Csak az álmainkat ne
Anton Pavlovics Csehov egyik legkomorabb drámája a Három nővér, mely 1901-es bemutatója óta számtalan feldolgozást ért meg. Szükségtelen modernizálni: az orosz szerző olyannyira megragadta az egyébként szinte megfogalmazhatatlant, magát az életet, hogy sem hozzátenni nem lehet, sem elvenni belőle. Az Örkény Színházban Bagossy László rendezésében látható idén októbertől ez a tragikusan tökéletes színmű.
A Prozorov-nővérek, Olga (Takács Nóra Diána), Mása (Tenki Réka) és Irinia (Zsigmond Emőke) egy szürke vidéki kisvárosban élik mindennapjaikat, ahol az élet eseménytelen, a polgárok pedig kisszerűek és átlagosak. A testvérek leghőbb vágya az, hogy Moszkvába költözzenek, amitől életük jobbra fordulását remélik, a tettek mezejére azonban nem lépnek, holott erre minden lehetőségük megvolna, már ami a külső lehetőségeket illeti. Belsőleg azonban valami megmagyarázhatatlan erő nem engedi, hogy kezükbe vegyék a sorsukat, így marad a szűnni nem akaró sóhajtozás és epekedés egy remélt szebb élet után.
A nővérek életútja fájdalmasan egysíkú: Olga magányában a tanításba menekül, Mása halálosan unatkozik gimnáziumi tanár férje mellett, akiből már évek óta kiábrándult, Irina pedig mindhiába álmodozik a mindent elsöprő szerelemről, be kell érnie egy halott vőlegénnyel.
Bátyjuk, Andrej (Vajda Milán) élete sem úgy alakult, ahogy azt elképzelte ifjú korában, tudományos pálya helyett a helyi tanács tagja lett, félresikerült házassága Natasával (Hámori Gabriella) pedig csak betetőzte boldogtalanságát.
Amikor felbukkan a család régi moszkvai barátja, Versinyin (Mácsai Pál), a testvérek még erősebben vágyakoznak a város után. A város után, ami valójában maga a boldogság, a lehetőségek, a beteljesülés. Mégis minden marad a régiben, hiszen ahogy a műben is elhangzik: A vágyakozás életben tart. A beteljesülés öl.
Csehov mesterien mutatja be az emberi kapcsolatok felszínességét, a valódi párbeszédek helyetti párhuzamos monológok hangzanak el, hiszen senkit nem érdekel a másik mondanivalója. Versinyin optimistának tűnő filozofálásába néha bekapcsolódnak ugyan, de nem osztják a katona véleményét, miszerint két-háromszáz év múlva beköszönt a várva várt jobb világ és a jelen emberének szenvedése csekélyke áldozat csupán az utánuk következő nemzedékekért. Versinyin szerint, amíg mindez be nem következik, legalább álmodnunk kell róla. Csehov azonban ráébreszt arra, hogy az álmodozás aligha elegendő.
Bagossy László rendezése remekül kiemeli a csehovi erősségeket: szinte semmi nem történik a színpadon, a hangsúly a párbeszédeken van és erről a figyelmet Bagossy Levente stilizált díszlete sem vonja el.
A színészek egyenletes teljesítményt nyújtanak, mindannyian kiválóan formálják meg a középosztálybeli orosz átlagpolgárt, aki azért az átlagosnál jóval műveltebbnek és kiváltságosabbnak hiszi magát, de cselekvésképtelen a személyiségét átható jó adag világfájdalom miatt.
A nővérek közül kiemelkedik a Mását alakító Tenki Réka, aki kezdetben szinte végletesen ironikus, majd Versinyinhez fűződő szenvedélyes érzései kibillentik ebből a szarkasztikus közönyből. Takács Nóra Diána Olgája bölcs és fásult, a Zsigmond Emőke által megformált Irina talán az egyetlen, aki még érez magában erőt a változtatáshoz.
Mácsai Pál Versinyin filozofikus, elmélkedős oldalát ragadta meg, zseniálisan. A derűlátónak látszó ütegparancsnok azonban hiába hirdeti a biztató igét, saját elhibázott élete nem teszi őt hitelessé.
Kiemelkedik még Kuligin, Mása férje, Epres Attila alakításában. Nagyszerűen formálja meg a kisvárosi tanárembert, akinek mindene a tanítás, olyannyira, hogy még a magánéletében is oktat, mindemellett kínosan igyekszik fenntartani a látszatát annak, hogy házassága boldog, holott ez nyilvánvalóan nem igaz.
Bár a mű tetőpont és valódi katarzis nélküli, mégsem válik unalmassá, hiszen torokszorítóan igaz, amit üzen. A végére egyetlen kérdés marad: Kinek a felelőssége, ha az ember mellett elmegy az élete? A válasz kimondatlanul is ott van a darab minden mondatában.
