Groteszk álom a Radnótiban

    Társasházi science-fiction tényleg találó műfaji megnevezése annak a Bulgakov-műnek, melyet Vecsei H. Miklós átiratában és ifjabb Vidnyánszky Attila rendezésében láthat a közönség a Radnóti színpadán. Már a színlapot látva elfogja a nézőt a gyanú, hogy szürreális élményben lesz része annak, aki beszáll Bulgakov időgépébe.

   A modern szatíra és a groteszk mestere, Bulgakov nemcsak a méltán népszerű A Mester és Margarita című regényében bizonyította, hogy képes egyszerre elgondolkodtatóvá és nevetségessé tenni a valóságfelettiséget, színművében, az Iván, a rettentőben is olyat alkotott, ami mellett lehetetlen elmenni szó nélkül. Már ha találunk egyáltalán szavakat arra, ami a színpadon történik.

    A Bulgakov jelenében élő Tyimofejev (Rusznák András) alapos felbolydulást okoz egy társasház életében azzal, hogy feltalál egy időgépet, mely egy nap teljesen váratlanul működésbe lép. 400 évet ugranak vissza a múltba, Rettegett Iván korába, és nem kisebb szerencsétlenség történik, mint hogy a házmester, Ivan Vasziljevics (László Zsolt) és a véreskezű cár szerepet cserélnek.

   Egy másodperc alatt minden a feje tetejére áll abban a világban, ahol egyébként sem volt túl nagy szerepe a józan észnek, összekeverednek a történelmi korok, és a néző csak kapkodja a fejét, hogy biztosan jól látja-e azt, amit lát. Olyannyira pergőek az események, és minden mozzanat annyira távol áll a valóságtól, hogy végül már valóban elbizonytalanodunk azzal kapcsolatban, hogy van-e egyáltalán objektív definíciója ennek a szónak.

   A szerencsétlen Tyimofejev, a tudomány megszállottja, a meg nem értett értelmiségi mintegy kívülről szemléli magát az események során, hiszen talán álmodik, hihetnénk, ha nem mosódna el álom és ébrenlét határa is ugyanúgy, mint a realitásé és az irrealitásé. Rusznák András kiválóan alakítja a fanatikus tudósembert, akinek egy szekrény méretű szobában tengeti életét a már említett társasházban, miközben felesége, Anaida Mihajlovna filmszínésznő (Petrik Andrea) épp meghódítani igyekszik a filmek világát. Petrik Andrea figurája teljes ellentéte Tyimofejevnek: életigenlő és heves, egy másodpercet sem pazarol gondolkodásra. Karaktere erősen emlékeztet a szintén Petrik Andrea által megformált Turandotra, már ami a végletekig fokozott magabiztosságot illeti, azzal a különbséggel, hogy míg Turandot férfigyűlölő volt, Anaida a végzet asszonyaként nem igazán szeret ellenállni a kísértésnek.

   A kavarodás legfőbb áldozata Ivan Vasziljevics, akit László Zsolt alakít. Sokoldalúságát mutatja, hogy egyazon darabon belül képes egyik végletből a másikba lendülni és megformálni az időutazó házmestert, akinek kisszerű személyisége csak még kisebbé zsugorodik Rettegett Iván bőrében, illetve a brutális uralkodót, aki nehezen igazodik el a 20. századi közegben, ráadásul kiváló színésznek hiszik még akkor is, amikor a legválogatottabb kínzásokat hajtja végre Jakin Snittov filmrendezőn (Molnár Áron).

   A színmű igazi sötét színfoltja Miroszláv Kicsorszkij, a tolvaj. Pál András formálja meg a figurát, nagyszerű lehetősége nyílik arra, hogy ismét megmutassa, milyen otthonosan mozog az ellenszenves, de mégis komikus figura szerepében.

   A darab egyik fő erőssége a nyelvezete, az átdolgozás Vecsei H. Miklós munkája. Erőteljes nyelvi humor jellemzi az előadást, szójátékok sokasága gondoskodik arról, hogy az előadás egy percre se veszítsen lendületéből.

   A rendezés bravúros, rendkívül összeszedett és precízen átgondolt, mégis könnyed. Nem elmélyülten filozofálós műről van szó, inkább olyanról, ahol a döbbenet szinte beleszegez a székbe, hiszen folyamatosan érezteti a nézővel, hogy nincsenek határok és erre rádöbbenni szédületes érzés.

    Egy kisebb kihagyás után újra lelkes látogatója lettem az Ódry Színpadnak, ahol mindig újult csodálattal fedezem fel, hogy mennyire lelkesek, odaadóak és főként energikusak, a még csak színésznek tanuló, vagy éppen a „fészekből” már majdnem kirepülő diákok. Itt még mindenkinek majdnem egyenlő esélye van a bizonyításra. A mostani interjúalanyom is itt fedeztem fel, és örömmel töltött el, hogy változatos szerepekben láthattam. Még csak ötödéves a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, de már most a második nagy szerepére készül a Nemzeti Színházban, ráadásul még a filmes szakma is felfedezte magának. A színházi és filmes szerepeiről kérdeztem a fiatal és tehetséges Waskovics Andreát.

   Az Ódry Színpadon már számos előadásban láttalak, de akkor még a színlapon Kiss Andreaként szerepeltél, viszont már az Aranyélet új évadának a beharangozásakor feltűnt, hogy Waskovics Andreára váltottál. Elárulod ennek az okát?

Waskovics Andrea: Ez egy íratlan szabály: ha már létezik egy ugyanolyan nevű színésznő, akkor a fiatalabbnak változtatnia kell.

   Ez eszembe se jutott. És honnan jött a Waskovics?

W.A.: Anyai dédnagyszülői ágról.

   És ha már szóba jött az Aranyélet, akkor arról is mesélhetnél, hogy hogyan jött ez a lehetőség az életedbe? Mennyiben volt más a forgatás, mint amit eddig nyújtanod kellett a színpadon? Mesélnél kicsit a szerepedről, az ifjú Jankáról?

 W.A.: Az egész egy telefonhívással kezdődött, és azzal is  lett végleges.  Nagyon boldog voltam, amikor megtudtam, hogy részese lehetek ennek a sorozatnak. Sokkolt az Aranyélet első évada, egyszerűen imádtam. Nagyon nagy élmény volt Dyga Zsomborral és Mátyási Áronnal dolgozni. Érdekes volt számomra az, hogy előre megkaptuk a szöveget, és a partneremmel nem gyakoroltuk, nem mondtuk össze, mint a színházban. Ott olyan is előfordul, hogy egy adott jelenetet majdnem egy egész hónapig próbálunk, érlelünk. Így ez kicsit talán magányosabb munka, felkészülés, mint a színházban. Teljesen más, de nagyon izgalmas. A fiatal Janka karaktere szinte ellentéte a mostaninak. Elég rossz anyagi körülmények között nő fel, húszas éveire elege lesz ebből az életből és felköltözik Pestre. Új életet kezd. Kinyílik a világ számára, élvezi a pesti létet, a nyüzsgést. Mindent megtesz céljai eléréséért, és képes áldozatokat hozni a szerelemért is.

    Kicsit hátulról kezdtük ezt a beszélgetést, rögtön a filmezéssel, de térjünk vissza a színházhoz. Tavaly a Nemzeti Színházban rögtön egy főszerepet kaptál, te lehettél Mari a Körhintában, idén pedig egy újabb szerep, ráadásul címszerep, ugyanis te leszel Tóth Ilonka. Azt hiszem, ennél jobb lehetőségről nem is álmodhat egy végzős színészhallgató. Gondolom, akkor itt töltöd a gyakorlatod. Van arról szó, hogy itt is maradsz? 

W.A.: Igen, itt töltöm a gyakorlati évemet, de hogy diploma után mi lesz, az még egy óriási titok számomra is. 

Fotó: Eöri Szabó Zsolt (Körhinta; Galilei élete , Tóth Ilonka)

    Addig akkor még van egy kis idő, hiszen még mindig a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatója vagy, és ugye ez az utolsó éved. Hogyan élted meg az egyetemi éveket, várod már a „szabadulást”?

W.A.:  Igen, ez az utolsó évem, már szinte csak játszani járunk oda,  és évről-évre kevesebb az ismerős arc. Éppen ezért igyekszem minden vizsgát megnézni, mert nagyon érdekel, kik az újak. Rettenetesen hamar elment ez a négy év. Sokat jelent nekem az osztályom, az osztályfőnököm, és igazán szerencsésnek érzem magam, hogy velük és tőlük tanulhattam.

   Láttalak szinte az összes előadásban az Ódryn, és nem igazán tudtalak téged besorolni egy kategóriába sem, ami egy színésznél pozitív, hiszen így számos szerepet megkaphat. Mégis kíváncsi lennék, hogy hozzád melyik szerep állt a legközelebb?

W.A.: Szeretem a szélsőséges karaktereket, amik különböznek az én alap személyiségemtől. Például az egyik kedvencem, az Utolsó Estém a Földön című előadásból Alexa szerepe, aki első látásra egy naiv butácska nagyszájú és primitív lánynak tűnik, de később kiderül, hogy sokkal több van benne.  Olasz Renátó, a darab rendezője, sokat beszélt nekem erről a karakterről, fontos volt, hogy mindenképpen szerethető legyen, és az egyén rendszerén belül legyen saját igazsága.

   Szerintem ezt egész jól megoldottátok. Most viszont a legutolsó előadásotok, a Válogatás időben kicsit távol áll tőletek, de hihetetlen precizitással hoztátok a 60-as 70-es éveket. Honnan inspirálódtatok, hogyan zajlott a felkészülés, a próba? 

W.A.: 1970-ben Gazdag Gyula rendezte a Válogatás című dokumentumfilmet és ebből készült az előadás. Kocsis Gergő zenés mesterség tanárunk rendezte, Lőkös Ildikó dramatizálta és Czutor Zoltán írta a dalokat és a dalszövegeket hozzá. Én személy szerint direkt nem néztem meg a filmet, mert nem akartam lemásolni egy az egyben egy karaktert, hanem magam akartam rájönni a szöveg és a szituációk alapján Szekeres Jánosné Zsuzsa „rejtelmeire”.

 1.kép: Borovi Dániel (Liliomfi);  2.kép: Bántó Csaba (Utolsó estém a Földön); 3.kép: Szkárossy Zsuzsa (Válogatás);

 Akkor térjünk egy kicsit vissza a közelgő premierre, ami azért is különleges, mert az első igazi bemutató nem is Magyarországon, hanem egyenesen Varsóban lesz. Mennyiben más az, hogy külföldön lesz a premier?

W.A.: Ebben nincs tapasztalatom, de izgalommal várom. Annyit tudok csak, hogy pár dolgot ott majd át kell alakítani, mert mások a színpad méretei és arányai.

   Tóth Ilonka alakja, mint tudjuk, egy elő személy volt, aki sokakat megoszt, hiszen a mai napig nem tisztázott pontosan a személye. Igaz, hogy a  2000. évi CXXX. törvény szerint semmisé tették az akkori ítéleteket, mégis a mai napig foglalkoznak vele a történészek, ki mellette, ki ellene. Olvastad a róla szóló tanulmányokat? Hozzád melyik oldal áll közelebb, te mit gondolsz az ő személyéről?

 W.A.: Sok tanulmányt elolvastam. De a legmeggyőzőbbek a személyes történetek voltak róla. Dózsa László, aki a darabban a szovjet Grisin alezredest alakítja, személyesen is ismerte őt, így általa is közelebb került hozzám az ő karaktere. Számomra Tóth Ilona egy hős, tele ártatlansággal és tisztasággal. Nagy öröm őt eljátszani.

   Gondolom ez a szerep összetettebb, mint a Körhinta Marija, és mégiscsak ez a második igazi nagyszínpadi szereped. Nem ijesztő egy ekkora színpadon egy ekkora szerep?

W.A.: Hogy ijesztő- e? Persze, nagyon. De erre próbálok nem gondolni, mondjuk előadások előtt fél órával csak erre tudok gondolni, de aztán mikor elkezdjük elfeledkezem róla.

   És végül felteszem a legsablonosabb kérdést, mikor döntötted el, hogy színész szeretnél lenni? 

W.A.: A legsablonosabb választ tudom csak adni: kiskoromban.

       Koktélzongorát akarok

    Újabb vallomással tartozom, sajnos azoknak a táborát gyarapítom, akik nem olvasták Boris Vian egyik leghíresebb regényét. Kétszer elkezdtem, de mindkétszer elakadtam az első oldalaknál, mentségemre szóljon, újból nekiugrottam, az előadást látva, és most teljesen más perspektívából látom/olvasom a világirodalom egyik legmeghatóbb szerelmes történetét.

   Nem egy új darab az Ódryn, így én már egy teljesen kiforrott, jól bejáratott előadásra ültem be, és annak ellenére, hogy meg nem fejeztem be a Vian mű olvasását, azért mégiscsak van képem az ő csodálatosan szürrealista világáról, ami annyira egyedivé teszi a regényt, hogy méltán került be a kultuszregények sorába. Azt hiszem, nem túlzás kijelenteni, hogy ez az a könyv, amit nagyon nehéz színpadra vagy akar filmre vinni (erre többször  is tettek kísérletet), az Ódry Színpadon mégis Fehér Balázs Benőnek (rendező) és Fekete Ádám (dramaturg) párosának sikerült ezt a feladatot jól abszolválnia.

    Már az eleje sem úgy kezdődik, mint egy szokványos előadás, hiszen a színészek mellett most mi is kapunk instrukciókat a rendezőtől, hogy mi lesz majd a mi feladatunk. Így akarva-akaratlanul már az első pillanattól kezdve mi is részesei leszünk, ettől a hangulata valahogy egészen más lesz, és ez a közösségi érzés a végéig nem szűnik meg. A díszlet rögtön lenyűgözött, már az első pillanatban sikerült Vian abszurd világát megteremteniük. Szalai Sára rajzfilmszerű háttere jobban el sem találhatta volna azt a szürreális hangulatot, amit olvasás közben is szüntelen elképzelünk. Szinte kedvet kapunk a zongorához pattanni, hogy egy kellemes kis dallal koktélt csaljunk ki belőle. Szlávik Juli kreatív jelmezei is tökéletesen passzoltak mindehhez, megerősítve ezt a bravúrosan elénk tárt viani univerzumot.

   Colin Bán Bálinttal telitalálat volt, a tisztaság jelképe, az őszinte és naiv aranyifjú, aki bármit megadna az igaz szerelemért, ami nem is várat sokáig magára.  A hőn vágyott lány, Chloé, Bach Kata kifinomult játékában, könnyed eleganciával fogadja a férfi udvarlását, és már-már földöntúli szépséggel tárja elénk a Duke Ellington  által hangszerelt lányt. Egy pillanatig sem kételkedünk abban, hogy ő és Colin csakis egymáséi lehetnek, más forgatókönyv szóba se jöhetne. 

   Barátja, Chick, Rada Bálint képében hitelesen hozza a Jean-Sol Partre  iránt elvakultan rajongó, a végén mar őrületbe zuhanó értelmiségit, aki eziránt való szenvedélyében lassan, de biztosan tönkreteszi a kapcsolatát a szépséges Alise-zal. Szilágyi Csenge, párjával, Chickel párhuzamosan épül le, csak míg a férfit Partre imádatának az anyagi vonzata teszi tönkre, addig őt a kilátástalan szerelem.

   A legnagyobb alakítás viszont kétségtelenül Nagy Dániel Viktoré, aki Nicolas szerepében zseniális alakítást nyújt. A szakács, akinek mindenre van tanácsa, és aki bármikor képes uralni a teljes teret igazi komikusi vénáját megvillantva. 

    Jean-Sol Parte, akit Vian egyik legjobb barátjáról, Jean-Paul Sartre-ról mintázott, némi karikírozással, Fekete Ádám visz színpadra, és olyan elánnal játssza el a piedesztálra emelet cinikus írót és filozófust, hogy a végén Alise határtalan dühe irányában teljesen érthető lesz.

    Kisebb, ám annál nagyobb lehetőségeket kapott Bárnai Péter, aki az őrület és a normalitás vékony mezsgyéjén cikázik föl-alá, hol mint orvos, Frászpirin szerepében, vagy éppen munkaadót, vagy Jézust játszva.

    A Tajtékos napokban dominál az a ripacskodó játékmód, ami a jó ízlés határát még nem súrolja, de pengeélen táncol, és ez pont az, amit Vian regénye abszolút meg is követel magának.

   Hatalmas energiával játszik mindenki, és azt hiszem, ezt másképp nem is lehet.

    Fehér Balázs Benő vágya, hogy a színész és a néző kapcsolatba kerüljön egymással, itt megvalósulni látszik, hiszen a vége egy olyan fantasztikus rendezői húzás, amivel, ha addig a publikum azt is hitte, hogy ő csak egy szemlélő, végérvényesen rá kellett döbbenjen, hogy nincs igaza, mert ő maga is részese a szó szoros értelmében eme remek előadásnak.

Fotó: Dudás Ernő / Kultúrbrigád  

Előadás időpontok: ITT

   Csak az álmainkat ne

    Anton Pavlovics Csehov egyik legkomorabb drámája a Három nővér, mely 1901-es bemutatója óta számtalan feldolgozást ért meg.  Szükségtelen modernizálni: az orosz szerző olyannyira megragadta az egyébként szinte megfogalmazhatatlant, magát az életet, hogy sem hozzátenni nem lehet, sem elvenni belőle. Az Örkény Színházban Bagossy László rendezésében látható idén októbertől ez a tragikusan tökéletes színmű.

   A Prozorov-nővérek, Olga (Takács Nóra Diána), Mása (Tenki Réka) és Irinia (Zsigmond Emőke) egy szürke vidéki kisvárosban élik mindennapjaikat, ahol az élet eseménytelen, a polgárok pedig kisszerűek és átlagosak. A testvérek leghőbb vágya az, hogy Moszkvába költözzenek, amitől életük jobbra fordulását remélik, a tettek mezejére azonban nem lépnek, holott erre minden lehetőségük megvolna, már ami a külső lehetőségeket illeti. Belsőleg azonban valami megmagyarázhatatlan erő nem engedi, hogy kezükbe vegyék a sorsukat, így marad a szűnni nem akaró sóhajtozás és epekedés egy remélt szebb élet után.

   A nővérek életútja fájdalmasan egysíkú: Olga magányában a tanításba menekül, Mása halálosan unatkozik gimnáziumi tanár férje mellett, akiből már évek óta kiábrándult, Irina pedig mindhiába álmodozik a mindent elsöprő szerelemről, be kell érnie egy halott vőlegénnyel.

   Bátyjuk, Andrej (Vajda Milán) élete sem úgy alakult, ahogy azt elképzelte ifjú korában, tudományos pálya helyett a helyi tanács tagja lett, félresikerült házassága Natasával (Hámori Gabriella) pedig csak betetőzte boldogtalanságát.

   Amikor felbukkan a család régi moszkvai barátja, Versinyin (Mácsai Pál), a testvérek még erősebben vágyakoznak a város után. A város után, ami valójában maga a boldogság, a lehetőségek, a beteljesülés. Mégis minden marad a régiben, hiszen ahogy a műben is elhangzik: A vágyakozás életben tart. A beteljesülés öl.

   Csehov mesterien mutatja be az emberi kapcsolatok felszínességét, a valódi párbeszédek helyetti párhuzamos monológok hangzanak el, hiszen senkit nem érdekel a másik mondanivalója. Versinyin optimistának tűnő filozofálásába néha bekapcsolódnak ugyan, de nem osztják a katona véleményét, miszerint két-háromszáz év múlva beköszönt a várva várt jobb világ és a jelen emberének szenvedése csekélyke áldozat csupán az utánuk következő nemzedékekért. Versinyin szerint, amíg mindez be nem következik, legalább álmodnunk kell róla. Csehov azonban ráébreszt arra, hogy az álmodozás aligha elegendő.

   Bagossy László rendezése remekül kiemeli a csehovi erősségeket: szinte semmi nem történik a színpadon, a hangsúly a párbeszédeken van és erről a figyelmet Bagossy Levente stilizált díszlete sem vonja el.

  A színészek egyenletes teljesítményt nyújtanak, mindannyian kiválóan formálják meg a középosztálybeli orosz átlagpolgárt, aki azért az átlagosnál jóval műveltebbnek és kiváltságosabbnak hiszi magát, de cselekvésképtelen a személyiségét átható jó adag világfájdalom miatt.

    A nővérek közül kiemelkedik a Mását alakító Tenki Réka, aki kezdetben szinte végletesen ironikus, majd Versinyinhez fűződő szenvedélyes érzései kibillentik ebből a szarkasztikus közönyből. Takács Nóra Diána Olgája bölcs és fásult, a Zsigmond Emőke által megformált Irina talán az egyetlen, aki még érez magában erőt a változtatáshoz.

   Mácsai Pál Versinyin filozofikus, elmélkedős oldalát ragadta meg, zseniálisan. A derűlátónak látszó ütegparancsnok azonban hiába hirdeti a biztató igét, saját elhibázott élete nem teszi őt hitelessé.

   Kiemelkedik még Kuligin, Mása férje, Epres Attila alakításában. Nagyszerűen formálja meg a kisvárosi tanárembert, akinek mindene a tanítás, olyannyira, hogy még a magánéletében is oktat, mindemellett kínosan igyekszik fenntartani a látszatát annak, hogy házassága boldog, holott ez nyilvánvalóan nem igaz.

    Bár a mű tetőpont és valódi katarzis nélküli, mégsem válik unalmassá, hiszen torokszorítóan igaz, amit üzen. A végére egyetlen kérdés marad: Kinek a felelőssége, ha az ember mellett elmegy az élete? A válasz kimondatlanul is ott van a darab minden mondatában.

Az Ön-tér-kép - A magyar nemzet lelkiállapota, a legizgalmasabb dokumentumfilm, amit valaha láttam. A 130 perc egy pillanatnak tűnt, ami ráadásul úgy söpört végig lelkemen, mint egy tornádó.

Jelenczki István filmje a Bert Hellinger által kidolgozott módszeren keresztül kívánja bemutatni a magyar nemzet lelkiállapotát. A családállítás, kevésbé ismert nevén rendszerállítás csoportmunka kereteiben zajlik, megmutatja egy adott közösség tagjainak, érzéseinek kapcsolati hálózatát, egymáshoz való viszonyát. A film két ilyen állítást mutat be, a közösség ez esetben a magyar nemzet, és a “főszereplők” a nemzet jelenét meghatározó lélek-részek. Nem, nem szeretném most mindet felsorolni. Ahogyan a film sem kínál megoldásokat, úgy én sem kívánok értelmezést, magyarázatot nyújtani. Azt szeretném megosztani, ahogyan én megéltem.

A filmet két részben, kis szünetet beiktatva vetítették. Az első 70 perc egyszerre volt nyomasztó és bénító hatással rám. A csoportmunkából kirajzolódó kép már rögtön az elején vészjóslóan festett, és ahogy beindult a csoportdinamika, egyre zordabb, gyászosabb kép tárult elém. Ennek hatására egy belső feszültség lett úrrá rajtam, melyet a látottak és az élethez való alapvető hozzáállásom közötti ellentmondás táplált. Mint ahogyan a szervezetbe jutott méreg fokozatosan fejti ki hatását, engem is apránként kerített hatalmába a tehetetlenség érzése. Hiába láttam a megoldást, a filmvásznon megjelenített csoportmunka egy végzetes véget mutatott be. Így az első rész végén nem maradt más számomra, mint a remény, hogy a második rész meghozza számomra a hőn áhított megkönnyebbülést.

Ezzel a bizakodással tértem vissza a terembe. A második rész szintén egy állítást mutatott be. Riadtan figyeltem az eseményeket, úgy éreztem, hogy a megnyugvást hozó fordulat lassan akar megszületni, ami persze így utólag érthető. Nagy terheket cipel a magyar nemzet, erre a filmben megjelenített nemzetlélek részei, mint például a nemzet fájdalmai, vagy a múlthoz fűződő feldolgozatlan érzelmek is rávilágítanak. Ezek nem változnak meg varázsütésre. De a rend, a szakralitás, a nemzet pozitív érzelmei, és ezen felsorolt tényezők kedvező kölcsönhatása és a magyar nemzet ezekhez való viszonyulása révén van kiút ebből a borúlátó, pesszimista életszemléletből. Legalábbis ennek lehetőségét villantotta meg a második rendszerállítás, és ez a lehetőség hozta el számomra is a megkönnyebbülés könnyeit. A film utolsó negyedét kezdetben könnyeimmel küzdve, majd könnyeimnek szabad utat engedve néztem végig. Felszabadultság érzése töltötte be szívemet, amikor a magyar nemzet interakcióba került a szakralitás, a pozitív érzelmek és az identitás tényezőivel. Ezen esemény elindított egy lassú, de mindenképpen reménykeltő folyamatot. Közben pedig eszembe jutott, hogy ezek a tényezők hogyan hoztak változást a saját kis mikrovilágomban.

Lehet, hogy ami most írni fogok, némelyeket megbotránkoztat. Trianon tényével megbékélni nem egyszerű dolog, de nekem mégis muszáj volt, hiszen bizonyos értelemben nekem Trianon az életet jelenti. Büszke vagyok magyar, székely mivoltomra, ugyanakkor nem feledkezhetek meg arról sem, hogy atyai nagyanyám román származású. Ha tehát nincs a trianoni békeszerződés, akkor az én nagyapám nem valószínű, hogy Bukarestbe költözik, vagyis szinte teljes bizonnyal kizárható az is, hogy megismeri a nagyanyámat. Bocsásson meg hát nekem mindenki, de ebben a keserűségben számomra mégis van egy kis öröm, és ez adja az erőt a megbékéléshez. Másik példája a múlthoz fűződő feldolgozatlan érzelmeknek lehetne a gulág szörnyű tapasztalata. Azok az események csúnyán megbélyegezték családunk érzelmi világát. De talán eleim áldozatához akkor viseltetek a legnagyobb tisztelettel, ha nem ragadok bele a fájdalomba. Talán így az áldozat sem hiábavaló! Hálás vagyok tehát a Mindenhatónak, hogy nagyapámnak és még sok más magyarnak kellő erőt adott a túléléshez, így én, mi is megkaphattuk az élet ajándékát. Egy ajándék, ami felelősséggel is jár, és ha a filmnél maradunk, akkor jelen esetben azon ránk rótt feladatot hangsúlyoznám, hogy nekünk is kötelességünk biztosítani a magyar nemzet fennmaradását.

Mint említettem, a filmrendező a rendszerállítás módszerével nem kínál megoldást, talán ez nem is elvárható, pusztán azon felismerés fontosságát hangsúlyozza, hogy krízisben vagyunk. Minél többen szembesülünk ezzel, annál valószínűbb, hogy megoldások után kutakodva beindul egy (ön)gyógyító folyamat. Ezek tudatában tegyen hát mindenki lelkiismerete szerint. A megoldás felfedezéséhez a lehetőségek széles tárháza áll rendelkezésre, biztos vagyok benne, hogy mindenki talál számára testhezállót. Ha bárki elakadna, a megtalálásban segítséget nyújthat a film megtekintése, és az annak során átélhető közösségi élmény.

     Indiai felnőttmesék zenével – mozgásszínházi bemutatóra készül az FAQ

    Felnőttmesékből álló új színházi bemutatóra készül október 1-jén az FAQ Társulat a MU Színházban, Mesefolyamok óceánja címmel. Az előadás rendezője Varga Krisztina, aki 2014-ban végzett az SZFE fizikai színházi rendező szakán. A társulat az évad első bemutatójához vendégeket is hívott, Kőszegi Máriát és György Zoltán Dávidot, és idén új taggal is bővült az FAQ csapata, Georgita Máté Dezsővel, aki ebben az előadásban mutatkozik be. A Mesefolyamok ritmussal, fénnyel és testtel fogalmazva áradnak a színpadra, és természetesen az FAQ-tól megszokott élő zene is elmaradhatatlan.

   Az előadás a világszerte ismert indiai mesegyűjteményből, a Katha sarit-sagara című kötetből válogatott felnőttmesék történetei alapján folyik. A mű egyedülállóan gazdag meseirodalma ősrégi időkre nyúlik vissza, és a leggyakorlatiasabb életbölcsességekre tanít. Az előadás a Hulladémon huszonöt meséje kerettörténetébe foglalja a válogatott jeleneteket.
   Mit jelent a számunkra ma Magyarországon India? Mit kezdünk ezekkel az ősi szanszkrit történetekkel, hogyan tudunk hozzájuk kapcsolódni fiatal alkotókként, és alkotó fiatalokként?
   A mese emlék. A mesélés örök. A mesefolyamba merülünk, hogy zubogjon tovább.
   Mesélünk. Kézzel-lábbal. Szavakkal, képekkel, ősi emlékekkel. Ritmussal, fénnyel, és testtel.
   A mesefolyamok óceánja, fizikai tanmese és színházi elbeszélés egyben, a társulat megszokott gondolkodó, nyílt stílusában.

FAQ Társulat

Mesefolyamok óceánja

Játsszák:

Árvai Péter

György Zoltán

Georgita Máté Dezső

Kőszegi Mária

Tóvaj Ágnes

Orbán Borbála

Zene: Georgita Máté Dezső
Díszlet: Molnár Anna, Tárnoki Tamás
Vetítés: Kertész Éva
Asszisztens: Bocskai Virág
Dramaturg: Bodor Panna

Konzulens: Karsai György
Produkciós vezető: Gáspár Anna
Rendező: Varga Krisztina

    Kútba vetett remények

    Gigor Attila filmjét már nagyon vártam, és még arra is rávettem magam, ami nálam sajnos ritka dolog, hogy moziba menjek el megnézni, sőt, egyenesen a premierhéten. Vártam, mert a Terápia szerintem az elmúlt évek legjobb magyar sorozata volt, igaz, azóta mintha beindult volna a magyar filmgyártás ezen a vonalon is.

   Bizalmat szavaztam a filmnek, a trailer megnézése és a stáblista elolvasása után úgy gondoltam, hogy ezt nem hagyhatom ki. És igaz, hogy már számos mozifilmnél kiderült, hogy egy jól megvágott előzetes sokszor fölülmúlja a filmet, de reménykedtem, hogy ez most nem áll fent.

   A pláza helyett művész mozit választottunk, így támogatva nem csak a filmet, hanem a magyar művészeti intézményeket is.

   Elkezdődött a film: a nagy magyar puszta, a nagy magyar semmi, elhagyatott benzinkút, majd egy kis családi szál, végül pedig képbe kerülnek a prostituáltak is, és innentől kezdve indul be a cselekmény, gondoltam én. Hát nem igazán. Valami történt, párbeszédek voltak, és az is érződött, hogy itt dráma lesz, de olyan lassan, hogy az izgalom elveszett valahol a film eleje és a vége között, középen a nagy semmiben.

    Vártam, hogy a lányoknak több szerepük legyen. Trokán Nórában sokkal, de sokkal több van, nemcsak az a pár mondat, amit később próbáltam visszaidézni, mert több kritikában is agyondicsérték, de nem jutott eszembe, bármennyire is szerettem volna. Kurta Niké karaktere azt sugallta, hogy érdemes lenne többet megtudni a lányról, és volt a személyében valami megfejteni való, de a végén ezen a szálon is hoppon maradtunk, ugyanis nem sok minden derült ki róla, csak az a pár sablonos dolog: jól szituált szülők elhanyagolt, elkényeztetett lánya, aki unalmában (vagy szeretetéhségében) csak azt az egy kiutat látja, ha prostituáltnak áll.

   A szexjelenet is lehetett volna valóban izgalmas és indokolt, de ez a hármas, ittas emberekkel, durr bele mindennel, inkább kellemetlen volt, mintsem annyira életszerű, vagy éppen romantikus, mint ahogy az előzmény megkívánta volna.

   László Zsolt megjelenése hozhatott volna valami fordulatot, de addigra már kiderült, hogy ez nem az a film. A színészek egyenként jól működtek, de együtt nem annyira, és ez nem az ő hibájuk. Hiányzott egy jó történet, amit ők megtölthettek volna élettel.

   Sosem fogom megérteni, hogy miért gondolja azt a magyar filmgyártás, hogy a kevés párbeszéd, a nagy semmi mutatása gondolatokra sarkallja a nézőt. Vagyis abban igaza van, hogy beindulnak a fogaskerekek, csak éppen nem a filmre asszociálva, hanem minden egyéb másra.

    Kijöttünk, és a barátnőmmel azon filóztunk, hogy miről is szólt a film, vagy mit akart mondani, vagy legalább csak arról szerettünk volna beszélni, hogy mit láttunk. Elárulom, erről nem tudtunk, ehelyett sorra vettük a színészeket, és megbeszéltük, hogy ki hol (színház) vagy éppen miben (film) látta őket.

   Nem azt mondom, hogy kidobott pénz, de azt igen, hogy legközelebb megvárom mások véleményét, kritikáját, és csak akkor látogatok a mozgókép színházba, ha ott tényleg történni fog valami.

   Ui.: A plakátok tényleg nagyon jók!

„Esterházy regényével a magyar irodalom egy nagy könyvvel lett gazdagabb, és végre nagykorú.”

(Nádas Péter)

     Felnőni EP-hez

  A húszas éveimben komoly félelmeim voltak azzal kapcsolatban, hogy valaha elérem-e az irodalmi érettségnek azt a fokát, hogy értsek és élvezzek egy Esterházy-művet. A Tizenhét hattyúkat leszámítva megütközve kellett tudomásul vennem a tényt még az egyetemi vizsgáim előtt is: nem érhetek fel a kortárs magyar próza atyjáig. Aztán kudarckerülő lévén, hosszú ideig nem próbálkoztam, de EP halálakor elszégyelltem magam és levettem a polcról az elsőt, ami a kezembe akadt: Egy nő. Akkor próbáljuk meg újra.

    Arra számítottam, a szöveg majd választ ad arra, hogyan látja Esterházy a nőket. Vagy hogy egyáltalán bármilyen képet alkothatok arról, hogyan látja a férfi a nőt.  A szerző azonban rekordsebességgel lerombolta bennem azt, hogy lehet bármiféle előzetes olvasói elvárásom. Miután már arra sem vártam magyarázatot, egyáltalán hány nőről is van szó tulajdonképpen (egyről, sokról, vagy egy nőben élő ezer nőről), csak hagytam, hogy vigyen a szöveg lendülete, mint egy hullám, hamar ráéreztem, hogy EP szóban forgó műve nem szelíd folyó, hanem viharos tenger, úgyhogy jobb, ha kapaszkodom valamibe. Ez esetben két szóba: Szeret. Gyűlöl. A folyton ismétlődő igék akaratlanul is lelki szemeim elé idézték Catullust, aki már az ókorban megfogalmazta az azóta is gyötrő tényt: Odi et amo. Gyűlölök és szeretek.  Esterházy mindent felfűz erre a két szóra, két véglet, a kezdet és a vég, vagy inkább egy vég nélküli körforgás lesz a két igéből, abból, ami oly ambivalenssé tesz minden emberi kapcsolatot.

   Karcosan fogalmaz, néha személyes sértésnek veszem. Ijesztő, milyen hajszálpontosan látja a nőt. Látja, mégis szereti. Vagy épp ezért szereti. Olykor gyűlöli, ugyanazon okból, s a nő viszont.  Rögtön felteszem neki a kérdést: Hol a határ? Mitől lesz egy tulajdonság egyszerre vonzó és taszító? Van-e esély az arany középútra? EP szövegei ordítva üzenik: Nincs.

   Először furcsa, ahogy egy-egy patetikus kifejezést szinte a trágárságig lealacsonyodó kifejezésekkel üt agyon, aztán egyre természetesebbé válik a szövegeiben ez az egyébként kiszámíthatatlan csapongás.

   Az az erotikus beszédmód, amely meghatározza az egész művet, nem öncélú, annak a vallomásnak a nyelvi kifejezőeszköze, amely egy legalább olyan bonyolult férfilelket enged sejtetni, mint amilyen megfoghatatlannak és nehezen leírhatónak mutatja be a nőt. Vagy a nőket.

   Nyelvi bravúrjai mély lélektanisággal párosulnak: ellenállhatatlan kombináció.

   Megérte végre felnőni hozzá.

    „…nem elhatározásból vagyok érzelmes, megvetem a szív mostani új diadalútját, ezt a könnyes-bús, félhazug, könnyű dekonstrukciót, ilyen a természetem, az alkatom, gunyoros és érzelmes, ezek egyszerre, egymás mellett élnek bennem, vannak, és nem kifundálva vannak azon célból, hogy szemmel tartsák és gyeplőzzék egymást.”

    Tegnap a Nemzeti Színház nyílt napján rengeteg látogató tette tiszteletét a Duna partján álló impozáns színházban. Voltak programok kicsiknek, ifjaknak és felnőtteknek egyaránt. Az est házigazdája pedig a fiatal színésznő, Mikecz Estilla volt.

   A kicsik különböző kreatív programokon vehettek részt: nemezlabda készítés, mézeskalács díszítés, makett készítés vagy éppen fotózkodás.

   Az középiskolások improvizáción, játékos foglalkozáson próbálhatták ki magukat. A kulisszajárás pedig minden korosztály számára elérhető volt ezen a napon, sőt, még a jelmezekbe is belebújhattak.

   Nyílt fotózás is zajlott, ahol az októberben debütáló új előadáshoz, a Tóth Ilonkához készítettek plakátképet, Waskovics Andreát (a címszereplőt) fotózva. Később az új színházi tagokat, Rátóti Zoltánt és Szabó Sebestyén Lászlót is lencsevégre kapták, hogy az ő portréikkal is bővüljön a társulat fotócsarnoka.

   A színészek mellet egy szerencsés látogatóról ugyanolyan profi portrét készítettek, mint a színészekről, és állandó belépőt nyert az évad összes bemutatójára, partnerével együtt.

   Vaclav Havel alteregójának, Ferdinand Vaněknek a világ különböző pontjain elképzelt alakját egy most ideérkező fotókiállításon lehetett megtekinteni.

    Az előtérben különböző beszélgetések zajlottak, a büfészinten a nézők köszönthették a színház két új tagját, Rátóti Zoltánt és Szabó Sebestyén Lászlót, akik arról is beszámoltak, hogy mit jelent nekik a színészet, az álomszerep, vagy éppen egy színházhoz tartozni. Rátóti Zoltántól azt is megtudhattuk, hogy van olyan színész, akinek már az elején könnyedén megy minden szerep, mintegy varázsütésre, és van, akinek ezért komolyan kell dolgoznia, be kell érnie, ő magát az utóbbi kategóriába sorolja. Szerinte ez alkat kérdése. A társulathoz tartozás vagy éppen szabadúszás is két csoportra osztja a színészeket, ami szintén nem negatív vagy pozitív, mert van, aki társulatban és van, aki szabadon működik jól.

   Az 56-os forradalom színházi vonatkoztatásáról Nagyváradi Erzsébet és Rubold Ödön vezetésével zajlott egy pódiumműsor, ahol olyan tények is napvilágra kerültek, amikről eddig nemigen lehetett hallani.

   Az esti ingyenes előadás (Csongor és Tünde) előtt annak felújító próbájába is belekukkanthatott a kíváncsi néző, ahol számos apró titokra is fény derült.

   A második emeleten az új ősbemutatóról, a Szilágyi Andor által írt Tóth Ilonkáról beszélgettek az alkotók: az író, a rendező Vidnyánszky Attila, a címszereplő Waskovics Andrea és Dózsa László színművész, aki személyesen is részt vett az 56-os forradalomban.

   A színházigazgató elmondta, hogy feltett célja volt minél több olyan színészt bevonni, akik részesei voltak a forradalomnak, és az is, hogy Tóth Ilonka ügye minél több emberhez jusson el.

    Természetesen idén sem maradt el a villámrandi, ahol a nézők és a színészek találkozhatnak pár percre egymással, és kérdéseket tehettek fel kedvenceiknek.

    A Csongor és Tünde mellett egy másik darabot is megtekinthettek a nézők, a Kiss Csaba által írt és rendezett Főnyeremény c. előadást.

   Az est zárásaként a színház előtt, a hajóorrban a Kaposvári Egyetem V. éves színészosztálynak tanulói (Katona Kinga, Mikecz Estilla, Berettyán Nándor, Berettyán Sándor, Kovács Sándor és Krausz Gergő) adtak egy koncertet saját dalokból, olyan frappáns címmel, mint a Nem késő abbahagyni… így én is ezzel zárom a beszámolómat.

Fotó: Piros Csilla 

   Kerületi ki mit tud

   Megkezdődött a színházi évad az Ódry Színpadon is, és rögtön egy új előadással rukkolt elő az immár ötödéves színészosztály, olyan közreműködővel, mint Czutor Zoltán, a Belmondo zenekar frontembere. Nem kisebb fába vágták a fejszéjüket, mint a KISZ „korszakot” színpadra vinni.

   Abból is azt a részt ragadták ki, amikor KISZ úgy döntött, hogy a beat-zenekarokat is bevonja a mozgalomba, hogy ideológiáját minél több fiatalhoz eljuttassa, és megnyerje ezáltal őket. Gazdag Gyula azonos című dokumentumfilmjét vették alapul, és azt írta színesebbé Kocsis Gergely rendezőtanár és Lőkös Ildikó dramaturg, megfűszerezve Czutor Zoli zenéjével, hamisítatlan klub-életet csempészve a padlástérre.

   Az előadás erős túlzásokkal operál, percről-percre növekedő csikkhalmazzal, oda nem illő mozdulatokkal, inkább a paródia, mint a realitás felé mozdul el. Ismerős figurák, jelmezek tűnnek fel az igazán autentikus, de mégis minimál díszletben. (Kálmán Eszter)

   Megjelenik a kor tipikus anyukája – fodrász búra alatt mesélve drága kisfiáról, túlzóan bele is lendülve, szinte levegővétel nélkül.  Georgita Máté Dezső bravúrosan hozza, amit kell. Rögtön az elején belendíti a rekeszizmokat, nem kíméli a közönséget. Ugyanígy színpadra kerül az apuka is, kötelezően tetőtől-talpig piros tréningruhában, rögtön egy kis nosztalgikus sztorit előadva. Medveczky Balázs tökéletesen kiegészíti a párost. A két fontoskodó szülő, akik olyannyira „ártatlanul” folynak fiuk életébe, nem tekintve őt önálló individuumként, hogy észre sem veszik a kínos perceket, amit ezzel neki okoznak.

   Feltűnik a magabiztos, mindig mosolygó KISZ titkár, Papp Endre személyében, és olyan hitelesen adja a neki megírt szöveget, hogy bárgyú mosolyával sem feledteti egy pillanatra sem, hogy a hatalom kinek a kezében van, még ha néha háttérbe is húzódik.

   Gyöngyösi Zoltán, mint a csepeli üzem párttitkára hihetetlen nyugalommal és fantasztikus körülírással adja elő a nagy semmit, mindezt sajátos játékmóddal megfűszerezve.

   A lányok kevesebb szöveget kaptak, de Rujder Vivien patetikus szavalása egy vasalóval a kezében, majd közös duettje Baki Dániellel emlékezetes marad azt hiszem mindenki számára. Kiss Andrea és Osváth Judit a női nem két ellentétes pólusát ennél jobban be se mutathatták volna. A lágy és kissé butuska nő, aki ha kell, mosolyog, ha kell, együtt dühöng, de mindig alkalmazkodik a hatalom és a kor szelleméhez. Míg a másik kiáll magáért, vannak önálló gondolatai, de azért ő is tudja, hogy mikor kell bólogatni, vagy éppen elhallgatni.

   Ez a KISZ bizottság „nagy lendülettel” veti bele magát a válogatásba, cseppet sem zavarban hozzá nem értésük miatt, hogy egy beat zenekart toborozzanak maguknak, azzal a rejtett vagy nem is annyira rejtett szándékkal, hogy a fiatalokat is felügyeletük alá vonják. Az egyre duzzadó cigi csikk jelzi csak az idő múlását - de az nagyon -, ugyanis történni nem igazán történik semmi. Hosszasan beszélnek a semmiről, úgy téve, mintha valami lenne.

   Ez a „válogatás” valós történelmi párhuzamai ellenére mégis számos derűs, sőt nosztalgikus percet szerez az Ódry Padlására látogatóknak, és a végén garantált a dallamtapadás, Kovács Adrián és zenésztársai remek játékának köszönhetően.

Wizer József, a kerületi KISZ-bizottság VB tagja, a papírgyár függetlenített KISZ-titkára - BAKI DÁNIEL

Wizerné (Ilonka) - RUJDER VIVIEN

Anya (Kovácsné Marika) – Pumpaanya - GEORGITA MÁTÉ DEZSŐ

Pumpa zenekarvezető (Péter) - BLAHÓ GERGELY

Táska (a Pumpa együttes tagja) - GYÖNGYÖSI ZOLTÁN

Pumpa apa (Kovács Béla) - MEDVECZKY BALÁZS 

Galla zenekarvezető - DÉR ZSOLT

Lenon zenekarvezető - FIGECZKY BENCE

Szabó Ferenc a csepeli KISZ bizottságának titkára - PAPP ENDRE

Rigó Géza elvtárs, a csepeli üzem (ÁFOR) párttitkára - GYÖNGYÖSI ZOLTÁN

Szekeres Jánosné Zsuzsa elvtársnő KISZ-titkárhelyettes - KISS ANDREA

Novák Teréz az ÁFOR kultúrfelelőse - OSVÁTH JUDIT

Balla István elvtárs, a kerületi vb. kultúrosa, a Mosolygó Antal ifjúsági klub vezetője - GYÖNGYÖSI ZOLTÁN    

Látvány: KÁLMÁN ESZTER

Dramaturg: LŐKÖS ILDIKÓ

Zene és Dalszövegíró: CZUTOR ZOLTÁN

Zenei vezető: KOVÁCS ADRIÁN

Rendezőasszisztens: BOCSKAI VIRÁG 

Rendezőtanár: KOCSIS GERGELY

Osztályvezető tanár: MÁTÉ GÁBOR, DÖMÖTÖR ANDRÁS

Kép forrása: Ódry Színpad Facebook