tette, ám a mindennapjait főként az SZFE tölti ki, ahol nemcsak tanulja a színészmesterséget, és vizsgaelőadásokban mutatja meg a tehetségét, hanem belevágott egy rendezésbe is, jó barátjával együtt, a filmdramaturg szakos Horváth János Antallal, amit nemrég színre is vittek (Az utolsó estém a Földön). A drámát ők ketten jegyzik, erről kérdeztem őket.

   Mindketten az SZFE hallgatói vagytok, de egyikőtök színész-, míg másikótok filmdramaturg szakon. Hogy találkoztatok, honnan jött az ötlet, hogy valamit együtt csináljatok?

Horváth János Antal: Egy kurzuson találkoztunk először, ahol egy jeleneten együtt is dolgoztunk, aztán többször összefutottunk a büfében. Aztán egy nap felhívott Renátó, hogy lenne-e kedvem egy projekttel kapcsolatban beszélgetni vele. Aztán találkoztunk és beszélgettünk sokat és rengeteg mindenről, de az akkor még nem is ez a történet volt.

Olasz Renátó: Sőt! Egyre inkább arra jöttünk rá, ahogy egyik történet és ötlet jött a másik után, hogy igazán olyan dolog érdekelne minket, ami a kezdetektől egy közös ügy, találjunk ki a színészekkel együtt valamit. Nem akartuk azt, hogy odahívjuk őket és megmondjuk, hogy itt van egy történet, hanem, hogy itt vagyunk mi, és most ez a kiindulópont.

   Egy előző interjúban azt nyilatkoztátok, hogy együtt dolgoztatok a színészekkel, mindenkit megkérdeztetek, hogy milyen karaktert játszana szívesen, így gyúrtátok össze a darabot. Hogyan esett éppen rájuk a választásotok?

H.J.A.: Reni?

O.R.: Andreával már gimnázium óta dolgozunk előadásokon, Bencével és Danival osztálytársak vagyunk, mindig jól tudtunk közösen gondolkodni, a többieket pedig vizsgákban láttam. Azt éreztem, hogy így, együtt jól fogunk működni, és részemről mindenki felé volt bizalom, szimpátia és kíváncsiság. Ennyi elég volt, és szerintem ezek a dolgok szépen, egy idő után mindenkitől mindenki felé meglettek.

   Több helyen is olvastam, hogy Az utolsó estém a Földön c. előadásotok egy teljesen önálló kezdeményezés a részetekről, ezt pontosan hogy kell érteni? Volt azért valaki, aki segített a megvalósulásban?

H.J.A.: Egy saját ötlet, amit saját energiánkból raktunk össze. Aztán persze az egyetem a technikai megvalósításban segített, kaptunk teret és néhány lámpát, hangot.

O.R.: Ugye én nem vagyok rendező szakos. Ilyenkor ez úgy megy az SZFE-n, hogy magunknak megszervezzük a próbákat, megszerezzük, ami kell, és utána tartunk egy munkabemutatót, ahol a tanárok eldöntik, hogy mehet-e az előadás vagy nem. Ez ilyenkor nem egy vizsga, ami kötelező, és aminek kiírt bemutatója van, és nem részesül előnyben, mikor más produkciókkal kell egyeztetni a próbát. Kvázi nem létezik addig, amíg be nem mutatjuk. Azért készül, mert mi akarjuk, és megteremtjük a feltételeket. Szabad időkben, nagyrészt csak este tudtunk próbálni, így elég kemény volt, pláne, hogy nincs az a biztos pont sem, hogy ez, bármi van, lesz. És persze ezért nem tudunk fizetni, nincs szerződés, tehát nincs kötelezettség senki részéről. Csak az tud egy ilyet összefogni, ha mindnyájan szeretnénk.  Ráadásul a szereplők Andreán kívül nem láttak még tőlem semmit, hogy lehessen egy alapvető bizalom, hogy ő majd biztos jót csinál… Négy hónap volt a próbaidőszak, ami alatt kb. heti 2-3-szor tudtunk összejönni, aki épp ráért. Volt időszak, hogy heteket nem tudtunk dolgozni, volt, hogy valamivel többet. Nem volt külső szem, visszajelzés, csak egymásban bízhattunk.

   Nem megszokott, hogy ketten írnak egy drámát. Ti is maradhattatok volna annál a felállásnál, hogy János megírja, Renátó pedig megrendezi, de nem így történt. Nem lett volna egyszerűbb?

H.J.A.: Talán egyszerűbbnek egyszerűbb lett volna, de a végeredmény biztos nem lenne ilyen. Miután a színészekkel beszélgettünk, és leültünk írni, mind a ketten tele voltunk ötletekkel. Biztos vagyok benne, hogy Renátó néha jobban észben tartotta a majdani színpadra állítást, én pedig természetesen a dramaturgiát. De azt hiszem, éreztük, hogy kialakult a gondolkodásunkban egy összhang. Amikor úgy írtuk a dialógokat, hogy én írtam egy mondatot, aztán Renátó, és megbeszéltük, hogy nem cenzúrázzuk magunkat, sokkal jobb dolgok jöttek ki, mintha én egyedül leültem volna, és folyamatosan azon gondolkoztam volna, hogy most valami jót kell írnom. Csapatban dolgozni mindig nehezebb, de a végeredmény mindig jobb. Valamelyik nap ezen gondolkoztam, hogy már nem is emlékszem, melyik mondatot ki írta.    

    Az előadásban ugye hét szereplő van, és ráadásul nem egy, hanem egyenesen három évfolyamból. Azt ugye mindenki tudja, hogy a színművészetin sose áll meg az élet, és szinte huszonnégy órás jelenlétet követel. Hogy tudtátok mégis összeegyeztetni ezt a hét embert?

H.J.A.: Nem volt könnyű.

O.R.: Nehéz volt. Tudtuk már az elején is, hogy ez ilyen lesz, ezért is nem írtunk például tíz darab nagy közös jelenetet. Írás közben talán ez volt az egyetlen cenzúra. Muszáj volt zárt jeleneteket készíteni, mert máshogy nem lehetett volna összehozni.
Szerettem volna, ha végig mindenki bent van és figyeli a másikat, úgy hogy közben része a jelenetnek. Ezt próbáltam utána azzal ellensúlyozni, hogy betettem egy pici takarást, ahonnan végig tudjuk követni, hogy hol tart a másik. Nem vagyunk jelenetben, de mégis testközelben lehetünk. Ez nagyon fontos!

   Az előadásban hihetetlenül jó poénok vannak, nekem személy szerint Renátó és Bence könnyed, abszurd jelenetei tetszettek a legjobban, de aztán jöttek keményebb jelenetek is, sőt néhol már-már a brutalitást is súrolta. Nem engedtétek, hogy a néző teljesen ellazuljon, és csak egyszerűen szórakozzon. Ez mennyire volt szándékos?

H.J.A.: Teljesen. Az elejétől nagyon szerettük volna ezt a határsúrolgatást tartani. Nem akartunk csak egy vicces előadást csinálni, ami néha beszél valamiről, de igazából mégsem, és csak átfolyik az emberen. Azt szerettük volna, ha egy nagy lélegzetvétel lenne, amit csak az előadás végén fújsz ki, és akkor, vagy egy órával utána elgondolkozol azon, hogy ez az előadás mit mondott neked. Csak ne tudjon simán átfolyni.

O.R.: Igen. Pont a svung miatt fontos, hogy végig mindenki a közelben legyen. Itt nem elég a saját részeidre koncentrálni, tudnod kell, hogy mihez képest vagy, és hogy az egész éppen hol tart. Olyan a rendszer, hogy szabad, beleférnek improvizációk, sőt, néhány helyen kötelezőek, de mégis azon dolgoztunk, hogy ezek ne (csak) önmutogatások legyenek, hanem egy-egy lehetőség, amit a másiknak használnia kell. Oda-vissza játék ez, ahol figyelned kell, hogy merre mész, és bármikor kaphatsz egy új helyzetet, amire reagálnod kell.
A próbákon a fő elv az volt, hogy olyat csinálj vagy úgy, ahogyan máshol, más helyzetben nem mernéd, vagy nem engednék. Legyél pofátlan, túlzó, sok, harsány, csináld máshogy, legyél igazán rossz… Nagy szabadságot engedtünk, sokat improvizáltunk, aztán megkötöttük a koreográfiát, úgy, hogy ez a játékkedv ne vesszen ki, és maradjanak olyan helyek, ahová még tényleg bármi beleférhet.
Van az előadásban olyan rész, amit sokszor végigbeszéltünk, hogy maradhat-e, lehet-e ennyire pofátlanul szidni ezt-azt. Maradt és örülök neki, mert a nézők vették a lapot. Ez mutatja, hogy még van tovább, lehet nyugodtan még bátrabban! Nem kell beszarni.

   Az előadás fiatalos, és főként az ő problémájukat boncolgatja (kilátástalanság, döntésképtelenség), ezt direkt nekik szántátok, vagy úgy érzitek, hogy van mondanivalója az idősebb korosztály számára is? Van-e szándékotok a szélesebb közönség elé tárni, kivinni az Ódry Színpad Pince Klubjából?

H.J.A.: Persze, ez egy fiatalos darab, és velünk foglalkozik, és rólunk beszél, nekünk. De az idősebb korosztálynak is szól, hisz bár ezek a problémák főleg a mi korosztályunkra jellemzőek, de abban is biztos vagyok, hogy a szüleink is szembesültek ezekkel és érezték úgy magukat, hogy most nem tudom, merre menjek; meghajoljak valaki előtt csak azért, hogy előrébb juthassak; meg tudom-e találni önmagam, vagy beledarálódok mások elvárásaiba. Ezek létező dilemmák.

O.R.: Hát igen, az idősebb korosztály erősen ki van hagyva ebből a történetből. Nem véletlen. Csak egy apára van utalás. Fontos, hogy vele mi történik. Ezzel szeretnénk valamit mondani, persze ahhoz meg kell nézni, nem lőnék le egy poént sem.
A helyszínt mi szeretjük. Leszakadt, omladozó, nyomasztó, sivár, tehát pont olyan, ami ehhez a darabhoz kell.

   Gondolom a próbák alatt jól összekovácsolódott ez a kis csapat, viszont nemsokára lesz olyan köztetek, aki kilép a nagybetűs életbe. Van olyan tervetek, hogy valamilyen formációban együtt maradjatok? Van-e újabb ötlet, vagy egyelőre még ennek a sikerét ízlelgetitek?

H.J.A.: Nagyon szeretnénk tovább együtt dolgozni, és új ötlet rengeteg van. Renátóval naponta körülbelül tízszer hívjuk fel egymást ötletekkel, vagy egy friss dráma- vagy más olvasmányélménnyel. Már mozog az agyunk a következőn.

O.R.: Nekem az álmom egy társulat, de ahhoz, mivel nem leszünk már egyetemisták, pénz és hely kell. Valahogy folytatni fogjuk, az biztos!

    Mindketten kicsit kiléptetek a komfortzónátokból, hiszen János te filmdramaturgként tanulsz, ami nem kimondottan drámaírás, Renátó, te pedig színésznek készülsz, ami szintén nem a rendezéssel egyenlő. Gondolom izgalmas is volt ez a kitérő, de ettől még ugye nem változtattok pályát?

H.J.A.: Úgy érzem, hogy a szak, amin én tanulok, nem csak arra készít fel engem, hogy jó filmíró-dramaturg legyek, hanem, hogy jó történetmesélő. Én pedig történeteket mind filmen, mind színházban szeretnék mesélni.

O.R.: Én gimnáziumban minden évben készítettem valamilyen előadást és imádom. Nem szeretnék választani a színpad két oldala között.

   Zárásként pedig megkérdezném, hogy kit milyen munka vár legközelebb? János, bár gondolom most még főként az egyetemi feladatok kötnek le, mihez adod a neved a közeljövőben? Renátó, téged pedig milyen előadásban láthatunk legközelebb?

H.J.A.: Az egyetemen most Freund Ádám, filmrendező szakos hallgató diplomafilmjének a forgatókönyvén dolgozom. E mellett április elején a Sanyi és Aranka Színházban lesz a bemutatója egy darabnak (Gyilkosok éjszakája), amit én fordítottam és egy spanyol színész-rendező lánnyal, Raquel Pardossal közösen viszünk színpadra. Ide egyébként ebből a produkcióból Kiss Andreát is magammal vittem. Nyáron pedig Spanyolországban mutatok be egy monodrámát. De remélem, még előtte Renátóval elkezdünk a következőn dolgozni.

O.R.: Az osztályunknak lesz egy utolsó közös vizsgája Máté Gáborral, a Nyilas Mihály-affér és Jancsival belekezdünk egy új projektbe. Ezeken kívül még semmi.

Fotó: Bántó Csaba

Írásunk az előadásról: Utolsó estém a Földön

Előadás időpontok: Itt (Ódry Színpad)

Előadás Facebook oldala

   A Budapesti Operettszínház újra egy Lévay-Kunze musicalt adaptált színpadra, és ahogy eddig is megszokhattuk, ezt is KERO® rendezésében láthatjuk (Mozart, Rudolf, Elisabeth).  Az Elisabeth-hez és Rudolf-hoz talán kicsit több kötődésünk volt, hiszen ezeknek több volt a magyar vonatkoztatása is, ráadásul ez az előadás egy japán regény alapján született, de végülis a musicalek célja nem feltétlenül a valóság.

   Március 6-án mindkét szereposztással megnéztem az előadást (utoljára ezt a Rebeccánál játszottam el), hogy egy kicsit szélesebb képet kapjak róla.

A dalok nagyon sokszor voltak ismerősek, és erős nosztalgia tört rám, mert hol az Elisabeth, hol a Rudolf hasonló melódiái törtek bennem felszínre. Így ezeknek a befogadása nem volt nehéz, hiszen szinte régi ismerősként köszöntek vissza.

   A két Marie Antoinette talán abban különbözött, hogy Vágó Bernadetté egy kicsit szerethetőbb, emberközelibb Marie Antoinette volt, Polyák Lilláé egy fokkal ridegebb, távolságtartóbb, ami valószínűleg közelebb állhat az igazsághoz, hiszen mégiscsak Franciaország egykori királynéjáról van szó. Így kicsit olyan, mintha két perspektívából mutatnák be az életét, mindenki maga döntheti el, hogy melyik reálisabb. Hangilag is nehéz összehasonlítani őket, hiszen Polyák Lillának van egy nagyon különleges hangszíne, és érdekes énektechnikája, míg Vágó Bernadett egyszerűen csak mindent tökéletesen énekel el, hiba nélkül.

   Viszont bennem felmerült a kérdés, hogy ki is az igazán főszereplő, a címszereplő Marie Antoinette, vagy a féltestvérét megformáló Margrid Arnaud. Kétségkívül a Margridokat játszó Vágó Zsuzsi és Gubik Petra kapták az igazán nagy dalokat, és legalább annyit vannak színpadon, mint a királyné. Itt is különböző volt a két karakter megformálása. Gubik Petra egy sokkal lázadóbb, energikusabb és fiatalosabb forradalmárt személyesített meg, míg Vágó Zsuzsi Magridja meggondoltabb, kicsit visszafogottabb és nőiesebb vonalat hozta. Mindkettő tetszett, valahogy mindkét testvéri viszony „jól” működött. Ahogy mondani szokás, megvolt a kémia közöttük, a párosítást jobban el sem találhatták volna.

   A másik fő szál, a történelmi, a királyné ellen szövetkező Orleans herceg, akit Szabó P. Szilveszterre és Homonnay Zsoltra testáltak, és az ő játékuk is eltérő, az előbbi egy kegyetlen, bosszúálló vérszomjas és merev figura, míg az utóbbiban úgy tűnik, hogy akár lehetne is némi kegyelem, persze nincs.

   A XVI. Lajost játszó Mészáros Árpád Zsolt és Magócs Ottó csak egy parányi kis szerepet kaptak a musicalben, azt mindketten hasonlóan hozták: a pipogya és inkább polgári mesterséget űző, tekintély nélküli királyt. KERO® rendezésében elég nyilvánvaló, hogy a királyné hordja a nadrágot.

   Viszont annál többet volt a színen Marie Antoinette szeretője, a svéd Axel von Fersen gróf, és féltestvére, Margrid mellé csapódott Jaques Hébert költő és forradalmár (valóságban inkább politikai újságíró). Gömöri András Máténak ilyen nagyszabású musicalben talán ez az egyik legkiválóbb szerepe zeneileg, színészileg az ő karaktere nem kíván túl sokat, és ugyancsak ebben a szerepben egy fiatal színészt is lehetőséget kapott bemutatkozni, Horváth Dániel (szerk. Mária főhadnagy). Jaques Hébert, (Kocsis Dénes /Veréb Tamás) pedig Margrid társaként szintén nem elhanyagolható szerepet tölt be. Ő az első, akik olyan lapot indít, ami igencsak hasonlít a mai bulvársajtóra, és aminek nem kis szerepe van a Marie Antoinette-ről kialakult negatív képnek.

   A nevetésért a divatdiktátorok voltak felelősek, Léonard Autié, fodrász (Bálint Ádám/Angler Balázs) és Rose Bertin divattervező (Peller Anna/Auksz Éva). Ők voltak azok, akik néha színt loptak a nem éppen vidám történetbe.

   A díszlet Khell Csörsz ötletét dicséri, amibe egy nagyon frappáns elemet tett, mindvégig, amikor Marie Antoinette színen volt, akkor barokkos - cicomás arany betűvel ott volt a királyné monogramja, míg, amikor bekövetkezett a bukás, akkor ez a monogram teljesen lecsupaszult, sima falécből állt a két betű, és végül az A betű alakult át guillotine-ná, ami a vesztét okozta.

   A jelmezek csodásak volt, és nem csak a főszereplőké, hanem a táncegyüttes ruhái is mindig harmóniában voltak a színpadképpel, ezt pedig Füzér Anni csodás munkája.

   Az átvezető dalok néha bosszantóan darabolják az előadást, és sokszor teljesen értelmetlenek, mert nem viszik előre a cselekményt, de ilyenkor legalább Lőcsei Jenő a látványos koreográfiái kárpótolják a nézőt.

   Középpontban a két nő harca áll, akik az elején még nem is sejtik, hogy rokoni szálak fűzik össze őket, és úgy gondolom, hogy ezt a részt egy kicsit jobban kibonthatták volna, mert azonkívül, hogy elhangzik, nem fektetnek rá nagy hangsúlyt. Igaz, hogy nagyon más világban élnek, de mégis nagyon hasonlóak, hiszen mindketten vágynak valamire. Margrid egy jobb és egyenlőbb országra, Marie Antoinette pedig egyszerűbb és szabadabb életre, ahol kiteljesedhet szerelme Axel gróffal.

   Összességében a látvány szép, van pár fülbemászó dal is, a színészek nagy része is mindent beletesz, de nekem hiányzott belőle a megújulás, az az érzés, hogy ma valami különlegesnek lehettem a részese, mint anno Mozart!-nál.

    Nick Hornby egy kisebb szünet után új regénnyel, a Vicces lánnyal örvendeztette meg olvasóit. Sokáig főként férfiakról írt, ám egy ideje áttért a női karakterekre is, és abban is legalább olyan jó. A Vicces lány előtt volt egy-két gyengébb könyve, amit még a fanatikusai is csak egynyári könyvnek titulálták, de azt hiszem ezzel most újra visszaverekedte magát méltó helyére.

   A történet egy észak-angliai kisvárosban, Blackpoolban kezdődik, ahol főhősünk, a nagyon csinos, hosszúlábú, nagymellű és nem mellesleg okos Barbara a helyi szépségverseny győztese lesz, de ő mégsem kér belőle. Amilyen tiszavirág életű a címe, olyan gyorsan hagyjuk el mi is vele együtt Blackpoolt, és költözünk Londonba. Nem akarja az üresfejű libák életétét élni, minden vágya, hogy ő is olyan nevettető lány legyen, mint a híres amerikai példaképe, Lucille Ball komikus. A fővárosban először vidéki munkáját folytatja, eladó egy parfümériában, mígnem egy nap felfedezik, és bár van egy-két kissé hihetetlen eleme a történetnek, de ez teljesen megbocsátható, mert annyira magával ragadó a sorsa. Egy hónap alatt bekerül a BBC új vígjáték sorozatába, Sophie Straw-ként, és általa teljes képet kapunk a 60-as évek tévéműsorainak készítéséről. Minden szereplőről kapunk egy képet, megtudjuk, hogy milyen a túlterhelt, és mindig megfelelni vágyó producer, két forgatókönyvíró életébe is bepillantást nyerhetünk, de megmutatja a férfi szereplőt is, akit pont az alázat hiánya akadályoz meg abban, hogy igazi sztár legyen belőle. Nagyon hű korrajzot fest arról az Angliáról, amikor elkezdik megdönteni a tabukat, és nemcsak a társadalmi különbségek problémáját, hanem a politikai kiéleződések konfliktusait is elénk tárja.

   Részletesen pár évet mutat be a szereplők életéből, de a végén, ahogy a sorozat is kap egy lezárást immár színházi színpadon, úgy Hornby is beavat minket nagyvonalakban az elmúlt évek történéseibe is.

   Könnyen olvasható, érdekes világba kalauzol, és még ha mély lélektani elemzést nem is kapunk a regény szereplőiről, egy könnyed jellemrajzot igen, ami pontosan tükrözi a Vicces lány hangulatát.

    Az SZFE diákjai úgy döntöttek, hogy teljesen önállóan színpadra állítanak egy minden ízében saját darabot. A rendező az az Olasz Renátó, akit mára már rengetegen ismernek az HBO-n futott Aranyélet c. sorozatból, és aki most negyedéves színészhallgató, a szöveget pedig együtt írta a szintén Színház- és Filmművészeti Egyetemen  tanuló harmadéves filmdramaturg szakos Horváth Jánossal.

   A drámát a két fiatal kimondottan a szereplőkre írta, kikérve azok véleményét is, és igazodva vágyaikhoz.

   A premiert egy késői órán (23h) tartották az Ódry Színpad Pince Klubjában, ami már mérete miatt is egy meghitt kis tér, és ahol a nézői rész zsúfolásig telve volt. Sokan voltak kíváncsiak erre a merész kísérletezésre. 

   Azt szeretem ezekben az előadásokban, hogy annyi lendület, energia van bennük, és még csak véletlenül sem érződik semmit erőltetettség, megszokás vagy rutin. Frissesség, akarás és hihetetlenül nagy adag bizakodás viszont igen. 

   Nekem elsőre kicsit olyan Tarantino-s érzést adott, amit ilyen közelségben, és nem a tévé képernyőjén keresztül megélni egészen izgalmas élmény. Ebben az intim térben a nézőkön és az előadókon kívül a díszletnek már nem igazán volt helye, de nem is kellett, mert a játék és a szöveg kitöltött mindent, amit pedig mégsem, arra ott volt a két darab ketrec, aminek szintén főszerepe volt az előadásban.

   Amint belevágnak, észrevesszük, hogy ez egy abszurd történet, rengeteg túlzással, rájátszással, mégis érezzük, hogy van mondanivalója, hogy a humor igazából a kegyetlen igazság élet akarja kicsit lefojtani, hogy ne törjön ránk elementáris erővel. 

   Van egy hely, ahol sejtelmes és valószínűleg brutális dolgok történnek, de erről az ott levők nem akarnak tudomást venni. A Cethal „gyomrában” táncoló Alexa (Kiss Andrea) és Áron (Baki Dániel) lehetne a „ma” embere is, ők nem akarnak azzal foglalkozni, hogy amit csinálnak az elfogadható-e vagy éppen el kell-e fogadniuk, ahogy azon sem sokat tépelődnek, hogy nem teljesen azt kapták, amit ígértek nekik, de számukra még a rossz is jobb az unalomnál, a lényeg, hogy történjen valami. És valljuk be, hogy ez nagyon is jellemző a mai fiatalokra.

   A klubtulajdonost, Hódos Leventét megszemélyesítő Dóra Béla igazi bunkó és gátlástalan, akit párja, Pöttyös Katica, Mészöly Anna személyében, tökéletesen kiegészít, mindketten jól sztereotipizálják azt az embertípust, amit az ilyen emberekről elképzelünk.

   Ide érkezik egy amolyan magányos „sorozatbeli” nyomozó, aki egyben kikiáltja magát a modern társadalom szuperhősének, X-nek (de ahogy ő mondja „ex”, aminek így szintén többletértelme van, ami az előadásban gyakran előfordul, utalások, szimbólumok révén). Fel szeretné göngyölíteni az ügyet, amiben a két tökkelütött, kétes kapcsolatban álló barát, Lúgos Krisztián (Olasz Renátó) és Gerőcs Patrik (Figeczky Bence) a segítségére lesz. A két fiatal színész szájából hangzanak el az est legjobb poénjai, amit fantasztikus játékkal, koreográfiával toldanak meg, Horkay Barnabásnak köszönhetően.

   Az X-et alakító színész, Patkós Márton az, aki a nagy társadalomigazságokat fogalmazza meg: összegez és következtet. A legkevésbé törekszik arra, hogy direkten szórakoztasson, és mégsem lehet őt komolyan venni, és nem azért, mert elrontja a szerepét, hanem mert teljesen világos, hogy nem az a cél, hogy éles kritikát fogalmazzon meg, sem az, hogy konkrét választ adjon, hanem pont az ellenkezőjét. Úgy használják a humor fegyverét, hogy közben gondolatokat ébresztenek bennünk, arra ösztönözve, hogy mindenki saját maga találja meg a választ.

   Olasz Renátó és csapata egy igazán provokatív, és modern darabot állítottak színpadra, frappáns szöveggel, vagány zenével és merész színpadképekkel. Nem szabad kihagyni.

Színészek:

X Patkós Márton

Alexa Kiss Andrea

Áron Baki Dániel

Hódos Levente Dóra Béla

Pöttyös Katica Mészöly Anna

Gerőcs Patrik Figeczky Bence

Lúgos Krisztián Olasz Renátó

Jelmeztervező: Szabó Márton István

Dramaturg: Horváth János Antal

Koreográfus: Horkay Barnabás

Rendező: Olasz Renátó

 Jegyek és időpontok itt: Ódry Színpad

   A 20. századi irodalom nálunk talán kevésbé ismert, de a horvátoknál ikonikusnak számító Miroslav Krleza nevű drámaíró, költő és esszéista A Glembay ház című művét a Radnóti Színház 2015 decemberében vette fel a repertoárjába Valló Péter rendezésében.

   A mű a klasszikus polgári dráma jegyeit hordozza, hosszú, de cseppet sem unalmas előkészítés után előre megjósolható, mégis csattanószerű végkifejlettel mutatja be egy dúsgazdag család mélyen forrongó, majd felszínre törő titkait.

   Az első felvonás látszólag nyugodt hangulattal indít, majd perceken belül feszültségbe csap át: először csak sejthető, majd egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy a Glembay-klán tagjai nemcsak befolyásos, az üzleti világ élén álló pénzéhes, gátlástalan figurák, de igen sok öngyilkosság, tisztázatlan haláleset is köthető a nevükhöz.

   A család fekete bárányaként nyilvántartott Leone az egyetlen, aki tudatosan szembefordul ezzel a számára felszínesnek és erkölcstelennek tartott közeggel. Festő lévén a művészetben talál kiteljesedést, családja azonban elvetemült, neurotikus bohémnek tartja. Pál András formálja meg ezt a különc férfit, akinek éleslátása metsző szarkazmussal párosul.

   A második felvonás Leone és a pap, Silberbrandt (Adorjáni Bálint) dialógusa, majd a festő és apja, Ignjat Glembay tettlegességig fokozódó vitája. Múltbéli sérelmek, egymás fejéhez vágott indulatos, kegyetlen kijelentések hangzanak el, titkok felfedésének lehetünk szem- és fültanúi. Az öreg Glembayt játszó Bálint András és Pál András végletekig izzó párbeszéde a darab gerince, olyan sodró lendületű, hogy a kissé hatásvadász égiháború beszűrődő zajairól is megfeledkezünk.

   A harmadik felvonásban a Szávai Viktória által megformált Glembayné, azaz Castelli báróné vall: megkísérli eltorzult személyiségét hányattatott gyermekkora számlájára írni, de könnyei sanyarú múltjáért és a pénzügyi tranzakcióként megköttetett sikertelen, megalkuvó házasságáért nem vívják ki a néző együttérzését. Nem sajnálja meg őt Leone sem, aki a darab végére a már egyébként is egzaltált lelkiállapotából az őrület határáig jut el. Felismeri, hogy a benne élő Glembay ellen való küzdelem mindennél nehezebb, nem azért, mert ő maga is olyan erkölcstelen és hidegvérű, mint a rokonai, hanem mert épp azok az erők fordulnak ellene, amellyel felül akar kerekedni rajtuk, így válik egy rendkívül érzékeny és értékes személyiség nemcsak családjával, de önmagával folytatott csatája is szélmalomharccá.

   Szlávik István egyszerű, ízléses díszletei pontosan érzékeltetik a család vagyoni helyzetét, de nem vonják el a figyelmet a színpadon elhangzó szövegről, mely kellőképpen filozofikus ahhoz, hogy a néző ne csak értse, de végig is gondolja a mű lényegét. A fajsúlyos, mély tartalmakat helyenként finom, vagy épp éles irónia váltja fel, gondoskodva arról, hogy a szöveg még véletlen se válhasson nehézkessé.

   Aki „drámaírói igazságszolgáltatásra” vágyik, az csalódni fog, mert bár a mű végére a számító, hűtlen báróné és a mindenkin átgázoló, csak az anyagi érdekeit szem előtt tartó idős Glembay is elnyeri méltó büntetését, a sokat hangoztatott moral insanity és a Glembay-vér ellen heroikusan küzdő Leonén is beteljesedik a családi átok.

   Aki viszont egy sötét hangulatú, izgalmas darabra vágyik és nem fél belenézni abba a görbe tükörbe, amelyet a Glembay-család tart elé, megtalálja számításait a Radnóti Színházban.

          "Csak az ember nyugtalankodik folyvást. Ő nem szabad. Ő csak oda lép, ahova szabad neki lépni. Oda megy, ahová engedik neki menni, históriából egy másik históriába."

                        (Darvasi László-A könnymutatványosok legendája)

   Az SZFE fiatal tanulója, Szabó Sebestyén László több közreműködővel egy kis öröm- és bánatzenélést rendezett színpadra Adieu Paure Carneval címen. Az előadás különlegessége, hogy nem csak a tanulók (Kókai Tünde, Jéger Zsombor, Patkós Marci, Novkov Máté, Böröndi Bence és Dóra Béla) vettek részt benne, hanem osztályfőnökük, Pelsőczy Réka, és meghívott vendégeket is bevontak. (Szűcs Nelli, Murányi Márta, Szathmáry Judit, Friedenthal Zoltán).

   Szűcs Nellit felüdülés volt látni bohókás szerepben, nagyon kellemes volt felszabadultsága és fiatalos lendülete a színpadon, ahogy Murányi Márta hangja is csodálatosan szólalt meg, tisztán és erővel csengett.  Pelsőczy Réka szeretete és figyelme az osztálya iránt a koncert közben is igazán megható volt.

   Az előadás elején egy tablóképet kapunk a színészekről, akik mint egy vándortársulat éppen a fotós/nézők előtt állnak be egy közös képre, mintegy az utókorra hagyva az ő történetüket. A zenét Miquèu Montanaro nemzetközi társulatának albuma (Vents d'est - Ballada az éneklő tengerhez vol. 3) szolgáltatja, ami tagjainak sokszínűségéhez hasonlóan számos nyelven szólal meg, mint egy üzenetként, hogy a zenében mind egyek vagyunk, a zene a szívhez szól, és nem fajhoz vagy éppen nemhez. Az előadás inkább koncertszínház, de mégis volt egy dramaturgiája, a dalok mentén mutatott egy történetet, amiben volt öröm (esküvő, mulatság, karnevál), bánat (háború, temetés, gyász), vagyis egy teljes élet érzelmi skálája. És a dalok ezt remekül közvetítették.

   Ahogy az eredeti együttes is, az Ódryn az Adieu Paure Carneval-ban fellépők is csak ezekre az előadásokra verbuválódnak össze, Forgatag együttes néven. A dalok eredetiségégét próbálták visszaadni, amihez maga a dalszerző, Montanaro adta az anyagot (kotta és szöveg) az ifjú kísérletezőknek.

   A dalblokkokat Darvasi László könyvéből (A könnymutatványosok legendája) kölcsönzött szövegek kötötték össze, ami az egésznek egy keretet és belső történetet adott, miközben jól illett a hangulatához.

   Szabó Sebestyén László első rendezése igazán dicséretre méltó, tehetséges művészeket, különleges muzsikát, és kiváló szöveget választott ehhez az össznépi karneválhoz, melynek üzenete igazán aktuális, hogy létezik olyan nyelv, amit mindenki megért: a szeretet nyelve, mely akár a zenével is átadható.

Zene: Miquèu Montanaro és a Vents d’Est: Ballade pour une mer qui chante vol.3

Zenei vezető: Kákonyi Árpád

Szöveg: Darvasi László - A könnymutatványosok legendája (részletek)

Koreográfus: Fejes Kitty

Látványtervező: Mocsár Zsófia

Rendező: Szabó Sebestyén László

    Az Ahol megszakad című kötete után Závada Péter tavaly újabb költeményekkel jelentkezett, Mész című műve pillanatok alatt beszédtémát szolgáltatott a kortárs magyar líra illetve a slam kedvelőinek.

   Elszakadva a klasszikus versformáktól, rímtől, metrumtól, hagyományoktól, Závada ezúttal a szabadverset választotta kifejezőeszközül olyan gondolatok közéléshez, amelyek egyszerre hordozzák magukon az emlékezés, a gyászmunka és a múlt feldolgozásának nyomait.

   Versszövegei azon túl, hogy hihetetlenül impulzívak, és magukkal húznak egy nyomasztó, olykor sötét, de izgalmas asszociációkkal teli lélekállapotba, feltűnően intenzíven tematizálják magát a nyelvet, grammatikai szakkifejezések válnak verscímekké, hasonlatokká, metaforákká.

   Megmutatkozik a nyelv teremtő ereje: „Megemlékezés egymás mondatban betöltött szerepéről…”, de az az erő is, ahogyan a nyelv képes rombolni, megszüntetni, semmissé tenni: „Ha olykor kérdez még rólunk bárki, válaszaidban minden határozatlan névelő én vagyok.”, „üres egyes szám, első személy”, „a névmások már jó ideje nem jelölnek senkit”.

 A posztmodern korra oly jellemző intertextualitás, mely szinte megkerülhetetlen, már-már automatikus „jelenség” kortárs szerzőknél, Závada verseiben is finoman megbújik. A „gazda aki bekeríti házát” megidézi Babitsot, vagy épp A szinkronúszó magányossága című vers, melynek kezdő sora: „Hosszú távra rendezkedtél be…” az irodalomban jártas olvasó eszébe juttathatja A hosszútávfutó magányossága című művet. Ez a szövegköziség, mondattöredékek párbeszéde leheletnyi játékossággal oldja fel az egyébként igen mély, helyenként depresszív szövegek melankóliáját.

   A Mész további érdekessége a versek felett található „hívószavak” sora, mely komoly fejtörést okozhat azoknak az olvasóknak, akik szigorú koncepciót szeretnének felfedezni a kötet megszerkesztettségét illetően. Valóban adhat egy másfajta olvasásélményt, esetleg többletjelentést a versszövegeknek az, ha e szavak mentén olvassuk őket, de ez már egy sajátos dekódolási folyamat, mely valószínűleg olvasónként különbözik.

   A versek témájukat, hangvételüket illetően meglepően személyesek. A merész, olykor egészen plasztikus, tárgyias hasonlatok néhol ellensúlyozzák ezt a kendőzetlen szubjektivitást, de az olvasónak mégis folyamatosan az az érzése lehet, mintha Závada nemcsak megengedné, hogy vele tartsunk egy komoly lélekutazáson, de erővel rántana magával.

   Ahogy írja: „egyetlen gondolatom sem maradéktalanul az enyém”.

  A Mész-kötet elolvasása után még sokáig érezhető ennek a mondatnak a megkérdőjelezhetetlen bizonyossága.

      Átrium mozi

   A tavaly debütált a mozikban, mégis bárkinek, akinek eddig megemlítettem, nem is hallott róla. Hozzám is csak idén jutott el a hír, hogy létezik ez a film, és az is úgy, hogy éppen egy régebbi interjút olvastam ifj. Vidnyánszky Attilával, ahol utaltak rá. Arra viszont még mindig nem jöttem rá, hogy egy ekkora költségvetésű film (kb. 1milliárd Ft), hogy engedte meg magának azt, hogy a beharangozására már ne költsön szinte semmit (vagy, ha igen, akkor nagyon rejtélyesen tették). Kicsit olyan, mint egy „mostohagyerek”, akit megszülnek, majd annak rendje és módja szerint sorsára hagynak.

   A filmet Goda Krisztina rendezte, a forgatókönyvet pedig Divinyi Réka jegyzi, Czető Bernát László kisregényéből (A kakukk - http://www.prae.hu/prae/portfolio.php?fid=6286 ).

Kissé fáradtan ültem be a filmre, mert egy eléggé kimerítő héten voltam túl, és igazából nem voltak nagy elvárásaim. Nem tudtam róla szinte semmit, és az elmúlt években nem sok olyan magyar filmet láttam, amiről tényleg jó szájízzel jöttem volna ki. Ehhez képest teljesen meglepett minden szempontból, mind az aktuális témája miatt, mind pedig azért, mert rég láttam ilyen pörgős, izgalmas és drámai filmet, ami ennyire magával ragad. Minden pillanatát végig izgultam, s amikor volt időm egy pillanatig elgondolkozni, akkor egyszerűen nem hittem el, hogy ez magyar film, és nem egy amerikai kasszasiker. Azt hiszem, ez a film még Hollywoodban is nagyot ütne, hát még itthon, ha tudnának is róla.

   A film egy nem létező kisváros, Tarnád fiataljainak a kilátástalanságát, a nihilbe való belesüppedését mutatja be, ahol a szegénység kéz a kézben jár a bűnözéssel. A középpontban két testvér, Joci és Máté áll, akik közül az utóbbinak még talán volna esélye kitörni, ha a sportban komolyan odatenné magát, ugyanis tanárja szerint kitűnő atléta.

   Joci és a többiek csak úgy lógnak, tengetik a napjaikat, néha el-el lopnak ezt-azt valamelyik kis boltból, vagy éppen füvet szívnak, de céljaik nincsenek, csak a teljes reménytelenség. Börtönbe is kerülnek, önhibájukon kívül, de csak rövid időre, ugyanis elég hamar kiderül, hogy ebben pont nem ők voltak a vétkesek. Ennek következményeként a város új rendőrkapitányt kap, aki szabadon bocsájtja őket, majd pedig felkarolja, és megpróbál nekik célt adni. Ez még a film elején úgy tűnik, hogy jót is tesz a fiúknak, végre van mit csinálni, lekötik fölösleges energiájukat, és addig sem balhéznak. Van valaki, akire felnéznek, és aki szintén figyel rájuk, egy igazi apafigura, ami eddig hiányzott az életükből. Az csak idővel derül ki, hogy pártolójuknak nem annyira az összekovácsolás, hanem inkább a hatalomra kerülés a cél, amit a fiúk manipulálásával akar elérni. És bár a rendező azt mondja, hogy ez nem egy gárdista film, de aki megnézi, annak rögtön az jut eszébe. És természetesen a rasszizmust sem emeli ki annyira, hiszen a cigányokat végig telepinek nevezi, és még csak véletlenül sem hangzik el a cigány vagy roma szó, de attól még ott van a vásznon.

   Ezek a fiatalok úgy döntenek, hogy önkényesen – vagy inkább a „mesterük” kérésére – nekiállnak rendet tenni a városban. Félkatonai szervezetbe rendeződve járkálnak, és ítélkeznek a bűnözés felett. Ijesztő látni, hogy amikor egy ilyen ügyes hatalomvágyó ember egy teljes csoportot manipulatív módon elkezd irányítani, az meddig fajulhat, és hogy ezzel a radikális tisztogatással mikor lépnek át egy morális határt. Mi az, ami még a jót szolgálja, védeni a várost az erőszak ellen, és mi az, amikor már a saját erőszakvágyukat elégítik ki a rend és biztonság nevében.

   Véleményem szerint ez egy nagyon jó rendezés, fantasztikus képekkel, jó vágással, és még annál is jobb színészi játékkal. Ifj. Vidnyánszky Attila tehetségét már többször is megmutatta a színpadon, és most a mozivásznon is bizonyított, hitelesen hozta a fiatal testvér karakterét, akinek bár megingott a hite egy rövid időre, mégis volt ereje kiszállni és szembeszállni, és megtenni a lépést, még ha az út végét nem is látta.

   Fenyő Iván karaktere szerintem sokaknak okoz meglepetést, jó volt látni, hogy az eddig főként szépfiúként bájolgó macsó egy sokkal összetettebb és árnyaltabb figurát is képes igazán korrektül alakítani.

   Klem Viktor Joci szerepében szintén meggyőzően viszi vászonra a panelsuttyót, akiben azért van jóérzés is, de pillanatok alatt elborul az agya, és képes óriási baklövést elkövetni minden következmény mérlegelése nélkül.

   Választ sok mindenre nem kapunk, de nem is kaphatunk, mert nem olyan társadalmi problémákat feszeget, amire a film megoldást kínálhatna. A nézőben csak elindíthat egy gondolatot, amit a moziból kilépve lehet tovább vinni, beszélni róla és tenni érte vagy ellene.

Friss magyar filmek:  Átrium Film-Színház

     Honthy Hanna emlékére

   A mai napon az Operettszínház a Csárdáskirálynő 100. sorozat részeként, Honthy Hanna születésnapját (február 21) ünnepelve szobrot állított neki a színház „téli kertjében”, az emeleti nézőtéren.

   A rendezvényt Lőrinczy György, az Operettszínház főigazgatója nyitotta meg, bemutatva a jelen lévő primadonnákat, akik az elmúlt években Honthy Hanna örökébe léphettek: Lehoczky Zsuzsát, Fischl Mónikát, Domonkos Zsuzsát Medgyesi Máriát, Zsadon Andreát, Felföldi Anikót, Arányi Adriennt, Lévai Enikőt, Bordás Barbarát, Kalocsai Zsuzsát, Kállay Borit, Kovács Zsuzsát, Szóka Júliát, (és két bonvivánt is Marik Pétert és Benkóczy Zoltánt).

   Egy röpke pillanatra az Operettszínház művészeti igazgatója, Kerényi Miklós Gábor is tiszteletét tette, és pár csodás szóval méltatta Honthy Hannát, kifejtve, hogy ő nem csupán egy primadonna, vagy énekes színésznő, hanem maga a színművészet, ő az, aki Magyarországon megtestesíti A színésznőt. Az az ember, aki hitt a sikerben, és hitt a közönségben, az a legenda, aki igazi példakép a mai napig sokak számára.

   Ezután visszavette a szót Lőrinczy György, aki elmondta, hogy szeretnék, ha ez a mai nap, mint egy tradíció indulna útjára, ahol minden évben ilyenkor megünnepelnék a magyar primadonnákat - magyar dívákat.

   Azt is elárulta, hogy a szobor magánadományból készült, de a jótevő szeretne inkognitóban maradni, így csak a készítőre derült fény, aki nem más, mint Párkányi Raab Péter, akinek számos szobra van a Nemzeti Színház szoborkertjében. Az avatás tiszteletére Kalocsai Zsuzsa Jákfalvi Magdolna színháztörténész sorait olvasta fel Honthy Hannáról, aki többek között arról is írt, hogy egy ilyen művész csakis márványból kaphat szobrot, hiszen csak az lehet olyan időtálló, mint maga a művésznő.

   A szobrot a primadonnák leplezték le, a híres Hajmási Péter, Hajmási Pál c. dal vidám éneklése közepette, ahol Zsadon Andrea megjegyezte, hogy ha most Honthy Hanna megszólalhatna, akkor az lenne az első kérdése, hogy mit keres ez a sok nő körülötte. A gyönyörű szobor immár a színház előterét ékesíti, ahol mától minden odalátogató megcsodálhatja.

   Zárásként a jelen lévő primadonnák nosztalgiáztak, hiszen többüknek is volt szerencséje Honthy Hannával találkozni, sőt, volt, aki egy színpadon is állhatott vele. Lehoczky Zsuzsához annyira közel állt, hogy volt idő, amikor a Csárdáskirálynő Cecíliája komolyan örökbe akarta fogadni, csak az volt a baj, hogy éppen voltak szülei, akik ennek nemigen örültek volna.

   De olyan anekdota is elhangzott, hogy a nyolcvanadik születésnapján, vagyis valamelyik nyolcvanadikon, - mert mint kiderült, több is volt neki, amikor Kellér Dezső felköszöntötte, nem értette, hogy miért dobog mellette megállíthatatlanul, míg rá nem kérdezett. Erre egyszerű nyugalommal csak annyit felelt, hogy éppen a 80-at tapossa.

   Kállai Bori viszont a művésznő tehetségét méltatta, és kiemelte, hogy sok mindent a mai napig használ, mert szerinte azok a mesterségbeli fogásoknak, amelynek a művésznő mestere volt, máig aktualitása van.

   Végszóként Fischl Mónika elsőszámú primadonna szavait idézném, - igaz, hogy ő nem találkozott vele soha személyesen, de mégis ő foglalta össze a legjobban, hogy mi az, amiben Honthy Hanna örökérvényű: „Nekünk itt minden nőnek kell lennünk, és ezt ő mind nagyon jól tudta.”

Képek: Budapesti Operettszínház (színészek)

   A Radnóti Színház tavaly bemutatott Dosztojevszkij - Karamazov testvérek c. előadását idén nekem is sikerült megnéznem, és azt hiszem, ennyi idő alatt egészen kiforrta magát, és egy letisztult, maníroktól mentes feldolgozást láthattam.

     Morcsányi Géza alkalmazta színpadra, Valló Péter rendezésében Dosztojevszkij eléggé hosszú regényét. Vagyis nem volt könnyű feladat úgy átdolgozni, hogy átjöjjön a lényeg, ne kurtítsák meg túl nagyon, és mindez ne menjen az előadás rovására. De én azt hiszem, hogy sikerült.

   A Radnóti Színház nem túl nagy, sőt, a tér igencsak szűk, emiatt a színészek mozgása is inkább statikus, így mindent be kell vetniük, hogy a nézőket több mint három órára lekössék. A díszlet mindvégig ugyanaz, egy kolostor belső, néha pedig külső részét hivatott szimbolizálni. A színek sem itt, sem a jelmezben nem dominálnak, minden sötét és szürke. Női szereplők sincsenek, és bár Grusenyka sincs jelen, ettől függetlenül végig érezzük hatását a szereplőkre. Férfiból sincs túl sok, csak az apa, Fjodor Karamazov, az idősebb báty, Dimitrij, a középső Ivan, és a legfiatalabb, Aljosa. Ezenkívül a sztarec, az inkvizítor és az ördög. Az egyik fele ezt a világot szimbolizálja, míg a másik a túlvilágot.

   A darab középpontjában mégis leginkább Ivan és az ő szenvedése áll. Minden fiúról kapunk egy képet, ahogy az apáról is, de ő az, akire kiéleződik a mű. Az előadás részekre van tagolva, és minden fontosabb mondat felvillan a kivetítőn, mielőtt elhangozna, előre jelezve a történéseket, és egyben hangulatképet is festve.

   A színészi gárda jó, igaz Gáspár Sándor mintha szerethetőbb lenne, mint az eredeti regényben. Komikus, állandó illumináltságban lévő apa, akinek még az önzősége, és fiaival szembeni fukarsága is majdhogynem megbocsátható.

Az ifjú, nemtörődöm, kissé link és leginkább az apára hajazó legidősebb fiút jól hozza Adorjáni Bálint, aki mindig dühös, apjával szemben lázadni próbál. Én több szerepet szántam volna neki, kissé jobban kidomborítani a jellemét, mert így azt az érzést keltette, hogy csak úgy van.

   Rétfalvi Tamás Aljosája a színpadi megjelenésével tesz hozzá a darabhoz, beszélnie nem kell túl sokat, de ez hozzá tartozik szelíd és mindenki által szerethető karakteréhez. A végére megértjük, hogy nem lehet őt nem szeretni, még ha ez valahol idegesítő is. És végül ő az, aki valamilyen választ próbál adni arra, hogy miért is érdemes egymásnak segíteni, és egymásra figyelni, vagyis csak egyszerűen élni.

   Ahogy pedig az elején említettem, a darab középpontjában a középső fiú, Ivan áll, aki míg Isten ellen lázad, és komoly okfejtésekbe kezd, mégis saját tudatalattiját képtelen befolyásolni, és még ha nem is ő volt, aki puszta kezével megölte az apjukat, annak szellemi szerzője. A színész a kezdetben eléggé közömbösnek tűnő figuráját szép lassan úgy építi fel, hogy a végére az ő karaktere lesz a legfontosabb. Szabó Kimmel Tamás hitelesen adja az őrülés határán lavírozó, majd belezuhanó bűnhődőt.

   A legtöbb lehetőség mégiscsak fattyú testvérüket játszó Pál Andrásnak jutott, aki zseniális abban a jelenetben, amikor az addig együgyű és szerencsétlen szolgálókénak hitt szerepéből szépen kibújva, nagyon is éles elmére vallva, felvázolja, hogy miért is Iván az, aki az igazi gyilkosságot elkövette.

   A sztarec színpadi jelenléte, Jordán Tamás tolmácsolásában, mindenképpen fontos az előadás szempontjából, ahogy az inkvizítoré, Bálint András megszemélyesítésében, és az ördögé, Gazsó György alakításában, is, de ez az est mégiscsak a Karamazovokról szól.

Fjodor Karamazov – Gáspár Sándor

Dimitrij Karamazov – Adorjáni Bálint

Aljosa Karamazov – Rétfalvi Tamás

Ivan Karamazov – Szabó Kimmel Tamás

Szmergyakov – Pál András

Nagy inkvizítor – Bálint András

Sztarec – Jordán Tamás

Ördög – Gazsó György

Dramaturg: Morcsányi Géza, Díszlettervező: Bagossy Levente, Jelmeztervező: Benedek Mari, Világítás: Baumgartner Sándor, A rendező munkatársa: Őri Rózsa Rendező: Valló Péter