Gőzbe veszett álmok

   A Pesti Magyar Színház tavaly tűzte repertoárjára Arnold Wesker A konyha c. előadását, Lőrinczy Attila fordításában és Lengyel Ferenc rendezésében. Az előadás kuriózuma, hogy sok színészt mozgat, majdnem harmincat, és olyan is van, hogy szinte mindenki egyszerre van a színpadon.

  Mostanában a Magyar Színház (és még jó pár) valahogy kiesett a látóteremből, de egy vizsgaelőadás kapcsán újra felfedeztem. A konyhára elsősorban a neves színészgárda miatt esett a választásom, és őszintén bevallom, előtte nemigen hallottam erről a darabról.

   Az egész díszlet egy nagy hófehér steril helyiségből áll, ami talán egy laboratóriumhoz közelebb áll, mint egy igazi konyhához, de azért az eszközök (lábasok, fazekak, fakanalak, kések, klopfoló, vagy éppen habverők) és a szakácsok egyértelműsítik, hogy ez mégiscsak az. Itt folynak a nagy étterem háttérmunkái iszonyatos tempóban, majdhogynem megszámlálhatatlan mennyiségű étel készül azért, hogy egy percnyi pihenő nélkül újabb és újabb adag kerüljön ki a kezük közül. Az előadásban ezt a robotmunkát nagyon jó érzékeltetik, így amikor beindul az ebéd és vacsora időszak, akkor a sürgés olyannyira a tetőfokára hág, hogy szem szinte nem is tudja követni. Ezt az eszeveszett pörgést egy ötletes koreográfiával élethűen meg is valósítják (Gyenes Ildikó). Nem lehetett egyszerű sem kitalálni, sem elsajátítani úgy, hogy ez teljesen olajozottan működjön, főleg amikor szinte a teljes csapat a színpadon tartózkodik. A szakácsok igaz, hogy üres eszközökkel, de pontos és precíz mozdulatsorokkal végigcsinálják az ételkészítés teljes folyamatát, egyre nagyobb zajt csapva, érzékeltetve az egyre nagyobb lángon fortyogó konyha hangulatát. Ez olyan jól sikerül, hogy az érzés lassan a nézőre is teljesen átragad.

    Látszólag a lehetetlent is képesek megcsinálni, de azért nem szó nélkül. Egy teljes napot ölel fel a darab, ahol beleláthatunk ebbe az őrült munkatempóba, ahol majdnem mindenkinek megvan a véleménye az őket kizsákmányoló étteremtulajdonosról (Eperjes Károly), ennek leginkább a német bevándorló, Péter (Takács Géza) ad hangot. Vehemenciája, hirtelen dühkitörései erősen megkérdőjelezik pszichés állapotát, és lassan az is kiderül, hogy talán oka is van rá, mert nemcsak a munkájában érzi, hogy kihasználják, hanem kapcsolatában is. A szép, de férjezett pincérnő, Monique (Balsai Móni) édes hízelgések közepette hitegeti, hogy elválik, ami még hihető is lenne, ha nem derülne ki, hogy ez már egy sokszor lejátszott játszma kettőjük közöttük, és hogy a verbalitás már a fizikai brutalitás határát is súrolja, de a többieket ez már teljesen hidegen hagyja.

   A konyhában nem csak a zsarnok főnök megjelenése, az inkompetens kínai séf ordibálásai, vagy a teljes kizsigerelés okoz feszültséget, hanem az is, hogy alig van két ember, aki egy kultúrából érkezett volna, legtöbbjük bevándorló, különböző morális és erkölcsi háttérrel.

   A színészek kitűnően és hitelesen játszottak, de pontosan nem értettem, hogy a rendezés mire is szeretné kiélezni a hangsúlyt, vagy hogy pontosan mi is a darab fő mondanivalója, mert sok apró történetbe nyertünk bepillantást, de mindegyik valahogy elsikkadt, mintha elvágták volna. Nekem hiányzott az, hogy a megbolygatott szálakat bővebben kifejtsék, vagy végigvigyék.  Az világos, hogy az eredeti darabban a dolgozók kizsákmányolása miatt érzett düh volt a domináns, és ezt támasztották alá szerelmi szálakkal, barátságokkal és ellenségeskedésekkel, és itt is hasonló lehetett a cél, de nem állt össze teljes egésszé a darab, viszont jelentekre lebontva nagyon jól működött.

Díszlet: SZABOLCS JÁNOS
Jelmez: KOVÁCS YVETTE ALIDA
Zene: VECSEI LÁSZLÓ
Mozgás: GYENES ILDIKÓ
Videolátvány: TÖRÖK MARCELL
Dramaturg: DERES PÉTER
Audionarrátor: TÓTH CECÍLIA
Súgó: DEME ZSÓFIA
Ügyelő: CSEPELI SÁNDOR
Rendezőasszisztens: HŰBÉR TÜNDE