Gőzbe veszett álmok

   A Pesti Magyar Színház tavaly tűzte repertoárjára Arnold Wesker A konyha c. előadását, Lőrinczy Attila fordításában és Lengyel Ferenc rendezésében. Az előadás kuriózuma, hogy sok színészt mozgat, majdnem harmincat, és olyan is van, hogy szinte mindenki egyszerre van a színpadon.

  Mostanában a Magyar Színház (és még jó pár) valahogy kiesett a látóteremből, de egy vizsgaelőadás kapcsán újra felfedeztem. A konyhára elsősorban a neves színészgárda miatt esett a választásom, és őszintén bevallom, előtte nemigen hallottam erről a darabról.

   Az egész díszlet egy nagy hófehér steril helyiségből áll, ami talán egy laboratóriumhoz közelebb áll, mint egy igazi konyhához, de azért az eszközök (lábasok, fazekak, fakanalak, kések, klopfoló, vagy éppen habverők) és a szakácsok egyértelműsítik, hogy ez mégiscsak az. Itt folynak a nagy étterem háttérmunkái iszonyatos tempóban, majdhogynem megszámlálhatatlan mennyiségű étel készül azért, hogy egy percnyi pihenő nélkül újabb és újabb adag kerüljön ki a kezük közül. Az előadásban ezt a robotmunkát nagyon jó érzékeltetik, így amikor beindul az ebéd és vacsora időszak, akkor a sürgés olyannyira a tetőfokára hág, hogy szem szinte nem is tudja követni. Ezt az eszeveszett pörgést egy ötletes koreográfiával élethűen meg is valósítják (Gyenes Ildikó). Nem lehetett egyszerű sem kitalálni, sem elsajátítani úgy, hogy ez teljesen olajozottan működjön, főleg amikor szinte a teljes csapat a színpadon tartózkodik. A szakácsok igaz, hogy üres eszközökkel, de pontos és precíz mozdulatsorokkal végigcsinálják az ételkészítés teljes folyamatát, egyre nagyobb zajt csapva, érzékeltetve az egyre nagyobb lángon fortyogó konyha hangulatát. Ez olyan jól sikerül, hogy az érzés lassan a nézőre is teljesen átragad.

    Látszólag a lehetetlent is képesek megcsinálni, de azért nem szó nélkül. Egy teljes napot ölel fel a darab, ahol beleláthatunk ebbe az őrült munkatempóba, ahol majdnem mindenkinek megvan a véleménye az őket kizsákmányoló étteremtulajdonosról (Eperjes Károly), ennek leginkább a német bevándorló, Péter (Takács Géza) ad hangot. Vehemenciája, hirtelen dühkitörései erősen megkérdőjelezik pszichés állapotát, és lassan az is kiderül, hogy talán oka is van rá, mert nemcsak a munkájában érzi, hogy kihasználják, hanem kapcsolatában is. A szép, de férjezett pincérnő, Monique (Balsai Móni) édes hízelgések közepette hitegeti, hogy elválik, ami még hihető is lenne, ha nem derülne ki, hogy ez már egy sokszor lejátszott játszma kettőjük közöttük, és hogy a verbalitás már a fizikai brutalitás határát is súrolja, de a többieket ez már teljesen hidegen hagyja.

   A konyhában nem csak a zsarnok főnök megjelenése, az inkompetens kínai séf ordibálásai, vagy a teljes kizsigerelés okoz feszültséget, hanem az is, hogy alig van két ember, aki egy kultúrából érkezett volna, legtöbbjük bevándorló, különböző morális és erkölcsi háttérrel.

   A színészek kitűnően és hitelesen játszottak, de pontosan nem értettem, hogy a rendezés mire is szeretné kiélezni a hangsúlyt, vagy hogy pontosan mi is a darab fő mondanivalója, mert sok apró történetbe nyertünk bepillantást, de mindegyik valahogy elsikkadt, mintha elvágták volna. Nekem hiányzott az, hogy a megbolygatott szálakat bővebben kifejtsék, vagy végigvigyék.  Az világos, hogy az eredeti darabban a dolgozók kizsákmányolása miatt érzett düh volt a domináns, és ezt támasztották alá szerelmi szálakkal, barátságokkal és ellenségeskedésekkel, és itt is hasonló lehetett a cél, de nem állt össze teljes egésszé a darab, viszont jelentekre lebontva nagyon jól működött.

Díszlet: SZABOLCS JÁNOS
Jelmez: KOVÁCS YVETTE ALIDA
Zene: VECSEI LÁSZLÓ
Mozgás: GYENES ILDIKÓ
Videolátvány: TÖRÖK MARCELL
Dramaturg: DERES PÉTER
Audionarrátor: TÓTH CECÍLIA
Súgó: DEME ZSÓFIA
Ügyelő: CSEPELI SÁNDOR
Rendezőasszisztens: HŰBÉR TÜNDE

    Csehovnak ezt a korai művét (1881) gyakran előveszik a színházak, bár terjedelme miatt teljes egészében nem lehet színre vinni, sok órás előadás lenne belőle, éppen ezért viszont hálás darab, mert minden rendező maga dönt, hogy melyik fontos motívum alapján indul el. Leginkább pedig a dramaturgon múlik, hogy mit húz ki belőle, így szinte mindenki egy teljesen egyedi előadást tud létrehozni, más-más aspektust kiemelve.

   A Radnóti Színházban próbálták a szereplők nagy részét megtartani, de még úgy is kénytelenek voltak a kevésbé fontosakat kihagyni, hogy maga az előadás eléggé hosszú. Dramaturgként Vörös Róbert jegyzi, aki a főbb szereplők megtartásával próbálja plasztikussá tenni a darabot, és főként a címszereplő köré sűríteni az egészet. Platonov az előadás kulcsfigurája, és az ő személyiségét a viszonyain és a társadalomról elképzelt gondolatain keresztül tárja a nézők elé. Az már a felvezetésben, a többiek diskurálásán keresztül kitűnik, hogy egy zseniális emberről van szó, aki sokra hivatott, és valahol mégis megrekedt. Legelőször akkor lesz ez igazán szembetűnő, amikor az első felvonásban régi szerelme, addigra már barátja felesége, Szofja, megtudva, hogy Platonov falusi tanító, megdöbbenve teszi fel neki a kérdést: „De hát miért nem több?” Ezen minden jelenlévő, és maga Platonov is megrökönyödik, és innentől kezdve nemcsak Szofjának, hanem mintegy saját magának is erre próbál meg választ találni.

   Idővel persze kiderül, hogy itt szinte senki nem az, akinek mutatja magát, a darab egy könnyed tavaszi találkozással kezdődik, majd egy esti bálozásba megy át, ahol nemcsak a gátlások, hanem a szándékok is, így vagy úgy, de kiderülnek.

    Szofja mégsem annyira boldog, mint egy friss feleségnek illendő, pillanatok alatt képes kilépni házasságából. A vendéglátó özvegy tábornoknét, Anna Petrovnát nemcsak baráti szálak fűzik hősünkhöz, és egy kis románcért még női mivoltát is képes sárba tiporni. Ahogy a fiatal Grekova is sokkal többet érez iránta, amit Platonov egy csók kíséretében ki is használ, azért, hogy utána durván eldobja magától, és gúnyosan kinevesse.

   A negyedik nő, a címszereplő ifjú felesége, Szása, egyszerű lány, férje, bár kedvesen, de azért mégis cinikusan nem rest folyton a fejéhez vágni degradáló véleményét szellemi képességéről. Ezt még az is tetézi, hogy Szása látszólag nem is akar tudomást venni férje ügyeiről, amik valóban nem egyértelműek. A rendező teljesen ránk bízza, hogy döntsük el, milyen is Platonov viszonya a nőkkel.

   A második felvonás az, ahol az elsőben még csak főként gondolatok és szavak mentén kibontakozó szándékok utat törnek maguknak, és cselekvésbe mennek át, az addig eléggé statikus történet mindenkit kimozdít a komfortzónájából. A szerelmi szálak immár kézzelfoghatóvá válnak, és eljön a színvallás ideje, ami a konfliktusokat kirobbantja.

   Alföldi Róbert Platonovja mindvégi titokzatos marad, és igaz, hogy gyakran osztja meg a gondolatait, de azok sokszor csapongóak, ahogy frusztráltsága az elfuserált élete miatt is olyan méreteket ölt, hogy nemcsak mi, de ő maga sincs tisztában vele, hogy ki iránt is vannak őszinte érzelmei, vagy mit is akar igazán, és hogyan is jutott el idáig. Az viszont hamar világossá válik, hogy a nőkre végzetes hatással van. Ott van a tapasztalt, de még mindig nagyon csinos tábornokné, Anna Petrovna, akinek ügyes szavai majdnem képesek meggyőzni őt arról, hogy kapcsolatuk beteljesedhet bárminemű következmény nélkül. Hamarosan kiderülnek Szofja érzelmei is, aki az elutasítástól egy igencsak rövid fázis után a mindent odaadásba vált. Sőt Grekova, a megalázott és eldobott nő sem tud sokáig haragudni rá, elég neki egy pár soros, minden tartalom nélküli levél, és máris feloldást adna neki, befogadva őt akár a házába is. Meglepő módon pont a butácska felesége az, aki miután azt hiszi, férje megcsalta a tábornoknéval, szó nélkül visszaköltözik apjához, és nem könyörög mindenáron a férfi szerelméért, talán ő az egyedüli, aki megőrzi máltóságát és tiszta marad.

   Lassan mindenki számára kirajzolódik ez a bonyolult viszonyrendszer, ami magával hozza végül a teljes összeomlást. Nemcsak Platonov élete esik szét, hanem feleségéé, aki egyedül marad beteg gyermekükkel, a tábornoknéé, aki rádöbben, hogy nőként szerzett diplomája ellenére semmi hasznosat nem végez a világban, de Szofja is teljesen összeroppan, amikor rájön, hogy szerelmének érzései mégsem annyira stabilak, amennyire ő áltatja magát velük, és ugyanúgy összetörik férje is, akinek kegyetlen hidegvérrel beismer mindet.

   Grekova ebben a változatban csak egy epizódszereplő marad, akiről szinte nem tudunk meg semmit, ugyanúgy, ahogy az elején egy rövid időre megjelenik, úgy a végén is felbukkan enyhítést akarván nyújtani főhősünknek, de kapcsolatuk eredetét, és szerelmének pontos előzményét nem árulják el.

   A darab elején még csak ártatlan játéknak tűnik minden, egy vidéki szállón pár barát találkozik, a tavaszi levegőn talán mind egy kicsit megszédülnek, és ami akár mindegyikük számára lehetne flört, vagy múló kaland, az a végére véresen komoly tragédiába torkollik. A szerelmi szálban érintettek nem igazán látnak kiutat, így feszültség egyre inkább kézzel foghatóvá válik, előrevetítve azt, hogy ezt az állapotot csak egy óriási katasztrófa képes megszüntetni.

   Alföldi nagyon jó érzékkel válogatja össze színészeit. László Zsolt ismét zseniálisat alakít, Platonovja az elején még energikus, de egyben idegesítő figura, aki lassan nem csak a jelenlévők, hanem a közönség ellenszenvét is kivívja, aztán ahogy egyre inkább betekintést nyerünk a gondolataiba, mégis inkább szánalmat érzünk, vagy valami együttérzésfélét.

   A darab másik igazán kimagasló játékát Kováts Adélnak köszönhetjük, aki az elején egy higgadt, helyzetével látszólag megelégedő, női szépségének tudatában lévő nő, majd ahogy egyre telik az idő, szó szerint is, - mert Menczel Róbert egyik ikonikus díszleteleme, a zuhanyzó fölött, a falon real-time-ban működő óra,- leveti álarcát, és a maga esendőségében mutatkozik meg. A színésznő árnyalt finomsággal jut el egyik állapotból a másikba.

   Fontos nő Platonov életében Szofja is, akit Petrik Andrea remekül hoz, az elején még hideg, közömbösséget tettető nő, akiben van valami olyan végzetes vonzerő, ami viszont mégsem elég ahhoz, hogy a férfit végleg magához láncolja. A végén a többiekkel együtt ő is leépül, lassan, de biztosan elveszíti a méltóságát, és azzal együtt minden nőiességét.

   Schneider Zoltán karaktere mellett sem lehet elmenni szó nélkül, hitelesen formálja meg a már kiégett, alkoholista orvost, akit nem lehet teljesen komolyan venni, és megdöbbentő, hogy még húga öngyilkosságából is képes egy kisebb tréfát űzni.

   Kiemelkedő még Mészáros András alakítása. Igazi rosszarcként villan be a társaságba, akiről mindenki jól tudja, hogy alávaló bűnöző, jó pénzért mindenre bármire kapható, és meg is vetik mindannyian. Mégis, mintha ő lenne az egyetlen, aki erkölcsileg felette áll ennek a vendégseregnek, bátran a képükbe vágja az igazságot, nem tartva a következményektől. Mészáros András határozottsága hihetetlen erővel van jelen a színpadon.

   Több tipikus karakter is megjelenik: a gazdag zsidó, az értelmiségi zsidó, pénzes földbirtokos, tékozló egyetemista, önző apa. Ezek pedig mind remekül ki vannak domborítva a jó színészi játéknak köszönhetően, és ők azok, akik igazából előkészítik Platonov figuráját, és mindvégig a „keze alá dolgoznak”. Menczel Róbert díszlete egyszerű és kopár, semmi cicoma, mintha az emberi lélek sivárságát vetítené ki annak környezetére.

    A színlapon komédiaként titulált darab sokkal inkább hatott lélektani drámának, ahol az elején még valahol nagyon mélyen bugyogó érzések, megfékezett szenvedélyek a végére teljes erővel, megfékezhetetlenül a felszínre törnek, a szereplők vesztét okozva.

   Csehov drámája Alföldi értelmezésében inkább elgondolkodtat, mint szórakoztat, és ez így van jól.

Dramaturg: Vörös Róbert
Díszlettervező: Menczel Róbert
Jelmeztervező: Nagy Fruzsina
Világítás: Baumgartner Sándor
A rendező munkatársa: Őri Rózsa
Rendező: ALFÖLDI RÓBERT

Fotó: Dömölky Dániel

         „És minden mostban benne van a hajdan.”

    A regény, amit kis szünetekkel kell olvasni, hogy percekig belebámulhassunk a semmibe. Amit időnként le kell tenni, mert égetnek a lapjai. Mintha egy szürreális fotóalbumot nézegetnénk, ami mégis mindennél életszerűbb. A szó szoros értelmében vett nagyregény olvasható családregényként, fejlődésregényként szerelmi történetként, de leginkább ezek szintéziseként.

   Szabad András szó szerint mélyről jön, amikor Mélyvárról Budapestre kerül egy olyan történelmi szituációban, amely meghatározza sorsát. Azonban nemcsak a kor az, ami azzá formálja őt, akivé lesz, ugyanakkora erővel hat rá a családja, a múltja, a jelene, a véletlenjei, a hús-vér szereplők az életében és az árnyak.

  És főképp a harmadik szemévé alakult fényképezőgépe, amin át megteremti magának azt a valóságot, amellyel aztán alig mer szembenézni.

   Szabad András úgy meséli el az élettörténetét, mintha sok száz kis fekete-fehér képet rakna elénk. Pontosan megkomponált, tökéletes képeket, amelyek végtelenül, fájdalmasan őszinték.

   Megjelenik rajtuk egy fiú, aki még túl sem lépett a túlléphetetlenen, anyja halálán, máris apjáéval kell szembenéznie, miközben életébe észrevétlen természetességgel kúszik be a fotózás, mint kapaszkodó, mint létfenntartás, mint önazonosság. Feltűnik a képeken egy szerelem története, egy olyan szerelemé, amely valószerűtlenül kezdődik és mégis olyan természetességgel válik András életének, sőt, személyiségének részévé, hogy az okokra, a miértekre nem kíváncsi, mert van, ami akkor semmisül meg, ha definiáljuk.

    Az, hogy ez a szerelem nem lesz a főhős életének tartópillére, múlik a nő ki nem mondott, múltjában gyökerező félelmein és múlik a férfin is, lángolásuk nem szenvedély, hanem pusztítás. Éva csak úgy tudja felemelni Andrást, hogy közben megsemmisíti. András csak úgy tud létezni, ha minden nap megsemmisül.

   A fotókon ott van az ’56 utáni Magyarország és annak nyomasztó, édes-bús atmoszférája. A magyar ugar, ami kétségtelenül személyiségformáló.

   Szabad András minden fényképével a jelen egy darabját őrzi, mint aki megkísérli olykor pillanatokra megállítani a folyton változó időt.

    „Kevés dolog van, ami egy pillanat alatt egy életre eldől, de van.” Ezek a pillanatok Szabad András életének alakítói. Önkéntelenül is arra késztetik az olvasót, hogy számba vegye a sajátjait.

Bartis Attila: A vége

Kiadó: Magvető, 2015

   Előzetes

   Nem mindennapi élményben lehetett része annak, aki részt vett április 16-án a Radnóti Színház nyílt próbáján. Izgalmas dolog betekintést nyerni a színészi és rendezői munkába, kiváltképp, ha egy olyan lebilincselőnek  ígérkező darabról van szó, mint A párnaember.

  A fiktív totális diktatúrában játszódó darab gyakorlatilag nem más, mint egy rendőrségi kihallgatás drámai, már-már pszichothriller-szerű elemekkel. Katurian (Pál András), a kihallgatott, abszurd novelláival hívja fel magára a rendőrség figyelmét, hiszen a történetek középpontjában lévő véres tettek elborult elmére vallanak. A két rendőr, Tupolski (Köles Ferenc) és Ariel (Schneider Zoltán) eltérő módszerekkel próbálják megtörni a szerzőt, egyikük a végletekig erőszakos, másikuk eszköze inkább a szarkazmus, de mindkettejük célja közös: összefüggést találni a városban sorra zajló bűnesetek és a beteges alkotások között.

    A próba során az első felvonásból láthattunk részletet, mely –bár érezhetően csiszolandó még a színészi játék- azonnal megteremtette azt a feszült hangulatot, amely alapja lehet egy izgalmas lélektani darabnak.

   A színen megjelenő Anya (Pallai Mara) funkciójára a játékot megállítva a rendező, Szikszai Rémusz kérdezett rá, a közönség soraiból több eltérő válasz is érkezett, mely azt mutatja, hogy egy-egy jelenet milyen különböző gondolatokat, elképzeléseket ébreszthet, mennyire eltérhetnek egymástól a nézői interpretációk.

    Érdekes volt látni, hallani a rendezői instrukciókat, betekintést nyerni egy éppen megszülető darab folyamatába, feltenni a kérdéseket: Vajon ki is Katurian? Mi köze az irodalomnak a bűncselekményekhez? Mi motiválja a rendőröket és hol vannak az emberség határai?

    Az eddig látottak, a téma, a színészek és a rendező személye mindenképpen biztosíték arra, hogy egy igazi sikerdarabra számíthatunk és valószínűleg a kérdésekre is mindenki megtalálja majd a maga válaszait.

Fordította: Merényi Anna

Jelmeztervező: Kiss Julcsi
Díszlettervező: Varga Járó Ilona
Bábtervező: Hoffer Károly
Világítás: Baumgartner Sándor
A rendező munkatársa: Gyulay Eszter
Rendező: SZIKSZAI RÉMUSZ

Bemutató: 2016. május 7. szombat 19.00

 Fotó: Piros Csilla

    Nemrég akadtam a Spam operettre, aminek már a címe is eléggé érdekes, így nem igazán tudtam, hogy mit várhatok a darabtól, hiszen a spam a modern kor hozománya, míg az operett még az internet előtti korszakban élte igazán virágkorát, szóval a kettő eléggé disszonáns egymás mellett, de kíváncsiságomat felkeltette.

   A színészeket már ismertem, így az ő kvalitásukban biztos voltam, Hajós humorát is szívesen fogyasztom, de be kell vallanom, hogy Rejtőt még nem olvastam, csak mindig készülök rá, ám ez nem tántorított el attól, hogy Rudolf Péter rendezésének bizalmat szavazzak.

   Az nyitókép kicsit puritán volt, a díszlet egyszerű, inkább futurisztikus, egy babzsák és a puszta fal, amire kivetítették a többit.

   Kováts Adél berobbant tini lányként, tanár úrnak szólítva Schneider Zoltánt, amin kicsit meghökkentem, de végül meg is nyugodtam, nem, nem diáklányt játszik, bár fiatalossága megkérdőjelezhetetlen. A történet szinte hétköznapi, és mindenki számára ismerős, akinek van internetes levelezőrendszere: Anikó, az eladólány kap egy e-mailt valamelyik harmadik világbeli országból, valamilyen Harry nevezetű, amerikai közkatonától, aki szerelmet vall neki, és pénzzel kecsegteti, igaz, előbb neki kellene kicsit befektetnie. Ezzel az ominózus levéllel keresi meg a tanár urat, aki egy lecsúszott értelmiségi, és láthatólag nem túl sok kihívás van az életében. A levelet nyilván csalásnak tartja, és véleményét nem is rejti véka alá, megpróbálja meggyőzni, hogy ez csak spam, sima levélszemét, de mivel a lány hajthatatlan, segít a fordításban, majd kisebb huzavona után a válaszolásban is, mivel ez a pénz pont jó arra, hogy napi italadagjához jusson.

   Anikó ettől sokkal romantikusabb, ő ebben igaz szerelmet lát, és az előadás innen indul be igazán. Lesz itt minden: irigy szomszéd, ártó és felkapaszkodó munkatárs, magyar rendőrség, törökök, Attila és még a híres szürkemarha spermája is szerepet kap. 

   Nem kell egy mélyenszántó lélektani drámára számítani, sőt, világmegváltó gondolatok sem repkednek, ám annál több poén, és néha még egy-egy betétdal is felhangzik. Van, amikor kicsit hiányzott egy igazán hihető sztori, de ha  ezen túllépünk, akkor egy igazán vidám estét tölthetünk el, mert számos apró humorbombát dobnak le a nézőtérre, lehet jókat nevetni, szinte megállás nélkül.

   A színészeket nem nagyon akarom kiemelni, mert ez nem az az előadás, ahol kimondottan nagyot lehet alakítani. Egyszerűen csak szórakoztatni akar, és arra tökéletesen alkalmas.

Zenészek: Dennert Árpád / Elek István, Ducsai Szabolcs / Bukovinszki Balázs,
Bujtor Balázs / Berán Gábor / Gazda Bence, Végh Balázs / Berdisz Tamás, Darvas Benedek / Dinyés Dániel

Libretto: Tasnádi István
Zene: Dinyés Dániel
Dalszöveg: Hajós András
Dramaturg: Hársing Hilda
Koreográfus: Juronics Tamás
Díszlet- és jelmeztervező: Balla Ildikó
Világítás: Baumgartner Sándor
A rendező munkatársa: Őri Rózsa
Rendező: RUDOLF PÉTER

Fotó: Dömölky Dániel

   A héten rendezte meg a Chicagói hercegnő sajtótájékoztatóját a Budapesti Operettszínház, a budapesti Bródy Stúdióba, ahol először találkozott Borisz Alex sylváriai nagyherceg és Mary Lloyd amerikai milliárdosnő. És, ha már így összetalálkoztak, rögtön belecsaptak a mulatozásba, ízelítőt adva az előadás zenei kavalkádjából, ahol a klasszikus operett keveredik a dzsesszel és a magyar népzenével.

   A sajtótájékoztatóra csak az léphetett be, aki tudta a titkos jelszót, ami után egy kis romkocsma jellegű udvaron kezdetét vette a tájékoztatás, ahol Lőrinczy György, a Budapesti Operettszínház főigazgatója köszöntött mindenkit, megjegyezve, hogy örül, hogy a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében megszülethetett az előadás, átadva a szót Kerényi Miklós Gábornak, aki kifejezte örömét, hogy egy újabb Kálmán darabot vihetnek színre.

    Az előadás majdnem kilenc évtized után kerül újra színpadra, és bízik benne, hogy most ért meg rá az idő, hogy befogadja a közönség az eddig nem túl népszerű művet. Úgy gondolja, hogy most igazán aktuális a története, ahol két ellentétes világ találkozik egy harmadikban.

   Béres Attila, az előadás rendezője vette át tőle a mikrofont, aki elmondta, hogy hihetetlenül boldog, hogy majdnem négy évvel a Viktória bemutatója után megrendezheti ezt a darabot is. Kihívásként éli meg, hogy még senki nem látta ezt a darabot színpadon, bár kicsit ijesztő is a felelősség, hogy tovább él-e majd vagy nem. Valamiféle kísérletre törekedtek, összeöntve egy csomó színházi gondolkodást, remélhetőleg valami igazán újat kihozva belőle. A másik nagy öröme, hogy teljesen szabad kezet kapott az előadás megrendezésére, és Lőrinczy Attilával megpróbálták a történetet kicsit „elvadítani, elvinni a groteszk és az abszurd” irányába.

    A beszédek után a művészek is megérkeztek csodás jelmezeikben (Velich Rita), Fischl Mónika, Bordás Barbara, Szulák Andrea, Nádasi Veronika, Zábrádi Annamária feldobták a hangulatot, és Bársony Bálint dzsessz-szaxofonos kíséretében elő is adtak egy dalt. Ezután betoppantak Sylvária trónörökösei is, Homonnay Zsolt és Dolhai Attila is, akik Ökrös Tibor cigányprímás zenei segítségével a magyar muzsika világába vezettek be minket. A hangulat kezdett a tetőfokra hágni, de a nagyhercegnő, Kalocsai Zsuzsa betoppanása visszarántotta a fiúkat a földre.

    A táncoskomikus-szubrettpárosok szintén jelen voltak, (Szendy Szilvi, Dancs Annamari, Kerényi Miklós Máté, Laki Péter) de nem vettek részt a mulatozásban, ugyanis nekik most az alkotók egy különleges színházi poént találtak, amivel szeretnék meglepni a nézőket.

   A különböző zenei stílusok miatt az előadás különlegessége, hogy nem egy, hanem egyenesen három koreográfus is részt vesz, a néptáncért Lénárt Gábor, a sztepptáncért Hajdú Anita, míg az összes többiért Bodor Johanna, a rendező állandó alkotótársa felel.

    Az elhangzottak után biztosan lehetünk abban, hogy egy igazán izgalmas és újszerű előadást kapunk.

Fotó: Piros Csilla

     „Szörnyű, amikor megkísért a jóság"

    "És monda a király : Hozzatok nékem kardot! És mikor odahozák a kardot a király elé , monda a király: Vágjátok két részre a gyermeket, és adjátok az egyik részt egyiknek, a másikat pedig a másiknak. Ekkor monda az az asszony, a kié vala a gyermek, a királynak, mert megindult szíve gyermekén: Kérlek, uram, adjátok néki a gyermeket, és ne öljétek meg őt. A másik pedig azt mondja vala. Se enyim, se tied ne legyen; vágjátok ketté. Akkor felele a király, és monda: Adjátok amannak a gyermeket, és meg ne öljétek azt, mert az az ő anyja." (A királyokról szóló I. könyv 3/16-24)

    A Budapest Bábszínház 2016 áprilisában mutatja be a 20. századi színház egyik megújítójának, Bertold Brechtnek egyik sokat emlegetett, sokféleképpen feldolgozott művét, A kaukázusi krétakört.

    A dráma az ószövetségbeli bölcs salamoni ítéletet és a kínai krétakör mesét dolgozza fel, cseppet sem burkoltan tanító célzattal.

   A történet Grúziában játszódik, polgárháború idején, amikor a kormányzó, Abasvili kivégzése után kitör a káosz, felesége fejvesztve menekül az országból, egyszülött fiát, a kis Michaelt ottfelejti a felbolydult palotában. Gruse, a lelkiismeretes konyhalány szíve azonban megesik az elhagyott csöppségen, magához veszi és kimenekíti a felfordulásból.

    A gyermek, akit eleinte nyűgnek tart, egyre inkább a szívéhez nő, így amikor a háború végén visszatérő és gyermekét visszakövetelő vér szerinti anya megjelenik a színen, Gruse minden bizonyosságnál erősebben tudja, hogy nem akar megválni a kisfiútól, akit sajátjának tekint azon egyszerű, tiszta és logikus oknál fogva, hogy ő nevelte fel.

    Hiába a vér kötelékének elsődlegességére hivatkozó ügyvéd cifra szónoklata, az ügyben eljáró Acdak bíró nem hajlik arra, hogy visszaadja szülőanyjának a gyermeket. Próbát rendel el: krétával egy kört rajzoltat a földre és beleállítja a mit sem sejtő gyermeket, majd azt mondja, az a fiú igazi anyja, akinek van elég ereje ahhoz, hogy kihúzza a körből. Gruse önzetlen, elengedő szeretete itt szó szerint nyilvánul meg, akárcsak a kormányzóné erőszakossága. Ackdaknak azonban ennyi bőven elég ahhoz, hogy eldöntse, kinek ítéli a gyermeket.

    Vidovszky György rendezése tipikus epikus színházat valósít meg. Az eredetileg parabolaként megírt mű példázatosságát kiválóan nyomatékosítják a színház különleges, hol ember nagyságú, hol egészen pici bábjai, melyek Mátravölgyi Ákos munkáját dicsérik. Abban, hogy egy percre sem feledkezhetünk meg arról, hogy epikus színházat látunk, nem kis szerepe van annak, hogy a színészek és a bábok bár szinte összeolvadnak, időnként mégis reflektálnak egymásra.

    A narrátor szerepeltetése amellett, hogy felvezet, magyaráz, kommentál, énekel, szintén tipikus brechti eszköz.

   Kellemes arányban keverednek a darabban a komikus és a megható jelenetek, előbbiek elsősorban a kivitelezésnek, a néha felbukkanó helyzetkomikumnak vagy poénnak, utóbbiak a mélyebb tartalmaknak köszönhetők.

   Brecht sötét hangulatú darabjai közül A kaukázusi krétakör talán az egyetlen, amelyik azzal a boldogító tudattal zárul, hogy a világban alapvetően rendnek kell lennie. Példázatosan hirdeti az tiszta szeretet erejét az önzéssel, erőszakkal szemben, bár ezzel egyidejűleg nem titkolja azt sem, hogy igaz embernek lenni olykor egyet jelent a rögösebb út választásával.

    A mű végén a brechti példázat didaktikus tanulsága szó szerint fogalmazódik meg, levéve a néző válláról az önálló véleményalkotás édes terhét.

Író: Bertolt Brecht
Zene: Paul Dessau
Fordító: Eörsi István
Dramaturg: Gimesi Dóra
Bábok: Mátravölgyi Ákos
Díszlet: Menczel Róbert
Asszisztens: Rigó Anna
Rendező: Vidovszky György

Szereplők
Spiegl Anna - Gruse Vacsnadze
Mészáros Máté m. v. - Acdak
Szolár Tibor - Énekes
Horváth Márk e. h. - Szimon Csacsava
Ács Norbert - Kormányzó (Georgi Abasvili), Tejárus, Lavrenti, Harmadik Vértes, Első Ügyvéd
Bánky Eszter - Második Kérelmező, Szakácsnő, Negyedik Asszony, Aleko nagygazda, Szakácsnő
Ellinger Edina - Kormányzóné (Natela Abasvili), Első Asszony
Hannus Zoltán - Hájas Herceg (Kacbeki), Paraszt, Első Vendég, Öregember
Horváth Alexandra e. h. - Első Kérelmező, Második Cseléd, Kereskedőnő, Harmadik Asszony, Ludovika, Nézelődő
Jankovics Péter m. v. - Adjutáns (Salva), Szolga, Első Kereskedő, Második Vendég, Sauva, a rendőr
Kemény István - Második Katona, Második Szolga, Fogadós, Szerzetes, Szökevény, Nagyherceg
Kovács Judit - Harmadik Kérelmező, Első Cseléd, Fiatalabb hölgy, Aniko, Sutef nagygazda, Nézelődő
Kovács Katalin - Dajka (Maro), Parasztasszony, Második Asszony, Szuru nagygazda, Öregasszony
Lendváczky Zoltán m. v. - Első Orvos, Fafej, Juszup, Első Vértes, Szent Banditusz (Irakli), Második Vértes
Pethő Gergő - Első Katona, Őrvezető, Sotta, az őrvezető, Harmadik Vendég, Második Vértes
Radics Rita - Anyós, Negyedik Kérelmező, Komorna (Mása), Idősebb hölgy, Grúzia öregasszonya, Nézelődő
Tóth Mátyás e. h. - Második Ügyvéd, Második Orvos, Szolga, Második Kereskedő, Paraszt, Unokaöcs

Zenészek: Csicsák György, Földváry Balázs, Laskay Péter

 Fotó: Éder Vera

    Egy jó ideje fut már a Radnóti Színházban Csiky Gergely Buborékok c. előadása, kissé átgyúrva Mohácsi János rendezésében, mégis csak idén ültem be rá. A régi szöveget leporolták, jól átírták, majd egy jó színészgárda segítségével elénk tálalták ezt a keserédes családi drámát.

   A történet a gazdag Solmay családról szól, ahol mindenki jóléthez, nagyzoláshoz, és főleg gondtalan napokhoz szokott. A karakterek sokunk számára ismerősek lehetnek valahonnan, számos hasonló ember van a környezetünkben, vagy éppen ismerőseink ismerősei között.

   Vegyük elsőként Solmay Ignácot, a család fejét, akit már rég megfosztottak mindentől, és ahogy az előadás elején a nézők számára kiderül, az utolsótól is, a pénztől, ami még némi tekintélyt adott neki. Gazsó György fantasztikusan viszi színpadra ezt a gyámoltalan, pipogya férjet. Felesége, Szidónia, mindaz, ami a férje nem. Hataloméhes, zsarnokoskodó, és főként birtokló. Kováts Adél ebben a szerepben is otthon van, és mindent elhiszünk neki.

   Gyerekeik az anyai elnyomásnak köszönhetően nemigen tudnak kibontakozni, és ez főként a lányoknál szembetűnő. Legidősebb lányát férjhez adta, és bár nem annyira a pénzhez, mint ranghoz, sőt némi szerelemféle is felfedezhető házasságukban, de Szerafinon már most kiütköznek anyja nem túl megkapó tulajdonságai. Szávai Viktóriára mintha ráöntötték volna ezt a szerepet. Anyja enyhébb verziója, és talán az a szerencséje, hogy férje egy fokkal tökösebb apjánál. Sőt, az általa töröknek emlegetetett Rábay osztálytanácsos mondhatni már-már erőszakos, amit a fiatal nej látszatra nehezen visel, de igazából ezek a szenvedélyes kitörések kapcsolatuk mozgatórugói. Pál András zseniálisan viszi színre a figurát.

   A két fiatalabb lány anyjuk teljes elnyomása alatt van, és még ha néha meg is próbálnák saját akaratukat érvényesíteni, elég neki a mama szigorú pillantása, és rögtön visszakoznak. Móga Piroska Arankájáról nem egyszerű eldönteni, hogy csak ennyire naiv, vagy buta is, de tökéletesen hozza az együgyű lány szerepét. Nővére, Gizella, Andruskó Marcella játékában sokkal vehemensebb, és néha próbál lázadni is, de az anyai tekintet őt is megbénítja pillanatok alatt.

   A két fiú egy nagyon kényelmes utat választ az anyai szigor szabadulása alól, rövid távon az éjszakai dorbézolásokba, italozásokba menekülnek, ahogy kitűnően értenek a más által megkeresett pénz elherdálásához is, hosszú távon pedig egy vagyonos házasságtól remélnek megoldást. Rétfalvi Tamás Bélája és Adorjáni Bálint Róbertje között nemigen van különbség, tökéletes szimbiózisban vannak egymással, már ami a mulatozást illeti. Végig linkeskedik az életüket, és józan perceikben ők is Solmaynénak asszisztálnak, még ha nem is mindig értenek vele egyet. Mindkettőjüknek jól fekszik a szerep, néha szó szerint is.

    A vidéki parasztember is megjelenik, Schneider Zoltán személyében. Marosán Demeter az az ember, akinek bár rangja nincs, pénze annál inkább, ami még józan paraszti ésszel is kiegészül. Az ő figurája a legszórakoztatóbb, és talán ő szájába adják a legnagyobb igazságokat is, persze minden élét egy jó kis poénnal elütve. Őt egészíti ki fia, Tamás, aki tökéletes ellentéte, sokkal halkabb és szűkszavúbb, szerencsétlensége már-már fájdalmas a néző számára. Olasz Renátó remekel ebben a pici szerepben is, míg színpadon van, mindenki izgatottan várja, hogy végre kinyögjön valamit, ami többé-kevésbé sikerül is.

    Két másik szereplő is nagy hatással van a Solmay famíliára, Chupor Aladár, és Betti a szobalány. Míg az egyik végig csak a háttérben van, de néma pillantásából, viselkedéséből sejthető, hogy több szerepe van, mintsem hinnénk, addig a másik annál feltűnőbben van jelen a család életében. Petrik Andrea szolgálólánya nem csak munkaerejét kölcsönzi a családnak, hanem a becsületét is. Alakítása szavak nélkül is erőteljes. Chupor Aladár, Szabó Kimmel Tamás alakításában sokkal hangosabb és láthatóbb. Ő a művész, vagy inkább életművész, aki semmiben nem különbözik ettől a felszínes famíliától, így az sem meglepő, hogy amikor kiderül, hogy semmiképpen nem kaphatja meg a már férjhez ment lányt, Szerafint, akkor zokszó nélkül elveszi az addig semmibe vett, sőt, inkább lenézett húgot, Arankát. Családba kerülve még azért részesülhet ő is Szerafin kegyeiből, és miért is ne? Itt mindenki osztozkodik mindenkin, és miért pont ő ne állna be a sorba.

    Kisebb szerepekben remekül kiegészítik a csapatot Martinovics Dorina, Özvegy Sereczkyné bőrében, Martin Márta Malvinként, Márton András Hámoriként, ahogy Róbert Gábor több szerepben is.

    A zenei betétek és a koreográfiák is Kovács Mártonnak köszönhetőek, az előadás hangulatát hűen tükrözik, ha kell, szívszaggatóak, ha kell, vidámak, de egyre inkább előrevetítik a család közelgő bukását.

    A díszlet nem operált sok elemmel, de kiválóan hozta a nemcsak buborékokban gazdag miliőt, Khell Zsoltnak köszönhetően.

    A sok poénba lassan, de megállíthatatlanul kúszik be az elkerülhetetlen és szomorú végkifejlet, amit valljuk be, nem is érzünk igazságtalannak, elnézve ezt a gátlástalan családot szinte már szurkolunk érte. Bármennyire szeretnénk is, mégse tudunk együttérezni senkivel. És bár a családfő által oly sokat emlegetett buborékok pengeélen táncolnak, mégis kétséges, hogy valaha valóban kipukkannak-e. Az előadás végén talán kiderül.

Zenészek: Kovács Márton / Salamon Bea / Szakál Tamás,
Rozs Tamás / Márkos Albert, Bobár Zoltán Boby / Seres Vilmos / Mezei Gábor

Zene és koreográfia: Kovács Márton
Díszlettervező: Khell Zsolt
Jelmeztervező: Remete Kriszta
Világítás: Baumgartner Sándor
Dramaturg: Mohácsi István, Hárs Anna
A rendező munkatársa: Széplaki Nóra
Rendező: MOHÁCSI JÁNOS

 Fotó: Dömölky Dániel

   Gyerekkorom egyik kedvenc olvasmánya volt, és másokkal ellentétben én nem találtam unalmasnak, így Móricz Zsigmond realista regényeit mindig szívesen veszem elő, még ha sok vidámságra nem is számíthatok. A negyedéves színművészetis osztály, a történet egészét megtartva, de azért mégis leporolva, frissességgel felturbózva, és aktualitással meghintve, Máté Gábor rendezésében egy igazán jó kis affért vitt színre.

    Nyilas Mihály szerepében Figeczky Bence fantasztikusan megtalálta magát, az okos, de csendes, inkább figyelő, mint résztvevő diák igazi együttérzést vált ki a nézőből. Miközben a regény baljós hangulata végig megmaradt, azért mégis igyekeztek ezt feloldani pár igazán vicces és vidám jelenettel. Olasz Renátó több szerepben is feltűnik, ahogy a többiek is, de talán a legemlékezetesebb a magától elszálló, mindig izgága, és minden csínyben résztvevő Böszörményi karaktere, de a bunkó tornatanár szerepében is igazán ott van. Senkit sem kell egyébként félteni, amikor egy fékeveszett tomboló osztály megjelenítéséről van szó. Olyan hihetetlen energia van bennük, hogy lassan megfogalmazódott bennem az a kérdés, hogy vajon később ez hol lankad el?

   Misi próbál helyt állni, szeretne a felnőttek világába kerülni, abban a naiv hitben, hogy ott mindenki őszinte és igaz. Elég hamar rá kell jönnie, hogy ez élet nem ennyire egyszerű. Ezt a fájdalmas ráébredést kell végig követnünk, Háy János (azonos című drámája) és Móricz Zsigmond (regénye, levelezései) szövegét felhasználva, Lőkös Ildikó dramaturg új átírásán keresztül.

   Az előadást néha megtörik videókkal, ahol az egykori diákok mai fejjel nyilatkoznak, vagy éppen emlékeznek vissza a Nyilas Mihály afférra, ezzel is közelebb hozva hozzánk a történetet.

   A Nyilas Mihály-affér megint egy olyan darab, ahol szinte mindenki megmutathatja egy kicsit magát, és azt, hogy éppen hol tart.  Rujder Vivien átváltozó képessége fantasztikus, pedig túl sok külső segítséget nem kap (ezalatt arra gondolok, hogy nemigen maszkírozzák el magukat), mégis egy percig sincs az az érzésem, hogy ő ugyanaz a nő (Orczyné szerepében), aki nemrég még Bellaként társalgott Misivel. Kiss Andrea is több felállásban lép színpadra, hol éppen a Droghy Sanyika betegesen aggódó és elfogult nővéreként, hol pedig Török János kissé „feledékeny” anyukájaként. Az osztály harmadik diáklánya, Osváth Judith szintén remekül helyt áll vidéki takarítónőként, ahogy a kissé gyenge idegállapotú Doroghyné szerepében is.

    A fiúk is egytől-egyig meggyőzőek, kisebb-nagyobb szerepükben. Baki Dániel a higgadt, és szinte mindig visszafogott Pósalaky úrként nyújt emlékezeteset. Georgita Máté Dezső Török Jánosként, a nemtörődöm rosszfiú figuráját ülteti el bennünk, ahogy Bodoky Márk gazdag és mindenkit megvető ficsúrját is megjegyezzük. Gyöngyösi Zoltán gondnokként és korrepetálásra szoruló diákként nem kap túl sok megmutatkozási lehetőséget, pedig nagyon jókat tud alakítani (és most jutott eszembe, hogy őt kifelejtettem a Liliomfiból, pedig ott igazán sok élvezetes percet szerzett).

   Medveczky Balázs osztályfőnökének higgadtsága teljes kontrasztban állt a megzabolázhatatlan gyerekhadsereggel, de pont ezért volt jó és meggyőző.

   Ember Márk szintén nem kapott nagy szerepet, vagy legalábbis nem túl izgalmasat, de a zsidó fiú sztereotípiájaként okozott pár derűs pillanatot.

   Dér Zsolt igazgatóként kitűnő választás volt, nyugodt, mégis tekintélyt sugalló alakja valósághűen reflektált az elmúlt hetek tanársztrájkjára, amivel rögtön visszahozott minket a mába.  

   Blahó Gergelynek szintén kisebb lehetősége volt a megmutatkozásra, ahogy Papp Endrének is, talán a végén, mint Misi védelmezője villant ki jobban a háttérből, de mind a főbb-, mind a mellékszereplők jól működtek a színpadon és egymással is.

    Az előadás, bár kicsit hosszú volt, és néhol úgy éreztem, hogy kicsit belassult az amúgy temperamentumos darab, de mégis úgy maradt meg bennem, hogy akár még egyszer szívesen megnézném, és szívből ajánlom minden fiatalnak. (és nemcsak nekik)

Asszisztens: BOCSKAI VIRÁG
Látvány: KÁLMÁN ESZTER
Dramaturg: LŐKÖS ILDIKÓ
Rendezőtanár: MÁTÉ GÁBOR
Osztályvezető tanár: MÁTÉ GÁBOR, DÖMÖTÖR ANDRÁS

Fotó: Ódry Színpad Facebook oldala

   Szigligeti Ede műve az egyik legnépszerűbb, és talán legtöbbet játszott darabja mind a mai napig, számos magyar színház repertoárján fellelhető. Csak az elmúlt 2-3 évben legalább négy társulat előadásában láthattam. Volt köztük megszokott, rendhagyó, de egyre többen próbálnak valami újat vinni bele.

   Témájának aktualitása sose vész el, mindig voltak, vannak, és lesznek szerelmesek, intrikusok, teátristák, meg pláne – reméljük - nagyközönség. Hálás darab, mert sokféleképpen hozzá lehet nyúlni, amint azt már írtam. A Budaörsi Latinovits Színház igazán fiatal csapata pedig tényleg mindent megtett, hogy valami tényleg unikálist hozzon létre, és ez sikerült is.

   Az előadás bemutatója Budaörsi Latinovits Színházban volt tavaly, de idén kicsit visszaköltöztek a Vas utcába, ahonnan a szereplők nagy része nem is olyan régen szakadt ki, sőt páran még mindig az egyetem hallgatói.

   A belépőket az ifjú színészek köszöntik, így rögtön részeseivé is válhatunk a darabnak, hiszen az ülőhelyünkre, a teret négybe vágó pallón juthatunk el, ami nem más, mint a színpad maga.

   Ifj. Vidnyánszky Attila rendezése olyan lendülettel, pörgéssel tölti be a színpadot, hogy egy percünk sincs kiesni belőle, velük élünk, és csak kapkodjuk a fejünket jobbra-balra, hogy éppen le ne maradjunk a következő jelenetről. Rengeteg poén, geg, kiszólás repked a térben, van az egészben valami szokatlan, friss, és már-már túlságosan energikus.

   A játékosok közelsége is egészen szokatlan, igen elmosódott a határvonal a közönség és színészek között, még inkább beavatottá téve a jelenlévőket.

   A parodisztikus, erősen eltúlzott játék fantasztikusan működik ebben a kis padlástérben, egymás tudatos kigúnyolása, de igazán megbocsájthatóan, a szerepből való ki-ki kacsintás elképesztő alakításokat eredményez.

   Az előadás ebben az új átírásban, amelyet a Schwartzként is felbukkanó színész, Vecsei H. Miklós jegyez, leginkább a színészi hivatás nehézségeiről, ámde megannyi szépségéről zeng ódát, amihez Kovács Adrián friss zenéje hibátlanul társul, és mindezt Ifj. Vidnyánszky Attila kiváló rendezése jól át is adja. A teret jól kihasználták, a világítás is fontos szerepet kapott, ahogy a vicces hangeffektekkel sem spóroltak.

      A fiatalok mellett, három "tapasztaltabb” színész is erősítette a csapatot. Spolarics Andrea Kamillája fergeteges volt, élénk játéka, néhol abszurdba hajló mozdulatokkal keverve teljesen magára tapasztotta a közönség szemét, magával sodorva mindenkit. Szilvai Tódort játszó Ilyés Róbert higgadt finomsággal hozta a "megtört" özvegy férj figuráját. Bregyán Péter id. Schwartz Adolfként pedig a végére kapott egy kisebb, ám annál zseniálisabb jelenetet.

   A fiatalokat nehéz kiemelni, mert mindenki kivétel nélkül megtalálta magát a szerepben. Rujder Vivien ravasz, ám valahogy mégis naiv Erzsikéje elragadó volt, ahogy Kiss Andrea hol ártatlan, hol dívaként végigvonuló alakja is. Szabó Sebestyén László Liliomfija sok meglepetést okozott, ahogy Szellemfi szerepében, a borvirágos orrú Böröndi Bence főállású komikusként fáradhatatlanul mulattatta a közönséget. Gyuri pincérként Figeczky Bence igazán szerethető figura volt, és csodálatosan működött együtt Rujder Viviennel, sokszor táncoskomikus-szubrett párosként funkcionálva a darabban. 

   Az előadás vidámságba néha dorgálás is vegyült, nemcsak egymásnak, de a nézőknek is beolvasva, de csak pont annyi, hogy egy kicsit észhez térjünk, majd újra a vigasság oltárán áldozzunk.

   Rég nevettem ennyit színházban őszintén, és főleg jókedvűen. A vibrálásuk valahogy átragadt rám is, és a megállíthatatlan tapsáradatból következtetve mindenki másra is. 

Kamilla, koros fiatalasszony: Spolarics Andrea

Szilvai Tódor, magát többre tartó egyetemi bárki: Ilyés Róbert

Id. Schwartz Adolf: Bregyán Péter

Mariska, Szilvai gyámlánya, Kamilla neveltje: Kiss Andrea e.h.

Erzsi, Kányai lánya: Rujder Vivien e.h.

Liliomfi, teátrista: Szabó Sebestyén László e.h.

Szellemfi, segédteátrista: Böröndi Bence e.h.

Ifj. Schwartz Adolfka, bécsi nemes: Vecsei H. Miklós

Kányai, fogadós: Gyöngyösi Zoltán e.h.

Gyuri, pincér: Figeczky Bence e.h.

Uracs, törzsvendég: Dóra Béla

rendező:I fj. Vidnyánszky Attila

dramaturg: Vecsei H. Miklós

átdolgozó: Vecsei H. Miklós , Ifj. Vidnyánszky Attila

zenei vezető: Kovács Adrián

rendezőasszisztens: Juhász Gabriella