Zenés-táncos show az Ódry Színpadon 

    A harmadéves Novák Eszter és Selmeczi György zenés-színművész osztálya a George & Cole c. zenés show-műsorral léptek először a nagy nyilvánossag elé. Cole Porter és George Gershwin ikonikus dalaiból válogattak össze egy csokorra valót, amit lelkes játékkal és lendületes koreográfiával fűszereztek meg.

   Azt tudni kell mindkét zeneszerzőről, hogy sokat tettek hozzá a mai musical kánon és zenés játékok alapjaihoz, nélkülük ez a műfaj nem tartana ott, ahol van. Cole Porter életéről több film is készült, de valószínűleg a dalaival is egy jól meghatározott képet kaphatunk abból a vidám és bohém korszakból.

   Ezt az életérzést akarták a hallgatók a nézőkhöz elhozni, ezekkel az egyre ritkábban felcsendülő melódiákkal nemcsak nosztalgiát, hanem vidámságot és felhőtlen hangulatot idéztek pillanatok alatt a pódiumra.

   Az első részben Porter szerzeményei csendültek fel, míg a második részben Gershwiné volt a főszerep, akinek dalszövegei többségét a bátyja, Ira Gershwin jegyzi, aki szívesen kísérletezett a jazz és a klasszikus zene elemeinek keverésével, amivel elég hamar óriási népszerűségre tett szert.

   A hallgatók fantasztikus légkört teremtetettek, és azzal csak még jobban feldobták, amikor a közönség sorait is megcélozták, és meglepve a nézőtér férfinépét, minden kacérságot és pikantériát bevetve, kis interakciót csempésztek az előadásba. A kiemelkedően profi tánccal élethűen megidézték az aranykorszak füstös bárjainak időszakát, ahogy a romantikus szerelmet is hitelesen a színpadra varázsolták.

   Voltak kiemelkedően erős és szép hangok, de összességében az érződött, hogy ez egy fantasztikus csapatmunka, amelybe mindenki száz százalékkal odatette magát. Sikerült igazi Broadway atmoszférát költöztetni az Ódry Színpadra, és mindez köszönhető két csodálatos tanárnak, Selmeczi Györgynek és Novák Eszternek, akik előreláthatólag megint egy dinamikus színészosztályt adnak ki a kezükből. Érdemes rájuk figyelni, mert azt gondolom fogunk még ezekkel a nevekkel találkozni a színlapokon: Bori Réka, Borsi Balogh Máté, Brasch Bence, Czvikker Lilla, Fáncsik Roland, Fekete Gábor, Hajdu Péter, Hunyadi Máté, Imre Krisztián, Jenővári Miklós, Józsa Bettina, Kurucz Dániel, Ladányi Júlia, Litauszky Lilla, Mentes Júlia, Nagy-Bakonyi Boglárka, Széles Flóra

   Azt hiszem, az mindent elmond egy előadás sikeréről, ha elhagyva a nézőteret, utána akár hetekig Cole Porter és George Gershwin szerzeményeit hallgatom még mindig.

Zenei vezető: Selmeczi György
Zenekar tagjai: Bíró Rudolf, Duka Tibor, Jakab János, Kemény Gábor

Koreográfus: Bóbis László
Koreográfus asszisztens: Csömör Marcell
Díszlet- és jelmeztervezők: Herman Anett, Pajor Patrícia
Rendező: Novák Eszter
Osztályvezető tanárok: Novák Eszter, Selmeczi György

HELYSZÍN: Ódry Színpad

Kép forrása: Ódry Színpad Facebook Oldala

   A szerelmes király

    Alföldi Róbert királydrámája Christopher Marlowe tollából nem egy sokat játszott darab, legalábbis a hazai színpadokon ritkán lehet az író nevével találkozni, a II. Edwardot pedig utoljára húsz éve láthatták a nézők. Emellett a rendező gondoskodott arról is, hogy a „jó alapanyagot” semmi se rontsa el, ezért arra is figyelt, hogy a szerepeket szinte egytől-egyig kiváló színészeknek adja. Ebből a szempontból talán tényleg áldásos nem kimondottan egy társulattal dolgozni, hanem előadásokra válogatni egy jól működő csapatot.

   Marlowe drámája a híres meleg királyról nem nélkülözi a tragédiákat, így már az elején egy nagy konfliktusba csöppenünk, csak még előtte, mintegy prológusként, a király elűzött szeretőjének a szájából egy rövid kis ismertetést kapunk a múltjukról, és kendőzetlenül, már-már gátlástalanul beavat minket a jövőbeni, nem túl tisztességes szándékába is: csáberejét bevetve a királyt bábként irányítani.

   Fekete Ernő II. Ewardként színészi munkája teljes érzelmi skáláját kiaknázza, ugyanolyan hiteles őrült, meggondolatlan és hisztérikus királyként, mint nemtörődöm vagy éppen teljesen maga alatt lévő emberként. Megindító a Gaveston iránt érzett szerelme, de visszataszító a jelenlétében való viselkedése. Hol esendő, hol zsarnok, de az egyértelmű, hogy a hatalom áll tőle a legtávolabb, és míg mások ezzel a ranggal a vagyon megszerzését tartják elsődlegesnek, addig ő a szeretet vásárolja meg, kockáztatva ezzel azt, hogy teljes anarchiába dönti az országát, maga ellen fordítva a népet.

   Patkós Márton Gavestonját teljesen egyértelmű, hogy nem az érzelem vezérli, és ezt nyilvánvalóvá teszi már az elején. Sokkal inkább a hatalomban való megmártózás, vagy éppen a provokáció által kiváltott zűrzavaros helyzetben való csillogás az, ami igazán hajtja. Tisztában van a királyra gyakorolt vonzerejével, és ezt teljes mértékben ki is használja, nem törődve a következményekkel, és sokáig úgy tűnik, hogy ez a vakmerőség előnyére válik, hiszen valahogy mindig megússza, és ügyesen lavírozik sokszor pengeélen táncolva, de sorsát sajnos mégsem kerülheti el.

   Makranczi Zalán Mortimerje, mint a király legnagyobb ellenlábasa, kissé összezavaró: az első felvonás után megesküdtem volna, hogy őt főként nem a hatalom iránti vágy hajtja, hanem inkább Izabella kegyeibe való beférkőzés, majd végső soron szerelme elnyerése, de a második felvonás ezt a hitemet teljesen romba dönti. Ő is csak egy a trónfosztók közül, hatalomra éhező nemes, aki a manipuláció teljes eszkösztárát használja, azt viszont nagyon is jól.

   Izabella átváltozása sem igazán következetes vagy egyértelmű, hiszen sokáig, mit sem törődve férje más férfiakhoz való viszonyaival, egy csupa szerelemben izzó ifjú nőt testesít meg, akit naivitása tart vakon, majd a darab egy pontján ez a szerelem már Mortimer iránt lángol, és nőies lágysága számító kegyetlenségbe fordul át. Radnay Csilla ennek ellenére mindkét szerepben legitimálja magát.

    Egy-két színész több szerepben is remekel, ilyen Patkós Márton, aki Gaveston léha és ellenszenves figurája után, a király becsületes, ám először még félénk, majd egyre inkább önmagára ébredő fiát is jól hozza. Jordán Tamás éppolyan kidolgozottan viszi színpadra a hatalom érdekeit szolgáló püspököt, ahogy a királyt kihasználó hűbérurat, aki politikai előnyt remélve, szó nélkül áldozza fel fiát.

   Medveczky Balázs kezdőként magabiztos fellépéssel veszi át Gaveston helyét a király megüresedett ágyában, ám nála, ha lehet, akkor még inkább az érdekek dominálnak az érzelmekkel szemben, és mintha a király addig ezer fokon égő szenvedélye is kihunyóban lenne.  

Szatory Dávid, mint a király öccse, a darab legszánalmasabb figurája, véleménye nem állja ki az időt, tétovasága már-már együttérzést váltana ki, ha éppen nem ezzel nem tenne le ő maga is egy követ az árulás rövid, ám annál rögösebb útján.

   Tihanyi Ildikó redukálta a díszletet olyannyira, hogy még stilizáltnak is alig nevezhető, itt a színész a díszlet is egyben, és egyértelművé teszi, hogy nem érdekes sem a tér, sem az idő, hanem a cselekmény van a középpontban. A jelmez sem korhoz kötött, inkább a modernebb felé húz, minden fekete, és csak egy-két aranyhímzés vagy bíbor szín az, ami jelzi, hogy itt a hatalmasok játszmáját nézzük, akik mindentől függetlenül bármikor nagyot bukhatnak, és még csak a pótlásuk sem nehéz, hisz mindig van, aki eggyel lejjebb van, és csak arra vár, hogy megragadja a lehetőséget. Túl sok kellékkel sem operál, míg az izzó vaslándzsának van értelme, addig a játéktankok látványa kicsit kizökkentenek és kevésbé szükségesek.

   Az élő zene viszont szerves része a darabnak, Gőz László zenei vezetésével úgymond együtt lüktet a történéssel, ezt az is jelzi, hogy nem a háttérben, vagy éppen zenekari árokban, hanem a színpad közepén kapnak helyet, és csak akkor tartanak szünetet, ha éppen erre valamelyik színésztől utasítást kapnak. A hangulatot fantasztikusan kísérik, és míg sokszor az atmoszférát alátámasztani hívatják őket, van, amikor groteszk módon éppen az ellenkezőjét művelik. A rendezői koncepció, hogy éberen tartson annak ellenére, hogy néhol kicsit hosszúra nyúlik a hatásszünet, ezzel remekül ellenpontozva/ellensúlyozva van.

   Az Átrium Film-Színház előadása a hatalmon lévők szinte törvényszerű eltorzulásáról, vagy a melegek nem elfogadásáról ma is aktuális, és azt hiszem ez az előadás ezért is született meg. És nem hiába.

Szereplők:
Fekete Ernő
Jordán Tamás
Gyabronka József
Szatory Dávid
Makranczi Zalán
Radnay Csilla
Patkós Márton
Mihályfi Balázs
Medveczky Balázs
Fábián Szabolcs
Sztarenki Dóra

Orgona: Lengyel Zoltán
Klarinét: Szűcs Péter
Cselló: Zétényi Tamás

Fordította: Forgách András
Zenei vezető: Gőz László
Díszlet, jelmez: Tihanyi Ildikó

Rendező: Alföldi Róbert

Fotó: Posztós János/Café Budapest (forrás: Átrium Film-Színház)

   Egy pillanatfelvétel ára

    A 2015-ben alakult Lepkegyűjtő Produkció tavaly már a második előadását is bemutathatta, de ezúttal nem a Centrál Színházban, hanem az Átrium Film-Színházzal alkottak közösen. Egy Magyarországon még nem játszott, de a Broadway színpadán már szép sikereket elért Donald Margulies darabot állítottak színpadra.

    A Horgas Ádám által rendezett Pillanatfelvétel fontos darabja a budapesti előadások sokaságának, hiszen soha nem volt még ennyire aktuális a menekültek helyzete a háborús övezetekben, ráadásul emellett az emberi lélek gyarlóságával és az emberi kapcsolatok bonyolultságával is részletesen foglalkozik, de a témák komolysága ellenére is csempésznek bele annyi humort, hogy azért nem ülje meg az ember gyomrát.

 Középpontban a Sarah-t alakító Pokorny Lia és James bőrébe bújó Bereczki Zoltán párosa áll, és főként az ő kapcsolatuk, munkájukhoz való viszonyuk bontakozik ki szép lassan, szinte filmszerűen előttünk. Rögtön az elején már a brooklyni lakásukban találjuk őket, ahol elsőre kiderül, hogy éppen egy tragédia után vannak, Sarah súlyosan megsérül egy robbanásban, és emiatt kénytelen itthon rehabilitálódni, amihez James nagyon igyekvően asszisztál, lesve minden gondolatát.  Sarah fotósként az elmúlt években annyira a munkájának élt,  ezer fokon égve, hogy a kényszerpihenő alatt láthatóan nehezen találja a helyét, és minden vágya, hogy felgyógyulása után minél hamarabb visszatérjen. Párja, James, mint haditudósító újságíró szintén elkísérte őt az útjaira, de őt a brutálisan véres események eléggé eltántorították, és egy idegösszeomlás után összepakolt és hazatért Amerikába. A Sarah-val történtek után pedig végképp átértékelve az életét, pont az ellenkezőjére jutott, nem szeretne többet visszamenni, helyette inkább nyugodt családi életet szeretne. Sarah hálás azért, hogy párja ennyire mellette áll, így saját vágyit elnyomva megpróbál a mindennapi háziasszonyok szerepébe bújni, de csakhamar rájön, hogy ez nem megy neki. Időközben az is kiderül, hogy nem csak a különböző vágyak állnak kettőjük közé, hanem a múltban olyan dolgok is történtek, amit nem lehet csakúgy kitörölni, mint egy cikkben az oda nem való részt. Általuk megismerhetjük a legjobb barátjukat, mindkettejük munkatársát, az újságnál képszerkesztőként dolgozó Richardot (Seress Zoltán), aki nem annyira megszállott, és vígan megelégszik azzal, hogy a nemrég megismert, szemtelenül fiatal szerelmével családot alapítson. Mandy (Kurta Niké) egy egyszerű, tiszta szívű és nem túl okos lány, akit első találkozásukkor rögtön ki is gúnyolnak, de mégis ő az, aki legnagyobb igazságokat mondja ki. És, talán pont a naivitása miatt, nem fél Sarah-nak sem megmondani a véleményét. Pillanatnyi mérlegelés nélkül szembesíti a híres és elismert fotóst munkájának morális és etikai problémájával. Mandy őszintén hiszi azt, hogy egy fotós dolga inkább a segítés kellene, hogy legyen, ha éppen egy vérző gyermeket lát, nem pedig annak dokumentálása.  Ez Sarah-ban is újra elindít egy folyamatot, a személyes érintettség révén, mint megtudjuk, abban a robbanásban a tolmácsa is meghal, aki sokkal többet jelentett neki. Ezután ő maga is elkezdte ezt az egészet más perspektívából látni. Sőt, James-nek megvallja, hogy volt már egy nagyon kellemetlen esete, amikor egy anya külön megkérte, hogy ne fotózza a sebesült gyermekét, de ő mégiscsak érzéketlenül kattintott tovább. Ez egy pillanatfelvétel ára.

   Sarah-nak ez nem pusztán munka, ezért sem képes abbahagyni, neki ez a hivatása, így felépülése után első hívó szóra, mindent hátrahagyva, nem törődve a veszélyekkel, újra visszatér oda.

   Ez is egy olyan pillanata az előadásnak, amikor mindenki percekig gondolkodhat azon, hogy hol van a fotózás határa? Meddig mehet el egy fotós, anélkül, hogy személyiségi jogokat sértene? Vagy mivel segíthet többet: ha a gépet letéve maga is segít, vagy ha a képek segítségével a világ minél több részére eljuttatja ezeket a borzalmakat? Két szemszögből is kapunk választ, mindenki eldöntheti, hogy melyikkel tud közösséget vállalni.

   Pokorny Lia kemény és férfias nője teljesen hiteles, ahogy ellenpólusaként működő Mandy szerepében Kurta Niké szintén bravúros. Az egyik a karrierista, csak a hivatásának élő nőt, míg a másik a család biztonságára vágyó családanyát testesíti meg. Férjét alakító Seress Zoltán pedig tökéletesen kiegészíti higgadt játékával.

    Bereczki Zoltán James-e teljes ellentétje feleségének, olyan, mintha a női-férfi szerepek felcserélődtek volna. Az ő karakterét inkább gyengédség és az érzelem vezérli, mindezt pedig olyan fantasztikusan hozza, hogy ő az, aki – Mandy mellett - a legtöbb együttérzést váltja ki a nézőből. Üdítő volt őt a musicalek után a próza világában látni, és őszintén hiszem, hogy megérkezett a helyére.

   Az előadás zenéje és videó bevágásai megágyazzák az atmoszférát, ahogy Horgas Péter letisztult és autentikus díszlete és Holdampf Linda minden giccset nélkülöző jelmezei is mindebbe jól belesimulnak. Külön dicséret jár a maszkmesternek, Rausch Bernadettnek, aki olyan kiváló munkát végzett Pokorny Lián, hogy egy pillanatig sincs kétségünk, hogy előttünk egy valódi háborús sebesült áll.

   Igaz, hogy a Pillanatfelvétel elég súlyos erkölcsi kérdéseket és kapcsolati problémákat feszeget, amely jobb esetben mindenkit felráz, és gondolkodás üzemmódba helyez, de az irónia és a humor eszközével mindezt könnyedebb köntösbe csomagolják, így azt hiszem, egy mindenki számára élvezhető produkciót láthatunk.

Sarah Goodwin: Pokorny Lia
James Dodd: Bereczki Zoltán
Richard Ehrlich: Seress Zoltán
Mandy Bloom: Kurta Niké

Maszk: Rausch Bernadett
Zene, videó: Horgas Ádám
Díszlettervező: Horgas Péter
Jelmez: Holdampf Linda
Rendező munkatársa: Kántor Nóra

Rendező: Horgas Ádám

Fotó: Aátrium Film-Színház, Kiss Kriszti

   Dragomán György második drámája, a kivándorlás témáját körüljáró Kalucsni igazi csemege, érdekes szereplőkkel és folytonos cselekménysorokkal. Az előadás a Ceauşescu érába enged betekintést, azonfelül is egy magyar család drámáján keresztül ismerteti a román diktatúra kegyetlenségeit. A hangulatot olyan autentikusan adják vissza, hogy aki engedi, azt teljesen magával rántva visszarepíti ebbe a rendszerváltás előtti korszakba. Egy szeletét egész pontosan mutatja be, így aki pedig mindezt tapasztalhatta is, annak felér egy kisebb fajta terápiával, ha itt és most képes szembenézni a múlttal.

    Nekem van ezzel kapcsolatban „tapasztalatom”, bár jómagam kis gyerek voltam még akkor, és ennyire nyers emlékeim nincsenek, nem forgatta fel senki a lakásunk, hál’Istennek nem hurcolták el egy rokonunkat sem, de az áram elvétel vagy a „jegyre” kapott kenyér, vagy éppen órákig sorban állás egy liter tejért még bennem is él.

   A Kalucsni nem egy könnyed kis darab, így nem volt egyszerű dolguk a negyedéves színművészetiseknek, de jó szerepek vannak benne, kitűnő lehetőségek. Itt lehet játszani igazán. A dráma eleve egy sötét korszakot fest le: a hatalom által megfélemlített kisemberek hétköznapi életét, ahol a rezsimet kiszolgáló szekuritáté mindennapos „megjelenése” nem volt annyira szokatlan. Ilyen az az értelmiségi család is, ahol az apa szerkesztő, az anya orvos, és elég hamar kiderül, hogy ők a párt ellenségei, ezért elkezdődnek a véget nem érő házkutatások, vallatások,  és az egyetlen megoldásnak az országból való elmenekülést tartják. A család összetartója egyértelműen az anya, aki mindenki helyett dönt a kivándorlás mellett, és nagyon flottul meg is szervezi azt, mindeközben még férje megcsalásai fölött is átlép, ha kell, csak hogy a család ne hulljon szét. Eleinte nehéz eldönteni, hogy a szeretet köti-e a férjéhez, és emiatt bocsát meg neki minden egyes alkalommal, vagy csak nem akar egy apa nélküli kamaszt nevelni, de lassan kiderül, hogy az előbbi.

   A kamasz lány és a nagymama az, akik mindez ellen a leginkább tiltakoznak, hiszen a lánynak naivitásából fakadóan fogalma sincs, hogy mi megy a háttérben, milyen kompromisszumokat kell a szüleinek nap mint nap kötnie, a nagymama pedig pont tapasztalatainak köszönhetően hiszi azt, hogy a maradás még „mindig” megoldható, hiszen ő már hasonlón átesett, és akkor ezt el lehetett „intézni”.

   A két oldal által is körbevett játszótér olyan intim légkört alakít ki, hogy lassan önhibánkon kívül is úgy érezzük, hogy túl sokat tudunk az életükről, és szinte fájdalmas végignézni a szekusok vallatásait úgy, hogy nem szólhatunk közbe, vagy éppen nem léphetünk közbe.

   A negyedéves színmű osztályt Máté Gábor rendezte, és mint nyilatkozta, nagy izgalommal várta ezt a munkát, mert ez volt az első alkalom, hogy velük dolgozhatott. 

   Dragomán drámája nagyon jól működött az Ódry padlásterén. A szerepek attól függetlenül, hogy szinte minden korosztályt lefedtek, mégsem voltak zavaróak egy ilyen fiatal csapat megformálásában.  A nagymama szerepét játszó Ballér Bianka kitűnően hozta az öreg hölgy szerepét, ahogy az apa is mindvégig hiteles volt Szántó Balázs megformálásában. A legszembetűnőbb talán mégis Kovács Tamás Bajkó századosa volt, aki olyannyira jól hozza a szekuritáté kiképzett "katonáját", hogy mindannyiszor valós félelem futott át rajtam, ahányszor csak színpadra tette a lábát. Vízi Dávid alakítása is említésre méltó, hihetetlenül jól adta vissza a hatalom megingathatatlan elvtársát, aki ha erőszakról volt szó, akkor nem kímélte saját lányát sem, mindemellett néha mégis kivillant emberi mivolta is.

   Lánya, a család életébe betolakodó Krisztina, Messaoudi Emina alakításában egy ezer fokon égő nő, akit óriási szenvedélye olyannyira elvakított, hogy észre sem vette, hogy a szerinte pusztán szerelmi felindulásból elindított bosszúja végül egy egész családot tett tönkre.

   Az anyát briliánsan ábrázoló Mészöly Anna a történet egyik legmeghatározóbb alakja, mindig higgadtan, de felelősségteljesen, anyai ösztönének és feleségi kötelezettségének eleget téve tartott mindent kontroll alatt, talán emiatt is emelkedett egy kicsit mindenki fölé.

   A darab legfiatalabb szereplője, a László Lili által alakított Annamari megy át a legnagyobb jellemfejlődésen, hiszen egy kislány a szemünk előtt nő fel, mind mentálisan, mind fizikailag. Míg az előadás elején gyermeki ártatlansággal bolyongó kislányként van jelen, addig a végére már olyan áldozatot hoz, ami egyből felnőtté avanzsálja.

   Máté Gábor rendezése feszes, nem hagy elkalandozni, fenntartja végig a kíváncsiságot, olyannyira részesei leszünk a színpadon történteknek, hogy szinte észrevétlenül, de velük együtt átéljük az egész tortúrát.

   A létbizonytalanság, a kétségek és a félelmek drámája ez, és bár ezek az idők már elmúltak, de nem szabad őket eltemetni vagy tudomást sem venni róla, mert az soha nem a gyógyulás jele. Ez a párbeszéd színház és néző között talán segíthet a feldolgozásban, csak az a kár, hogy nem szélesebb publikum előtt teszi.

Szereplők:

Ballér Bianka Gréta – Anna, Gyuri anyja
Kovács Tamás – Bajko százados
László Lili – Annamari, Gyuri lánya
Léstyán Attila – Balla főhadnagy
Martinkovics Máté – Lajoska, majd Barta
Messaoudi Emina -Krisztina,Veress lánya
Mészöly Anna – Márta, Gyuri felesége
Szántó Balázs – Gyuri
Vilmányi Benett – Jánoska
Vizi Dávid – Veress elvtárs

Díszlet, jelmez: Kálmán Eszter

Rendező: Máté Gábor

Osztályvezető tanárok: Zsámbéki Gábor, Fullajtár Andrea

Fotó: Ódry Színpad

   .... vagy mégsem

   A Bethlen Téri Színház újabb bemutatót tartott a Találkozások program keretén belül. Cseh Judit Mészáros Márta mentorálásával rendezte színpadra a Nőkből is megárt… című darabot, és nem kisebb művészeket kért fel munkájához, mint Tordai Terit és Horváth Lilit. A program a Bethlen Téri Színház és a Manna közös tehetséggondozója, ahol fiatal pályakezdő rendezőknek adnak esélyt, hogy bemutatkozzanak, egy tapasztalt mentor rendezővel együtt, két személyes előadást rendezve, ahol az is fontos, hogy a szereplők között generációs korkülönbség legyen.

   Pataki Éva a Nőből is megárt a nagymama c. könyvéből készült mű a generációk közötti viszonyt mutatja be, megfűszerezve azzal, hogy az anya-lánya szerepre olyan színészeket állított színpadra, akik a való életben is azok, és ez a tudat eleve ad egy kis pikantériát az előadásnak. Tordai Teri anyája olyan igazi minden lében kanál típus, aki mindig mindenhol ott akar lenni, mindig mindenről tudni akar, és természetesen legfőképpen részt akar venni a lánya életben. Szívbemarkolóan hozza a nőt, aki testben már elindult az öregedés útján, de lélekben még fiatal. Fájón teszi fel a kérdést, hogy ilyenkor mit lehet csinálni, van-e erre valami megoldás, vagy csak egyszerűen el kell fogadni méltósággal az öregedést? 

   A lánya, Horváth Lili megformálásában, a mai kor modern nője, aki mindent megold egyedül, úgy érzi, nincs szüksége már az anyjára, hiszen egy önálló es független nő, aki megáll a saját lábán, és egy pillanatra sem ismerné el, hogy néha ő is meginog. Majd eljön az életükbe a kapocs, az unoka személyében, és ez újra ráébreszti a lányt is arra, hogy mégsem képes mindenre, mégiscsak segítségre van szüksége, és az anyja is végre újból szerepet kap az életében, végre érzi, hogy szükség van rá.

   Az ide vezető utat, a sok apró civakodást a rendező reálisan állítja színpadra, minden ott ülő fülét egyszer-egyszer ismerős mondatok csapják meg, és cinkosan kacagnak össze hol az egyik, hol a másik szereplővel. Miközben az előadás elején a két nő azt hiszi, hogy nagyon is különböznek egymástól, és míg az idősebb állandóan tanáccsal látná el, addig a fiatal mindent elutasít, meggyőződve arról, hogy ő mindent jobban tud, addig az előadás végére rá kell döbbenniük, hogy nagyon is hasonlítanak egymásra, hogy az anyaságot mindketten egyformán élik meg.

   A díszlet (Fekete Györgyi) egyszerű és főként jelzés értékű, nosztalgikus hangulatot csempész a színpadra, tele otthoni melegséggel, ahogy a jelmezzel (Horváth Kata) is ugyanezt hivatottak erősíteni.

   A Bethlen Téri Színház legújabb előadása  intim környezetben foglalkozik olyan hétköznapi témával, amely szinte mindenkit érint, de nem feszíti túl azt, ám mégis gondolkodásra késztet.

Az előadás igazi kikapcsolódást nyújt, sok nevetéssel, könnyedséggel, miközben valós problémákat feszeget.

Fotó: Kállai-Tóth Anett 

   Párbeszédek a társadalmi érzékenyítés terén működő kulturális és civil szervezetek között

   Számos színház, művész, civil szervezet, üzletember számára fontos, hogy segítsen a nehéz körülmények között élő közösségeken, gyerekeken, hogy kitörhessenek egy reménytelennek látszó helyzetből, és jobb, tartalmasabb jövőt teremhessenek maguknak. Bizonyos szervezetek között már vannak együttműködések, ugyanakkor minél nagyobb a közös platform és minél több az eltanulható jó példa, annál jobban tudja mindenki a saját jó ügyét képviselni.

     Az ELSŐ LÉPÉS-t Magács László tette meg: 2016 novemberében az Átrium Film-Színház és a Nézőképző-program alapítójaként összehívta mindazokat, akik a művészek társadalmi felelősségvállalását már jó ideje fontosnak érzik. Színházcsinálók, képzőművészek, építészek, artisták és tanárok gyűltek össze, hogy megismerjék egymást, mielőtt útra indulnak. Közös bennük, hogy mindannyian azon dolgoznak, hogy a művészet eszközeivel miképpen építhetőek a települési közösségek.

    A MÁSODIK LÉPÉS-ben Kőszegen bővül az együtt gondolkodók csapata. Miért éppen itt? Kőszeg az élő közösségek városa, s Kőszegen talált otthonra az iASK, a konferencia társszervezője is. Az intézményben működő Hankiss Központ pedig egyik legfontosabb vállalásának tartja a művészet helyének meghatározását a XXI. században, illetve a művészeti oktatás megújítását. Így a konferencia egyik fő célja a közösségi élményen alapuló művészeti oktatás megújítása.

   Miszlivetz Ferenc, főigazgató (iASK) véleménye szerint, a fiatalok az iskolai feladatokon túl a helyi hagyományokon és kulturális örökségen alapuló összművészeti, személyes és közösségi alkotó élményen keresztül juthatnak el egy teljesebb tudás, és egy „jobb, tartalmasabb jövő” felé. Ezért is vetik fel azt a kérdést, hogyan nyithatnak az iskolák a közösségi élet szervezése felé, hogyan lehetnek a katalizátorai egy város kulturális életének?

         Villáminterjú Magács Lászlóval a Nézőképző-program gazdájával

- A konferencia előadóival elkezdődött egy egyűttműködés?

Igen, már az ELSŐ LÉPÉS Konferencián elindult az együttgondolkodás, amelynek az Átrium Film-Színház adott otthont november 20-án. A konferenciára meghívott előadók legtöbbje felszólalt az irányított beszélgetés alatt - elmondták, eddig mit tapasztaltak és ezek alapján mit javasolnak a jövőre nézve. Most folytatjuk a beszélgetést, így a HARMADIK LÉPÉS már egy kidolgozott, elindítható program lesz.

 - A NézőKépző elindult egy országos körútra?

Igen, az ország több régiójára kiterjesztve szeretnénk 5 éves programokat kidolgozni. A nyugat-magyarországi régió Kőszeg központtal és az észak-magyarországi régió Mátranovák központtal lesznek az elsők, akik mintát adhatnak majd a környező települések számára.

- A NézőKépző kínálata bővül új oktatási előadásokkal?

A jelenlegi programsorozat 5 állomása: Az ókori Egyiptom és a vizuális művészete, Amerika felfedezése és filmművészet, Reformkor és színház, A XX. század és a zene, Angol nyelvű improvizációs színház.

Már tervezzük következő két állomást: a Honfoglalás és a relativitáselmélet feldolgozását az ifjúsági korosztály számára.

- Nyáron lesz NézőKépző tábor?

Igen, Budapesten és Kőszegen tervezünk táborokat 2017 nyarán. A részletes programtervezetet hamarosan olvashatják a nezokepzo.hu és az atriumfilmszinhaz.hu oldalán.

   Fotó: Jókúti György

   ... és ami a kettő között van

   Háy Jánosnak nemcsak a regényei, hanem a drámái is igen sikeresek az olvasók és a színházak körében egyaránt, ezért kicsit talán meglepő, hogy a Magyar Színház pont a novelláiból készített egy színpadi adaptációt. Viszont az előadás már megért pár évet, így ez azt igazolja, hogy ez is működik a színpadon.

   A Háy-t olvasók tudják, hogy a szerzőnek van egy sajátos nyelvezete, ami olyan szikáran és nyersen képes a képünkbe tolni a valóságot, hogy abban a legmélyebb emberi gyengeségeinket, esendőségünket és élethazugságainkat láthatjuk kirajzolódni könyörtelen pontossággal.

   Annak, aki csak egy kicsit is őszinte önmagával, és elolvas az írótól egy kötetet, örökre az olvasója marad, mert elsőre önmagára talál a sorokban. Viszont pont ettől a kissé egyedi nyelvezettől nehéz ezt a deszkákon hitelesen visszaadni. A Magyar Színház ezt mégis megkísérelte, és jó pár csodálatos színésznek köszönhetően ez egész jól sikerült is. Bede Fazekas Szabolcs nagyon jól hozza az alulról jövő, de már jobb módban, viszont annál rosszabb házasságban élő apát. Ő az a férfi, akinek a család és a gyerekek egy megbonthatatlan kötelék, még akkor is, ha emiatt nagyobb házba kell költözni, hogy sikeresen elkerüljék egymást. A feleség szerepében Soltész Bözsének nincs akkora játéktere, de tökéletesen kiegészíti a partnerét.

   Fillár István, mint kiégett pszichológus, aki munkáját sokkal inkább üzletszerűen végzi, mint akár hitből, akár hivatástudatból, és lassan minden emberi kiveszni látszik belőle, hasonló a harmadik barát szerepéhez, Kálid Arturéhoz, akinek szintén a család a bázis, de nem annyira, hogy évek óta fentálló szeretői viszonyát megszüntesse. Benkő Nóra, a szerető, inkább vált ki sajnálatot, mint megvetést, mert lehet, hogy köze van egy család széthullásához, de közben ő is túl nagy árat fizet ezért.

   Ahogy a barátnő, Balsai Móni megformálásában, aki inkább dugja homokba a fejét, csak hogy ne kelljen semmivel foglalkoznia. Ő az az ember, aki vallja, ha valamiről nem tud, akkor az nincs is.

   Tóth Sándor és M. Simon Andrea párosa is mindenki által ismert házaspárt mutat be, ahol még a megcsalás is megbocsátható, ha a külvilág nem tud róla, napjaink kifelé élésének legélesebb példája.

    Háy figurái nagyon ismerősek, pont ezért nem is igen ad nevet nekik, vagy ha igen, akkor is a legáltalánosabbakat. Ők a mindennapok emberei, azok, akik itt élnek mellettünk, körülöttünk, velünk, de akár mi magunk is lehetünk. Úgy tart elénk tükröt, hogy amikor észrevesszük, teljes a döbbenet, majd mindezt a szerző olyan humorral ellensúlyozza, ami segít abban, hogy a fájdalom ne legyen elviselhetetlen, de éppen eléggé kijózanító. Kegyetlenül és tűpontosan festi le az emberi jellemeket, és tárja elénk az egyes szituációkban való viselkedésünket. Ezek a novellák nem teljesen összefüggőek, mégis, Pinczés István rendezésében sikerült egy valamennyire összefüggő kerek történetté gyúrni, amely egy egész estés szórakoztatást nyújt a publikumnak, majd utána van rá pár nap, hogy mindenki feltegyen magának pár kérdést: Tényleg ennyire egyformák vagyunk? Tényleg ennyire kiszámítható minden lépésünk? Tényleg mindig ugyanaz következik? És végül tényleg mindig ugyanoda lyukadunk ki?

   A válasz talán eléggé kiábrándító, mégis érdemes beülni rá.

Férfi (Feri) Bede Fazekas Szabolcs

Férj (Laci) Tóth Sándor

Ügyvéd (Gábor) Kálid Artúr

Pszichológus (Jóska) Fillár István

Barát  (Gyuri) Rancsó Dezső

Nő (Kriszta) M.Simon Andrea

Feleség (Erzsi) Soltész Bözse

Másik feleség Tóth Éva

Szerető Benkő Nóra

Barátnő (Kati) Balsai Móni

Öreg néni (Marika néni) Csernus Mariann

Kutyás nő Dániel Vali

Lány Frank Ágnes

Dramaturg: GECSÉNYI GYÖRGYI
Dí­szlettervező: PINCZÉS ISTVÁN
Jelmeztervező: TORDAI HAJNAL
Ügyelő: BERECZKI SÁNDOR
Súgó: TÓTH LOVÁSZ MÓNIKA
Rendezőasszisztens: LÉVAI ÁGNES

Rendező: PINCZÉS ISTVÁN

Fotó forrás: Magyar Színház

Tisztelt nézőink!

Mindig úgy gondoltam, előadásainkra nézve az a legnagyobb dicséret, hogy a mi nézőtéri székeinken ülve is végignézik őket. Recsegnek, törnek, és rettenetes kényelmetlenek. Igen ám, de cseréjüket a mi épületünkben csak a nézőtér átépítésével lehet megoldani. Idén Budapest Főváros Önkormányzata megítélte számunkra ennek költségeit, ezért felújítjuk teljes nézőterünket: rendbe hozzuk az akusztikát, javítunk a láthatóságon, és főleg lecseréljük végre a székeket.

Az építkezés miatt 2017. április 1-től évad végéig vendégségben játszunk: a Városmajorban. A Szabadtéri Színpad nézőterére sátrat építünk, befűtjük, ha hideg van, kihűtjük, ha meleg. Átvisszük vendéglátóinkhoz majdnem az egész repertoárt. Gondoskodunk büféről, ruhatárról, mosdókról, és ugyanazzal a játékkedvvel várjuk Önöket, mint a Madách téren.

Azért ez kaland: osztozzon velünk a táborozás élményében!

Mácsai Pál

2017. március 31-ig minden előadásunkat az Örkény Színházban játsszuk.
2018. április 1-től az alábbiak szerint láthatók az előadásaink:

     Január 14-én egy kis betekintést kaphattunk az Örkény Színház február 4-én bemutatásra kerülő Thomas Mann regényéből színpadra adaptált József és testvérei c. darabból. A négy részes kötet óriási terjedelmének színpadi változatát Gáspár Ildikónak köszönhetjük, aki egyben a rendező, Ascher Tamás munkatársa is ebben a gigászi vállalkozásban.

    A regény hosszúságából adódóan bármennyire is próbálták minimalizálni, az eddigiek szerint 4,5-5 óra hosszúságú produkciót állítottak színpadra, de az is elhangzott, hogy a bemutatóig próbálnak belőle faragni. Emiatt viszont nem meglepő, hogy a szokásos 7 óra helyett 6-kor lesznek az előadások.

    Az ötlet villámcsapásszerűen pattant ki Gáspár Ildikóból, és azonnal fel is hívta Mácsai Pált, akinek elsőre tetszett az ötlet, és örült, hogy részt vehetnek a megvalósításában.

A másik kuriózum az, hogy szinte a teljes társulat részt vesz a három felvonásos darabban, amelyet élőzenekar fog végig kísérni, és a díszlet sem szokásos naturális, hanem inkább absztrakt, csak jelzésszerű, ahogy sok más is.

Az előadás komolysága mellett rengeteg játékosságot és (ironikus) humort csempésztek bele, ezt az ötven perces ízelítőből is megtudhattuk, ahol többször volt kacajtól hangos a nézőtér.

József története mindenkinek ismerős, és született már belőle egy-két színdarab és film is, de Thomas Mann regénye teljesen más szögből ad képet róla és családjáról. Az első rész a regény két kötetét dolgozza fel, míg a harmadik a második felvonásban kerül színpadra és a negyedik értelemszerűen az utolsóban valósul meg.

Thomas Mann regénye nagyon összetett, számos kérdést jár körül, amit mi is nap mint nap felteszünk magunknak, vagy éppen hetekig, hónapokig vagy akár egy életen keresztül filozofálgatunk rajta. Ez az a könyv, aminek az olvasására meg kell érni. Az ismert József történetén keresztül foglalkozik a létkérdéssel, az istenhittel, a szeretettel, a gyűlölettel vagy éppen a generációk közötti viszonyokkal, és még sorolhatnám. Nem lesz egyszerű színpadra vinni, de Ascher Tamás és Gáspár Ildikó neve már garancia arra, hogy itt valami olyan fog születni, amiről még sokat fogunk hallani.

Az első részt látva teljes szívből ajánlom minden színházba járónak, és annak is, aki még csak most kezdené, ez egy jó alap ahhoz, hogy kilépve a hétköznapokból, akár szórakozva, de tanuljunk.

Thomas Mann: József és testvérei

rendező: Ascher Tamás, Gáspár Ildikó
a szerző regényéből a színpadi adaptációt készítette: Gáspár Ildikó

fordította: Sárközi György, Káldor György

Játsszák: Csuja Imre, Dóra Béla, Epres Attila, Ficza István, Gálffi László, Hámori Gabriella, Jéger Zsombor, Kerekes Éva, Kókai Tünde, Máthé Zsolt, Nagy Zsolt, Novkov Máté, Patkós Márton, Pogány Judit, Polgár Csaba, Takács Nóra Diána, Vajda Milán, Znamenák István, Zsigmond Emőke

Díszlet: Izsák Lili
Jelmez: Szlávik Júlia
Dramaturg: Ari-Nagy Barbara
Zene: Kákonyi Árpád
Súgó: Kanizsay Zita
Ügyelő: Sós Eszter

     Hit, remény és szeretet

  Visky András Júlia c. monodrámája már több színpadon, több rendezésben látott napvilágot, és több díjat is besöpört, idén pedig a Magyar Színház is a repertoárjára tűzte. Szabó K. István rendezésében és Ráckevei Anna tolmácsolásában január 10-én volt a premier, ahol az író maga is tiszteletét tette.

   Az alcíme Párbeszéd a szerelemről, de inkább nevezném belső beszédnek szerelemről, szeretetről és hitről, mely hol felemelő, hol megrázó, de végig fokozott figyelmet követel.

   A történet végigvezet Visky szüleinek drámáján, a megismerkedésüktől a házasság kötésen át egészen a gulágba való elhurcolásukig. Fájdalmasan szép történet az övék. Az édesanya, Júlia, éppen a Duna-deltában lévő Bărăgan-alföldi lágerben van hét gyermekével, ahol talán az angina pectorisnak köszönhetően éppen végigperegnek előtte életének fontosabb állomásai, s mintegy delíriumos állapotban, időben ide-oda csapongva mesél. Beszél arról, hogy másokkal ellentétben ők nem Nyugatra szöktek, hanem Keletre, arról, hogy a román milicisták miként hurcolták el váratlanul egy éjszaka az apát, és arról is, hogy hogyan maradt tehetetlenül és egyedül a hét gyermekével, majd arról is részletesen mesél, hogy őket hogyan szállították el, és miként élték meg azt, hogy látniuk kellett, ahogy az elmagyarosodott román németjuhászkutyát lelövik. A táborban átélt éhezés és a tisztálkodás nehézségei is a napi „rutin” részei voltak, mégis kitartottak.

   Ráckevei Anna minimalista díszletben, amely jóformán egy sírként, asztalként vagy éppen priccsként is funkcionáló fadobozból áll, kis térben, fogoly ruhában olyan átéléssel beszél minderről, hogy színes életképek elevenednek fel a lelki szemeink előtt, mint egy mozivásznon.

   Helyzetük bár kilátástalannak látszik, de Istenben való hite nem hagyja el, sem a férje iránt érzett mérhetetlen szerelme, még akkor sem, amikor az ügyvéd megváltást ajánl neki azzal, ha beadja a válókeresetet. Tántoríthatatlan marad mind Isten, mind a férje iránti hűségében. Igaz vannak pillanatok, amikor kicsit vitába száll az Istennel, de soha nem szakítja meg vele a kapcsolatot, hiszen ő maga is tudja, hogy csak a hit adhat neki akkora erőt, hogy mindezt túlélje, és igaz anyja legyen gyermekeinek. Tudja, hogy szükségük van rá, bár egy gyengébb pillanatában ez a helyzet megfordul, és pont az elsőszülött fia lesz az, aki visszahozza őt a Halál asszony karjaiból.

   A mű tragikuma ellenére azért a szerző csempészett bele némi humort is:

„Hallottad nincs Isten

Én már régen sejtettem

Na Isten Isten

És kezet ráznak”

   Az előadásnak hirtelen szakad vége, még időnk sincs felrévedni abból az állapotból, amiben közösen utaztunk a színésznő meggyőző előadásmódjának köszönhetően, de a tapsrend kétségtelenül kiránt, és ráébreszt arra, hogy lehet, hogy nem látszik az alagút végén a fény, de mindig van remény, ha elég erős a hitünk és megmarad a szeretet.

Júlia – RÁCKEVEI ANNA m.v

Rendező/Látvány: Szabó K. István
Szcenika: Balázs András
Zeneszerző: Ovidiu Iloc
Súgó: Balázs Éva
Rendezőasszisztens-ügyelő: Juhász Andrea