A Budapesti Operettszínház újra egy Lévay-Kunze musicalt adaptált színpadra, és ahogy eddig is megszokhattuk, ezt is KERO® rendezésében láthatjuk (Mozart, Rudolf, Elisabeth).  Az Elisabeth-hez és Rudolf-hoz talán kicsit több kötődésünk volt, hiszen ezeknek több volt a magyar vonatkoztatása is, ráadásul ez az előadás egy japán regény alapján született, de végülis a musicalek célja nem feltétlenül a valóság.

   Március 6-án mindkét szereposztással megnéztem az előadást (utoljára ezt a Rebeccánál játszottam el), hogy egy kicsit szélesebb képet kapjak róla.

A dalok nagyon sokszor voltak ismerősek, és erős nosztalgia tört rám, mert hol az Elisabeth, hol a Rudolf hasonló melódiái törtek bennem felszínre. Így ezeknek a befogadása nem volt nehéz, hiszen szinte régi ismerősként köszöntek vissza.

   A két Marie Antoinette talán abban különbözött, hogy Vágó Bernadetté egy kicsit szerethetőbb, emberközelibb Marie Antoinette volt, Polyák Lilláé egy fokkal ridegebb, távolságtartóbb, ami valószínűleg közelebb állhat az igazsághoz, hiszen mégiscsak Franciaország egykori királynéjáról van szó. Így kicsit olyan, mintha két perspektívából mutatnák be az életét, mindenki maga döntheti el, hogy melyik reálisabb. Hangilag is nehéz összehasonlítani őket, hiszen Polyák Lillának van egy nagyon különleges hangszíne, és érdekes énektechnikája, míg Vágó Bernadett egyszerűen csak mindent tökéletesen énekel el, hiba nélkül.

   Viszont bennem felmerült a kérdés, hogy ki is az igazán főszereplő, a címszereplő Marie Antoinette, vagy a féltestvérét megformáló Margrid Arnaud. Kétségkívül a Margridokat játszó Vágó Zsuzsi és Gubik Petra kapták az igazán nagy dalokat, és legalább annyit vannak színpadon, mint a királyné. Itt is különböző volt a két karakter megformálása. Gubik Petra egy sokkal lázadóbb, energikusabb és fiatalosabb forradalmárt személyesített meg, míg Vágó Zsuzsi Magridja meggondoltabb, kicsit visszafogottabb és nőiesebb vonalat hozta. Mindkettő tetszett, valahogy mindkét testvéri viszony „jól” működött. Ahogy mondani szokás, megvolt a kémia közöttük, a párosítást jobban el sem találhatták volna.

   A másik fő szál, a történelmi, a királyné ellen szövetkező Orleans herceg, akit Szabó P. Szilveszterre és Homonnay Zsoltra testáltak, és az ő játékuk is eltérő, az előbbi egy kegyetlen, bosszúálló vérszomjas és merev figura, míg az utóbbiban úgy tűnik, hogy akár lehetne is némi kegyelem, persze nincs.

   A XVI. Lajost játszó Mészáros Árpád Zsolt és Magócs Ottó csak egy parányi kis szerepet kaptak a musicalben, azt mindketten hasonlóan hozták: a pipogya és inkább polgári mesterséget űző, tekintély nélküli királyt. KERO® rendezésében elég nyilvánvaló, hogy a királyné hordja a nadrágot.

   Viszont annál többet volt a színen Marie Antoinette szeretője, a svéd Axel von Fersen gróf, és féltestvére, Margrid mellé csapódott Jaques Hébert költő és forradalmár (valóságban inkább politikai újságíró). Gömöri András Máténak ilyen nagyszabású musicalben talán ez az egyik legkiválóbb szerepe zeneileg, színészileg az ő karaktere nem kíván túl sokat, és ugyancsak ebben a szerepben egy fiatal színészt is lehetőséget kapott bemutatkozni, Horváth Dániel (szerk. Mária főhadnagy). Jaques Hébert, (Kocsis Dénes /Veréb Tamás) pedig Margrid társaként szintén nem elhanyagolható szerepet tölt be. Ő az első, akik olyan lapot indít, ami igencsak hasonlít a mai bulvársajtóra, és aminek nem kis szerepe van a Marie Antoinette-ről kialakult negatív képnek.

   A nevetésért a divatdiktátorok voltak felelősek, Léonard Autié, fodrász (Bálint Ádám/Angler Balázs) és Rose Bertin divattervező (Peller Anna/Auksz Éva). Ők voltak azok, akik néha színt loptak a nem éppen vidám történetbe.

   A díszlet Khell Csörsz ötletét dicséri, amibe egy nagyon frappáns elemet tett, mindvégig, amikor Marie Antoinette színen volt, akkor barokkos - cicomás arany betűvel ott volt a királyné monogramja, míg, amikor bekövetkezett a bukás, akkor ez a monogram teljesen lecsupaszult, sima falécből állt a két betű, és végül az A betű alakult át guillotine-ná, ami a vesztét okozta.

   A jelmezek csodásak volt, és nem csak a főszereplőké, hanem a táncegyüttes ruhái is mindig harmóniában voltak a színpadképpel, ezt pedig Füzér Anni csodás munkája.

   Az átvezető dalok néha bosszantóan darabolják az előadást, és sokszor teljesen értelmetlenek, mert nem viszik előre a cselekményt, de ilyenkor legalább Lőcsei Jenő a látványos koreográfiái kárpótolják a nézőt.

   Középpontban a két nő harca áll, akik az elején még nem is sejtik, hogy rokoni szálak fűzik össze őket, és úgy gondolom, hogy ezt a részt egy kicsit jobban kibonthatták volna, mert azonkívül, hogy elhangzik, nem fektetnek rá nagy hangsúlyt. Igaz, hogy nagyon más világban élnek, de mégis nagyon hasonlóak, hiszen mindketten vágynak valamire. Margrid egy jobb és egyenlőbb országra, Marie Antoinette pedig egyszerűbb és szabadabb életre, ahol kiteljesedhet szerelme Axel gróffal.

   Összességében a látvány szép, van pár fülbemászó dal is, a színészek nagy része is mindent beletesz, de nekem hiányzott belőle a megújulás, az az érzés, hogy ma valami különlegesnek lehettem a részese, mint anno Mozart!-nál.