Cyrano „ezer arca”

    Mindig érdekes egy előadást többször látni, hiszen így felfedezünk, meglátunk olyan mozzanatokat, amik elsőre nem tűntek fel, vagy éppen nem úgy láttunk.

    A Cyrano de Bergerac-ot a Nemzeti Színházban volt szerencsém kétszer is megtekinteni, és másodjára teljesen más szemszögből láttam egy-két dolgot.

   David Doiashvili grúz rendező kezéből egy igazán impozáns és már-már hatásvadász előadás került ki, amihez persze hatalmas segítség volt a színház fantasztikus technikai adottsága és természetesen a színészek, akik mindezt megtöltötték impulzusokkal, és megállás nélkül haladtak és változtak a szcenikai megoldásoknak megfelelően.

    Már az előadás kezdése sem szokványos, hiszen mindenhonnan kerülnek elő színészek, szétszóródva a nézőtéren, a comedia dell’artéra hajazó sminkben. Jelmezük szintén az itáliai rögtönzött színház elemeit idézi, de mégis futurisztikus hatásuk van a szinte mértani pontossággal megrajzolt ruháknak, amik szigorúan csak a fehér és a fekete/szürke kombinációban pompáznak. Cyrano színpadra lépése pedig még ezt is felülmúlja azzal, hogy a színház legmagasabb pontjáról repül be szó szerint a színpadra, rendet téve ott és elkezdve a valódi előadást.

    Doiashvili rendezésében egy újfajta értelmezésben jelenik meg a költőóriás, és csak az elején kap egy jelzésértékű nagy orr maszkot, amitől elég hamar meg is szabadul, ezzel nyilvánvalóvá téve, hogy nem is ez az igazi problémája, mert az valahol sokkal mélyebben gyökerezik és sokkal nehezebb megválni tőle.

    A színpadon nincs igazi díszlet, hanem maga a színpad szolgál akként, és a már elején említett csodálatos technika: süllyesztés, fények és kivetítés az, ami segíti, hogy a látványvilág alátámassza és szolgálja a magasztos költészetet, amit Cyrano monológjai a színpadra terítenek, sokszor beborítva vele a földet, a falat vagy éppen a ruhakölteményeket is. A comedia dell’arte kora és a jelen között lavírozunk végig, és egyáltalán nem zavaró, hogy nem tudjuk időben elhelyezni, mert igazából ez nem is fontos. A lényeg, hogy az ember és az érzései mindig hasonlóak és ismerősök lesznek mindenki számára. Pont ezért nem egy poros kosztümös előadást látunk, nehéz és szokatlan szöveggel, hanem érthető, sokszor a komédia művészetével élve nagyon is eltúlzó fiatalos poénokkal előadott performansz elevenedik meg előttünk, de a tragikus vonal sem vész el.

   Fehér Tibor játéka egyszerűen lenyűgöző, és sokáig gondolkodtam rajta, hogy milyen szavakkal is írhatnám le, hiszen már nagyon sokan előttem megtették, így valahogy elhasználódtak/elfogytak azok a jelzők, amiket szívesen papírra vetnék, ezért kicsit a rendező szavaihoz nyúlok: ha szavakkal le tudnám írni, akkor az már értelmét vesztené.

   És ezzel talán mindent elmondok.

    Kicsit azért még mindig Cyrano karakterénél maradva, azt hiszem ez egy olyan szerep, ami minden fiatal színész álma - legalábbis ebben a rendezési koncepcióban -, hiszen mind az „ezer” arcát megmutathatja, ráadásul mindezt egy előadáson belül, viharos váltakozásokkal. Egyik pillanatban még egy komplexusokkal teli fiú áll előttünk, aki kommunikációs képességeit használja arra, hogy mindezt a külvilág elől elrejtse, majd egy pillanattal később egy szenvedéllyel lángoló férfit láthatunk, aki hol a szerelem, hol az őrület határán lavírozik amiatt, mert nem képes az érzelmeit kimutatni, de a megtört, önmagát kigúnyoló, vagy éppen katonai hős férfi képe is felvillan a játékában. És mindegyikben brillírozik.

    A női főszereplőnél, Roxane-nál ez pont fordítva történik. Nem egy színésznő kellett végigvigye egy fiatal lány külső/belső változásait egészen az érett nőig, hanem öt különböző színésznőt bujtattak ebbe a szerepbe, akik aztán végig jelen vannak, nemcsak a változást, hanem a női sokszínűséget is jelképezve.

    Elsőként Mikecz Estilla vibráló játékossággal jelenik meg a színpadon, és sziporkázó jelensége rögtön érthetővé teszi a férfiak vonzódását irányába. Pillanatok alatt uralja a helyszínt, ahová belép, ahogy Cyrano szívét is percek alatt belakja, és amilyen gyorsasággal gyújtja fel ezt a lángot, ugyanolyan gyorsasággal képes összetörni is azt.

   Ács Eszter visszafogottsága és ridegsége kevésbé illik bele a Roxane-ok sorába, de ő is egy variációja a női sokrétűségnek, és pont távolságtartása miatt talán vele a legnehezebb azonosulni.

    Söptei Andrea Roxane-ja a törékeny és érző, aki a romantikára éhezik, az éterire, szinte nem is fontos neki a fizikális érintkezés.

    Nagy-Kálózcy Eszter a szenvedélyes nő, az egyetlen, aki egy pillanatra meg is élheti ezt a szerelmet, és ekkor a legegyértelműbb, hogy igazából nem Christiantól, hanem Cyranótól búcsúzik.

   Udvaros Dorottya a már letűnt szépséget jeleníti meg, és igaz, hogy összezuhant és zavarodott állapotban, egy tolószékben látjuk viszont, de szerelme még itt is meggyőző, és ezen a ponton van az, hogy mindenki szíve egy pillanatra összefacsarodik, a soha be nem teljesülő szerelem láttán, és ki titokban, ki felvállalva elmorzsol egy-két könnycseppet.

   Az első alkalommal nem pontosan láttam, hogy Roxane mennyire van tisztában Cyrano érzéseivel, a második alkalommal már láttam, hogy a lány pontosan tudja, ki írja a leveleket, és egy pillanatig sem volt kétségem, hogy igazából minden szava a költőhöz szól. Sőt, odáig elmegyek, hogy az egész kapcsolata Christiannal egy játszma része, amely arra épül, hogy Cyranóból kikényszerítse a vallomást. Kettőjük játéka elmegy a végsőkig, de egyikük sem elég bátor ahhoz, hogy az utolsó lépést megtegye. Ez kettőjük romantikus tragédiája.

    Cyranóval szemben ott van a két férfi ellenpólus is, az egyik a barátja, Christian, aki bár saját bevallása szerint is egyszerű ember, mégis képes Roxane elé állni, és ott van a pökhendi és hedonista Guische gróf, aki nem kér, hanem elvesz. Farkas Dénes Christianja hitelesen adja az indulatos, de nem túl okos kadétot, míg Olt Tamás Guische grófja simán elhiteteti, hogy nála nincsen lehetetlen, mindenen átgázol, ha célját azzal elérheti.

   Az, hogy nincs igazi díszlet, és hogy a jelmez is ennyire stilizált, igazából arra enged következtetni, hogy a rendező nem zárkózik el a szabad asszociációktól, engedi, hogy a néző szemében többféle jelentéstartalom bontakozzon ki, ahogy az előadás egy pontján a színészei kezét elengedve azok az improvizáció eszközeit használják.

    Doiashvili előadása lehet, hogy néha soknak tűnik, lehet, hogy néha harsány, de mindezek ellenére szórakoztat és elgondolkodtat, de legfőképpen hatással van a nézőkre, és azt hiszem, ennél többet nem is igen várhatunk egy színdarabtól.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt (Nemzeti Színház)

     „Hatalmas a szavak ereje”

     A 2017-es év első bemutatója a Radnóti Színházban a Futótűz című dráma Alföldi Róbert rendezésében. A mű egy libanoni származású drámaíró és rendező, Wajdi Mouawad tollából származik, aki gyermekkorában a családjával együtt menekült a hazájában dúló polgárháború elől Kanadába. Nem csoda, hogy a háború és a menekültkérdés került később írói pályájának középpontjába. A Futótűzből 2010-ben film is készült, mely itthon Felperzselt föld címmel volt látható.

    A darab velejét nehéz tömören megragadni, egyszerre szól egy tragikus sorsú, de igen erős nő viszontagságairól, egy nyomozásról, melyben egy család története bontakozik ki, háborúról és menekültkérdésről, barátságról, az emberi lélek legsötétebb mélységeiről, kegyetlenségről és szeretetről, az ígéret és az igazságba vetett hit erejéről.

    Az első felvonásban Hermile Lebel közjegyzőn keresztül Jeanne (Martnovics Dorina) és Simon (Olasz Renátó) megismeri édesanyjuk, Nawal Marwan végrendeletét, melyben tudatja gyermekeivel, hogy halottnak hitt apjuk él, illetve van egy bátyjuk is valahol a világban, akiről addig nem tett nekik említést. Egyúttal felszólítja az ikreket arra, hogy keressék meg őket, és adjanak át nekik egy-egy borítékot. Így indul el egy évekig tartó nyomozás, melynek során a testvérpár olyan titkokra bukkan, amelyek feldolgozásához egy élet is kevés.

    László Zsolt, aki a közjegyzőt alakítja, fontoskodásával, esetlenségével és suta megjegyzéseivel szinte komikussá teszi az első felvonás legmegrázóbb jeleneteit is. Sem a végrendelet felolvasása, sem a temetés nem kelt tragikus hatást, hiszen Hermile Lebel figurája lehetetlenné teszi ezt, viszont éles ellentétben áll az élet minden problémájára precíz, matematikai megoldást kereső Jeanne-al és a kissé agresszív, indulatait épphogy csak kordában tartani tudó Simonnal.

   Közben kibontakozik Nawal Marwan, az édesanya története is. A dráma egyik kulcsjelenete, amikor a fiatal lány ígéretet tesz nagyanyjának, hogy megtanul írni, olvasni, számolni, és ami a legfontosabb, beszélni. Ekkor talán még nem sejti, milyen fontos lesz később, hogy kimondja, leírja mindazt, ami vele történt, hiszen a szó az ő egyetlen fegyvere. Kováts Adél Nawal-figurája bátor és őszinte, a végletekig erős és nem felejt.

    Hasonlóan erőteljes karakter a Lovas Rozi által alakított menekült lány, Sawda. A sokat szenvedett, rengeteg borzalmat látott lány Nawaltól tanul írni és olvasni, tőle tanulja meg azt is, hogy erőszakra nem lehet erőszak a válasz, hogy áldozatból nem válhat büntetlenül hóhér, hogy gyűlöletre néha valóban csak gyűlölettel lehet felelni, de ha így van, a háborús mókuskerékből nincs kiszállás. Sawda és Nawal gyönyörű, indulatoktól fűtött dialógusa a darab egyik csúcspontja.

    A második felvonásban lassan teljesen kirajzolódik Nawal élettörténete, a szálak összekapcsolódnak, az apa és az idősebb testvér is előkerül, de Jeanne és Simon nemcsak apját és testvérét találja meg, hanem kénytelenek saját magukat is újraértelmezni. A felfedett titok szinte mitológiai magasságokat súrol, annyira irreálisnak hat, mégis ott a nézőben a szörnyű balsejtelem: az élet igenis képes írni ilyen sötét forgatókönyvet.

    Alföldi Róbert rendezése alaposan átgondolt, pontosan felépített, szinte milliméterre kiszámolja, mi az, amit a néző még elbír, hogy aztán egy hajszálnyival túllépjen rajta. A lassan csordogáló első felvonás után a második valóságos golyózápornak hat. A néző fejében lassan minden a helyére kerül, összeáll egy hatalmas, groteszk kép, amely sokkolóan szembesít azzal, mivé lesz az ember, ha már mindent elvett tőle a háború, ha már nincs veszítenivalója.

    A szöveg szinte majdnem mindenütt emelkedett, mégsem közhelyes. Nawal megtartja ígéretét, megtanul írni, olvasni, beszélni, majd mindezt az igazság szolgálatába állítja. Kimondja és leírja mindazt, ami történt vele, tényszerűen és pontosan, mert tudja, hogy hatalmas a szavak ereje, bármilyen fájdalom is jár a nyomában. Talán az egyetlen esély arra, hogy az ember megőrizhessen egy cseppnyi humánumot: a kimondás bátorsága. Az igazsággal szemben már úgyis csak a csend marad.

      “….mondani, és mondani, és mondani kell a történeteket. Mondani azt, ami történik velünk.” (Alföldi Róbert)

    A színház és a hatalaom anno és ma

    Eduardo De Filippo A komédia művészete c. művét vitte a padlástérre a IV éves Zsámbéki Gábor - Fullajtár Andrea színművész osztály, amelynek első felvonásában a színház és hatalom viszonyát ecsetelik, míg a másodikban kissé saját szájízre formálva, improvizációkon keresztül a magyar társadalmi problémákra reflektálnak.

   Nyugodtan kijelenthetjük, hogy Eduardo De Filipponak ez a darabja erősen önéletrajzi ihletésű, hiszen amellett, hogy drámaíró és rendező volt, színészként és komikusként ő maga is sokat volt a színpadon. Ahogy a darabbéli Campese színigazgatónak (Vizi Dávid), úgy neki is volt saját társulata, így nem meglepő, hogy maga is tapasztalhatta a színház és a hatalom viszonyát, amelyet a két szereplő bárbeszédén keresztül boncolgat darabjában. Mindez pedig azért érdekes, mert ma talán aktuálisabb ez a probléma, mint régen, így ez a több mint ötvenéves szöveg (1964-ben írta) teljes mértékben megállja a helyét.

   Az első felvonás egy igazi komédiát mutat be: a városba új prefektus érkezik, akihez sorra jönnek a falu lakói kisebb-nagyobb problémáikkal. A sors fintora, hogy rögtön elsőre egy vándortársulat igazgatója teszi tiszteletét, akit túlbuzgó titkára, Squittierri (Kovács Tamás) gátlás nélkül elzavarna, ám ezt a műkedvelő De Caro (Lestyán Attila) nem hagyja, így kedélyesen beinvitálja, hogy elcsevegjenek a színház helyzetéről. A beszélgetés kezd egyre komolyabb vitába fordulni, és egyre inkább a prefektus nézeteivel szembemenni, így az igazgató meghívja a másnapi előadásukra, ám csakhamar az ajtón kívül találja magát. A színész-igazgatót sem kell félteni, távozása előtt még elülteti a bogarat az előjáróság fejében: lehet, hogy a nap folyamán ideérkező emberek nem is a város polgárai, hanem az ő színi társulatának tagjai, így mégiscsak kénytelenek lesznek megnézni az előadását. Innentől indul be igazán a darab. A prefektushoz hibbantabbnál hibbantabb történettel kopognak be. Elsőként a fura körorvos (Szántó Balázs), majd gesztenyedobáló atya (Vilmányi Benett), utána a kissé őrült tanítónő (Ballér Bianka), míg végül az öngyilkossággal fenyegetőző patikus (Vajdai Vilmos). De Caro mindegyikről azt hiszi, hogy a színházi társulat tagjai és nem igazán veszi őket komolyan, hol bájosan, hol gúnyosan beszél velük, megőrizve hidegvérét, és később, amikor visszatér Campese is, már elvesztve azt, a csendőrökkel fenyegetőzik, ám ekkor megkapja a kegyelemdöfést: honnan veszi, hogy éppen csendőr jelmezük ne lenne. Így a rendezői húzás bravúrosan sül el, ugyanis nemcsak a prefektus, de mi nézők is teljes bizonytalanságban vagyunk és ez így is marad, mert véget ér az első rész.

   A második felvonásban klasszikus komikus szituációkba ágyazott meglehetősen éles társadalomkritikákat látunk. A rövid jelenetek, néha csak egy-egy kiszakított momentumot villantanak fel éppen valamilyen aktuális társadalmi problémát meglebegtetve, mégis vitriolos helyzetet teremtenek a színpadon és a nézőtéren egyaránt. És bár a publikumból sokszor mosolyt vagy éppen hangos kacajt csalnak ki, ez nem a felszabadult vidámság jele, hanem éppen az ellenkezője. A keserű szájíz mindvégig megmarad, de pont ez az előadás pozitívuma.

   Az osztálynak Eduardo De Filippo darabja remek megmutatkozási lehetőség, és ezen az estén vérbeli komikusok és komikák is lehettek, de főként színészek és színésznők voltak.

De Caro, prefektus – Lestyán Attila

Giacomo Squittierri, titkár – Kovács Tamás

Veronesi, hivatalszolga – Martinkovics Máté

Campese, színigazgató .- Vizi Dávid

Bassetti, körorvos – Szántó Balázs

Salvati atya – Vilmányi Benett

Lucia Petrella, tanítónő – Ballér Bianka

Girolamo Pica lovag, patikus: Vajdai Vilmos m.v.

parasztasszony – Mészöly Anna

MÁSODIK RÉSZ:
Variációk és improcizációk De Filippo nyomán a mai Magyarországra

 “Engem ne zavarjanak össze”

     Vizi Dávid, Martinkovics Máté

 “Én is szeretem a színházat”

     László Lili, Ballér Bianka, Vilmányi Benett

 “A girhes”

     Messaudi Emina, Kovács Tamás

 “Miss Universe Hungary 2010”

     Szántó Balázs, Ballér Bianka

 “Dinamikus fejlesztés”

     Vizi Dávid, Messaudi Emina

 “LGBTQ”

 Vilmányi Benett, László Lili

“Szegény hivatalnok panaszai”

Messaoudi Emina

 “Önt verik?”
Vizi Dávid, Mészöly Anna, Vilmányi Benett, Martinkovics Máté
“Ézsaiás”
László Lili, Lestyán Attila, Martinkovics Máté

Jelmez: Szakács Györgyi
Díszlet: Szlávik István
Dramaturg: Török Tamara

Rendező: Zsámbéki Gábor

Osztályvezető tanárok: Zsámbéki Gábor, Fullajtár Andrea

   Sacha Batthyány, a Svájci Újságíró-iskola docense, magyar származású washingtoni újságíró-tudósító neve - ha más nem is, a vezetékneve- minden bizonnyal ismerően cseng a hazai fülnek. A nagy múltú, grófi családból származó ifjú Batthyány egy nap szörnyű titkot tud meg családja múltjáról, mely nem hagyja nyugodni. Ekkor veszi kezdetét élete nagy nyomozása, egy út, melyet komoly önismereti, identitásbeli kérdések szegélyeznek.

    Sacha nagynénje, Batthyány-Thyssen Margit fiatalon belekeveredik a rechnizti mészárlásba, mely a II. világháború talán kevésbé ismert, de igen kegyetlen náci bűntette volt. Az éjszaka eseményei nem teljesen tisztázottak, Sacha éppen ezért dönt úgy, hogy felgöngyölíti a szálakat, bármilyen nehéz is szembenézni a családi múlt árnyaival. Egy ideig ámítja magát azzal, hogy a tömeggyilkosságban részt vevő Margit nem valódi vérrokon, hiszen csak beházasodott a Batthyány-famíliába, aztán ez a tény egyre inkább kezd eltörpülni a lelkiismeret-furdalással átitatott kíváncsiság mellett, melyet az újságíró érez.

    A nyomozás során előkerülnek rég halott családtagok naplói, melyek fogódzót nyújtanak a történet rekonstruálásában és egyúttal visszavezetnek a világháborús Európába. A szerző ráébred, hogy családjának múltja komolyan összefonódott a történelemmel és egyúttal egyre több olyan információra bukkan, melyek nem vetnek jó fényt a rokonaira.

    A regény objektíven megírt, minden ítélkezéstől és érzelgősségtől mentes mű. Sacha Batthyány nem tör pálcát egyik családtagja felett sem, inkább csak kérdéseket tesz fel. Kérdések sokaságát, melyek végül saját személyiségének mibenlétéhez vezetnek el, s melyeket családi titkoktól függetlenül bárki feltehet magának.

    Meghatároznak-e minket felmenőink tettei? Kell-e, egyáltalán lehetséges-e a feloldozás, vagy csak cipeljük tovább az elkövetett bűnök terhét akár tudat alatt? Egyáltalán: mi közünk ahhoz, amit nagyapáink-nagyanyáink megtettek évtizedekkel ezelőtt? Elvághatók ezek a szálak vagy végérvényesen összeköttettünk a vér által?

    A könyv nem ad választ. Talán egyetlen fontos üzenete van: nincs mód és indok az ítélkezésre.

    „Ez volt minden, amire képes voltam? Igen, ez volt minden.”

   A Radnóti Színház Alföldi Róbert rendezésében január 7-én Futótűz című bemutatójával nyitja az évet.  Kováts Adél igazgató fontosnak tartja, hogy a színház nyitott társadalmi fórumként működjön, ezért választ olyan drámákat is, amelyek forrponton lévő társadalmi kérdésekkel foglalkoznak. Ilyen alkotás Wajdi Mouwad darabja, a Futótűz. A dráma egyszerre hozza testközelbe a szülőföld élhetetlenségét és az egyén új, biztonságos lakóhelyre való menekülésének mozgatórugóit. Egy megrázó női sorson keresztül ad betekintést a történelemnek kiszolgáltatott egyén életébe.

   Wajdi Mouawad libanoni származású kanadai drámaíró és rendező. Nyolc éves volt, amikor a családja Kanadába menekült a virágzó Libanont széttépő, tizenöt évig tartó felekezetek közötti polgárháború elől. A szerző a kétezres évek közepén robbant be a nemzetközi színházi köztudatba, Futótűz című darabja pedig világhírűvé tette. A dráma számos színházi díjat nyert. 2010-ben film készült belőle, amelyet a legjobb idegen nyelvű alkotásért járó Oscar-díjra jelöltek (Magyarországon Felperzselt föld címen vetítették).

   A Futótűz középpontjában a szerelmes lány, Nawal, a későbbi anya története áll. Ő Kanadában végrendeletben adja békében felnőtt ikrei tudtára, hogy valahol él az apjuk, és van egy bátyjuk is. Az ikreket a végakarat nyomozásra sarkallja a Közel-Keleten. Egyre mélyebben belemerülnek a múltbéli háború máig ható borzalmaiba, és egyre tisztábban látják, hogy közös életük során anyjuk őket védte, midőn elhallgatta a vele történt borzalmakat. Nyomozásuk során megelevenednek a múlt jelenetei: Nawal a megpróbáltatások közepette is folyamatosan küzd és túlél, legyen szó nyomorról, háborúról, anyaságról vagy a traumák feldolgozásáról. A darabban megjelenik a nemek felelőssége: széthullott családokat látunk, a férfiak egyszerre áldozatai és okozói a katasztrófáknak, szerelmükkel vagy erőszakosságukkal elindítanak életeket, amelyekkel aztán a nők az új generáció felnevelésének ősi parancsát teljesítve magukra maradnak.

   Wajdi Mouawad műve attól válik remekművé, hogy nem egy konkrét történelmi valóságra koncentrál. A libanoni háború értelmetlensége, pusztító ereje mellett a dráma központi témája a hagyományos szerepből a tanulás által felszabaduló nő döntései, sorsa és a múltbéli, generációkon átívelő traumák feldolgozása áll.

   „A hírekben sokat hallunk a menekültkérdésről, ezért is fontos testközelből betekintenünk a jelenkori háborúk irracionális és erőszakos világába, amely a ma élő európaiak számára szinte felfoghatatlan. A Futótűz erre ad alkalmat a nézőknek itt és most, a kényelmesen élhető Budapesten.” (Kováts Adél Nawal szerepében)

   „Hatalmas a szavak ereje. Mondani, mondani, mondani kell a dolgokat!'' (Futótűz)

Fordította: Molnár Zsófia

HERMILE LEBEL                                                           LÁSZLÓ ZSOLT

JEANNE MARWAN                                                      MARTINOVICS DORINA

SIMON MARWAN                                                         OLASZ RENÁTÓ eh.

NAWAL MARWAN                                                        KOVÁTS ADÉL

NAZIRA                                                                            CSOMÓS MARI

ANTOINE | KATONA 2.                                             SODRÓ ELIZA

SAWDA                                                                            LOVAS ROZI

NIHAD                                                                              PÁL ANDRÁS

ABDESSAMAD |CHAMSEDDINE                           SCHNEIDER ZOLTÁN

WAHAB |KATONA 1. |FOTÓRIPORTER               RUSZNÁK ANDRÁS

ZSIHAKE | IDEGENVEZETŐ                                      CSARNÓY ZSUZSANNA

ELHAME |MALAK                                                          MARTIN MÁRTA

ORVOS | GONDNOK                                                   GAZSÓ GYÖRGY

Dramaturg: Kelemen Kristóf

Jelmeztervező: Nagy Fruzsina

Díszlettervező: Menczel Róbert

A rendező munkatársa: Őri Rózsa

Rendező: ALFÖLDI RÓBERT

 Fotó: Szlovák Judit

Bemutató: 2017. január 7. szombat

    A Nemzeti Színházban kapott otthont a Somnakaj gypsy musical, amely egy könnyed, szórakoztató koncertelőadás keretében segít eltávolodni a napi gondoktól, és mégis életszerű. A nézőnek egyszerre támad kedve táncra perdülni, sírni, énekelni, nevetni és csujogatni.

    A darab főszereplője egy roma lány, Somnakaj, aki saját történetén keresztül mutatja be a roma kultúra sokszínűségét. A cselekmény központi jelensége a szabadság iránti vágy, de találkozhatunk a hagyományos képzőművészeti motívumokkal, illetve szemtanúi lehetünk annak, hogy miként hatnak a modern kor új stílusai a tradicionális roma zenére, táncra. Az alkotók a humor és misztikum köntösébe öltöztetve tárnak a nézők elé egy valós képet a cigányságról. Céljuk a roma kultúra bemutatásán túl egy pozitív szemléletváltás csíráját elültetni a társadalomban. Egy elfogadó attitűdre serkenti a nézőket a darabban látható Somnakaj története, hiszen a sztoriban olyan jelenségek mutatkoznak meg, mint a gyász, a szerelem, a kitartás, a hagyományőrzés, a család, a gyökerek, az összetartozás, a szeretet és a hit.

   Felteszem tehát a kérdést. Mi ez, ha nem maga az élet? Függetlenül attól, hogy milyen kulturális közegből érkezünk, mindannyiunkat foglalkoztatnak ezek a kérdések. A darab kiválóan rávilágít arra a tényre, hogy a másik ember megértése leginkább a kultúrájának megismerése révén érhető el, hiszen a kultúra rámutat arra, hogy az élet fontos dolgain egyformán sírunk és nevetünk. Összegezve tehát, a darab hidakat épít ember és ember között, és gazdag érzelmi világa teljesen magával ragadó. Somnakaj záró mondatához hűen: “Mindig mindennek jó a vége, ha meg mégsem, akkor az még nem vége.” ennek a történetnek is jó a vége.

      Mindannyian bűnösök vagyunk?

   Minden filozofálásra hajlamos ember a szó pozitív értelmében véve felszisszen, ha szóba kerül Dosztojevszkij halhatatlan műve, a Bűn és bűnhődés. Az orosz irodalom megkerülhetetlen regényét színpadra állítani már önmagában is merész vállalkozás, kivégezni azonban valósággal bűn.

   Michal Dočekal, a Cseh Nemzeti Színház igazgatója állította színpadra a művet, hatalmas kihívást és a kockázatot vállalva ezzel, hiszen rendkívül nehéz műről van szó, félreérteni viszont annál könnyebb. Dosztojevszkij lélektani regényét a színlap krimiként definiálja, ez már önmagában baljós előjel, és ami a színpadon zajlik, percről percre bizonyítja be, hogy itt valóban egy nyomozás történetét fogjuk végignézni, mely csak nyomokban tartalmaz filozófiát.

   Raszkolnyikov (Orosz Ákos) erőteljes belépője reménykeltő, bár a szanatóriumszerű, steril színpadkép és a vitrines balta látványa erős gyanút kelt a nézőben arra vonatkozóan, hogy amit látni fog, az kőkemény színház.

   A gyilkosság késleltetett megjelenítése az ötlet szintjén nem lenne rossz, ha aztán nem egy elnagyolt, közepes bűnügyi történetet idéző baltás jelenetbe torkollna, megtörve a történet ívét.

   A tettes, Raszkolnyikov bűntudata és lelki gyötrődése látványos epilepsziás rohamokban nyilvánul meg, mely nagyon jól mutat ugyan a Vígszínház hatalmas színpadán, de talán szerencsésebb lett volna azt a lassú, ám igen mély folyamatot hangsúlyozni, amely a joghallgató diák teljes összeomlását eredményezte.

   Az a filozófiai eszmefuttatás, mely elvezette őt a tettlegességig, sincs kellőképpen kifejtve a színpadon, elhangzik ugyan pár kérdés, feltevés arra vonatkozóan, hogy kinek van joga ölni vagy épp egyenlők vagyunk-e egyáltalán, de a hiányos felvezetés szinte indokolatlanná teszi az elkövetett gyilkosságot.

   Orosz Ákos Raszkolnyikova tehát a maga nemében jó alakítás, de épp csak emlékeztet Fjodor Mihajlovics Raszkolnyikovjára.

   Nem lehet szó nélkül elmenni a Stohl András alakította Profirij figurája mellett sem, aki a nyomozást lefolytatja az ügyben. Porfirij cinizmusa az egekig ér, és ez így van rendjén, de olyannyira ripacs, hogy sajnos egy vásári komédiából sem lógna ki. Motivációja és céljai azonban érthetőek, ő is egy eszme megszállottja, és valószínűleg nem kis színészi teljesítmény az sem, hogy lehetetlen benne szimpatikus vonást találni.

   A női figurák közül kiemelkedik Szonya, a prostituált, akit Bach Kata alakít, nagyon jól. Karaktere átgondolt és jól felépített, szerethető. Neki köszönhetjük az erőteljes üzenetet hordozó, megható befejezést is.

   A rendezői koncepció kissé szétesőnek tűnik, sok mindenbe belekap, de végül egyetlen motívum sem teljesedik ki igazán.

   Szórakoztató és még elgondolkodtató is lehet a darab annak, aki nem Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésére kíváncsi, viszont megnézne egy jó krimit. Bőven találni ugyanis párhuzamot a mai világunkkal.

   Aki viszont szereti és érti az eredeti művet, bizonyára hiányolja ebből a feldolgozásból a valódi lélektaniságot és talán abban is egyetért, hogy a mély és fontos gondolatokat egyszerűen nem kell kiabálni, mert még elsuttogva is hatalmas erővel bírnak.

 Kép forrása: Vígszínház

   Éljen a grund!

   Régóta élt már az alkotókban az a vágy, hogy A Pál utcai fiúkból zenés játék szülessen, de több évnek kellett eltelnie, mire ez teljesült, és a Vígszínház színpadára végre megérkezett. Molnár Ferencnek számos műve széles körben ismert és elismert, de talán a  Liliom után A Pál utcai fiúk c. regénye az, ami szintén az egész világot bejárta, annak is köszönhetően, hogy számos nyelvre lefordították.

   A színpadi változat dalait Dés Lászlónak és Geszti Péternek, a szövegét pedig Grecsó Krisztiánnak köszönhetjük. A fiatalokat Marton László rendezte, és nemcsak a Vígszínház művészei csapódhattak össze a Grundon vagy éppen a Füvészkertben, hanem a Színház- és Filmművészeti egyetem hallgatói, valamint a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium színész- és táncos képzésének tanulói is.

   Miután A Pál utcai fiúkat kicsiktől a felnőttekig át szinte mindenki betéve ismeri, így szerencsés választás volt pont erre a regényre dallamos betéteket faragni, és Grecsó friss nyelvezetének köszönhetően a szöveg is kellőképpen élvezhető lett. A díszletet mindenképpen külön ki szeretném emelni, mert Khell Csörsz kreativitása nem ismer határokat. Hihetetlenül frappáns megoldás volt ez a néhány elemből álló, pillanatok alatt iskolává, grunddá vagy éppen Füvészkertté alakítható díszlet.

   A jelmezeket Benedek Mari álmodta színpadra, és míg a grund csapatának fiúit egyszerű és szokványos iskolai egyenruhába bújtatta, addig a vörösingeseket sokkal vagányabb és feltűnőbb szerelésbe öltöztette.

   A  két csapat összeütközését Horváth Csaba magával ragadó  koreográfiája tette látványossá és igazán bravúrossá.  

   Ami nagyon megfogott, az a Fogadalmi dal volt, a darab fő dala, a fiúk hitvallását fogalmazta meg tömören, és azt hiszem ez lesz az, amit a nézők színházból hazafelé menet is dúdolni fognak.

    Molnár Ferenc regénye nemcsak időtállóságának köszönheti sikerét, hanem drámai pontossággal felépített cselekményének is, és azt, hogy ebből egy izgalmas színpadi adaptációt lehet készíteni, az alkotók bizonyították. Könnyen együtt lehet haladni a darabbal, a publikum saját lelkialkatának megfelelően biztos talál majd hozzá hasonló karaktert, és így voksát letéve mellettük végigszurkolhatja az előadást, annak ellenére is, hogy mindnyájan ismerjük már a történetet.

   Nemecsek a szemünk előtt válik hőssé: a kissé suta és szerencsétlen fiú, a közösségnek való bizonyításképp olyan tettet hajt végre, amit a grund fenyegetettsége nélkül biztos soha nem tenne meg. Ezt a heroikus folyamatot Vecsei H. Miklós érzelmes játéka letisztultan hozza elénk. Boka a másik nagy hős, aki nemcsak vezéri alkalmasságáról tesz tanúbizonyságot, hanem bajtársi kötelezettségéről is. Nemecsek ágya mellett töltött utolsó órák mindezt megrendítően tárják elénk. Wunderlich József játékával és hangjával is meggyőz minket a csapatszellem és az igaz barátság fontosságáról.

   A vörösingeseket vezető Áts Feri nemcsak a Pál utcaiak szemében félelmetes, hanem saját bandája szemében is, de a végén mégsem tudjuk őt elítélni, mert emberségből mégis jelesre vizsgázik. Józan Lászlónak sikerül egy olyan Áts Ferit a színpadra vinnie, akinek a végén mi is megbocsájtunk.

   Összességében a Vígszínházban egy olyan előadást kaptam, amilyenre számítottam, néhol persze kissé didaktikus módón próbálták az amúgy is egyértelműt magyarázni, és az éneklés is itt-ott megbicsaklott, de ez felírható annak a számlájára, hogy nem zenés színház, viszont a prózai részeket tökéletesen megoldották.

   Éljen a grund!

Rácz tanár úr – Fesztbaum Béla

Boka – Wunderlich József

Nemecsek – Vecsei Miklós

Geréb – Csapó Attila

Csónakos – Király Dániel

Kolnay – Tóth András

Barabás – Zoltán Áron

Weisz – Szántó Balázs e.h.

Richter – Csiby Gergely e.h.

Csele – Medveczky Balázs e.h.

Leszik – Kovács OlivérÁts feri – Józan Lázsló

Az idősebb Pásztor

Ember Márk e.h.

A fiatalabb Pásztor Nádas Gábor Dávid

Szebenics – Tóth Máté

Janó, a grund őre

Gados Béla

Továbbá: A Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium színész-és táncos képzésének növendékei: BALOGH CSONGOR, BIRTA MÁRTON, KÓBOR BALÁZS, KURUCZ ÁDÁM, L.NAGY ATTILA, MISKOLCZI RENÁTÓ, NÁNÁSI ATTILA, valamint  ARANYI ANDRÁS CSABA,  KÁROLYI KRISZTIÁN, RÁBAVÖLGYI TAMÁS, SZABÓ MÁTYÁS PÉTER,  TAKÁCS ZALÁN, VIRÁG PÉTER, OROSZ GERGŐ, VIOLA PÉTER, GYÖRGY LÁSZLÓ, LUGOSI FÁBIÁN, KOPÁCSI ATTILA

Koreográfus: HORVÁTH  CSABA

Díszlet: KHELL CSÖRSZ            

Jelmez: BENEDEK MARI 

Kreatív munkatárs: Dés András           

Dramaturg: Radnóti Zsuzsa

Ügyelő: Wiesmayer  Erik, Kuti László 

Hang: Sós Márton   

Világítástervező: Madarász János

Súgó: Kertes Zsuzsa             

Szcenikus: Krisztiáni István 

A rendező munkatársa: Várnai Ildikó

Mozgásmester: Rujsz Edit

A koreográfus munkatársa: Horkay Barnabás

Zenei munkatárs: Komlósi Zsuzsa, Gebora György

Rendező: MARTON LÁSZLÓ

    "Minőségre hangolva"

   Miklós Tibor és Kocsák Tibor rockoperáját 1996-ban Utazás címmel mutatták be a Ferencvárosi Nyári Játékok keretén belül a Bakáts téren. Utána még a Madách Színházba is bevitték két előadás erejéig, de az akkori vezetés túl „szomorúnak” találta egy bulvárszínház színpadára, de azért néha egy-egy színház mégis felfedezte magának. A Budapesti Operettszínházban idén, húsz évvel később, Lady Budapest címmel mutatták be, ahol a bemutató másnapján Kerényi Miklós Gábor – anno a Bakáts téren még ő rendezte meg a darabot – kifejezte abbéli reményét, hogy ez nem csak egy évfordulós előadás, hanem sikeres lesz hosszútávon is a Budapesti Operettszínház színpadán. Én biztos drukkolok nekik.

   Nem véletlenül nem írtam az elmúlt időszakban az Operettszínház előadásairól, hanem azért, mert volt egy-két darab, amit nem tudtam volna tiszta szívvel ajánlani. A Lady Budapesttől is kicsit féltem, de be kell vallanom, hogy nagyon kellemesen csalódtam. Mind a zene, mind a szöveg túllépett a musicalek megszokott világán, és a rendezést is csak dicsérni tudom. Ez az az előadás, amit biztos, hogy még megnézek. 

   Az előadást a premier utáni napon, Vágó Bernadett és Szerényi László szereposztásában láttam. Vágó Bernadett hangjában, játékában nem csalódtam, tőle megszokott módon, maximális profizmussal teljesített, viszont partnere, Szerényi László, általam legutóbb látott előadásban (Ördögölő Józsiás) nagyon nem győzött meg semmilyen téren, és már akkor megemlítettem, hogy biztos van kézenfekvőbb szerep neki. Igazam volt. Veres Pál, a forradalmár egyetemi tanár szerepe sokkal jobban állt neki, és most a hangok is mind a helyükön voltak. Egyszerűen jól működtek együtt. 

   Idén több színház is repertoárjára tűzött valamilyen '56-os előadást - gondolom ebben az erre kiírt pályázat is közrejátszik - a 60-ik évfordulóra. Ahogy a bevezetőben már említettem, a darab már megvolt, és ezt szabták át kicsit az Operettszínházra. Somogyi Szilárd rendezése feszes, izgalmas, ebbe talán az elején a viccesre szánt, ám annál hosszabbra nyúlt buszos jelenet zavar be egy kicsit.

   A darab hangulata mindvégig a drámai hangulatra épít, és az egyik legmeghatóbb, és ha lehet ilyen helyzetre mondani, akkor legszebb, amikor az egyik letartóztatott forradalmár – Horváth Dániel tolmácsolásában - csodálatos tisztasággal elénekli a Szózatot, aminek a végébe a többi főszereplő szólama is bekapcsolódik.

   A musical fő szála, két szerelmes tragikus története, az angol Lady Ashton és a forradalom felkelőinek egyik vezetője, Veres Pálnak a szerelme. Egy újságcikk után, Lady Budapestként elhíresült angol arisztokrata mindenáron szeretné kimenekíteni a szerelmét az országból, és mindent elkövet, hogy sikerüljön. Több itt ragadt külföldivel végül sikerül egy buszra felszállniuk, hogy minél hamarabb elhagyják a határt, de a szovjetek még előtte megállásra kényszerítik őket, egy hotelbe terelve az egész társaságot. Az ott tartózkodó orosz parancsnok szintén beleszeret a szép Lady Ashtonba, és egy szerelmi háromszög veszi kezdetét.

    A díszlet nem volt olyan monumentális, mint általában szokott, a jelmez pedig igyekezett korhű maradni és talán pont ettől volt hiteles az egész előadás. Gyarmathy Ágnes és Horváth Kata kiváló munkát végzett, ahogy a koreográfiáért felelős Bodor Johanna is szem előtt tartva az előadás pátoszi hangulatát fantasztikus munkát végzett a tánckarral.

   Miklós Tibor és Kocsák Tibor közös produkciója talán azért is annyira hatásos, mert a musicalektől eltérően teljesen sallangmentes. Nincs a szövegében semmilyen túlzás, nincs teletűzdelve rengeteg fölösleges dallal, csak a lényeges mondandóra törekszik.

   A Lady Budapest bebizonyította, hogy lehet igényes magyar musicaleket színpadra állítani, így nem marad más hátra, mind ott tartani és learatni a babérokat.

       Először a Színház és más semmi c. sorozatban akadt meg rajta a szemem. Majd a Nemzeti Színházban a Psychében nyújtott alakítása nyűgözött le. Tehetségén és szépségén kívül van benne valami üde báj. Találkozásunkkor az is kiderült, hogy mindemellett vicces és közvetlen is. Nemsokára végleg elhagyja az egyetem falait, hogy teljes odaadással a színészetnek hódoljon. Mikecz Estillát kérdeztem a kezdetekről, az egyetemről és a jelenről.

    Kicsit utánad olvastam, és megtudtam, hogy te az a színész vagy, aki már kiskora óta erre a pályára készült, és tudatosan mindent meg is tettél érte. Salgótarjánban, szülővárosodban léptél először Színpadra, a Vertich Színpadstúdióban, ami mára már Zenthe Ferenc nevét viseli. Hogy kerültél ehhez a társulathoz? Mennyiben járult ez hozzá, hogy ma itt tartasz?

Mikecz Estilla: Úgy történt, hogy volt egy általános iskolás tanárom, Edit néni, aki mindig felkészített szavalóversenyekre. Ő és a férje, Pataki Laci bácsi, színházzal foglalkozó emberek voltak, és mivel Salgótarjánban nem volt társulat, ezért ők elhatározták, hogy indítanak egy stúdiót, ahol ezzel kapcsolatos foglalkozásokat tartottak. Ez lett a Vertich Színpadstúdió, később pedig ez nőtte ki magát a Zenthe Ferenc Színházzá. Másodikos gimnazista voltam, amikor ott láttam egy darabot, és eldöntöttem, hogy jelentkezem hozzájuk.

   Akkor nagy szerepük volt abban, hogy ezt a pályát választottad?

M.E.: Igen, de azért ez egy gyerekkori vágyam volt.  A felvételim viszont elég viccesre sikeredett, ugyanis nagy elánnal kimentem a nagyszínpadra, hogy akkor most előadom a versemet, majd a mikrofon előtt állva döbbentem rá, hogy sem a cím, sem a szerző nem jut eszembe. Zavaromban szépen kisétáltam, majd újra vissza, és akkor már minden rendben volt.

   Meglepődve tudtam meg, hogy érettségi után az ELTE japán szakára jártál, ez akkor azt jelenti, hogy el is végezted?

M.E.: Egy félévem van hátra, de mivel közben jelentkeztem Kaposvárra, így nem fejeztem be. Mindenképpen szerettem volna állami ösztöndíjra jogosulni, de egy diplomával a hátam mögött már nem lett volna lehetséges.

   De azért beszéled a nyelvet?  

M.E.: Van egy középfokú nyelvvizsgám, tehát van papírom róla, hogy beszélem a japán nyelvet, de az az igazság, hogy mióta Kaposvárra járok egyetemre, nem igazán foglalkozom vele. A japán egy nagyon nehéz nyelv, tényleg konstans mindennapi tanulást igényel. Volt olyan, hogy három történelmi nevet fél év alatt tudtam megtanulni, akkor jutottam el oda, hogy nem tévesztettem össze azt, hogy melyik a vezeték-, és melyik a keresztnév. De jó volt, izgalmas és szerettem.

   Emellett többször próbálkoztál a színműre bejutni, nem adtad fel az álmod, hogy színművészetet tanulj.

M.E.: Igen, az SZFE-re nem vettek fel. Először már az első rostán kiestem, majd eljutottam a másodikig, kétszer pedig a harmadikig, végül Kaposvárra jelentkeztem, és ott elsőre sikerült.

   Miért volt ez annyira fontos? – hiszen színházi lehetőséged enélkül is volt, és követhetted volna azok példáját is, akik egy stúdióban végzik el a mesterséget.

M.E.: Nekem fontos volt a diploma. Úgy éreztem, nem mindegy, hogy két évet valahol stúdiózom, vagy öt évig egyetemre járok. Azt gondolom, hogy mások a tanárok is, és mégiscsak komplexebb a képzés.

   Valószínűleg. Kaposváron pedig Vidnyánszky Attila lett az osztályfőnököd. Azt hiszem, ez egy szerencsés találkozás volt, mert így lehetőséget kaptatok, hogy a gyakorlatot az ország egyik legnagyobb színházában végezzétek, ahol számos tehetséges és tapasztalt színésszel dolgozhattok együtt. Milyen érzés rögtön egy ilyen nagy színpadon debütálni? Mennyire fogadtak be titeket?

M.E.: Érdekes volt, mert mielőtt még fölvettek volna az egyetemre, voltam egy nyílt napon, még Alföldi idejében, és ahogy nézegettem a társulatnak a fényképeit, pont az a gondolat fordult meg a fejemben, hogy én soha nem fogok itt játszani, hiába teszek meg érte mindent. Aztán egyszer csak ott voltunk, el se hittük, annyira hihetetlennek tűnt. Legelőször, amikor Vidnyánszkynak az első éve elkezdődött, a társulat nyitóülésen adtuk elő Vörösmartytól az Árpád ébredését, amit a költő anno a Nemzeti Színház (szerk.: akkori nevén Pesti Magyar Színház) megnyitójára írt, csodálatos volt, hogy a nézőtéren ott ült „a társulat”. Úgy mondtuk a szöveget, hogy iszonyatosan ordibáltunk, egyáltalán nem tudtuk betölteni a teret, hiszen azelőtt még sosem voltunk ekkora színpadon, de óriási hálát éreztünk, hogy ott lehetünk.

   Melyik volt az első „igazi” darab, amiben ott lehetőséget kaptál?

M.E.: Az Ahogy tetszik, amit Silviu Purcărete rendezett, és egy bárány voltam, nagyon büszke voltam rá, hogy vele együtt dolgozhattam. Idén a MITEM-re egy nagyon jó előadást hozott, a Gulliver utazásait, hihetetlen élményt nyújtott, igaz túl sok köze nem volt a regényhez, az csak címadó volt, inkább csak abból indult ki.

  Fotó: Eöri Szabó Zsolt (Psyché - Nemzeti Színház)

   Közben azt se felejtsük el, hogy még egy év hátravan az egyetemből, hiszen most ősszel kezdtétek az ötödévet, emellett több darabban is benne vagytok, de azt hiszem, mégiscsak a Psyché az egyik legfontosabb előadásotok, mert itt tiétek a főszerep, és ezt szó szerint kell érteni, hiszen tényleg mindenkinek lehetősége van kibontakozni. Kinek az ötlete volt ez az előadás, és az, hogy Psyché alakja ne egy, hanem hét színésznőn keresztül kerüljön színpadra?

M.E.: Igen, ebben a teljes osztályunk részt vesz, hiszen ez egy vizsgaelőadás, és pont ennek okán, és mert így volt sportszerű, mind a hét lány lehetőséget kapott. Nyilván nem egyenlő arányban vannak elosztva a szerepek, én is például pont akkor forgattam, a próbafolyamatok egy jó részén nem lehettem ott, így utólag nehezebb volt feltalálni magam egyes jelenetekben.

   Mennyire kaptatok szabadkezet? Ki volt osztva, hogy ki melyik részt mondja, vagy volt választási lehetőség?

M.E.: Vittünk etűdöket mi magunk is, és az alapján is, meg nyilvánvalóan el is mondhattuk, hogy mit szeretnénk, de erre Vidnyánszky vagy rábólintott, vagy nem.

   Milyen vele egy próba?

M.E.: Attól függ, de egyébként türelmes, én nagyon tisztelem őt. Az, hogy mennyire ad instrukciókat is, változó. Azt például nagyon szerettem, hogy a Psychében hagyott kibontakozni. Sokszor volt olyan, hogy a többiek csináltak valamit, szerepben voltak, és mivel én több próbán nem tudtam részt venni, kitalálhattam, hogy éppen mit csináljak. Az elején még többet kérdezgettem, később úgy gondoltam, hogy megoldom inkább saját magam, mert nem akartam emiatt mindig megszakítani a próbát. Dicsérni ritkán szokott, inkább azt mondja, ha valami rossz, ha nem szól, akkor az azt jelenti, hogy jó. Így azokban a részekben, ahol szabad kezet kaptam, ha nem nevezte rossznak, maximum még annyit kért, hogy egészítsem ki ezzel vagy azzal, akkor tudtam, hogy az jó. Egyébként, ha tudom, hogy nem rajtam van a központi figyelem, mert mondjuk sokan vagyunk a színpadon, akkor szeretek igazán játszani, azt gondolom akkor tudok a legőszintébb lenni.

   A kritika nagyon jól fogadta a Psychét, és több meghívást is kaptatok. Számítottatok ekkora sikerre?

M.E.: Nem, mert az elején úgy volt, hogy megcsináljuk, aztán majd meglátjuk, hogy egyáltalán a színházba kerül-e. Az igazat megvallva egyáltalán nem oda készült, ez egy sima vizsgaelőadás volt, amit a tanár úr már régóta szeretett volna megcsinálni. A fiúk persze kevésbé örültek, mert ez főként a lányoknak volt nagyobb kibontakozási lehetőség, de az előző vizsgaelőadásban meg főként ők kerültek előtérbe.

   A darab eléggé erotikus, mennyire volt ez nehéz neked? Ráadásul ez végül nem csak egy vizsgaelőadás lett egy kisebb teremben, hanem a nagy publikum előtt is kellett bizonyítanotok, először a Gyulai Várszínházban, majd a Nemzeti színpadán.

M.E.: Amikor Gyulán csináltuk, az Echo szerepét rám osztotta a tanár úr, akkor azt mondta, hogy kellene valami kitárulkozás, valahogy valami felajánlkozást kellene megjeleníteni. Én azzal az ötlettel jöttem, hogy széttárom a leplet, ami rajtam van, a mellem pedig körberagasztom rózsaszirmokkal, ezt meglátva rögtön nagyot mosolygott, hogy ezzel akartam kibújni a meztelenkedés alól, de nem erőltetett semmit. Mindenki eldönthette, hogy mennyit akar bevállalni. Nemzetiben már szólt, hogy ezt nem kellene, mert nem igazán néz ki jól. Így a végső verzióban már csak egy hálószerű anyag van előttem. A színpadi meztelenkedés döntés kérdése, ha azon túllép az ember, hogy a teste ott és akkor „munkaeszköz”, akkor nem gondolom, hogy probléma lenne.

   Térjünk vissza az idei évadra. Ha jól tudom, akkor több premiered is lesz. Az első a Részegek, amit a legendás orosz rendező, Viktor Rizsakov fog rendezni. Várod már a próbákat? Mesélnél egy kicsit a karakteredről?

M.E.: Elsős korunk óta követjük Rizsakovot. Találkoztunk vele itthon többször is a minden évben megrendezett Nemzetközi színésztáborban, Kaposváron, meg amikor kint voltunk Moszkvában, és az osztályával is jóban vagyunk, ezért nagyon vártam, hogy dolgozzunk vele. Nagyszerű rendezőnek tartom, van tartása, nyugodt, van benne valami nemes, nagyon kellemes ember, jó vele együtt dolgozni. Elkezdtünk próbálni és ezzel egy álom vált valóra, hiszen nem csak Oroszországban, de az egész színházi világban nagyon elismert rendező.

   Mennyire érezhető az, hogy ő nem magyar rendező? Van valami, amiben nagyon más?

M.E.: Talán annyiban, hogy most például még azt sem tudom, hogy melyik szerepet fogom játszani. Igaz, hogy ki vagyok írva egy szerepre, de lehet, hogy egy másikat kell eljátszanom, és másoknál is fennáll ugyanez a lehetőség. Ez persze érdekes, mert két karakterrel kell foglalkoznom, megosztani a gondolataim, és szövegtanulás szempontjából is nehezíti a helyzetem, de izgatottan várom, hogy mi lesz a „vége”.

   Azért általában a külföldi rendezőknek sincs könnyű dolguk, ha egy számukra ismeretlen társulatra kell szerepeket kiosztaniuk.

M.E.: Igen, de itt azért nem ez az eset áll fenn, mert ő már látott minket több előadásban, megnézte a Fehér felhőt, a Psychét, a Cyranot, és a Csongor és Tündét, de az igaz, hogy az osztályunkkal még soha nem dolgozott. De azért is jó vele próbálni, mert úgy érzem, hogy nagyjából értem, amit mond, ebben biztos az is benne van, hogy ugyanaz az iskola – ez az orosz -, mint a Vidnyánszkyé.

Tavaly Doiashvilivel (szerk. grúziai színházi rendező, Nemzetiben a munkái: Cyrano De Bergerac, Szentivánéji álom) más volt a helyzet, ugyanis ő a Cyrano kapcsán olyanokat mondott, ami soha az életemben nem jutott volna eszembe, ha napokig gondolkodom rajta, akkor sem. Tudod, egy-egy okot a cselekedetek kapcsán, amit bárki csinál a darabban, annyira máshogy magyarázott, annyira másképp közelítette meg a dolgot, hogy arra külön rá kellett érezni. Arra, hogy kizökkentsen minket, hogy egy másfajta gondolkodást is megtanuljunk, nagyon jó volt. Rizsakovval meg úgy van, ahogy már az előbb is említettem, javarészt értem mit akar. És ez is nagyon jó.

  Fotó: Eöri Szabó Zsolt (Cyrano De Bergerac  - Nemzeti Színház)

   A másik pedig a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színházban lesz, A kör négyszögesítése. Visszatérsz a gyökerekhez, gondolom ez külön öröm neked. Hogy jött ez az előadás?

M.E.: Igen, a szüleim ott élnek, ezért ez valóban külön öröm nekem. Már többször volt róla szó, hogy jó lenne, ha visszamennék egy-két szerepre, de eddig ez nem igazán volt megoldható. Most viszont úgy éreztem, hogy ha nem is könnyen, de valahogy be tudom szorítani az időmbe, és jó lenne benne lenni. A darab rendezőjével, Tarnóczi Jakabbal, aki szintén salgótarjáni és a színmű rendező szakos hallgatója is, szerettem volna együtt dolgozni, megismerni őt. Jó volt a próbafolyamat, a társulatot már ismertem, mindenki nagyon kedves volt, és szerettem is ott lenni, hiszen amúgy is sokat köszönhetek nekik. Nagyjából már megcsináltuk, és csak a főpróbahét van hátra, november 29-én pedig már itt is a bemutató, rögtön a Részegek után.

   A színház mellett alakítottatok egy színészzenekart is, ráadásul saját dalokat énekeltek. Honnan jött az ötlet?

M.E.: Volt egy felkérés, hogy Kapolcsra az osztály csináljon egy koncertet. A Psychével amúgy is lent voltunk több napig, és ez a kis énekelgetés jó ötletnek tűnt. Kaposváron mindig voltak énekvizsgáink, és volt egy olyan is, amikor saját dalt kellett szerezni és hozzá szöveget is, nyilván kaptunk hozzá segítséget.  Volt, akinek jobban, és volt, akinek kevésbé ment, és valahol itt indult el ez egész. Így összeálltunk hatan: Berettyán Nándor, Berettyán Sándor, Katona Kinga, Kovács András, Krausz Gergő, és jómagam, nemrég pedig csatlakozott hozzánk a dobosunk is, Mucsi Kristóf.

   Lehet veletek valahol találkozni is?

M.E.: Igen, tervezünk fellépéseket, de most még csak ott tartunk, hogy  felvettünk három számot, és ezeket fogjuk szétküldeni, hogy lássák, milyen zenét is játszunk, de bizakodóak vagyunk mindenképpen.

   A koncerten láttam, hogy gitározol is.

M.E.: Igen, két éve kezdtem, apukám is gitározik, volt is egy zenekara, meg a nővéreim is játszanak. Így ezt akár családi vonásnak is nevezhetjük.

  (Csak színház és más semmi c. sorozat)

   És mindezek mellett még a filmes szakma is megtalált. A Csak színház és más semmi c. sorozatban főszerepet kaptál. Azt hiszem, ez egy ilyen fiatal színésznek fantasztikus lehetőség. Nyáron pedig a második évadot is leforgattátok, amit a nézők már nagyon várnak. Hogy sikerült bekerülni?

M.E.: Még Mandel Helga hívott korábban egy castingra a Veszettek c. film pultoslányának a karakterére, de akkor az nem jött össze. Később szintén ő keresett meg, hogy jelentkezzek erre szerepre. Elmentem a meghallgatásra, aztán újból behívtak, sőt egy harmadik találkozó is volt, de még mindig nem mondtak semmit. Két hét múlva pont egy vizsga közepette láttam, hogy hívnak. Annyira vártam már valami jó hírt, mert amúgy sem voltam jó passzban, sok minden összejött akkoriban, hogy elnézést kértem a tanártól, és mondtam neki, ezt a hívást muszáj felvennem. Kimentem a folyósóra, és akkor Helga beleszólt a telefonba, hogy „Szia Lili”. Le se tudom írni, hogy mekkora öröm volt ez nekem.

   Könnyebb, vagy nehezebb munka ez, mint a színház?

Én azt hittem, hogy könnyebb lesz, mert akárhányszor fel lehet venni egy jelenetet, ha elrontjuk, hát, ez nem éppen így van. Már az első napom elég húzós volt, ugyanis megtudtam, hogy össze-vissza vesszük fel a jeleneteket, és rögtön azzal kezdtük, amiben sírnom kellett, és ezt körülbelül három és fél órán keresztül, egy pincében, ahol negyvenen voltunk, és számomra szinte teljesen ismeretlen emberekkel.  A második napon pedig az összes csókolózós jelenetemet vettük fel Csányi Sándorral. Szóval azt hiszem, eléggé bedobtak a mélyvízbe. Mégis nagyon jó élmény és tapasztalat volt számomra ez a forgatás.

   És milyen Csányi Sándorral dolgozni?

Nagyon jó, kedves és támogató volt, sokszor segített egy-egy nehezebb helyzetben, mindig volt egy-két jó tanácsa.

   Azt elárulhatod, hogy mikor kerül adásba?

M.E.: Pontosan én sem tudom, télen vagy talán tavasszal.

   Színészként mennyire van időd más előadásokat megnézni? Melyik színházakat látogatod?

M.E.: Nem színházakat választok, hanem előadásokat. Kinézek egy előadást, amiről azt hallom, hogy jó, és akkor arra próbálok meg eljutni, de ez ugye sokszor nehézségbe ütközik, hiszen én is azokban az időpontokban vagyok színpadon. Természetesen azokat, amiket a Nemzetiben játszanak, mind megnézem.

   Melyik előadást láttad utoljára, amit szívesen ajánlanál másoknak is?

M.E.: A Tajtékos napokat az Órdy Színpadon.

   A végén pedig beszéljünk egy kicsit a nem is olyan távoli jövőről. Látod már valamennyire az egyetem utáni lehetőséget/évet/évadot? Elképzelhető, hogy maradsz a Nemzeti Színházban? 

M.E.: Fogalmam sincs, ez igazából tavasszal derül ki. Természetesen szeretnék maradni, de ez még nagyon messze van

Portré fotó: Piros Csilla